Új Szó, 1965. június (18. évfolyam, 150-179.szám)

1965-06-30 / 179. szám, szerda

* o W g • , LETARTÓZTATÁS Az ország teste tele van kék foltokkal és véraláfutásokkal. Egyetlen régi seb sem hegedt be, máris újak keletkeztek. Nem min­denki érti a Kongó körül folyó nagyvonalú és cinikus játékot, hisz a kongói lakosság zöme nem tud se írni se olvasni. A helyi nyelvek és a tájszólások százai új, ám korántsem mindenki szá­mára érthető szavakkal gazdagod­nak mint neokolonic-t izmus, nem­zetl öntudat, szocializmus. A csok­vék vagy bajakok, a lundák vagy balubák, a mongók vagy bakon­gók, akiknek szókincse mindössze 500 szó, nem sokat törődnek az izmusokkal. Ogy vannak ezekkel az új szavakkal, mint a fogatlan ember a száraz kenyérhéjjal: ha meg is rágja, jő ideig eltart. Leopoldville-ben láthatunk vala­milyen felkapott nyugati film elő­adására siető európai ficsúrt és ágyékkötős kongóit, aki 30 fran­kot kér, hogy csikvangit, manió­kagyökér lisztjéből készült sava­nyú tésztát vehessen. Végigmegyünk a Lippens-ave­nue-n. Itt vannak a kormány tag­jainak villái. Egyetlen európai mi­nisztert sem találunk. Ez persze csak a külső benyomás, a látszat pedig nagyon csalóka. A kongói tisztviselők nagyon hamar elsajá­tították belga elődeik életmódját. A minisztereknek autóik, villáik vannak, bankszámlát nyitottak eu­rópai pénzintézetekben. Hátuk mö­gött pedig megbújik a belga ka­marilla. A tanácsosok, a szakér­tők, a kabinet tagjai vagy belgák, vagy az ENSZ révén beszervezett európaiak. Köztudomású, hogy a miniszterelnök főtanácsosa, Cle­mens liége-i egyetemi tanár nél­kül egy lépést sem tud tenni. A köztársasági elnök palotájában még a szakács is belga. A védnökök és főnökök, aho­gyan a kongóiak most a belgákat nevezik, álarcot változtattak, de nem változott meg véleményük az afrikaiakról. Magánbeszélgetések közben a tanácsosok nemegyszer így nyilat­koznak főnökeikről: „joseph K. miniszter? Agyalá­gyult hülye. Apja emberhúst evett. Ö maga gyermekkorában a ter­meszeket is felfalta. Igen, igen, kézzel fogdosta, és úgy zabálta őket. Most meg, láthatják, a Zoo vendéglőben rendez lakomákat, és Kassata fagylaltot rendel..." Nem tudtam, hogy utoljára sé­tálok az afrikai Lemba negyed Kaanga utcájában, utoljára inte­gethetek az erkélyen mutatkozó Gizengának, s többé nem lesz mó­dom beszélgetni krokodilvadászok­kal. A körülmények folytán kény­telen voltam átköltözni a szovjet nagykövetség kiürült épületébe, ahol egy csehszlovák diplomata családja lakott. A kilencemeletes Bel Air ház hetedik emeletén volt a lakásom. Mesélték, hogy a szov­Jet nagykövetség személyzetének távozása után a kongói biztonsá­gi szervek többször kinyitották az épületet. Velem is előfordult, hogy hívatlan látogatók érkeztek: kon­qől rendőrök. Egyszer lementem a földszintre, bemutatkoztam egy tisztnek, s megkérdeztem, minek köszönhetem a szokatlan időben tett látogatást. Udvarias mosoly volt a válasz, pénzt kért sörre, ci­garettát kunyerált. Január 29-én ebéd után elmen­tem a központi távirati irodába, hogy leadjam tudósításomat két kongói újságíró letartóztatásáról. Az utóbbi időben bátor hangú, bíráló cikkeket írtak az ország vi­szonyairól. Én viszont az új cen­zort, Victor Nendakát bíráltam, aki bebörtönöztette az újságírókat. A londoni vonalra vártam, de mind az öt kabin foglalt volt. Hir­telen egy kongói lépett hozzám, és az útlevelemet kérte. — Ki maga? — kérdeztem. — Ez nem fontos. Menjünk in­nen. Nem voltam hajlandó felmutatni útlevelem az Ismeretlen egvénnek. Szóváltásunk egyre hevesebb lett. Külföldi kollégáim is felugrottak. Ekkor az ismeretlennek még há­rom társa rontott be, s körülfog­tak. Egyikük kirántotta zsebemből a géptávíró szalagját. Az ismeret­len kongói a biztonsági szervek emberének nevezte magát. Aztán már csak a főügyésztől tudtam meg, hogy Nendaka a segédjét, \kofobót küldte értem, hogy tar­tóztasson le. ö lökött be a ké­zenlétben várakozó autóba. SZEMTŐL SZEMBE NENDAKAVAL A csendőrök állandó kísérőm­mé szegődtek. Társaságukban né­ŰJ SZÖ 4 * 1965. június 30. ha polgári ruhás nyomozók is fel­tűntek. Velük nehéz szót érteni! Az is nagy nehézséget okozott, hogy a kongói csendőrség és a hadsereg szolgálati nyelve a lin­gala. Én pedig legfeljebb tíz ki­fejezést ismertem ezen a nyelven. Később megtanultam a vezénysza­vakat: telema — állj, leka, kenda — indulj, Tokszt, liboszo — elő­re, Vanda, bovanda — ülj le, kota­la na pembeni te — ne nézz félre. ... Egyenesen Nendaka dolgozó­szobájába vezettek. Régi ismerős. Lumumba senkiházinak nevezte őt. Nendaka a függetlenség kikiáltása előtt belga és angol cégek szol­gálatában állott. A Ndola börtönt is megjárta, persze nem politikai vétségért, hanem tekintélyes össz­szegek eltulajdonításáért. Lumum­ba csodálatosan türelmes volt az emberek iránt. Nendakát is meg­tűrte pártjában, sőt a helyettese volt addig, amíg kl nem fosztotta az amúgy is szegényes pártkasz­szát. Nendakát ekkor kizavarták a hazafiak soraiból. Nendaka felcsapott a nép el­lenségének. Mobutu tábornokkal és Munongo belügyminiszterrel „inspekctós körutakra" indul, azaz országszerte véres orgiákat ren­dez. Éppen most tért vissza Stan­leyville-ből, ahol hóhérlegényei 125 békés lakost lőttek agyon. Most ő előtte állok. Átlapozza út­levelemet, keresi a kongói vízu­mot, áthúzza és ráírja: Érvényte­len. , — LetartóztatniI Gyorsan a tá­borba! — rendelkezik. A folyosón várnom kellett. Miért? Sebtiben egy okmányt gyártottak, melyet később alkal­mam volt elolvasni a Camp Lu­fugula tábor parancsnokának asz­talán. Eszerint a kongói kémel­hárítók személyemben orosz ké­met fogtak el, aki beutazta a kongói tartományokat, s anyagot gyűjtött, nem mint az Izvesztyija tudósítója, hanem mint diplomata, akit 1963-ban kiutasítottak, de később más néven visszatért.., Okmányaimat még Nendakánál elvették. Estefelé egy őrházhoz ér­tünk. Piszkos szürke egyenruhás, sisakos, gumibotos őrök ácsorogtak ott. További fegyveresek kukucs­káltak ki, hisz, mindennapi látvány volt, hogy egy fehér em­bert zárnak táborba. a Meztelenre vetkőztettek, s min­den ruhadarabomat gondosan át­vizsgálták. A vizsgálatra Nendaka segédtisztje ügyelt fel. Láncok csikordultak, nyekergett a zár. Egy sötét kamrába löktek. Mögöt­tem bezárult az ajtó. A TABORBAN A börtön reális valóság lett szá­momra. A cellába gyér fény sem hatolt be. Az új jövevényeket szemügyre veszik a cellatársaik. Új rab érkezése vagy egy rab el­szállítása élénk vitát vált ki. Va­laki gyufát gyújtott. Arcomba néz­tek. A gyufa lángja megvilágította a szürke betonfalakat. Kissé meg­ismerkedtem környezetemmel. Két­három kongóin láttam valamiféle ingfélét, a többiek egy szál nad­rágban álltak. Fesztelenül szóba élegyedtek velem, de mindjárt nagy volt a csalódásuk, mert egy darab cigaretta sem volt nálam. Nagy vitát váltott ki, hogy fehér embert, európait, méghozzá szov­jet újságírót, moszkvai tudósítót zártak be. A börtönlégkör közvet­lensége kizárja a diplomatikussá­got. Itt nyers beszédmodor dívik, s előfordul, hogy valakit meg is ölnek. Első börtönéjszakámat az őrök állandó ordítozása, az udva­ron elhangzó vezényszavak, a cel­lalakók jajveszékelése és hörgése tette emlékezetessé. Bár már reg­gel lennel Míg azonban megvirrad, állandóan behallatszanak ezek a lingala kifejezések: beta ie — üsd, beta ie na moto — üsd a fejét, beta te lokolo na libumu — rúgd hasba. Ekoki to nabakisza liszu­szu? — Elég, vagy még akarsz? — Ilyen kérdések ls hallatszik: Mio na nini bozali kobeta? — Miért vertek? A válasz Kanga ne szinga! — Kötözd meg! S ez így folyik tovább, míg valaki megjegy­zi: le akufi — már halott. Miért vagyok én itt, ezt még valahogy megérteném, de miért van itt Perikas Roger? Ketten va­gyunk a cellában fehérek: Roger belga zsoldos és én, szovjet újság­író. — Véletlenül kerültem ide. Ezek a makaki majmok semmit sem tudnak. Egy bárban tartóztattak le, utána se néztek, kivel van dolguk. Reggel úgyts elengednek. Kettőnek jobb a cellában, mert az európai ember egymagában itt ve­szélyben forog ... A reggeli létszámellenőrzés — találkozás Zefire Dibu táborpa­rancsnokkal. Csendőrök kíséreté­ben jelenik meg. Mindjárt ütlege­léssel kezdi az ellenőrzést. Ütései leterítik az áldozatokat. Nagyon él­vezi, ha a foglyok a lábához vetik magukat, és úgy könyörögnek. Cellatársaimtól hallottam, hogy Dibu nagyon szereti a pénzt, könnyen megvesztegethető. A csendőrök összefogdosnak leo­poldvilleieket, behozzák őket a táborba. Másnap Dibu közli a mó­dosabbakkal, hogy ennyiért meg ennyiért hajlandó őket szabadon bocsátani. A családtagok aztán be­hozzák a válságdíjat, vagy ha sürgős, Dibu csendőrei -autón men­nek érte. A JOBBIK ESET Alsó-Kongóban bekövetkezett a mbula — a nagy esők időszaka. Ezt úgy tudtuk meg, hogy mind gyakrabban bőrig ázott új rabtár­NYIKOLÁJ HOHLOVNAK, AZ IZVESZTYIJA TUDÓSÍTÓJÁNAK iLEÖPOLDVILLE-í BÖRTÖNÉLMÉNYEI sakat löktek be közénk. Az eső­cseppekkel együtt a politikai ese­mények híre is eljutott hozzánk. Természetszerűen vonzódtam a politikai foglyokhoz. A Camp Lu­fungulában senki sem tilthatta meg, hogy ne társalogjunk egy­mással. Társaim közül sokan má­sutt is ültek, jól ismerték a bör­tönlakók konspirációs módszereit. Tehát akkor gazdaságosan bánva a papírral jegyzeteket is készít­hetek a börtönéletről. A börtön állandó megpróbáltatás, s itt is­mertem meg igazán a kongóiak jellemét, itt zártam örökre szívem­be ezt a népet. Egyszer észrevettem egy isme­rősnek tűnő embert. Sokáig gon­dolkoztam, ki lehet az, de aztán ráismertem: Sámuel Kassanda. Mennyire megváltozott. A Lumum­ba-szakállas, szemüveges Paul Ka­lambait is felismertem. Elkobzott tudósításomban éppen róluk ír­tam. Tőlük tudtam meg egyet s mást a politikai eseményekről. Ja­nuár utolsó napján választások voltak. Egymás után érkeztek a táborba a szavazást bojkottáló kongóiakkal/' megrakott teherau­tók. Daniel/Kanienda tanítót azért hozták be, mert amikor szavazni ment, megállították, megmotoz­ták, és megtalálták nála azok név­sorát, akiket a városi elöljáró­ságba szeretett volna beválasztani. Egyikük sem volt Kaszavubu em­bere, így hát elhurcolták a tanítót, aki olyan párt főtitkáraként mu­tatkozott be nekem, amelynek ne­vén még csak gondolkozik. Február 3-án, fogságom ötödik napján felkeresett Karel Svoboda csehszlovák konzul. — Bíróság elé állítanak — mondta cseh barátom. — Bíróság elé! M tért? — A bíróság még a jobbik eset. Rosszabbul is végződhetett volna. Másnap reggel teherautóra rak­tak, és a Ndola börtönbe szállí­tottak. Hivatalos írás alapján át­adtak. Örültem, hogy nevem mégis szerepel az okmányokban. A Ndolában sok politikai fogoly raboskodik. Megmutatták azt a cellát, amelyben Patrice Lumumba sínylődött. Hirtelen nyílt az ajtó, és egy katona valamilyen folyékony ételt tett le az asztalra. Egy óra múlva visszajött, de érintetlenül találta a csészét. Ezt jelentette felette­sének, aki vállat vont: — 'Hát akkor ne egyék ... Nemsokára kihurcoltak a cellá­ból, és megint teherautóra ültet­tek. Kérdéseimre nem kaptam vá­laszt, magyarázatot. Egyetlen érv Itt a puskatus. Felálltam, remélve, hogy az utcán meglátok néhány ismerőst, akinek odakiálthatok, de az őr lábam vékonyába rúgott, és a puskatussal vállamra sújtott. Elterültem, s nem figyelhettem meg, hová visznek. MAKALA Á helyszínen megtudtuk, hogy a központi börtönben, a Makalá­ban vagyunk. Motozás, névsorolva­sás. őreink a legostobább katonák közül kerültek ki, akik tízig sem tudnak számolni. Leszállt az alkony. A foglyokat két részre osztották: politikaiakra és közönséges bűnözőkre. Tűzra­kások körül telepedtek le. Átadtak bennünket a blokkfel­ügyelőknek. Ezek a már hosszabb idő óta raboskodó és a főnökök tetszését elnyerő foglyokbői tobor­zódnak. A kegyetlenkedésben ve­tekednek a katonákkal. Most is „koncertet" rendeztek az újonnan érkezettek tiszteletére. Vezénysza­vukra helyben futás, majd a tűz­rakások körüli futás következett. Csuromvizesek voltunk, mintha megfürödtünk volna. Fürödtünk ís saját verejtékünkben. A felügyelők ezt nagyon élvezték. Két őrzött vasajtó választ el a külvilágtól. Belül egy hosszú fo­lyosó választja el egymástól az emeletes tömböket. En a II. tömb 19. számú cellájába kerültem, szá­mom 478/65. Tudtam, hogy a Makala foglyai között vannak olyanok, akik a Keleti, Kaszai és Kiwu tartomány­ból származnak, ahol nagyon so­kan rokonszenveznek a Szovjet­unióval. Fogolytársaim nem tudták ki­mondani a nevem, így hét elne­veztek Izvesztyija elvtársnak. Ami­kor sétára vittek a börtönudvaron, sokan próbáltak hozzám szegőd­ni párba. — En lumumbista vagyok, baj­társ. Megtalálom önt, még találko­zunk. Már három éve vagyok bör­tönben. Viszontlátásra, Izvesztyija bajtárs..." Észrevétlenül átadja helyét egy másiknak, annak, aki Moszkvát is megjárta ... A KONGÓI THEMISZ A börtön autóbuszai szilárd anyagból készültek. A Makala bör­tön több mint háromezer lakója közül naponta 75—100-at a külön­böző bíróságokra szállítanak. A bíróság elé idézés egész álló napig eltart. Kiszállunk a Lippens avenue-n. Elkülönítenek a többi­től; két csendőr a köztársasági főügyészhez kísér a Bannlng ave­nue-re. Egy középkorú afrikai ira­tokat tesz elém, hogy ismerked­jem meg az „üggyel". Az Izvesz­tyijában megjelent cikkelmet ol­vasom francia fordításban. A cik­kek valóban az enyémek, ám a fordításban szándékos ferdítések vannak. Követelem, hogy szerez­zék meg az Izvesztyija eredeti példányait. Csak mosolyognak raj­ta: Leopoldville-ban nem kapha­tók szovjet kiadványok. Találkozásom a főügyésszel az­nap elmaradt. Türelmetlenül vár­tam rá. Felcsigázódtam, gyors szabadulásomban reménykedtem. Dabatti úr, a köztársasági főügyész 50 év körüli belga. Közepes ter­metű, sovány, ősz férfi. Ujjain gyűrűk. Kabát nélkül, hófehér ingben ül, nyakkandőt visel. Ha­tártalanul korrekt volt hozzám. Visszaköveteltem az útlevelemet. Ha nála van, akkor megdől a vád, hogy illegálisan tartózkod­tam az országban, hisz benne van a vízum, hogy mint tudósító tar­tózkodtam Kongóban, és azt sem állíthatják, hogy a szovjet nagy­követség személyzetével együtt el kellett volna hagynom az orszá­got. Debattí igazságosnak tartot­ta követelésemet. Telefonált Nen­dakának, és kérte az útlevelet. Megtagadták tőle. A főügyész szemmel láthatóan elégedetlen volt. Hasonló esetekben az euró­paiak szidják a „feketéket", mint a bokrot. A főügyész azonban in­telligens, művelt ember, ezért elég tartózkodóan bírálta a kongói vi­szonyokat, melyek korántsem fe­lelnek meg az európai elképzelé­seknek. — Útlevele nálam lesz, majd aztán felhívom. — Debatti úr, követelem, hogy azonnal helyezzenek szabadlábra. Önnek, mint főügyésznek ez kö­telessége. Letartóztatásom Nenda­ka provokációja. Debatti kihívott. Két csendőrrel együtt autóba ültünk, és a bíró­ságra hajtottunk. A volánnál De­batti ült. Útközben sokat beszélt, bizonyára meg akarta velem ér­tetni viselkedését. Kongóban szü­letett, apja gyarmati tisztviselő volt. Működését járásbíróságon kezdte, most pedig főügyész. Franciául, angolul, németül, fla­mandul beszél, ismeri az összes jelentősebb kongói nyelvet. — Az ön szabadon bocsátásával összefüggő formalitások napokig is eltartanak. Gondolja meg, hogy a legkellemetlenebben már túl­esett. Ön most felügyeletünk alatt áll. Legyen egy kis türelemmel, Kongóban van! Debatti megszerezte az útlevele­met, s ezzel az ellenem emelt leg­nevetségesebb vádak megdőltek. Mégsem helyezett szabadlábra. Sőt, a kongói biztonsági szervek szája íze szerint úgy magyarázta az Izvesztyijában megjelent cik­keimet, mintha azok a fegyveres harc fokozására szólították volna fel a kongói népet. — Hisz ez felbuftás lázadásra! — mondotta. Végül kompromisszumos megol­dásban egyeztünk meg. A hivata­lok felszabadítanak a védőrizet alól, én pedig kötelezem magam, hogy valamennyi cikkem lefordí­tásáig nem hagyom el Leopold­vílle-t. Az ügyész február 19-ét je­lölte meg szabadulásom időpont­jaként. Debatti nem teljesítette ígéretét. SZIMBA Következett az első fokú bíró­sági komédia, melyen Debatti kép­viselte a vádat. Az elnöki asztal mögött ült a haiti származású Ca­limont, aki az ENSZ megbízásá­ból került Leopoldville-be. Védőm André Chorokhoff volt, Pjotr Mi­hajlovics Sorohov volt cári tiszt fia. Apjával Stanleyville-ben több­ször találkoztam. Annyira gyűlöl­te a szovjet rendszert, hogy fiát egyetlen orosz szóra sem tanította meg. Ennek ellenére André kitett magáért, becsületesen védett, s követelte szabadon bocsátásomat. Helyzetem közvetlenül összefüg­gött a kongói vezetők kölcsönös viszonyával. Csőmbe sajtóértekezle­tein kétszer is kijelentette, hogy szabadon bocsátanak, mert jó színben akart mutatkozni. A gya­korlatban azonban semmit sem tehetett, hacsak nem akarta, hogy meggyűljék a baja Nendaká­val, s rajta keresztül a köztársa­sági elnökkel. A börtönben az ember sok isme­rőst szerez. Mindegyik élete kész kalandregény. Egy esős éjjel ma­gas börtönlakó lépett be cellám­ba. Gyufát gyújtott, és leült a ce­mentpadlóra, majd bemutatkozott: George Grenfell 57 éves szenátor a kelet tartományból. A börtönben is nagy tiszteletnek örvend, ezért mozoghat aránylag elég szabadon. — Másodszor találkozom orosz­szal ilyen helyzetben. Az olasz— abesszin háború idején találkoz­tam egy orosz orvossal. Azt hi­szem Gyilevnek hívták. Csodadok­tor volt. Lumumbával együtt örült az el­ső győzelmeknek, a fogságban is osztozott vele. A börtöniratokban a „sztmba" rovatban szerepel. Kiszvaili nyelven a szimba orosz­lánt jelent. Igv nevezik egymást a kongói felkelők, Lumumba örö­kének folytatói. HAZAFELÉ Vasárnap, fogságom hetedik va­sárnapja. A foglyok tömege a nagy börtönudvarra özönlik, a lá­togatások színhelyére. A rendőrök megvizsgálják az üvegeket, nincs-e bennük szesz. Sok asszony valamilyen afrikai hangszert is hozott férjének, hogy vidámabb le­gyen az élet. Barátaim sokszor felkerestek azzal a hírrel, hogy ha nem ma, akkor holnap kiszabadulok. Cseh szlovák barátaim nap mind nap küzdöttek kiszabadításomért. Már­cius 15-én kivezettek cellámból A Makala Igazgatójának szobájá­ban ott vártak cseh barátaim Szabadulás! Szinte megszédültem a friss levegőn. Most már mielőbb haza .. .1

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom