Új Szó, 1965. augusztus (18. évfolyam, 211-241.szám)

1965-08-05 / 215. szám, csütörtök

SZABÓ BÉLA FRANCIAORSZÁG! JEGYZETEI S

ose hitte volna, hogy így felvigye az Isten a dolgát. Jean Marin, a vidéki kishivatainoknak fia, feljött jogot tanulni, mint annyi más, a Diáknegyedbe. Különböző sörözőkben, ahova felváltva járogatott, összeismerkedett holmi fecsegő diákokkal, akik sört ittak és politikát köpködtek. Na gyon bámulta őket, és makacsul járt utánuk kávéházról kávéházra, még a számlájukat ls fizette, ha volt pénze. Aztán ügyvéd lett, és sorra elvesztette pereit. Egy reggel aztán azt olvasta az újságban, hogy egyik régi pajtását képviselőnek választották meg. Ojból hűséges kutyájává szegődött. A mindent elintéző kijáró barát lett, akiért elküldenek, ha szükség van rá, és akire nem kell tekintettel lenni. Hanem a politikai véletlen úgy hozta, hogy a képviselőből miniszter lett. Hat hónap múlva Jean Marint államtanácsosnak nevezték ki. Eleinte valósággal fejébe szállt a dicsőség. Csupa kedvtelésből mutogatta magát az utcán, mintha legalábbis leolvashatta volna arcáról magas rangját, aki ránéz. Minduntalan szerét ejtette, hogy boltosok, újságárusok, kocsisok előtt elmondhassa: — Én, aki államtanácsos vagyok ... Azután természetesen méltóságának, hivatásának, a hatalmas és nagylelkű ember felelősségének tudatában legyőzhetetlen vágya támadt, hogy pártfogoljon. Mindenkinek ajánlotta támogatását minden ügyben, Kifogyhatatlan nagylelkűséggel. Ha Ismerőssel találkozott a körutakon, ragyogó arccal közeledett felé, kezet szorított vele, hogyléte felől tudakozódott, aztán kérdést se várva, kijelentette: — Tudja, ugye, hogy államtanácsos vagyok és készséggel állok szolgálatára. Ha bármiben hasznára lehetek, forduljon hozzám bátran. Az én állásomban messzire elér az ember keze. Azután bement egy kávéházba az utcán felszedett baráttal, tollat, tintát és levélpapírt kért: „Csak egyet, pincér, csak éppen hogy egy ajánlólevelet megírhassak!" És írta az ajánlóleveleket ... tizet, húszat, ötvenet egy nap. Irt az Amerikai kávéházban. Bigmonnál. Tortontnnál, a Maison Dorée-ban, Riche-nél, Heldernél, az Angol-kávéházban, a Napolltlatnben, mindenütt. Irt a köztársaság minden tisztviselőjének, békebíróktól kezdve, fel a miniszterekig. És boldog volt, nagyon boldog. Egy reggel, éppen hivatalába Indult hazulról, hirtelen megeredt az eső Habozott, hogy kocsiba üljön e, de azután mégis gyalog ment végig az utcákon. Egyre kegyetlenebbül zuhogott, a víz elöntötte a járdát, elárasztotta a kocslutakat. Marin úr beállt egy kapu alá. Egy öreg pap Is állt ottan, egy fehér hajú, öreg pap. Marin úr nem szerette a papokat, mikor még nem volt államtanácsos. Most azonban, mióta egy püspök valami bonyolult ügyben kikérte a tanácsát, nagyon tisztelte őket. Az eső szakadt, és a két férfi visszavonult a kapus fülkéjéig, hogy be ne sározódjanak. Marin úr. aki mindig szükségét érezte, hogy beszélgetéssel érvényre Juttassa önmagát, megszólalt: — Gyalázatos idő, ugye, főtisztelendő úr? Az öreg pap meghajtotta magát: — Bizony uram, kellemetlen, kiváltképpen, ha az ember csak néhány napra jön Párizsba. — Úgy, ön vidéki? — Igen, csak átutazóban vagyok Itt. — Valóban kellemetlen esős időben tölteni néhány napot a fővárosban. Mi, tisztviselők, akik egész esztendőn át itt élünk, ügyet se vetünk rá. Az abbé nem felelt, Az utcára bámult és a ritkuló esőbe. Hirtelen elhatározással felkapta reverendáját. mint az asszonyok a szoknyájukat, ha patakon keíl átgázolniuk. Marin úr felkiáltott, mikor indulni látta: Megázik főtisztelendő úr. Várjon néhány pillanatig. Mindjárt egészen eláll. A jóember habozva megállt, aztán kijelentette: — Nagyon sietek. Sürgősen találkoznom keli valakivel. Marin úr úgy tett, mintha kétségbe volna esve: — Bőrig ázik, egész bizonyosan! Szabad kérdeznem, hogy melyik kerületbe megy? A plébános habozott, aztán megmondta: — A Királyi Palota felé van dolgom. GUY DE MAUPASSANT: A PÁRTFOGÓ — Akkor, ha megengedi főtisztelendőséged, felajánlom az esernyőmet. Én az államtanácsba megyek. Államtanácsos vagyok. Az öreg pap felemelte a fejét és ránézett a szomszédjára. — Nagyon köszönöm uram, és hálásan elfogadom. NAGY JÖZSEF rajza Marin úr karongfogta és magával vonszolta. Vigyázott reá, irányította, tanácsokat adott: — Vigyázzon, főtisztelendő úr, itt tócsa vani Főképpen a kocsikerekektől óvakodjék, sokszor tetőtől talpig befröcskölik az embert. Vigyázzon a járókelők esernyőjére. Semmi sem olyan veszedelmes a szemnek, mint az esernyő drótja. Különösen az asszoyok kiálhatatlanok, nem vigyáznak semmire, és mindig az ember arcába dugják napernyőjük, vagy esernyőjük hegyét. És a világért sem feszélyezik magukat senki miatt. Mintha az övék volna az egész város. Uralkodnak a járdán, az egész utcán. Úgy találom, hogy nagyon hanyag nevelésben részesültek. És Marin úr nagyot nevetett. A plébános nem felelt. Kissé meggörnyedve járt, óvatosan lépkedett, hogy össze ne sározza se a cipőjét, se a reverendáját. Marin úr tovább beszélt: — Bizonyára szórakozni jött Párizsba? «— Nem, dolgom van! — felelte a pap. — Fontos dologban jár, igen? Szabad érdeklődnöm, hogy miről van szó? Ha valamiben hasznára lehetek, készséggel állok rendelkezésére. A plébános kissé zavartan morogta: — Ö, tisztára személyes ügy... Némi nézeteltérés merült fel... a püspökömmel... Nem érdekelheti önt... Egészen belső hivatali ügy... merőben egyházi jellegű... Marin úr nekibuzdult. — Ezek az ügyek éppen az államtanácsra tartoznak. Csak rendelkezzék velem! — Igen, uram, éppen az államtanácsba megyek, ön igazán lekötelezően szíves. Lerepére, Savon és talán Petitpas urakat kell felkeresnem. Marin úr megállott: — Hiszen azok mind jó barátaim, főtisztelendő úr! Legjobb barátaim, kitűnő kollégák, kedves emberek. Mind a háromnak melegen fogom önt ajánlani. Számíthat reám. A plébános hálálkodott, szabadkozott, hebegett. Marin úr el volt ragadtatva. — önnek Igazán szerencséje van, főtisztelendő úr, eldicsekedhet! k vele. Majd meglátja... magjd meglátja, úgy elintézem az ügyét, hogy jobban se kell! Megérkeztek az államtanácsba, Marin úr felcipelte a plébánost a hivatali szobájába, hellyel kínálta, leültette a kályha mellé, aztán asztalhoz ült és Irt: „Kedves kollégám, engedje meg, hogy a legmelegebben figyelmébe ajánljam a legtiszteletreméltóbb és legérdemesebb egyházi férfiút..." Abbahagyta az írást és megkérdezte: , — Szabad a nevét? — Celnture abbé. Marin úr tovább írt: „... Celnture urat, akinek szüksége van az ön jóindulatára valamilyen kis ügyben, melyet majd személyesen fog előadni. Örülök, kedves kollégám, hogy alkalmam adódik"... stb. A szokásos udvariaskodásokkal fejezte be levelét. Mikor mind a három levelet megírta, odaadta pártfogoltjának. A plébános ezer hálálkodás közt távozott. Marin úr elvégezte dolgát, hazament, nyugodtan töltötte napját, békésen aludt, vidáman ébredt, és behozatta az újságokat. Legelsőnek egy radikális lapot futott át. A követke„Papságunk és tisztviselőink" „Se vége, se hossza a papság visszaéléseinek. Egy bizonyos Celnture nevű pap, aki a jelenlegi kormány ellen összeesküvést szított, akit el nem mondható aljas tettek elkövetésével vádolnak, és többek közt világi pappá vedlett hajdani jezsuita hírében áll, akit püspöke állítólag nyilvánosságra nem hozható okok miatt felfüggesztett, és most Párizsba hivatott, hogy viselkedéséért felelősségre vonja, lelkes támogatásra talált Marin államtanácsosban, aki nem átallotta ezt a reverendás gonosztevőt a legmelegebb ajánlólevelekkel elküldeni kollégáihoz, a köztársaság tisztviselőihez. Az államtanácsos minősíthetetlen magatartására felhívjuk a miniszter figyelmét..." Marin úr talpra ugrott, felöltözködött és egyenesen Petlpas kollégájához ment, aki kiabálva fogadta: — Megbolondult, hogy figyelmembe ajánlotta azt a vén összeesküvőt? Marin úr ijedten dadogott. — De ... kérem ... engem is becsapott ... Olyan derék embernek látszott... és becsapott... csúnyán becsapott... Kérem ítélje el szigorúan ... nagyon szigorúan ... Azonnal írok... Mondja, kinek kell írnom, hogy szigorúan ítéljék el? Megyek a főügyészhez, és a párizsi hercegérsekhez ... igen a hercegérsekhez . .. Hirtelen odaült a Petitpas íróasztalához és írt: „Kegyelmes Uram, tisztelettel hozom tudomására, hogy egy bizonyos Celnture nevű abbé hazugságainak és cselszövényelnek áldozatául estem, visszaélt a jóhiszeműségemmel. Igazára hivatkozva megtévesztett, és csakis így történhetett, hogy ..." Mikor aláirta és leragasztotta levelét, kartársához fordult. — Látja, édes barátom, tanulhat az esetemből, ne pártfogoljon soha senkit. Lányi Viktor fordítása A M ontmartren / la valaki azt hinné, hogy párizsi tartózkodásom alatt csupa gyö/—

j nyörüségben volt részem, az téved. Mindössze néhány napja I I voltam Párizsban, de szerzett tapasztalataim után az a vélemény alakult ki bennem, az menjen Párizsba látogatóba, aki fiatal és tud franciául, vagy akinek van olyan ismerőse, rokona, akt állandóan kísérheti. A francia tudáson kívül nem árt, ha jókora összeg pénz felett is rendelkezik. Én nem tudtam franciául, fiatal'nem vagyok, pénzem sem volt elegendő. El lehet képzelni ilyenformán a helyzetemet, — noha hozzá kell tennem, volt bőven mit ennem, volt hol aludi nom, minden kívánságomat teljesítették, ha pénz kellett azt ts kaptam, és mégis állandóan valami elégedetlenség kínzott, mintha valamiről lekéstem volna. Francia tudásom mindössze annyi volt, hogy „bon jour, madame", vagy „bon jour, monsleur", és természetesen „merct", ami befejezése volt minden társalgásnak. A „merci" jelentette számomra sokszor a menekülést