Új Szó, 1965. július (18. évfolyam, 180-210.szám)

1965-07-08 / 187. szám, csütörtök

HARA 28. VÁLLALKOZÓ SZELLEMŰ „KUTATÓK" Csupán a Német Szövetségi Köztársaságban nem kevesebb, mint 400 SSszövetséget tartanak nyilván, amelyek a bonni kormány hozzájárulásával tizenhat „sajtóterméket" adnak ki. Garázda aknamunkájuknak senki sem vet gátat. Kapcsolatokat tartanak fenn a Közel-Kelettel és Ázsiával, mindenekelőtt azonban Spanyolországgal és Dél-Amerikával. Ilyen viszonyok közepette nem csoda, ha a régi és újnácik jóformán háborítatlanul felkereshetik az eldugott kincsek rejtekhelyeit, időnként utánanéznek, helyén van-e még minden, és pillanatnyi pénzzavar esetén a tartalékhoz nyúlnak. Ami pedig a Közép- és Déi-Amerikába szökött főkolomposokat illeti, maga az amerikai titkosszolgálat is kénytelen volt a háború után bevallani, hogy a náci ügynökök szerteágazó hálózatát külföldön nem sikerült felkutatni és felszámolni. ÁTOK ÉS VÉR TAPAD A KINCSEKHEZ A háború után úgyszólván nem múlott el olyan év, amelyben valamilyen bűntényt ne követtek volna el az átokterhes náci- kincsekkel összefüggésben. Az SS- és SD- bűnszövetkezet tagjai, akik féltve őrizték kincseiket, beváltották fenyegetéseiket. Kijelentették, hogy a haramiák kincsének maradványai és a páncélszekrényekben letéteményezett értékek kulcsai a hitleri rablópolitika örököseit illetik. Alighogy elült a nagy vérzivatar, gyanús idegenekre figyeltek fel a hegyilakók, akik ásókkal és csákányokkal felszerelve a Toplitzi-tó partján emelkedő Kammerboden nevű hegyháton serénykedtek, majd búvárfelszerelés segítségével szerszámokat és vízálló tartályokat hoztak felszínre a Grundl-tó vizéből. Mire az amerikai haderőknek közben fellármázott titkosszolgálata a helyszínre érkezett, csak hűlt helyét lelte a keresett személyeknek. Egy év sem telt el a hitleri Németország feltétel nélküli fegyverletétele óta, amikor 1946 februárjában a Toplitzi-tőból égnek meredő, Rauchfangkogel nevű sziklacsúcsról két holttestet hoztak le Grundlsee községbe. A halottak testét síöltönyök rongymaradványai fedték. 100 méterrel a Rauchfangkogel csúcsa alatt akadtak rájuk, mert síléceik orra kikandikált a hóból. A rendőrség csakhamar megállapította személyazonosságukat: Mayer és Pichler linzi mérnökök voltak. Pichler teteme sértetlennek látszott, csak ujjai hegyén volt alvadt vérréteg. Ezzel szemben Mayer hasát és gyomrát borzalmasan felhasították, mintha gyilkosa az áldozat által lenyelt tárgyat akarta volna mindenáron megkaparintani. A két haláleset politikai háttere akkor derült ki, amikor 80 méternyire a tett színhelyétől egy teljesen ép állapotban levő és üzemanyaggal bőven ellátott Fieseler Storch típusú repülőgépre bukkantak. Azt is megállapították, hogy ez a repülőgép 1945 májusáig futárszolgálatot teljesített Hitler főhadiszállása és az SS alpesi erődje között, s egyúttal kincsszállításra is használták. Pichler mérnökben Aussee körzetének lakosai felismerték a repülőgép egykori pilótáját. A háború végéig Pichler és Mayer a Toplitzi-tavon létesített haditengerészeti kutatóállomás szolgálatában állottak. A kettős gyilkosságra a mai napig sem sikerült fényt deríteni. Feltehető azonban, hogy a kincskereső vállalkozásban mások is részt vettek, s alighanem azok a gyilkosok. VÍZVEZETÉK SZERELŐ BÚVÁROK ÉS HEGYMÁSZÓ TENGERÉSZEK 1949-et írtak, amikor overallba öltözött hattagú csoport jelent meg Altausseeban, és különleges búvárfelszerelés segítségével, 10 órai szakadatlan