Új Szó, 1965. május (18. évfolyam, 119-149.szám)

1965-05-08 / 126. szám, szombat

Az emberi tudás, ész, akarat az eget, a csillagokat ostromolja. Nem kell már sokáig várnunk, hogy elkészül a láthatatlan híd a Föld és a Hold között. Ebben a sikerben a kommunizmust építő szovjet ország lányaié és fiaié az elsőbbség, akik megelőzték amerikai kollégáikat. Képünkön a szov jet űrhajósok nagy, egyre gyarapodó családja: Balról jobbra: V. Komárov, K. Feoktyisztov, J. Gagarin, A. Leonov, G. Tyitov, V. Bikovszkij, V. k Nyikolajeva-Tyereskova, P. Popovics, P. Beljajev, B. Jegorov és A. Nyikolajev. KORUNK HŐSEI EVÉS KÖZBEN... Szokás mondani, hogy minden kezdet nehéz. Zboril Klári esete sem ki# vétel. Két évvel ezelőtt, amikor a' zootechnikusi tisztséget vállalta, csak 19 éves volt. Nő létére szokatlan beosztást vállalt, de hisz egyenjogúságának tudatában van. Születésével egyidőben született ez a joga. AZ IDÖ MÜLTÁVAL az iskolában tanultakat a gyakorlatban is tudta alkalmazni. Hónapról hónapra szebb eredményeket ért el a részleg. Ez mindenkinek nagyobb jövedelmet jelentett. Tavaly a tejeladás tervét 114 százalékra, a húseladás tervét 169,8 százalékra teljesítette a gazdaságuk. Klári számítása szerint az idei esztendő is jónak ígérkezik. Ezt az első negyedév 109,18 százalékos tervteljesltése alapján sejti. Jelenleg a hozam még nagyobb. Az igazgatóság azt várja, hogy a részleg átlag 7,4 literes hozamot érjen el egy-egy tehéntől pedig a napi hozam már most meghaladja a tízliteres átlagot — zöldtakarmány nélkül. Papírra kívánkozik az is, hogy a részleg gyengébb tejelő jószágnál ér el ilyen nagy hozamot. Az állami gazdaság erre a részlegre olyan tehenet küld, amelytől még az egy literes hozamot is nehéz kicsikarni. — Pedagógus szerettem volna lenni — árulja el Klári. — Sajnos, a pedagógiai iskolán nem volt számomra hely. Igy került a lévai mezőgazdasági iskolába egy tanuló, aki a földműveléshez kevéssé vonzódott. Evés közben jön meg az étvágy. Ma Zboril Klári azt latolgatja, hogy a Nyitrai Mezőgazdasági Főiskolára jelentkezik. Kétévi gyakorlat után végleg elhatározta: a mezőgazdaságban marad. Verebélyről utazik Csifárra. Az út mindössze néhány kilométer, de korán kell kelnie. Az öt óra előtti autóbusszal indul, és csak etetés után, este hét órakor tér haza. Szombat esténként meg ott marad, mert vasárnap reggel nincs autóbusza. — Föl se tételeztem, hogy ez a lányka ilyen iól megállja a helyét — mondja Húgyik Pál részlegvezető. — Előtte gyakran váltakoztak a zootechnikusok, volt olyan is, aki félévi munka után fölmondott. ZBORIL KLÁRIBAN nem csalatkoztak. Klári is elégedett. A kölcsönös bizalom, az elért eredmények megkedveltették Klárival a mezőgazdasági 6zakmát. Húgyik elvtárs biztatja, hogy folytassa a tanulást a főiskolán. A körülmények eddig nem engedték. Négy fiatalabb testvére van, és apja csak egyedül keresett. Nem terhelhette meg szüleit, munkába állt. De most talán a levelező tagozaton ... BENYUS JÖZSEF A

z évek szálltak, mint a percek. Alig tudjuk elhinni, hogy immár húsz esztendő választ el bennünket a második világháború európai hadszínterén eldördült utolsó ágyúlövéstől, két teljes évtized attól a pillanattól, hogy hazánk kelettől nyugatig és északtól délig szabad lett. Nekünk, csehszlovákiai magyaroknak, akiknek a felszabadulás örömébe nemsokára üröm is vegyült, most a summázás idején hatványozott mértékben kell számot vetnünk arról, mit is köszönhetünk a szovjet katonának, a világ első szocialista nagyhatalmálak. Tennünk kell szt, mert az évek žs az élet buktatői, keserűséget, megdöbbenést és belső tiltakozást kiváltó, árnyat vető eseményei sein feledtethetik velünk a lényeget. Életünket köszönhetjük a húsz év előtti május 9-ének. Az első pillanatban talán túlzottnak tűnhet a megállapítás. Ám történelmi tények sorozata tanúsítja: a hitlerizmus nemcsak a szlávokban, a zsidókban és a bolsevikekben talált kiirtásra ítélt ellenséget, hanem minden nemzetben, amely nem felelt meg a faji tisztaságról szóló torz rosenbergi elméletnek. Nem vitás, hogy a magyarra — különösen a polgári demokrácia szabadabb szellemében nevelkedett és ezért szélesebb látókörű, haladóbb csehszlovákiai magyar népcsoportra — is gyászos sors várt volna a nácik győzelme esetén. Hiteles okmányok koronatanúsága, hogy a német „élettér" kiszélesítése aligha tűrt volna meg bennünket Európa szívében. Hitlerék terveiben a fizikai felszámolás vagy legjobb esetben a kl tudja hová űzés, a modern rabszolgaság, a nemzeti és nemzetiségi elsorvasztás szerepelt. Szabadságunkat köszönhetjük a húsz év előtti május 9-ének. Bármenynyire is európaibb volt a polgári köztársaság rendszere mondjuk a Horthy-fasizmusban uralkodó viszonyoknál, ez mit sem változtat azon, hogy a magyar kisebbség zöme kétszeres elnyomás alatt élt ebben az országban. Nyögte az egyesült cseh, szlovák és magyar tőke s a nagybirtokosok jármát, ugyanakkor a nemzetiségi elnyomás is lépten-nyomon ránehezedett. A felszabadulás, az államosítás, a nemzeti és demokratikus forradalom kibontakozása és fokozatos átnövése a szocialista forradalomba megszüntette a kapitalizmus farkaserkölcsét, az ember ember általi kizsákmányolását. Ez meghatározó fontosságú körülmény volt a hazai munkás, paraszt és értelmiségi szempontjából is. Igy volt ez annak ellenére, hogy évekig okkal-joggal úgy kellett éreznie: a nemzetiségi megkülönböztetés új formája bizonyos vonatkozásban bántóbb, érthetetlenebb, mert olyan oldalról érte, ahonnan nem várta, nem várhatta. Egyenjogúságunkat köszönhetjük a húsz év előtti.május 9-ének. Majd három év kisiklatottsága sem cáfolhatja: a felszabadulás volt az alapköve, egyedüli ..lehetséges kiindulópontja annak a fejlődési vonalnak, amely ságról tanúskodott a munka, de a politikai érettséget fényesen igazoló számos más tény is. Elsősorban az, hogy a csehszlovákiai magyarság 1956-ban, a magyarországi ellenforradalom nehéz napjaiban, szinte maradéktalanul, egyöntetűen és határozottan hitet tett köztársaságunk, pártunk politikája, az ország egész népének alkotó törekvése mellett. A személyi kultusz következményeinek párt általi feltárása után, de egyben az utóbbi évek gazdasági nehézTörténelmet és embert foimáló erű — a magyar dolgozók szempontjából — egy nagy kacskaringóval eljutott 1948 februárjáig, amikor a munkásosztály végleg kezébe vette a hatalmat és a párt nemzetiségi politikájában ls mind határozottabban érvényesítette a marxizmus—leninizmus eszméit. Félreértés ne essék, folyamatról beszélünk, a februárt eseményekben ma, a történelmi tények ismeretében nem láthatunk valamiféle deus ex machinát, varázspálcát, mely íziben mindent megoldott. Előtte is és utána is voltak a párt nemzetiségi politikájának tisztulását meggyorsító és gátló jelenségek. Viszont tény, hogy csak a februári események után kezdődött a mindegyikünk által érezhető olvadás. Ezért tartottuk jégtörőnek, új tavasz kezdetének. Ez az új tavasz azonban már a felszabadulás idején kirügyezett, csak korai fagyok sorvasztották. Bátran mondhatjuk, hogy a