is, mert a franciák rendkívül udvariasak és bőbeszédűek, én pedig egyetlen szavukat sem értettem. Ilyen elkeseredett hangulatban ültem egyszer a Szajna partján a Chatelet és a Sarah Bemard színház szomszédságában, éppen szemerkélt az eső, a nyugodt Szajna vizén apró kts gyürük képződtek és én arra gondoltam, hogy most, hatvanadik évem küszöbén vagyok először Párizsban és kl tudta,— tettem hozzá kissé ázottan — talán utoljára is... Néztem, néztem... a hídon csillogó autók tömege száguldozott, a vizet egy csinos, színes kirándulóhajó szelte át, tőlem néhány lépésnyire egy asszony ült a part egyik lépcsőjén és elmerülten szvettert kötött ... Elmosolyodtam, akkor az eső szemerkélése már megszűnt, kisütött újra a nap és a város mintha megmosdott volna, újra csillogott, ragyogott. De én továbbra is ülve maradtam a parton, néztem a Szajna vizét. Amolyan számadás formában tűnődve arra gondoltam, hogy ez a gazdag Párizs valahogy úgy hever előttem, mint Hemingway halásza előtt az a bizonyos nagy hal... A cápák ezúttal a gyilkos fasizmus évei voltak. Nyomban utána feltettem magamban a kérdést, vajon tehet-e minderről Párizs. A válasz az volt, ha Párizs népe nem ts tehet róla, de az akkori francia kormány és a hadsereg vezetőt, akik elárulták a francia népet, éppúgy tehetnek róla, akárcsak az esernyős Chamberlain és társat, akik a fasizmust a világra szabadították... Es a veszteség felett érzett fájdalom még egyre tart és úgy érzem, egész életemen át kísér maid. Mégis, ami megmaradt számomra Párizsból, az is nemes anyag, kell hát hogy lássam, hogy megismerjem. a mikor erre az eredményre futottam, akkor már útban voltam /

\ a Montmartre felé. Sok viszontagság után a híres La Place du f \ Tertre-térre értem, ahol a festők oly fáradhatatlanul festik vásznaikat, mintha csak parancsszóra tennék. Romantikus képet nyújt az egész tér. A kts asztalok felett nagy, színes ernyők feszítenek. Itt a vendégek étkeznek, a sápadtan Illatos akácfák árnyékában. Ezek az akácfák olyan sárgák, szerények és vérszegények, mintha csak Diószegen, vagy Farkasdon nőnének. Körülöttük mindenütt festőállványok, a munkájukban elmerült piktorokkal. A piktorok látszólag mélyen elmerülnek munkájukban, az Idegennek úgy tűnik, hogy nem is törődnek a sok látogatóval. Az igazság azonban az, hogy a mázolás, a jestékrakás közben alaposan szemügyre veszik a nézőt, minden mozdulatát figyelemmel kísérik és nyomban észreveszik, hogy a látogató vásárolni jött-e vagy csak körülnézni. Ez a tehetségük legalább annyira kifejlődött bennünk, mint a festészet, őszintén meg kell mondanom, többnyire kommerszárut gyártottak, amolyan csavargó, nagyszemű hungut gyermekeket. Ez most Itt a divat. A látogatók többnyire Idősebb emberek, a festők nagy része viszont fiatal és hanyagul öltözött. Az idegenek zöme nagy, nehéz, elegáns autókkal érkezik. Ezek az amerikai kocsik a keskeny utcákon alig férnek el, mégis eljutnak a térre, az őslakók pedig tisztelettel, a házak falához lapulnak, hogy helyet engedjenek a pénzt ígérő amerikai vendégeknek. A széles, lapos kocsikban idősebb férfiak fiatal nőkkel, vagy fordítva: idősebb nők fiatal férfiakkal érkeznek. Az idősebb nők feltűnően elegánsak