Új Szó, 1965. szeptember (18. évfolyam, 242-271.szám)

1965-09-15 / 256. szám, szerda

Magányos jegenyék O RSZÁGJÁRÁS KÖZBEN TALÁLKOZTAM VELÜK. JELLEMÜK, GONDOLKODÁSMÖDJUK ÉPPEN OLVAN ELTÉRŐ, MINT TESTALKATUK ÉS RU­HÁZATUK. EGYETLEN KÖZÖS VONÁSUK: ÉLETTÁRS NÉLKÜL, MAGÁNYOSAN ÉLNEK. AGGLEGÉNYEK. MIÉRT? Törzsvendég R. ZOLIVAL egy belvárosi eszpresszóban beszélgetünk. Fénylő fekete haj, magas homlok, sudár termet. A 18 éves ptncérlányok apusnak szólít Iák s közben sokatmon­dóan mosolyognak. Lopva figyeltk minden mozdulatát. Kérését — most, a délutáni csúcsforgalomban is — percek alatt teljesitik. Harmincéves villanyszerelő. Négy éve darut kezel és hét éve építi a Duna menti várost. Harmadmagával szorong a munkásszálló kis szobálában. Csupán addig van ott, amíg átöltözik Társai „szép fiúnak" hívják. Nem tudják neki megbocsátani, hogy soha nem ül le velük olajos munkaruhában a kiskocsmában és naponta átöltözik. Azt monják, Zoli az urat játssza. — Nem tudnak élni — ezt már a harmadik konyak után mondja. — Csodabogarak. Ogy gyűjtenek, mint a hörcsögök. Szombaton jutnak haza, hétfőn hafnalban loholnak vissza. Dolgoznak, esznek, kártyáznak, ennyi az életük Kéthetente megnéznek egy filmet, meg a ki­rakatokat. Minden fillért hazavisznek az asszonynak, aztán hetente visszahoznak egy százast. Azt mondják: „Nekem könnyű" Mondtam én nekik, hogy nősüljenek? Én sohasem nősülök meg. Elfut a hatvan esztendő és kész... A pénz itt a legnagyobb úr ... Hirtelen a pohár után nyúl. Egy féldect egy korty. Tekintetemben megérzi a néma kérdést. — Ne féljen, engem még nem láttak részegen. Igaz, egyszer ... Hirtelen elnyeli a szót. Mosolyog és legyint. Ez a szokása. Ügyesen témát vált, öccséről beszél, aki özvegy édesanyjával él. Ott­ragadt a faluban, házat épített, megnősült. Két cseme­téjét dédelgeti Míg építkeztek, egy év alatt 10 000 koro­nát adott nektk Csak úgy Sohasem kell megadni. Meg­egyeztek. hogy a nyárt konyha az övé lesz. Cinikusan mondja, hogy majd odamegy meghalni. Azóta sem ta­karékoskodik, pedig lói keres. A múlt hónapban ts közel 2500 koronát kapott. Minden hónapban vásárol valamit, elegánsan öltözködik. Hetente egyszer komolyabb helyre jár. Nem egyedül. Ilyenkor a két szőkeség közül az egyiknek szabad estéje van. — A magasabbal jársz? — Ugyan. Amelyiknek szabadja van. Megegyeznek, okos kis angyalok ... — Terveid? — Dolgozni és. élni. Okosan élni... , Meggyőződése, hogy valóban okosan él. Könyvbarát Az előszobában négy pár papucs. Több vendég még sohsem volt egyszerre a lakásában. Bepillantok a kis konyhába. Ragyogó tisztaság, sehol egy piszkos tányér. A szobát akár könyvtárnak is nevezhetném. Tanári rend és pontossság. Nem véletlen, hogy M. tanárt kollégái csak „könyvesnek" szólítják. Fizetésének egynegyedét könyvekre költi. A könyvespolcokon magyar, szlovák, cseh, orosz és német nyelvű történelmi, földrajzi művek melleit megtalálom a legújabb szépirodalmi termékeket is. Azt mondja, életének a tanítás és az olvasás ad értelmet. Ez utóbbi olyannyira szenvedélyévé vált, hogy az életéből minden más érdeklődést száműzött. Ezért él szoba-konyhás kisvárost lakásában egyedül: — Nem tudom elkéüzelni, hogy valaki beleszóljon az életembe. Márpedig egy asszony ezt tenné... Kicsit vontatottan ejti a szavakat, nyilván ily lassan, megfontoltan magyarázza az