Új Szó, 1965. június (18. évfolyam, 150-179.szám)

1965-06-26 / 175. szám, szombat

Epizódok Bajban ismered meg a barátod A HELYTÁLLÁS PÉLDÁJA Még kedden történt. A délelőtti 'órákban megtekintettük a Gútát közvetlenül védő kisebb és az eqykét kilométernyi távolságban két nap alatt emelt nagyobb gátat. Szorgos munka folyt, emberek és földgyaluk tornyosltották a nedves, nehéz földet. Ugyanazon a helyen, ahol — kissé keserűen mondták az emberek — nemrégen kotortak szét egy megbízható, erős töltést. Ennyire nem hitték, hogy a víz egyszer idáig ts elfuthat/' Ekkor sem tűnt még veszélyesnek a helyzet. Összefüggő vízfelületet csak fóval odébb találtunk. Áramlása ls látszólag lassú volt és mintha már irányt választott volna. A munka azonban mégsem szünetelt. Este tíz órakor tértünk vissza Komárom felől. Az utcákon mindenütt teherautók sorakoztak. Láttuk, bal van. A HNB épületében, ahonnan az árvízvédelmet irányították, fáradtságtól, álmatlanságtól véreres szemű elvtárs tájékoztatott bennünket: •— Az áradat egy helyen már elérte a külső gátrendszert. Nyolcvan centiméteres a víz. Ha ma éjjel nem szakad el a gát — csatát nyertünk. Fél tizenegykor hagytuk el a községet a már nedvesedő országúton. Másnap délben döbbenten vettük a hírt az első nagy gútai ütközet balsikeréről. Éjjel szakadt a gát és a község kiürítése, nehéz körülmények között megkezdődött. Azóta befutott hírek tanúsítják, hogy az emberek mégsem adták fel a harcot. A férfiak tovább erősítették a belső gátrendszert. Lehet hogy azóta újabb visszavonulásra késztette Őket a tolakodó, hívatlan vendég. Lehet, de kalapot kell emelnünk azok előtt, akik szervezetten, az utolsó pillanatig hősiesen harcolnak .., EGY SZELET CSOKOLÁDÉ Kora délelőtt óta nem csúszott le falat összeszáradt torkukon. Sokáig tartott, míg kétéltünk elérte a hatalmas tó közepén szomorkodó falut. Itt kezdődött a munka dandárja. A baromfitelepről mentettük az ottrekedt szárnyast. Katona és zootechnikus, földműves és újságíró. Itt az emberek nem a szép szó, hanem a szótlanul végzett tett szerint osztályozzák egymást és — önmagukat ts. Százával kerültek a kövérre hízott tyúkok biztonságba az üres ketrecekbe. A nyári hőségben záporozott rólunk a verejték. Mikor befejeztük a munkát, a karóra kts mutatója az ötös felé közeledett. Járművünk visszaútra fordulhatott. Az arcomba csapódó friss szellőre ébredtem rá, mennyire éhes vagyok. Nem vittünk magukkal eay darab kenyeret sem. Még a káromkodásra sem jutotta erőmből. Ekkor az egyik katona a zsebébe nyúlt és szótlanul átnyújtott egy szelet töltött csokoládét. EMBEREK MARADTAK A BAJBAN IS s—' Néhány percre jöjjenek el hozzánk — invitál bennünket az elárasztott Nagykeszi egyik még szárazon maradt házának tulajdonosa. — Igyanak egy korty pálinkát... Tizen vagyunk, de senki sem mozdul. Pálinka? Most, amikor a Szaharánál is szárazabb a torkunk? — Egy kortynyi vizet meginnánk — későn kapunk észbe, hogy ivóvíz itt nincs és a faluban maradt húsz-harminc embernek csak egy-két ládányi szomjoltó söre és limonádéja van. Itt most aranyat ér az ilyen nedű. Ki tudja, meddig maradnak még itt, mikor téved errefelé egy kétéltű és lesz-e a fedélzetén ital? — Van kevéske sörünk és limonádénk, jöjjenek csak — így a válasz és most már nem utasíthatjuk vissza a magyaros meghívást. Egy-egy üveg limonádén ketten osztozkodunk, de a gazda ellentmondást nem tűr. Belénk diktál még fél-fél üveggel. Pedig látjuk, a ládában telt fiaskó már kevés akad. A kétéltű fedélzetén maradt parancsnoknak ls küld még üveges sört. Szégyelnénk magunkat, de a csávából éppen a parancsnok húz kl bennünket. Felhatalmazásával élve, a zárt kocsmából kihoz két ládányi limonádét. Az egyiket otthagyjuk azoknak, akik bajbarx nemcsak magukra gondolnak,, i 0ÁLY IVAN SZENC, helyesebben szólva a szenei szlovák nyelvű Általános Műveltséget Nyújtó Iskola ma egy kis szigetecske, amelyen, illetve amelyben lakást, meleg ételt, otthont, emberséget találtak a rászorultak, azok az emberek, akiknek menekülniük kellett a gátját eltépő, otthont, embert elnyelni akaró folyó elől. De minek mondjam tovább. Akikről és akiknek most Írok, nálamnál is Jobban tudják, mi történt. Inkább azt szeretném most elmondani, hogyan telnek napjaik az idegenben. Az emiitett iskola közel két és félszáz embernek — különösen édesanyáknak, gyermekeknek, ősz hajú öregeknek nyújt most otthont. Nem sokat, jóformán egy fél napot sem töltöttem körükben, mégis azt kell mondanom: sokat láttam, hallottam, talán az időmből, de az erőmből nem futja, hogy mindent leírjak. A fogadtatásra, az ellátásra egy panaszos szót sem hallottam. A Szenei Helyi Nemzett Bizottság igazán minden tőle telhetőt megtett, hogy jól érezzék magukat, hogy lépten nyomon tapasztalhassák: a bajban nincsenek egyedül. Eddig az érem egyik oldala. Láttam könnyet is a szemekben. Láttam tisztességben megőszült csallóközi parasztot, amint szája a gondoskodást dicsérte, de nagy kockás zsebkendőjével — a szeme sarkát törölgette. Láttam könnyet csordulni a terített asztalnál, láttam megkeseredni az ételt az emberek szájában. Hiába, a gondnak, a hazajáró, a vízzel elárasztott táj fölött röpködő gondolatnak a szárnyára nem lehet béklyót vetni. Alsó-Csallóközben ma a víz az úr, a szennyes, mindent elnyelni akaró ár. Két öreg ember ballag a szenei főutcán. Férj és feleség. Kérdezés nélkül is rájuk ismer az ember. Igen, ők is az Iskola lakói, üllös Endre és felesége Apácaszakállasról. Tekintetük bátortalan, szinte bocsánatkérő. 'A Szenei Helyi Nemzeti Bizottságra mennek. Endre bácsi öregségi járadékát még otthon megkapta. Felesége néhány nappal később szokta kapni. Most azonban erre már nem volt érkezése a postának. Megígérték azonban, hogy az elmaradt pénzt itt helyben megkapja. Ezért ballagnak most a községháza felé. Igen, ballagnak, hisz futja az időből. Számukra itt, idegenben egy nap egy esztendő. Endre bácsi hetvenöt, párja hétven esztendőt cipel a vállán. Az iskola bejárata előtt egy csapatnyi asszony tanakodik. Mosolyogva fogadnak. Kezdetben azt hitték, hogy az állami gazdaságtól Jöttem, munkás kezeket keresek. Jóformán valamennyien ekecsiek. Olyan emberek, akik számára büntetés a tétlenség. Hirtelen egy nagy szemű, barna fiúcskán akad meg a tekintetem. — Engem is tessék felírni. Csápay József, ötödik osztályos tanuló vagyok Ekecsről. Otthon is segítettem már a szövetkezetben... Amikor megtudta, hogy nem az állami gazdaságról vagyok, nem munkásokat keresek, csalódottan megvonta a vállát. — Akkor megyek a cseresznyeszedő brigáddal... Nagy Mária, ez a kedves, idős nénike szintén munkába készül. — Százszor jobb a munka, mint a tétlenség — mondja elgondolkozva. Egyébként, ha lennének szívesek Nagy Károlynak Ekecsre megüzenni... Hogy is mondjam... megvagyunk. Jól vagyunk... • AZ ÉRSEKÚJVÁRI ELEKTROSVIT dolgozói 100-ágyas üdülőközpontjukat minden berendezésével az árvízkárosultak rendelkezésére bocsátják. • A TREBlSOVI JÁRÁS 4000 mázsa szénát, 8750 mázsa szalmát és 5000 mázsa cukorrépaszeletet küld az árvíz sújtotta mezőgazdasági üzemeknek. • A HRADEC KRÁLOVE-I Februári Győzelem Üzem dolgozói 45 dél-szlovákiai gyermek ellátását biztosítják peckaí pionírtáborukban. • A KELET-CSEHORSZÁGI TÉGLAGYÁR augusztus végéig rendkívüli vasárnapi műszakokban 300 ezer téglát gyárt Szlovákia számára. • A CESKÉ BUDÉJOVICE-I KOH-INOOR nemzeti vállalat 40 dél-szlovákiai gyermeket helyez el saját üdülőhelyén. A gyermekeknek az üzemi pionírtáborba való szállítását saját autóbuszaikon bonyolítják le. • A STRAKONICEI CSEH MOTOR KERÉKPÁR ÜZEM 30-tagú ifjúmunkás csoportja 14-napos brígádmunkában szénát kaszál a šumaval réteken. Így segíti a dél-szlovákiai károsult msz&gazdasági üzemeket. Tóth Mária Nagyszegpusztáról szintén a várakozó csapat között volt. — Kérem, ha tudathatnák az Ostraván dolgozó fiammal, Tóth Pistával, hogy ha jön, itt keressen... a szenei iskolában. Domonkos Vitait és családját szintén Ekecsről vetette ide a balsors. A Prievidzán dolgozó fiának üzeni, ha hazajön, itt keresse a családot. Együtt vannak valamennyien. Malvinka már itt ls feltalálta magát. Tevékeny tagja az önkormányzatnak. Szervez, tanácsol. László jenőné lányának, Varga Gyulánénak üzeni, hogy ne aggódjon érte. Most azonban álljunk meg egy pillanatra. Hadd mutassam be Hanzal Františeket, újdonsült ismerősömet. Ez a nyúlánk fiatalember a maga tizenhat esztendejével szinte éjjelnappal az evakuláltak között van. Minden tőle telhetőt megtesz, hogy az otthontalanok az iskolában otthon érezzék magukat. Az elbeszélés alapján tudtam: amikor a város népe hírét vette, hogy többnyire kisgyermekes anyák jöttek iskolájukba, szinte egymásnak adták a kilincset. Boldog volt, aki valamivel vagy valamiben segíthetett. Csak egy példát említek, olyan példát amit saját szememmel láttam. Szinte egyik óráról a másikra több mint ötven gyerekkocsi gyűlt össze az iskolában. Legyen miben elringatni a csöppségeket. Frantőval jártam be az épületet. Szobáról szobára mentünk. Közben azt ís megtudtam, hogy az én fiatal barátom szíve vágya, hogy valamikor ő is riportírással keresse meg a kenyerét. A tágas tanteremben, tiszta fehér ágyak sorakoznak. A város, a társadalom adta valamennyit. Új arcok, új emberek. Nagy Ilona kisfiával, Attilával utamat állja. Űk is ekecsiek. A kis Attila apukája katona. Valahol Párkány környékén őrzi a gátat. Neki üzenik, hogy ne aggódjon miattuk. Jó helyen vannak. Naponta ötször szólítják őket asztalhoz. Vigyázzon hát apuka is magára ... Anna Joriková és Anna Rehusová üzenete Nemesócsára szól. Paulik Imre Lakszállasra üzen, a gőlyáspusztai Osztricsilik Ferencné férjével tudatja, hogy a szenei iskolában keresse. A szintén gőlyáspusztai Púzsér Erzsébet édesanyját üdvözli. A Fehérváry család Csicsőról menekült. A veszedelem kellős közepéből. Fehérváry László a csicsói szövetkezet baromfitelepén dolgozott. Az utolsó pillanatig mentették a közös vagyont. Két kislányuk vidáman játszadozik most az iskola udvarán, ök nem is tudják, hogy szüleik szinte a halál torkából menekültek meg. Ilonka, a kedves szép szőke csöppség kissé szégyenkezve mondja, hogy jó itt minden, csupán egy baj van: nincs olvasnivaló. Szülei kissé restellkedve pirongatják. Az én kísérőm azonban máris ígéri, hogy könyv is lesz. Aztán a szülőkhöz fordul, hogy miért nem szóltak már hamarább. Ilonka anyukája adja a választ. — így is nagyon sokat tettek már értünk... Restelltük volna a zaklatást. Dehát, igaz a közmondás, bajban ismered meg a barátot. Már búcsúzni akartam amikor egy ismerős bukkan elém. Gőgh Lőrinc, a nagymegyeri mezőgazdasági Iskola fiatal tanára nyújt kezet. Már hosszabb ideje kereste családját, feleségét, anyósát, ötesztendős kisfiát. Végre itt, a szenei iskola egyik tantermében egymásra találtak. A fiatal tanár most már nyugodt szívvel indult vissza Nagymegyerre. Az őrségállás is könnyebb, ha biztonságban érzi az ember hozzátartozóit, szeretteit. SZARKA ISTVÁN lililISlitlf A szovjet és a csehszlovák néphadsereg katonái kétéltű járművekkel kitelepítik a lakosságot az árvíz által elárasztott Lak- és Bogyarétről. (CTK — Dubovský felv.

J CLmika% aídait^adik LASSÚ LÉPTEKKEL indulnak az Orsolya utcai internátus új lakói — szám szerint 66 ember — a társalgó jelé. A legfiatalabbat, a 16 napos Finta Lászlót örsújfaluról még kocsiban tolja az édesanyja, és amikor Lénárt Zsigmond bácsi a kocsira pillant, a fehér bajusz alatt széles mosolyra húzódik a férfiszáj: a múlt mosolyog a jövőre, mert Lénárt Zsigmond bácsi Apácaszakállasról már nyolcvan év óta sorjázza a lépést. A GYEREKEK csodálkozástól kerek szemekkel bámulják a társalgó régi idők emlékét idéző bolthajtásait, és egy ideig szomorkásán hallgatják a felnőttek beszédét, majd a gyermeki lélek örök és mindent legyőző optimizmusa úrrá lesz a szomorúságon, és apró nevetések vegyülnek a halk beszéd egyhangúságába. JO EZ A GYERMEKKACAJ, mert fényt lop a felnőttek szemébe, megvigasztalja még Őszi Jánosnét, ts, aki Nagyszegpusztáról került ide, és a gáton harcoló férjéért félelem szorongatja szívét, még' édesapjáért, a gútai Szabó Andrásért is, akinek hollétéről nem kapott értesítést. A SZAVAK emlékeket idéznek és élményeket rögzítenek. — Ml lehet Nagyszegpusztán? ... — Vajon tud-e üzenni a férjem? ... — Volt két diófám az udvaron, vafon mit csinál vele a víz?.,-, A SZERETETRŐL is beszélnek, amely itt a városban, átmeneti otthonukban öleli, ringatja, védi őket. Dienes igazgatónő kedvességéről, a jóízű ételekről, a vöröskeresztes nővér segítő szolgálatkészségéről. A KOCSIBAN alvó gyermek álmában felnevet... mintha ezüst csengettyű muzsikálna.,. Valaki megszólal: — Ha elpusztultak a diófák, majd ültetünk újat! -erfSEGÍT A DOPRASTAV Ä bratislavai Doprastav vállalat nehéz gépeinek csaknem 80 százalékát vetette be az árvízvédelmi munkákba. Ezek a gépek főleg Csicsó térségében dolgoznak a töltések megszilárdításánál. A vállalat dolgozói ezenkívül nagy anyagi segítséget is nyújtanak az árvízkárosultaknak, eddig 350 ezer koronát utaltak át a szolidáris alap számlájőra. A munkahelyeken további műszakok felajánlásával járulnak hozzá a keletkezett károk csökkentéséhez. Hat nap egy veszélyeztetett faluban Június 16 A szokott módon folyik az élet Szilason, a komáromi járás kis falujában. Közben... — Magas a Duna vízállása — jelenti a rádió. — Patnál gátat szakított a folyó — terjed a hír. — Nálunk nem lesz baj — mondják az idősebbek —, 1899-ben igazán erős volt az áradás, s akkor is csak a szélső házakig ért el a víz -—< erősítgették a falu legöregebbjei. Június 17 A hangosan beszélő jelenti: készüljön a falu lakossága a kitelepülésre. Csicsónál gátat szakított a Duna, közeleg a veszély Szilas felé is. — Hozzánk nem jöhet az árvíz —• mondják még akkor is a falu öregjei. A hangosan beszélő egyre figyelmezteti a falu fiataljait, asszonyait, öregjeit, hogy készüljenek a kitelepülésre. Másnap reggelre várják az árhullámot. A csatornákban emelkedik a víz, de senki sem gondol rá, hogy elhagyja szülőfaluját. Este mint máskor, vacsorához ülnek az emberek. Nyugtalanok ugyan, ám lehetetlennek tartják, hogy a falut elöntse a víz. De ami biztos, az biztos, a falu férfinépe lapátot ragad. Éjjel gátakat épít a vízmosá sokban. Június 18 A nagymegyeri csatornából vagy 60 méternyi szélességben, húsz centiméternyi magasságban ömlik a víz Szilas határába. Az emberek nem adják fel a harcot. Zsákokba töltik a földet, rekesztik a víz útját. Győri László, a szövetkezet elnöke minden gépet ideirányít. Hordják a traktorosok a földet. Nagy András földgyaluval emeli a töltést. Az ekecsiek is erre a szakaszra összpontosítják erejüket. Őket is innen fenyegeti a veszély. Közös erővel elzárják a víz útját. — A veszély komoly, a tizennégy éven aluli gyerekek, anyák, idősebbek készüljenek az indulásra — jelenti a faluban a hangosan beszélő. Délután fél kettőkor négy autóbusz fut be a faluba. Ezekbe kellene beszélniük a felszólítottaknak. A falut azonban még most sem akarja elhagyni senki. Egyik-másik asszony sír, nem tudja, mitévő legyen. A férfiak unszolják az asszonyokat, hogy csomagoljanak, ők is segítenek. A csomagok nem nagyok, csak a legszükségesebbet viszik magukkal az asszonyok és a gyerekek. — Bácsi! mi az a gátszakadás? — kérdi egy nyolc év körüli fiú. Soká tart a gyülekező. Csak szürkületkor telnek meg az autóbuszok. Ekkora már itt van a falu minden lakosa. A kocsivezetők sürgetik az indulást, búcsúzkodnak a családtagok, rokonok, ismerősök. Fiaim, csak el ne hagyjátok egymást — mondja könnyes szemmel egy nagymama lányainak és unokáinak, ő meg a másik autóbuszba megy, neki ott Jutott hely. Felzúgnak a motorok, elindulnál: az autóbuszok. Csend ül a falura, a férfiak szótlanul néznek egymásra. Egy fiatalasszony most érkezik két kisgyerekkel; hirtelen azt sem tudják, mit tegyenek vele. A felelősségérzetre azonban hirtelen felocsúdnak az emberek. — Itt a személykocsi, vigye el — mondják egyszerre többen ís. Startol a Tatraplán, és indul az elkésett menekülőkkel. — Emberek menjenek haza, tegyenek rendbe mindent, hogy mire megjönnek a teherkocsik, felrakhassuk az állatállományt — hirdeti ki a szövetkezet elnöke. Az emberek szétszélednek, odahaza felrakják az értékesebb dolgokat az asztalokra, a szekrények tetejére, helyet készítenek a baromfinak a padlásokon. A vacsora már nem mindenkinek Ízlik, inkább előveszik a szekrényből az erőset és kortyintanak Bgyet-egyet. Senki sem fekszik le, várják az autókat. Sötétség honol a tájon, a távolból idehallik a vésztjósló víz csobogása, amikor lecsendesül a földgyalu dübörgése. Az életet adó víz most áldozatot követel. Már a cukcrrépadülőt kerülgeti. Juraj Zubor, a bratislavai Stavoindustria, védnökségi üzem dolgozója a sötétben sem adja fel a harcot. Földgyalujával sáncokat épít, amíg tudja, védi a termést és a falut. Hiába mondják neki, hogy hagyja abba, úgy is elönt az ár mindent. Senkire sem hallgat, dolgozik egész éjjel. % SZÖ 4 * 1965. lAnius 28,