és erősen festettek. Láttam egy nőt, aki kékre festett szemmel és kek, rikító fülbevalóval lépett ki elegáns kocsijából. A nő úgy nézett ki, mint egy frissen mázolt tálkép. A festők főleg ezeket a gazdagokat várják, ezektől várjak a csodát, a megváltást. Ezen a délutánon egy fiatal festővel ismerkedtem meg. Barna, harminc év körüli fiatalember lehetett, jóképű volt és vidám, éppen egy tálképet festett és magyar dalt dúdolt hozzá. Gondoltam megszólítom, mi történhet?... Kiderült, hogy magyar, 1956-ban hagyta el hazáját és ide jött, szerencsét próbálni. Akkor húszéves lehetett, kitanult agronómus volt. Most sem érdekli különösebben a festészet, csak azért fest, mert ebből él. Azt mondja, hogy az eladott képek árából majd összegyűlt annyi pénzt, hogy vesz magának egy kis földet és gazdálkodni fog rajta. Egyszóval folytatni akarja szakmáját. Arra a kérdésre, nem sajnálja-e, hogy otthagyta otthonát, hazáját, szomorkásán mosolyog és azt válaszolja, hogy már fölösleges az egész kérdéssel foglalkoznia, itt az otthona, mert egy francia lányt vett feleségül és már két gyermeke ts van. Nem él könnyen, mert felesége 250 kilométernyi távolságra lakik Párizstól s havonta mindössze csak egy hetet tölthet családja körében, ezért nem tudnak a gyermeket magyarul. De most, az idén az a szándéka, hogy gyermekeit két hónapra Pestre küldi, hadd tanulják meg anyanyelvét. Két esztendővel ezelőtt vendégül látta itt az anyját, aki azt mondta, szívesen vállalja a kicsinyeket akár egy fél évre is, csakhogy megtanuljanak magyarul. Persze annyira nem küldheti óke^ mert hiszen Iskolába járnak. A montmartrei festőéletre ml sem jellemzőbb, mint a következő eset, amit a festő elmondott. Nemrégen ott járt egy gazdag pasi, végigjárta a teret és egész sor festő képét nézte meg. Egy fiatal nő kísérte, Amelyik képre a nő rámutatott, hogy tetszik neki, azt alku nélkül megvette. Így került sor arra is, hogy néhány képét jó pénzért sikerüli eladnia. Rendes körülmények között 50—80 frankot kap egy képért, Minap pedig egy jestőbarátjának — az is magyar — volt szerencséje, mert egy tájképet 1260 frankért adott el. Sajnos, nekt pechje voi>, nem volt itt és így nem részesülhetett a váratlan szerencsében. Így várják ezek a festők a gazdag vevőt. Szóval igen nehéz és göröngyös ez a montmartrei bohémélet. Ha az ember egy kicsit széthúzza a romantikus, díszes függönyt és kissé az Illatos akácfák mögé pillant, akkor bizony sivár kép tárul eléje. £

gymás hegyén hátán tolonganak itt a festők. Vannak köztük fiatal lányok is. Csendesek mind és nagyon komolyak, úgy tűnik, mintha csendes megállapodás volna közöttük a hely és a vevők tekintetében Nagyon ügyelnek arra, hogy egymás ügyeibe be ne avatkozzanak. Ez a csendes megállapodás a cinkossággal rokon, szükség van rá a nagy konkurrencia közepette. Vannak itt portréfestők is, 12—15 frankba kerül egy portré, félóra alatt kész a kép. A fiatal festő szomorkásán megjegyzi, hogy itt ezen a téren egy akadémiai festő nem boldogulhat. A nagy konkurrencia ellenére a tér él és virul. A hagyomány, a sok híres festő emléke élteti, mint mondják, keserves, nehéz pályájukat «gykor M«n c téren kezdték meg. IWS, aufiiKtiu 5. * (J] SZŐ Z