Új Szó, 1965. június (18. évfolyam, 150-179.szám)

1965-06-19 / 168. szám, szombat

GELLÉRI ANDOR ENDRE: ^ PIRÓK kor a hetvennyolcadik szeretömet, Bugris Máriát megismertem, at én szegény feleségem nagyon rézgálicos lett. Ezt onnan láttam, mert zölden, fölfortyantan rögtön azt mondta, hogy a Gruber úr üzente, mi a nyavalya van velem, miért nem jövök két napja a műhelybe? Márpedig réges-régen megmagyaráztam az én feleségemnek, hogy azért megyek el mulatni, mert jó kedvet akarok, tehát semmiféle kellemetlen, feddő, rovó hírt hazatértemkor ne közvetítsen nekem. Ráér majd akkor, ha kialudtam magam. De máskülönben ts olyan pergőtüzet kaptam tőle, hogy csak úgy ámultam. — Mi a fene van veled, Erzsi? A szádra kaptál légcsavart? No, no, ül/ le szépen, aztán kimagyarázom én az egészet. Hát erre vagy féltékeny, egyetlenem, galambom? Hiszen a neve is Bugris meg Mariska, foglalkozása, szívem, csak cseléd, de abból ts olyan, hogy ntncs néki állása három hónapja s egy kts töpörtyűért megmutatja még a mennyországot ts. Hát azt hiszed azért maradtam én vele, mert kutya voltam a húsára? Ej ej, anyus. Csak heccölnt öt, anyus. Valahányszor kiugrott a kiskakukk, tudod, ott a Duna-parton, az Ekszelnél olyan óra van, mindig rám pislantott: — Na gyüjjön mester úr, ki, bögyörészni. En meg csak figyeltem őt, mint fronton a felderítő. Volt a pofázatán olyan akadály, mint a szögesdrót Wolhyniában. Tudod, olyan micsoda pontok, amik a rossz vért jelzik. Mondd meg hát nekem anyus, hoztam én már haza neked szemetet? Mert ezt kedveltem ám a legjobban az egész mulatozásból. Ezt, így vetköződve, elbeszélgetni ezzel az Erzsi feleségemmel, elmondani neki, hogy s mtnt volt éjszaka, mennyire tetszettem a női hadnagyoknak, aztán jó hosszan kinyújtozni s aludni, htntázni másnap reggelig. Tudja a fene, miért azt szerettem életemben a legjobban, mikor már olyan lett az idő, hogy jött a dér, az a pici ezüst, s a kerítésről le lehetett törülni ujjal, s ha megnyalta az ember, olyan volt, mint a tiszta forrás vize. Azt szerettem én, ha mehettem a sárga arcú emberekkel, szétfőtt hajú lányokkal, föltűrt gallérral, kicsit dideregve, józanon is, meg homályosan is. Ilyenkor voltam én tgazán Pirók, Ilyenkor, ha korhelykedés után hazatértem. Ügy tetszett nekem az, mikor beléptem az ajtón, s láttam, hogy ég a gyertya a foglalatban, s karjára borulva ott virraszt, vagy szundít a nejem. Ilyenkor, de csakis ilyenkor, még vonzalmat ts éreztem szegényke iránt. Mentegetőztem, meg-megcsókoltam, sírtam neki, azt mondtam — no, azért mégiscsak te vagy az én feleségem. Megígértem neki, hogy megtartjuk rövidesen az egyházi esküvőt ts. Ezt kívánta nagyon az én szegény Erzsim. Tudniillik mt csak fortnthatvanas esküvőt tartottunk az elöljáróságon. Gondoltam, műszálból elveszem, nehogy sógoraim elvágják a nyakamat, aztán, amint lehet, kilibbenek a dolgokból. De mérgemben úgy nekiláttam éppen a dolognak, hogy két hónapra tkrek jöttek, a következő esztendőben pedig három, amiből megmaradt két hosszú fiam. Búskomor is voltam akkor több mint három évig. Nemigen beszéltem, hanem zsebemben hordtam egy kétméteres kötelet. Hogy egyszer, ha nagyon kámficsos lesz a szívem, fölakasztom magam. Mert én mint legény, tiszta voltam, mint az üveg ablak, fehér Inget hordtam, vasárnap lakkcipőt. En épp Erzsi ideiében udvaroltam egy olyan szép lánynak, mint a falust fán csüngő alma. Volt annak földje, tehene, disznója, s olyan kicsi keble, hogy azt harapni lett volna kedvem, mint őznek a rügyet. Helyette pedig kaptam bolond fefjel, rámtukmálva egy ilyen asszonyt, aki sovány volt, akár a deszka, a szemei sohasem tudtak szépen megtörölni, pedig szép szeme volt, ha jött a nátha, ő rögtön elkapta, s amennyi bolha volt az mind reája ugrott. Hajaj, ingem elszakadt, kemény gallérom sohasem volt meg, a sok