munkával négy ládát kiemelt az ottani tó vizéből. Az egész vállalkozást az ausztriai csendőrök és az amerikai megszálló haderők orra előtt hajtották végre, s azok csak akkor kaptak észbe, amikor a hat álcázott náci tehergépkocsira pattant, és zsákmányával együtt sikerült egérutat nyernie. Ezerkilencszázötvenben Hitler utolsó „csodafegyverkovácsainak" két további tagja jelent meg a kincseskamrák környékén: dr. Keller mérnök és Gert Gehrens, mindketten Hamburgból. Ez a két tengerész — mesterségét meghazudtolva — felkapaszkodott a Grundl-tó vizéből kiMinden jogot fenntart a Deutscher Militärverlag, Berlin emelkedő Reichenstein-csúcsra. Miért ne csaphatna fel a hajós is hegymászónak, ha vonzalmat érez a sziklavilág rejtelmei iránt? Csupán az volt a baj, hogy Gehrens technikus a meredek sziklafal megmászása közben a mélységbe zuhant. A felismerhetetlenségig szétroncsolt holttestét 600 méterrel mélyebben találták meg. Mivel megállapítást nyert, hogy lezuhanása előtt társa, dr. Keller megoldotta tartókötelét, a nevezettet gyilkosság gyanúja miatt letartóztatták. Terhelő tanúk híján azonban szabadlábra helyezték. Mégis felette gyanúsnak tűnt az a körülmény, hogy ugyanaz a dr. Keller mérnök 1959-ben újból megjelent a Toplitzi-tónál, és ismételten tárgyalásokat folytatott a már említett Löhde szerkesztővel, amikor a Stern megindította az ismert nyomozást. A haditengerészeti kutatóállomásból kikerült hamburgi dr. Determann mérnököt is feltűnően gyakran látták mint turistát csatangolni a háború után a Toplitzi-tó környékén. Ezerkilencszázötvenkettőben két személy holttestére bukkantak a tóparton, akiket hátulról lőttek le. A megejtett vizsgálat során kitűnt, hogy az áldozatok SS-legények voltak, és részt vettek a kincsek elsüllyesztésében. Egy évvel később egy amerikai atyafi kereste fel Aussee kies vidékét, hogy — úgymond — a „Bernhard-vállalkozás" részletei után kutasson. Hivatalosan a Reader's Digest nevű lap szerkesztőjének adta ki magát, éš bőkezűen szórta a pénzt boldognak-boldogtalannak. Ez a furcsa szerzet aligha jelenthetett veszélyt a fasiszta földalatti mozgalom részére, mert felette kontár nyomozónak bizonyult. Kényelemszeretetében inkább arra szorítkozott, hogy a falusi csapszékekben poharazás közben dollárért vásárolt magának mendemondákat és hajmeresztő históriákat a falubeliektől, akik persze készségesen álltak rendelkezésére. De alig fordított hátat a kocsmarajongó amerikai a barátságtalan vidéknek, máris megjelentek a gráci Kandel nevű búvárvállalat emberei anélkül, hogy megnevezték volna megbízóikat, és ők ragadták meg a kínálkozó alkalmat. Figyelemreméltóan élénk tevékenység jellemezte az 1954-es évet mind a kincskeresők, mind pedig az időközben megtollasodott „kincsőrzők" részéről. Altaussee és Ischl fürdő között, a Blaalm és a Rettenbachalm nevű alpesi legelőket összekötő, áthatolhatatlan erdőrengetegben a favágók frissen hantolt sírra és egy feltört ládára akadtak. A láda üres volt. Négy évvel később hasonló körülmények között további üres láda került elő azzal a különbséggel, hogy ezúttal a lelőhelyen hangtompítós pisztolyt is találtak. Következik „GYANÜS" A DUNA MEDRE IS A büntetőjog és a szocialista humanizmus A szabadságvesztésre ítéltek büntetésének letöltése a múltban a belügyminiszter, az igazságügy-miniszter és a főáiiamügyész közös megállapodása értelmében kiadott előírások alapján történt. A büntetés társadalmi jelentősége és fontossága azonban megkövetelte, hogy ezeket az előírásokat a Csehszlovák Köztársaság történetében először — törvény szabályozza. A szabadságvesztés büntetésének letöltését szabályozó törvény a szocialista humanizmus elvein alapszik. Legfontosabb intézkedéseinek egyike kimondja, hogy a büntetés letöltésének Időszakában csupán bizonyos polgári jogok korlátozása engedhető meg az elítélttel szemben. Olyan Jogokat vesz tekintetbe a törvény, amelyeknek gyakorlása ellentétben volna a büntetés céljával, vagy amelyeket, tekintettel a büntetés letöltésére, az elítélt amúgy sem gyakorolhatna. Az új törvény a büntetés letöltésének időszakában is biztosítja az elítélt alapvető szociális jogait, éppen azért jogvédelemben ls részesíti őt. Az új törvény Intézkedései mindenekelőtt az elítélt fizikai és szellemi fejlődésének biztosítására és a korlátlan egészségügyi szolgáltatásokra irányulnak. Az utóbbiak a többi dolgozó igényéhez hasonlóan a társadalmi és a nyugdíjbiztosításra, a foglalkozásból eredő és a munkabalesetekért járó kártérítésre, a munkaidő szabályozására, a munkabérre vonatkoznak. Az új törvény tehát ezen a téren nem tesz különbséget a dolgozók és a büntetésüket töltő polgárok között. A szabadságvesztés büntetése végrehajtásának módja széles körű polgári ellenőrzést tesz szükségessé, melybe az államiigvész, a Nemzetgyűlés és az SZNT képviselői, a KNB-k mellett létrejött bizottságok tagjai, valamint az e célbői kiterjesztett hatáskörrel felruházott bírák is bekapcsolódnak. Az elítéltek bizalommal fordulhatnak esetleges panaszaikkal a felsorolt ellenőrző szervekhez. Az új törvény az elítéltről szabadonbocsátása után ls gondoskodni kíván. Ezért a nemzeti bizottságok kötelességévé teszi, hogy azoknak, akik büntetésüket letöltötték, haladéktalanul munkahelyet biztosítsanak, sőt ideiglenes elszállásolásukról ls gondoskodjanak. A társadalmi szervezetekkel karöltve olyan feltételeket kell teremteni számukra, amelyeknek alapján joggal elvárható, hogy becsületes polgárokhoz méltó életet fognak élni. Az eddigi tapasztalatok ezen a téren, többnyire a vállalatok és az üzemek hibájából, nem a legjobbak. Az elítéltek, miután büntetésüket letöltötték, megszokva az intézet fegyelmét, a gondoskodást, a rendszeres munkában töltött életet, szabadon bocsátásuk után munka, kereset, lakás és család nélkül könnyen ismét elvesztik a talajt a lábuk alól. Ezzel magyarázható, hogy sokan, megfeledkezve letöltött büntetésükről, könynyelműen újabb kalandokba bocsátkoznak és rövid Időn belül visszaeső bűnözőkként Ismét a bíróságon találják magukat. Az új törvény ezeknek az eseteknek a kiküszöbölésére gondol azzal az intézkedéssel, hogy a munkaadót az egy évig terjedő büntetéssel sújtott és a büntetést letöltött dolgozó vlszszavételére kötelezi, feltéve, hogy olyan munkabeosztást biztosíthat a dolgozó részére, amely nem ad alkalmat újabb bűncselekmény elkövetésére. Az elítélt természetesen dolgozik, szakismereteit fejleszti és azok hiányában mesterséget tanul ki, hogy büntetésének letöltését követően bekapcsolódhasson a munkafolyamatba és rendes, becsületes dolgozóvá váljék. Természetesen a törvény feltétlen fegyelmet követel az elítéltektől. Minden lehetőség megvan ahhoz, hogy szükség esetén az elítélteket a fegyelem betartására kényszerítsék. Az eddig érvényes törvény intézkedéseivel ellentétben az új jogszabályok értelmében a javító- nevelő tevékenység, a javító- nevelő intézetek irányítása ezentúl a biztonsági gépezet szerveitől független, közvetlenül a