osztályban a történelmet is. — Boldogság? Relatív fogalom. Van egy barátom, büntetőbíró. Ő ts nőtlen. Vele szoktam beszélgetni a boldog családi tapasztalatokról. Tudom: a többség mégis­csak családi kötelékben él, ml vagyunk a kivételek, s néha talán a szánalmasok ls . .. Ahhoz, hogy az éle­tem értelmet, tartalmat kapjon, hogy érdemes legyen élni — nem feltétlenül szükséges a házasság ... — Ilyen elvekkel, 40 éves korban aligha tudna ud­varolni. — Nem ts akarok. — Tervet? — Minden évben legalább részben megismerni egy országot. A másik inkább kívánság: minél többen válasz­szák érettségi tételként a történelmet... — S ha mindezt teljesíteni tudná, akkor boldog volna? — Tökéletesen. Másnap kollégáitól tudom meg, hogy hat országban járt, négy nyelvet ismer, s még sohsem hallgatta el az igazságot. Ekkor értettem meg, hogy miért kíséri a fél osztály minden héten kétszer az iskolától a lakásáig... Tanár, aki a hivatásának él... Apus A műhely közepén egy Zetor motorját vizsgálgatja. Kiemeli az alkatrészt, forgatja, dörzsölgeti, kopogtatja. Bajusza alatt valamit dünnyög — csak úgy magának —, közben feje búbjára tolja kopott micisapkáját. E mozdu­lat a töprengést, a nehéz esetet jelzi. Izzad a mérnö­köcske, mondják ilyenkor Idősebb munkatársat. Sohasem volt mérnök, még csak mester sem. Persze ha a címeket a szakmaszeretet és a műhelyben eltöltött tdő után osztanák, akkor ő a gépjavítók között akadé mikus lenne. Tipegni, járni is a major kovácsműhelyében tanult. Tanköteles korában többet tartózkodott itt, mint az iskolában Aztán végleg a műhelybe szegődött. Inas, segéd — kerek öt évig ütötte a vasat. Az idős mester, aki kovács, bognár, szerelő, a gőzgépek és az egyetlen traktor javítója — szóval ezermester — nagyon meg kedvelte a csendes természetű Hút. Nem tudni, talán jö­vendőbeli vejét szerette bennne. A bevonulás előtti nyáron megbetegedett az idős mes­ter. Mivel a baj sohsem jár egyedül, másnap délután bevontatták a műhely elé az öreg Fordot. Négy éve is­merte a gépet, de azért meglegyezte: Kár, hogy a mester úr beteg, ő ért ehhez a legjobban. A kopasz tntézőt feldühítették a szavak, s gúnyos mo­sollyal szólt: — Nézze, kedves mérnök úr, ha nem ért hozzá, akkor ne is fáradjon, menjen, csinálja azt, amihez jobban ért... Dehogy ment el. Egész éjjel dolgozott. Az inas Bt szidta, ő meg az intézőt. Hajnalban újból egyenletesen dohogott a motor. Reggel az intéző úr nagy gesztussal mondta: — Mérnököcském, megihatnak a kontómra fe­jenként egy decit. Ezután csak mérnököcskének szólí­totta. Az intéző gúnynévnek szánta a megjegyzést, az emberek becenévvé szépítették. Egy Ideig bosszankodott, később megszokta Mikor a háború befejezése után — közel tíz év elteltével —• végre hazakerült, egészen természetesnek találta, hogy barátai „Van ám munka, mérnököcském" üdvözléssel fogadták. Munka valóban volt, s ő egészen beletemetkezett. Észre sem vette, úgy repültek az évek. Valami kábult boldogságban élt, örült, hogy dolgozhatott. Csak akkor rezzent fel, mikor 1949-ben eltemette az édesanyját. Ek­kor gondolt először komolyan a nősülésre. Nyomban el­keseredett. Elete legszebb tíz évét elrabolta a háború. Csendes természete még zárkózottabbá vált. Elhitette önmagával, hogy a családalapítással már elkésett. Gon­dolatat elől a munkában keresett menedéket. — Sok lakásból