porontynak csak annyi cucli meg csörgő kellett, hogy abból nekem lett volna öt pár lakkcipőm. Igaz, három évig nem is mert szólni az Erzsim semmit, hogy menjünk a templomba, s ott is esküdjünk meg. De azóta minden nap előjön vele. Így kaptam rá arra, hogy minden asszony édes volt nekem, ízes és mazsola. Hogy kis napocskák voltak a szemeik, a szájuk gőzölt, mint a tavaszi föld, s néha olyan bolondul evett a vágy utánuk, hogy rendőri veszélynek téve ki magam, megerőszakoltam néhányat. S így szoktam rá az éjszakai életre. Így arra, hogy a lányok, asszonyok s ivók társaságában üljek, s felejtsem szerencsétlen nősülésemet. r\e hogy az asszony aztán reggel ne tudja tönkretenni mindenféle faggatásokkal mulatságom jóízét, hát kitanítottam öt, mit szabad beszélni, mennyit és meddig! Ezért bámultam rá, hogy folyton forgott a nyelve máma reggel. — Iszol, mint a disznó — mondta nekem például. Csak elhűltem. Engem disznónak nevezni? — Te, bogár — törtem rá —, ki a disznó? Mondd még egyszer, széU verem a fejedetl Hát erre: — Nemcsak disznó, hanem gazember ts. Csúnya, ronda gazember vagy.• En már alig élek, én már alig látok, s még mindig nem elég? Hát mi vagyok én? Hát mii vaagyokkk ééén? — visította. S ezzel fölvette a kenyérvágó kést. De azért megfeleltem neki: — Mi az szuronyrohamra készülsz, vagy borotválni akarsz? Tedd le azt a kést, azt mondom. — Nem teszem le! Nem teszem lel — No, elég — mondtam —, add a bablevest, aztán alszom. De ha úgy tetszik, elvághatod a nyakamat. Közben azért lestem rá, mint az olaszra a Doberdónál, mert az ujjait jól rátette a késre. — Nosza — mondtam —, pont a Bugris Marisnál jött rád? Ennél a pelenkás bőrűnél? Ettől robbansz szét, te okos! Nagyon reménytelen lett szegény feleségem arca. Olyan bánatos és olyan bús, hogy odaadtam volna neki a bal kezemet, a haját simogatni. Ügy leült, leroskadt a székbe. Van nekem fülem a síráshoz, olyan másképpen, olyat} utolsóan sírt, hogy akármelyik kőszobor lesétált volna hozzá, hogy vigasztalja. Aztán leejtette a földre a kést, s az megállt a padlóban. Aztán mély sóhaj közben lecsúszott a másik keze is, azzal, mtnt akt aludni készül, lehunyta a szemét. Rohantam az ecetes üvegért, s majdnem elkiáltottam magam: segítség! Mert ez a viselkedés olyan volt, mint mikor a meglőtt állat utoljára emelgeti föl a fejét és sóhajtoz. Mire visszakerültem hozzá az ecetes ronggyal, már megint fent élt, da' igen nehezen járt a lélegzete. Halkan, rekedten mondta nékem: — Sohasem szerettél te engem. AJagyon csúnya volt 0 rendszerint, de amikor a szeméből ktesett két /

v kicsi könnycsepp, s leesett, mint a gyöngy: megindultam én is. Mégiscsak két öreg voltunk mi már, gyerekünk egy se volt a háznál, s ez a szegény pedig csakugyan folyton itt ült, mint az öreg dongó, s csak zümmögött, zümmögött magányosan ebben a sötét lakásban. — Nénikém — mondtam neki mézesen —, megtartjuk a templomit. Ide figyelj, holnap délelőtt elmegyek ez ügyben, csak ne bőgj. — Nem bőgök — lehelte 6, de ez a hang nem tetszett nekem. Aztán meg sikoltott, de alig, alig: — A szí... a szívem! — Jaj, csak ne halj meg nekem! Hjajl — sóhajtottam, s fogtam a fejét, a két kezét, s dörzsöltem a homlokát. Okkor ö úgy tett, mint akt keresztre feszül. Eltátotta a száját nagy >- rémületében, a füle vörös lett, mintha feszítenék, a szeme pedig olyan messzire ugrott ki, hogy azzal már csak furcsa dolgokat nézhetett. Énrám meg hirtelen rám jött a fázás. Nem láttam aztán semmit. Fekete lett a szobánk, a halál korma folyton hullt, alig találtam az ablakhoz. Akkov aztán keresztet vetve ktnyitottam. Ereztem, mint húz el valami az arcomon, az orrom előtt: . — Erzsike! — kiáltottam s rosszul lettem magam is. Arra eszméltem, hogy különösképpen felderült mtnden. Tiszta napfény borította el szobánkat. Elérte a sugárzápor Erzsit is, s én ebben azt láttam, hogy 0 a túlvilág napos részébe került. Tehát a bűnös én vagyok. Le is térdepeltem elébe, s kezembe véve hideg kezét, bocsánatot kér&> ÍÉ. oidaíonOj EUGEN LEHOTSKÍ: T Aj A HÍDNÁUfl}.^, - liSgfe M

ár egy hete a partvidék felől gomolygó, nyirkos, nyári köd fullasztotta Maine államot: a hatalmas, rojtos, szürke páratakarók szennyes füstként terültek a főidre, lesimították a dombokat, gyapjas esőfelhők bebugyolálták a hegycsúcsokat, s északabbra, Kanada felé tolták őket. Tegnap a köd a szilfák koronáiba kapaszkodva a háztető fölött lebegett, ma, vasárnap pedig már annyira nyirkos lett a levegő, hogy az ablaküveget zavaros vízháló vonta be. Catherine átfutott a kert nedves füvén és bement a házba. Csendesen kinyitotta a konyhaajtót s lassan becsukta maga után. A vénasszony rávágott botjának kampójával és káromkodott. A lány megtántorodott, s a konyha másik sarkába menekült. A nyirkosság ide is behatolt. Vízcseppek csüngtek a poros pókhálón, Időnként leszakadtak és végigfolytak az asztallábakon. — Eridj, szedj szamócát — szólalt meg a vénasszony. — Szedj szamócátl — rivallt rá a lányra. — Hallod-e te, átkozott, hogy vinne el az ördögi De egész vödörrel hozz, különben itt helyben agyonütlekl — Jó — suttogta rémülten Catherine —, megyek. — No, mit álldogálsz, kotródj rögtön, mielőtt fejbecsaplak! Catherine elvette az asztalról a gyümölcsszedéshez használt kis vödröt és kiugrott az ajtón. A köd hajához simult, s könnyei már vizes arcán gördültek le. A szamóca a folyócska másik partján termett, túl a réten, ahol juhok legeltek. Ezen a tájon húzódott az állam észak-déli irányú főországútja. Catherine gyorsan szedte a nedves gyümölcsöt, amilyen gyorsan csak bírta, tudta, hogy a vénaszszony készenlétben tartott kampósbottal várja a konyhaajtónál, hogy megverje, mert nem jött meg korábban. Teljes erejéből igyekezett, gyorsabban már nem mozoghattak ujjai. Autók robogtak észak felé, Kanadába s az ellenkező irányba, Maine államba. Körülötte erdő, sűrű sötét erdő, amelyben telente favágók dolgoznak. Többnyire kanadai franciák, akiknek nem érti a beszédét. Most senki sem dolgozott errefelé. A legközelebbi falucska negyven mérföldre fekszik délre, az erdőt csak kirándulók járják, de azok mindig tovább mennek, itt sohasem állapodnak meg. Ö még sohasem került ki az országútra, csak az autómotorok zaját hallotta szamócaszedés közben és néha férfiak meg nők nevetését. A vénasszony közel se engedte az úthoz. Miközben szedte a gyümölcsöt, úgy tűnt: megállt egy autó. Hallgatózott, az út felől nevetés és beszéd hallatszott, de túl messzi volt ahhoz, hogy megérthesse. Még mélyebbre hajolt, serényen dolgozott, hogy mielőbb megtöltse a vödröt. Dél lett, mire befejezte a munkát, sietett vissza a házba a vénasszonyhoz. Leereszkedett a lejtőn, a folyóhoz s megint hallotta a hangokat, a nevetést. Elért a hídhoz s onnan már a ködön át, a gátnál emberek — öt-hat férfi és nő — körvonalait vette ki. Átment a hídon s a parton haladt, arrafelé ment, ahol az embereket látta. Először azt hitte, hogy halásznak, csak amikor közelebb került, jött rá, hogy úsznak s alá-alámerülnek a vízben. Néhány pillanatra fölszakadt a köd, s Catherine egész közelről, tisztán látta őket. Tágra nyílt szemmel bámult rájuk s látta, hogy egy fiatal ember meg egy lény kilépnek a vízből s újabb ugrásra készülve megállnak a szélén. Annyira elámult ezen a látványon, hogy elállt a lélegzete, és moccanni sem bírt. A szíve döngette mellét, egész testében reszketett az izgalomtól. ^mmmmmmmmmmmmm kivenni a sűrű ködön át. Tudta, hogy ha nem volna köd, megpillanthatná őket. De az ablakból semmit sem látott, mindent eltakart a köd. Mialatt a vénasszony a konyhában a szamócát falta, Catherine csendesen kiosont a házból és leszaladt a folyóhoz. Futás közben hallgatózott, próbált hangokat elkapni. Szeretett volna azokkal együtt lenni, odadobni magát melléjük a fűbe. Szeretett volna nevetni, a folyóba ugrani, csapkodni a vizet. Odaért s látta: már elmentek. Felöltöztek, összeszedték holmijukat, autóba ültek s most már bizonyára messze járnak. Nem volt itt semmi keresnivalója. Egyedül lenni a folyónál nem akarózott. Valakivel együtt akart lenni, nevető, játszó fiúkkal, meg lányokkal. Állt a parton és sírt. A nyirkos köd csontig átjárta. Catherine reszketett. Könnyei hideg cseppekben hullottak kezére. Lassan megmászta a dombot, hazafelé tartva egyre ismételgette a szavakat, amelyeket hallani vélt, miközben boldogan rohant a folyóhoz. A vénasszony nem vette észre távollétét. Még mindig a konyhában ült, ette a szamócát. Catherine a szobában sfrt, ágyán elnyúlva zokogott, fejét a párnába temette, hogy meg ne hallja a vénasszony. Később felkelt. Járkált a szobában, az ablaknál megtorpant, tekintetével próbált áthatolni a szürke ködfüggönvön. De nem látott senkit, és őt sem látta senki. Minden úgy volt, mint reggel a réten, amikor a nevetés és vízsugarak széttépték a ködöt, ám ő most már nem bírt volna nevetni. Vacsora után, amikor a vénasszony lefeküdt aludni, Catherine nesztelenül megérezte a szamóca vödör súlyét a kezében, s teljes erejéből eliramodott a ház felé, ahol a vénasszony várta. Ä

vénasszony kikapta a kezéből a vödröt és mohón nekiesett a gyümölcsnek. Catherine bement a szobába, bezárta maga mögött az ajtót. Fölkavarva állt az ágya mellett, egész testében reszketve idézett föl mindent, amit a folyónál látott ós hallott. Egyik ablaktól a másikhoz futott, próbált valamit kilépett a házbői és a nyirkos, sötét éjszakában a rétre ment. A folyónál semmit sem látott, még a füvet sem a lába alatt. Érezte a ködfoszlányok hideg érintését. Köd, fekete, nyirkos köd fogta körül. Űgy rémlett, autórobogást hall. Próbált fölkacagni, de nem bírt nevetni egyedül a ködben. Átvágott a szamócás tisztáson, az utat kereste. Kitért az útra és várt. Éjfél már elmúlt. Várt, de egy autó se haladt el mellette. Az út közepén állva tisztán hallotta ugyanazt a nevetést, amely reggel annyira fölkavarta. Hallotta annak a lánynak a hangját, aki reggel kiáltotta: „Jimmy, sohasem érsz utoli" S nyomban ezután férfihangot is messziről. Később a többi fiú és lány beszédét és nevetését is felismerte. Rájött, hogy megint a folyóban fürdenek, vagy a parton fekszenek a fűben. De túl messze voltak tőle, s tudta, hogy a sötétségben, ködben képtelen felkutatni őket. Várt és figyelt: nem jön-e autó az úton. Csönd vette körül. Állt az út közepén, úgy, hogy mindenki láthassa őt. A

virradat első sugara átvergődött a ködön s őt az úton fekve találta. Élettelen teste félredobva feküdt ott, ahova a sötétségben száguldó autó vetette. Mozdulatlanul feküdt és mosolygott, s úgy tűnt, mindjárt elkacagja magát. A mosoly széppé tette, a legszebb lánnyá, akit valaha láttam, útban Kanada felé. SZÄNTO IREN fordítása tetlennek tartotta, hogy férfiak meg nők így mulathatnak együtt. Valószerűtlennek érezte, pedig hallotta beszédjüket s látta játékukat. És mégis úgy tűnt: mindez nem igaz. Sohasem találkozott még vele egykorú fiatalemberekkel és lányokkal, ezért találta oly különösnek a kirándulók viselkedését. Annyira szaporán vert a szíve, hogy nem bírta tovább a mozdulatlanságot. Szerette volna a vízbe vetni magát, szeretett Oolna közöttük lenni, velük együtt kacagni. Hirtelen Mialatt elcsodálkozva állt, az egyik lány partra kapaszkodott és nekifutott a rétnek. Aztán hátrafordult, kiáltott: — Jimmy, sohasem érsz utol! A lány kacagva továbbszaladt, és elnyelte a köd. A többiek hangosan nevetve hancúroztak a vízben. Catherine csak állt a parton. Soha életében nem látott ilyesmit, s hiheERSKINE CALDWELL: j SZÚ 8. * 1905. ifldios 13c