belügyminiszternek alárendelt önálló testület hatáskörébe tartozik. A fiatalkorúak ezentúl a többlektől elkülönítve töltik le büntetésüket. A javító-nevelő tevékenység a fiatalkorúaknál annyira igényes, hogy a pedagógiai szakemberek irányítását teszi szükségessé. A legfontosabb, hogy a fiatalkorúakat természetüknek, képességeiknek, tehetségüknek megfelelő foglalkozás választására neveljük. Minthogy az eddigi érvényes intézkedés — mely szerint a fiatalokat büntetésük egyharmadának letöltése után feltételesen szabadlábra helyez ték — a gyakorlatban nem vált be ezentúl a fiatalkorúak feltételes sza badlábra helyezésére büntetésük fe lének letöltése után kerülhet csak sor. (km) tpiií a íéaai aaóuti felüt jáw •r Az Érsekújvár—

Zvolen vasútvonal át járójánál a nap 24 órájából teljes 16 órán keresztül zárják el az utat a leengedett sorompók. Ennek a helyzetnek a megszüntetésére a lévai Doprostav már 1964 júniusában megkezdte a vasúti felüljáró építését. Az egész útáthelyezés — beleszámítva a rakodó felüljárót is — 851 m hosszú, ebből a saját építés hossza 251 m. A felső és alsó építkezés is előregyártott elemekből készül és a tartószerkezet Vlosák-típusú tartóoszlopokból áll. A szerelési munkálatokat a komáromi Prefa végzi és a terv szerint 1965 novemberében kell befejeznie. Tep EPIZÓDOK HATÁRTALAN OPTIMIZMUS Még az árvíz első napjaiban láttam. Nem is egy helyen. Csallóközaranyosnál, Gútánál és még valahol. Az első pillanatban meghökkentem. Őszintén szólva nem tudtam, nevessek-e, vagy meghatódjak. Valahogy úgy volt, hogy az egyik szemem nevetett, a másik meg sírt. Már majdnem mindenütt vízfelület csillogott. Lassan, alattomosan kúszott előre a betolakodó. Szemmel látható volt, hogy csak órák kérdése, mikor lepi el az egész tájat. S mégis az említett helyeken, a tért hódító ártól alig száz lépésnyire egyegy öreg paraszt kezében ütemesen emelkedett a kapa. Belesuhintott a földbe, a dús csallóközi földbe, amely ez idén már termést aligha ad. Az ember nem nézett se jobbra, se balra, csak a földet nézte konokul, és évtizedek óta megszokott mozdulattal vágta belé a kapát. Határtalan optimizmus? Töprengtem rajta, és rájöttem — nem, más ennek a neve. Az ősi földnek határtalan szeretete, a munka ritmusának töretlensége s valami huszáros csakazértis. Talán ennek nevezhetném. Ez a három becsületben megőszült parasztember konok akarásával éppen olyan közel áll hozzám, mint az a megfontoltabb másik kettő, akivel Nagymegyeren túl, ott, ahol a tenger kezdődik, találkoztam a minap. Hoszszasan szemlélték az áradattal ellepett földeket, majd egyikük lassan szűrte át a szót összeharapott fogai közül: — Itt már nem kapálunk... De szemében nemcsak fájdalom volt, hanem a megújulásban bízó remény is... PARADOXON Á medvei hídtól a töltésen majd két hete naponta ezernél is több teherautó gördült sziklaterhével a csicsói gátszakadás felé. Egymás után futottak fel a töltésen húzódó útra, néha jó időre megtorpantak, amikor a körgát építői nem bírták már olyan gyors ütemben feldolgozni a töméntelen anyagot, amellyel már valóban Dunát lehetett rekeszteni. Amikor újra megindult az oszlop, a töltés olyan volt, mintha lobot vetett volna. Füstölgött, gomolygott róla a por, kilométeres uszályt vitt maga után minden gépkocsi. A sofőrök és a katonák a lisztesmolnárra hasonlítottak, a rájuk rakódott vastag porréteg alatt. Perzselő nap és — szabályos aszály a gát koronáján. S a töltés tövében, mindkét oldalán a víz volt az úr. Homokzsákok ezrei fogták körbe a gáton átszivárgó vizet. A buzgárokat mindenütt gondosan körülbástyázták, és azt mondták a rossz nyelvek, a főmérnök még azt sem engedte meg, hogy akár két karót verjenek a gát hatalmas testébe. Ez is újabb veszélyt jelenthetett. A paradoxon pedig ott ötlött szemünkbe a vízzel körültéblábolt gáton. Egy közönséges városi vízpermetező gépkocsi, azaz öntözőautó formájában. Ügy néztük kitágult szemmel, mint valami őskori állatot, ahogy végigkúszott a töltésen, kétfelé köpködve az itt enyhülést hozó vizet, amely néhány méterrel errébb pusztulást okozott. Mellettem a közlekedést szervező tömzsi, testes mérnök erélyes jellemről árulkodó hangon túlkiabálta a GAZ hörgő motorját: — No lám és először nem akarták megengedni. Azt mondták, hogy ez a permet öt centit legyalul a gátból... A KIS EVAKUÁLT VÁGYA Nyitra, Cyril és Metód tér 1. Fiúinternátus; Ide is eljutottak azok közül, akiknek el kellett hagyniuk otthonukat. Vagy nyolcvan—száz gútai lakja most az öreg piarista kolostor diákszállássá átalakított celláit, melyeknek ridegségét csak az emberek szeretete, a szolidaritás teszi elviselhetővé. Ismerősre is akadok, és ilyenkor, ilyen körülmények között nincs ennél nagyobb öröm. Az ilyen öröm még a borúlátók gondolatainak fekete felhőit is eloszlatja ... Évikét azonban csak akkor ismertem meg, amikor dolgom végeztével visszatértem gépkocsimhoz. Ott ült a pöttömnyi kislány a sofőr mellett, és csak hajtogatta: — Vigyen el bácsi.. Megkérdeztem tőle, hová szeretne menni? Vigyük el egy kis sétakocsikázásra? Kicsit bizalmatlanul nézett rám, de annál határozottabban mondotta: — Nem. Hiába hívta a mamája, hogy a bácsik már elutaznak, nem akarta ott hagyni az ülést. Hosszas unszolásra szájacskájából kigördült a lesújtó válasz: — Gútára szeretnék menni. Arra gondoltam, mindent megteszünk annak érdekében, hogy amint csak lehet, Éviké és sok ezernyi sorstársa visszakerülhessen oda, ahonnan egy rossz manó, a Duna kiűzte őket.. CSAK A KÁVÉFÖZÉS FOG Kl RAJTA A lakszakállasi Paksi Lajos rendőr, főtörzsőrmester. Barnult arcú, szikár, közepes termetű mokány legény. Látni rajta, hogy nem ijed meg a saját árnyékától, fegyelmezett és minden feladat teljesítésére bármikor kész. Csak akkor viszolyog, amikor parancsnoka meghagyja neki: — Lajcsi, főzzél hármunknak kávét. Ügyetlenül áll kezében a gyorsforraló, és ezt maga ls tudja. Savanyú arccal megjegyzi: — Én odahaza még a kenyeret sem tudom becsületesen leszelni, az is a feleségem gondja ... Másutt viszont nem ilyen félszeg. Parancsnoka mondta el, hogy a gátszakadást követő első napokban Paksi is rajta volt azon a kétéltűn, amelyen többek között Dubček elvtárs is megtekintett néhány árvízsújtotta községet. Valahol két falu között, feleúton történt, hogy leszakadt a kétéltű hernyótalpa. Mit lehet ilyenkor csinálni? Mi mást, mint amit Paksi és a dokumentumfilm két szerkesztője tett. Szépen ingre vetkőztek, és zsupsz bele a vízbe. Segítségért. Az egyik filmes útközben lemaradt, mert nem tudott úszni: tovább nem merészkedett. A másik viszont Paksival együtt elérte azt a községet, ahonnan segítségért lehetett telefonálni. — Olyan ez az ember — mondja róla a parancsnoka —, hogy ha azt mondom neki, négy hétig itt maradsz a gáton, akkor ott áll, még ha éhség mardosná a gyomrát, és szárazság a nyeldeklőjét. Nincs ennél nagyobb dicséret, és az volt a jó ezekben a napokban, hogy ezrével akadtak ilyen Paksi-féle emberek ... GALY IVÄN ÜJ SZÓ 4 * 1965. július 8.