hiányzik egy-egy bútordarab. Mellő­lem az asszony hiányzik... Rossz a hasonlat? Ezt még soha senkinek sem mondtam. Ezt már a szoba-konyhás falusi lakásban mondja. A szobában ágy, két szekrény, nagy rádió és tűzhely. A konyhában a láda tetején vagy 50 szakkönyv. Csak a gépek érdekük. Regényt sohasem olvasott, de nincs a iraktorokban a Fordtól a lánctalpasig olyan alkatrész, amelynek nem tudná a nevét. A műhelyben az ifjabb nemzedék csak apusnak szó­lítja. A fiatal mérnök, a műhelyvezető és a többiek is kedvelik, de azt már aligha sejtik, hogy az „apus" számára csupán a javításra váró motorok jelentik az életet... Gyuri bácsi Közepes termet, sápadt arc, deresedő hal. Mindenkihez egyformán előzékeny ... Munkatársai szerint 6 a meg­testesült udvariasság Igazgatók jönnek s mennek, de Gyuri bácsi a helyén marad. Harmincöt éve banktiszt­viselő ő a legidősebb alkalmazott. Egyesek azt mondják, hogy az életben mindig szerencséje volt, azért ilyen jó a természete, kedves a modora. Az igazság egészen más... Nem tartozik a szerencsések közé. Munkatársat csak a második életét ismerik. Mindössze azt tudják, hogy valahol keleten, a Kárpátok tövében született. Szülét elhaltak, családjuk régi barátja, egy tanító hívta ide, majd állást szerzett számára. Elete alakulásáról nem szívesen beszél. Ajkát soha­sem hagyta el a legkedvesebb szó: édesanyám. Apja Ismeretlen, az anyja szolgáló volt, meghalt, amikor öt a világra hozta. Nagybátyja — egy idős katolikus lel­kész — vette magához, neveltette. Kopott fényképeket nézegetünk. Áldást osztó lelki­atya, vékonydongájú, alázatosan térdeplő kisfiú. A hitet, az alázatot, mifident, amit környezetétől kapott, elsö­pörte az első szerelem. 1929 nyarán, alig fél évi tsme­retiég után, titokban örök hűséget fogadott a katolikus lelkész unokaöccse s egy református kereskedő leánya. A jónevű család megszabta a feltételt: ha református hitre tér, egy hónapon belül megtarthatják az esküvőt. Átkeresztelkedett. Megvette a jegygyűrűt. Az árát egy jó barátja, a szomszéd falusi nagygazda fia kölcsönözte. Nagybátyja kitagadta. A barátja ajánlotta, hogy házas­ság előtt ne költözzön az apósához, töltse náluk ezt az egy hónapot. Egy levelezőlap nagyságú fényképen kis asztal mel­lett 18 év körüli leány. Összekulcsolt kezében virág, szája körül röppenő mosoly, a szeme még a fakult ké­jjen ts szinte parázslik. Imádta a lányt. S egy hét múl­va, szombaton délelőtt, mikor a vadonnak is nevezhető • hatalmas kerten keresztül hozzá igyekezett, megpillan­totta az orgonabokrok közötti kis tisztáson. A barát­jával ölelkezett ...' Ekkor tört össze az élete. Kitámolygott a vasúti sínek mellé, s várta a rohanó vonatot. Mire megjött, győzött benne az élet szeretete. Másnap estefelé egy szál ru­hában, üres zsebbel megérkezett a mai kisvárosba s be­kopogott a város szélén lakó idős tanító házaspárhoz. A fiúk osztálytársa volt. így jutott eszébe a címük. Ná­luk élt néhány napig, amíg állást és albérleti lakást szereztek számára. Jelentéktelen hivatalnok lett, kis fizetéssel. Evek múltán itt a kisváros alacsony házai között jutott el a felismerésig: nem lehet Igazságos az a rendszer, ahol százezrek nyomorognak ... Megismerte az elnyomottak Igazságát, megtalálta he­lyét az életben s kialakult a saját véleménye. 