csehszlovákiai magyar dolgozók, még a súlyos években is tettekkel tudták bizonyítani e lényeg megértését. A tett főleg a munka volt. A háborúból ziláltan, üszkös-romosan kikerült ország újrafelépítéséből éppen úgy, mint a szocializmus alapjainak lerakásából, elsősorban a mezőgazdaság szövetkezetesítéséből, az ötéves tervekből, a nagy szocialista mű építésének befejezéséből kis népcsoportunk derekasan kivette a részét. A cseh és a szlovák nemzettel vállvetve, Csehszlovákia Kommunista Pártja vezetésével serényen munkálkodott azon, hogy ebben az országban szebb, gazdagabb és boldogabb legyen az élet. Érdeme éppen az a felismerés, hogy a haladás útja sohasem simára aszfaltozott, hanem nehéz, göröngyös, és megkívánja új ösvények verejtékes vágását. Megértette, hogy a kommunizmus Jövőjét csak közös erővel hozhatjuk közelebb. A siránkozás, a múlt felhánytorgatása, a sértődöttség és a perpatvar vajmi keveset segíthet. Erről a megértésről és tiszteletet érdemlő öntudatosségei és a nemzetközi munkásmozgalomban fellépő viszály hatására sorainkban is akadnak kishitűek. Kétségtelen, hogy nem könnyű ezeket a fájó jelenségeket megmagyarázni önmagunknak, ugyanakkor megőrizni az alkotókedvet, a lelkesedést, a lendületet. Minden jel arra mutat, hogy a csehszlovákiai magyar dolgozók zöme, tán éppen azért, mert a felszabadulás utáni évek nem kényeztették el, hanem acéllá edzették, jobban tudja értékelni az újat, Jobbat, többet, amit a két évtizedes fejlődés hozott. Természetesen vannak gondjai és bajai, néha sopánkodik is, de becsülni tudja az életet, a szabadságot, az egyenjogúságot. Tudja, hogy húsz esztendő alatt a kommunisták pártjának vezetésével ennek az országnak a népe szinte csodákat művelt. Megszűnt a létbizonytalanság, a munka már nem kegy és nem kegyelemkenyér, nagyot ugrott előre az életszínvonal s jogai vitathatatlanok. Felmérte azt is, ez nem égből hullt manna, keményen meg kellett érte dolgoznia s az élet ma sem fenékig tejfel. És arról sem feledkezik meg, hogy a világ nem egy pontján még fenyeget az ostoba, akaratos acsarkodás. Nem ingott meg hitében, sosem veszítette reményét, mert tudja, mit akar és miért akarja. Ma ls tisztelettel tekint vissza a húsz év előtti első, feledhetetlenül szép, szabad napra és azokra, akiknek ezt köszönheti. Becsüli az eddig megtett út minden eredményét, bizalommal tekint a pártra és szilárdan bízik önmagában is. S ez a hit, remény és megbecsülés, tisztelet, bizalom és önbizalom — amely húsz esztendő tapasztalatainak gránitszilárd talajára épül — erő. Világot, történelmet és embert formáló erő. GALY IVÁN RADNÓTI MIKLÓS: Sjfattdék Oly korban éltem én e földön, mikur az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra, s míg balhitekben hitt s tajtékzott a téveteg. befonták életét vad kényszerképzetek. Oly korba.i elleni én e földön, mikor besúgni érdéin volt s a gyilkos, az áruló a rabló volt a hős. — s kl néma volt netán s csík lelkesedni rest már azt is gyűlölték akár a [.•a-fisest. Oly korban éltem én e földön, mikor ki szót emelt az bújhatott, s rázhatta szégyenében ökleit, — az ország megvadult s egy rémes végzeten vigyorgott vértől és mocsoktól részegen. Oly korban éltem én e földön, mikor gyermeknek átok volt az anyja, s az asszony boldog volt, ha elvetélt, az élő frigylé a férges síri holtat, míg habzott asztalán a sűrű méregoldat. Oly korban éltem én e földön, mikor a költő is csak hallgatott, és várta, hogy talán megszólal újra — mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, — a rettentő szavak tudósa, Csaiás. 1944. május 19. 3 dunai híd E

napokban Komáromban < Duna baloldali hídfőjén volt dolgom. Teli tüdővel szívtam magamba a tavasz illatát, álltam, s megcsodáltam, mint már annyiszor azelőtt is, e közép-európai folyamóriás két part közé fogott méltóságos hömpölygését. A magyar oldalon nyugati irányban vagy két kilométernyire az 1848 as és a második világháború hősei börtönének kazamatái szürkéllenék, tőlük jobbra a folyam vizében tükröződik a vörösen nyugvó nap. Húsz esztendővel ezelőtt a híd, amel° előtt most álltam, az értelmetlen pusztítást jelképezte. A vaskonstrukció a középső pillérekről a mélybe zuhanva, majd a folyóból a magasba ágaskodva dacolt, gátat vetve a hömpölygő víznek, s tőle vagy száz méterre az ár ellenében rögtönzött pontonhidon szovjet utászok ügyeltek a közlekedő biztonságra. Ám alig ült el a háború csatazaja, a szovjet hadsereg mérnökkari egységei a csehszlovák kormánnyal kötöí'i megállapodás értelmében hozzáláttak, hogy a német fasiszták által gyalázatosan elpusztított csehszlovákiai dunai hidakat helyreállítsák. A bratislavai híddal kezdték, majd a medvei következett, végül pedig a komáromi Dunahíd. 1945 nyarán láttak munkához, és 1S4S lebruárjában már a harmadikat, tehát a komáromit is átadták a közúti forgalomnak. t J

ól emlékszem arra a napra, amikor Komáromba érkeztek. A régi, hatalmas telken fekvő katonai kórház helyiségeiben és udvarán ütöttek tábort. Ma ennek helyén áll az új komáromi színház, az Európa-szálloda és a két épületkolosszus közt fekvő park, a szovjet matróz hősi emlékmüvével. Nyár vége volt már, hogy Bratislava és Medve után Komáromba érkezett a szovjet katonai egység. Gépkocsik, emelődaruk tucatjaival érkeztek, s az egységet egy mosolygós, javakorabeli mérnökezredes, Sztrelnyikov elvtárs irányította. Sztrelnyikov ezredes a tornyos városháza komisszári szobájának ajtaján egy nyári délelőtt kopogtatott politikai tisztjének, Voronov kapitánynak és őrnagy társának, Jánoska mérnöknek társaságában. Alighogy Sovinsky Pista bácsi, Komárom felszabadulás utáni első városvezetője üdvözölte a szovjet tiszteket, az ezredes valami hallatlan vitalitással hozzákezdett jövetele megmagyarázásához. — Azért jöttünk, komisszár elvtárs — jól emlékszem még Sztrelnyikov első bemutatkozó szavaira —, hogy bebizonyítsuk önöknek a szovjet ember, a szovjet katona őszinte barátságát. Mi nemcsak a háború kegyetlen csatáiban tudunk helytállni, de a béke első óráiban munkánkkal is azt kívánjuk bizonyítani. A fegyvert, mely éveken át ránkkényszerített bajtársunk volt, most majd felváltja az épitSmunkához szükséges szerszám ... Kézfogás következett, majd a szovjet vendég kísérőivel szinte elviharzott. Néhány nap múlva munkához látott a városba érkezett szovjet egység, hogy példát mutasson. És, hogy micsoda lelkesedéssel, hozzáértéssel, azt a komáromiak még ma is emlegetik. Nem létezett számukra akadály, lehetetlenség. A bratislavai és a medvei híd után a szovjet katonai egység átadta a harmadikat, a Komáromit is. F

eledhetetlen példáját mutatták már a háborút követő első órákban is ezek az elvtársak annak, hogyan igyekezték a szovjet hatalom polgárai a dübörgő vérzivatarokdt követően közvetlenül a felszabadulás utáni hetekben, hónapokban a baráti népek szabadságát és békés életét biztosítani. Köszönet Sztrelnyikov ezredes elvtársnak és egysége hős közkatonáinak, altisztjeinek és tisztikarának. VAGY JENŐ KATYUSA - félelmetes fegyver a második világháborúban ÜJ SZÖ 6 * 1965. MÁIUS 9.