1938-ban hiába mondta a főnöke, nem futott el. Nem tett semmi rosszat, miért ment volna. De a karszalagos testvér is hiába harsogta 1944 őszén a bank folyosófán, hogy az ilyen keménygalléros öregurakat az oroszok az első fára felhúzzák, ö akkor már igen jól tudta, hogy kiket kellene jelhúznt.. . Csak a negyvenes évek végén — mikor az egyik postás hazakerült a háború forgatagából — derült ki, hogy a pártsejt illegális röplapjai öt éven át a bank levéltárából indultak útjukra. Erről mindössze két em­ber tudott, s az egyik élve hazakerült. Gyuri bácsi sen­kinek egy szót sem szólt, sohasem jutott eszébe, hogy tettét érdemként említse. Nem volt kommunista, öt évig mégis naponta játszott a halállal. — Hogyha még egyszer kezdeném? Csak reális dol­gokról szeretek beszélnt. De ha nagyon kíváncsi... Az első huszonöt évet nem sajnálom. De a többit már más­ként rendezném be. * N ÉGY ÉLET, NÉGY FÉRFISORS VILLANT FEL EMLÉKEIM KÖZÖTT. SOKAN VANNAK HOZZÁ­JUK HASONLŰK. HAZÁNKBAN A 30—60 ÉV KÖ­ZÖTTI NŐTLEN FÉRFIAK SZÁMA MEGHALADJA A 185 EZRET. KÜLÖNÖSEN AZ IDŐSEBB KOROSZTÁLYOKBAN SOK AZ EGYÉNI TRAGÉDIA, A HÁBORÚ, A VAGYONI ÉS A VALLÁSI KÜLÖNBSÉG NEM EGY ESETBEN ÁLLÍ­TOTT VÁLASZFALAT BOLDOGSÁGUK ÚTJÁBA. ITT ÉL­NEK KÖZÖTTÜNK, MUNKATÁRSAINK, BARÁTAINK. DOLGOZNAK, ÉI.IK A' MAGUK SAJÁTOS ÉLETÉT. KÖZ­BEN ELFUT AZ IDŐ, S RENDSZERINT KÉSŐN JUTNAK EL GYURI BÁCSI FELISMERÉSÉIG: NEM ]Ö EGYEDÜL ÉLNI... CSETŐ JÁNOS vfsszhannA. iBHWBHBff iivisszhanB... A kultúra humanizmusa és a humanizmus kultúrája Ezzel a címmel Jelent meg a NO­VÁ MYSL 9. számában MlloS Brülek tanulmánya, amely a kultúra és a humanizmus viszonyának néhány alapvető kérdését fejtegeti. A cikk­író elsősorban arra törekszik, hogy tisztázza a kultúra fogalmát, amin többnyire csupán az emberiség által létrehozott anyagi és szellemi Javak összességét értjük. Hangsúlyozza, hogy a kultúra nemcsak eredmény, hanem egyben a természet és az ember megismerésének, uralásának, illetve átformálásának eszköze is. Ugyanakkor felölelt a művelődés, a nevelés, a szervező és kutató tevé­kenység és a tudományos munkás­ság rendszerét ts. A kultúra kibontakozásának vele­járója a szabadság fokozatos kitel­jesülése. Az ember Igy szabadul fel a természettől és a társadalmi tör­vényszerűségektől való függőségtől. Természetesen a szocializmus ezt a felszabadulást nemcsak a kultúra erejétől várja el, hanem főleg a szociális és gazdasági viszonyok terén elért fordulattól. A múlt kizá­rólag szellemi felszabadulásra Irá­nyuló humanista törekvéseivel szemben ez minőségi többletet je­lent és tömegeket érint. A kultúra és a politika viszonyá­val foglalkozva a tanulmányíró le­szögezi: éppen olyan értelmetlenség tagadni a kultúra és a művészet szerepét a politikai harcban, mint feladatát leegyszerűsíteni csupán a politikai nevelés és az akciók biz­tosítására. A világkultúra kincses­tárában megtaláljuk azokat a műve­ket, amelyek a történelem során hozzájárultak az ember felszabadí­tásához és szellemi gyarapodásához. A mai világ bonyolult társadalmi viszonyai és a szocialista forrada­lom jelenlegi fejlődési szakaszának körülményei között káros a kultú­ra felosztása csupán két ágra: reak­ciós, antimarxista és haladó, kom­munista kultúrára. Ma ugyanis az ideológiai eltérésektől függetlenül kialakul a haladó erők politikai és kulturális arcvonala. Ez nem jelent eszmei fegyverletételt, lemondását elveinkről, és szükség esetén nem zárja ki partnereink engesztelhetet­len bírálatát sem. Korunk kulturális forradalmáról szólva Is érdekes gondolatot vet fel M. Brflžek. A haladó és a maradi eszmék harcénak új, jellegzetes vo­nására figyelmeztet. A múltban elő­térben állt az ellenséges osztályok közti ideológiai harc, a dogmatiz­mus idején olyan elferdített formá­ban is, hogy az ellenséges ideológia előtti behódolásnak számított pél­dául a burzsoá technika dicsérete. Ma főleg a társadalom és a termé­szeti erők közti ellentmondás felol­dására törekszünk, hogy ezeket az erőket felhasználhassuk a termelés folyamatában. Harcot viselünk to­vábbá saját fogyatékosságaink, a le­egyszerűsítő nézetek ellen, amelyek az ideológiai ingatagság táptalaját jelentik. Általában kulturális forra­dalmunk egyrészt a műszaki fellen­dülésre, másrészt a személyiség har­monikus fejlődéséhez szükséges fel­tételek kialakítására irányul. Végül a szocialista és a világkul­túra kapcsolatával foglalkozik a cikkíró. Itt is először tisztázza a fogalmat. A világkultúra ugyanis nemcsak a kultúra világtörténete vagy egyes nemzeti kultúrák külön­féle alapelvek szerint kirostált mű­veinek összessége. Az egységes vi­lágkultúrában helye van minden nemzeti értéknek, amely a kölcsön­hatás folyamatában gazdagítja az emberiség szellemi életét. Ennek az egységnek kiegészítő pólusa a belső ideológiai ellentmondásosság, amely azonban nem zárja ki a közös fel­lépést minden antihumanista áram­lattal és ideológiával szemben. A világkultúrának része a szocia­lista kultúra ts, amely viszonylagos szabadságát megőrzi ugyan, de nem törekszik szektás elzárkózottságra. Csak így töltheti be élcsapat szere­pét. Más szóval a kulturális fejlődés jellemző vonása nem az egység és az együttélés, hanem az egység és a harc. Az internacionális szocialis­ta kultúra ugyanakkor nem alakul­hat ki csupán egy vagy néhány or­szágban, hanem ez a folyamat a vi­lágkultúra keretében zajlik le éles harc és okos tapasztalatcsere köz­ben. Nem múlhatatlan feltétel a pozitív hős Nemcsak a Szovjetunióban, ha­nem nálunk és más szocialista or­szágokban is élénk visszhangot vált ki. A. Rumjancevnek, a moszkvai Pravda főszerkesztőjének minapi cikke. Az írás, amelynek címe: „A szovjet értelmiség alkotó munkájá­nak pártosságáról", nemcsak a szov­jet kulturális és irodalmi élet né­hány legutóbb vitatott kérdésével foglalkozik, hanem alapvető és ál­találnosítható elvi következtetéseket ts tartalmaz. Vajda Péter, a NÉPSZABADSÁG moszkvai tudósítója ismerteti a cikk megjelenésének előzményeit is. Nemrégen a Szelszkaja Zsizny cí­mű szovjet napilap eléggé goromba szavakkal „bírálta" Tyendrjakov prózaíró egyik elbeszélését. Az Iz­vesztyija pedig éles hangú szerkesz­tőségi kommentárral közölte a jaltai taxisöfőrök levelét, amelyben tá­madták V. Akszjonovnak egyik el­beszélését, amely a Junoszty hasáb­jain jelent meg. Akszjonov elbeszé­lésének hőse egy jaltai taxisöfőr, akit csak a pénz érdekel, és akitől ezért elfordul még a családja is. A jaltai taxisok ezt megengedhetet­len általánosításnak vették, és ezért tiltakoztak. Rumjancev bírálja mind az Izvesz­tyiját, mind a Szelszkaja Zsiznyt. Az első azért, mert támogatta az olyan nézetet, mintha „minden falta" ne­gatív hős „általánosított ábrázolása azt jelenti, hogy vádoljuk az adott foglalkozású emberek egész széles körét". A másik lapot főleg a bírálat ledorongoló hangneméért utasítja rendre. Mindkét lapra vonatkozik az a megjegyzés, hogy az elvszerűséget ebben az esetben a türelmetlenség, egyoldalúság, előítélet, a megsem­misítő kritika váltotta fel, és ez nem hoz hasznot az irodalomnak. Az irodalmi hősökről szólva leszö­gezi: „Az irodalom nevelő szerepe egyáltalán nem korlátozódik a kö­vetésre méltó hősök megalkotására". Minden mű, amely „fejleszti az egyéniséget, és erősíti önálló, aktív viszonyát az élethez, amely előse­gíti az egész nép harcát a kommu­nizmusért ... helyet érdemel az igaz, pártos művészet medrében, és annak a valódi értékét Jelenti." Az irodalmi élet irányításával kapcsolatban Rumjancev természe­tesen szükségesnek tartja a pártve­zetést, amelynek alapja a tudás te­kintélye, a párt történelmi tapasz­talata, a vezetők és a vezetettek közötti mélységes megértés és elv­társi bizalom. Viszont nagyon hatá­rozottan hívja fel a figyelmet arra a követelményre, hogy az irodalmi élet irányításának „elvszerűnek kell lennie, mentesnek a nivellálástól, az adminisztratív légkörtől, széles teret kell biztosítani az egyént kezdemé­nyezésnek, hajlamnak, a gondola­toknak és a fantáziának, éppúgy, mint a forma és a társadalom meg­választásának". Csehszlovák-magyar irodalmi kapcsolatokról Nemrég jelent meg Magyarorszá­gon Zuzana Adamová, Karol Rosen­baum és Sziklay László szerkeszté­sében cseh, szlovák és magyar tudó­sok huszonkét tanulmánya a cseh­szlovák—magyar irodalmi kapcsola­tokról. Erről a könyvről olvastunk részletes méltatást Komlós Aladár tollából a NAGYVILÁG 9. számában. A recenzió írója elöljáróban meg­állapítja, hogy a „jól szerkesztett, gazdag és színvonalas" könyv a két nép irodalmi kapcsolatainak pozitív vonásaira vet fényt, kimondottan optimista hangvételű, bár nem hall­gatja el az elkövetett hibákat sem. A szerzők ugyan politikai háttér megfestésére is törekedtek, Komlós szerint azonban az ügy hasznára vált volna az átfogóbb áttekintés. A tanulmányok nemcsak tárgyila­gosan, hanem egyben érdekesen ts foglalkoznak irodalmi kapcsolataink négy szakaszával. Az első körülbe­lül a XIX. század elejéig tartott, ekkor az írók ejfogulatlan érdeklő­déssel fordultak egymás felé. A má­sodik szakasz egybeesik a naciona­lizmus megszületésével, a XIX. szá­zad második negyedében. A harma­dik szakasz 1848-al kezdődik, ami­kor nemzeteink viszonya megrom­lott, s ezt még csak fokozta a ki­egyezést követő hibás nemzetiségi politika. Néhány tanulmány a XX. századbeli irodalmi kapcsolatokat elemzi. Komlós Aladár úgy könyveli el ezt a művet, hogy nemcsak a köl­csönös megismerés, hanem a köze­ledés, a megértés nagy ügyét ts szolgálja. Nemcsak tudományos ér­tékeiért, hanem emberi hozzáállá­sáért is megérdemli a figyelmet és a megbecsülést. A Nagyvilág különben ugyaneb­ben a számában közli Dobossy Lász­ló megemlékezését Husz Jánosról. írása záró részében a többi között kiemeli: „Működése és példája nemcsak a cseh irodalomra, sőt az egész cseh történelmi fejlődésre volt elhatározó jelentőségű, hatása nyomon követhető a többi európai, főként közép-európat nép életében és irodalmában is, így többek közt — tudvalevőleg — a magyarban". G. I. 1965. szeptember IS, * (JJ SZÓ 5

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom