Új Szó, 1965. április (18. évfolyam, 90-118.szám)

1965-04-17 / 106. szám, szombat

Darinka nem mosolyog A FOLYOSÓ NAGY TÜKRE előtt pöttömnyi emberke áll. Nadrágján színes mackók kergetőznek, hófehér Ingecskéje még jobban kiemeli bőrének sötét árnyalatát. Két apró tenyerét feszíti — ez a biztosabb pont, a láb még nagyon megbízhatatlan — és a felfedezés mámorával, négy alsó és három felső fogát mutatva kacag a tükörbeli csodára, önmagára. Azután megindul tizenegy hónapos, bizonytalan lépteivel, amelyek még nem ismerik az ütem ritmusát. A széles üvegfal szegélyezte folyosó számára a világot jelenti. De nem jut a végére. Az egyik ajtón kilép Fülöpné, az osztályos nővér, felkapja a vörös hajú, tipegő apróságot, karfába fonja, csókolgatja s a gyermek úgy simul hozzá, mintha meglelte volna az elveszett paradicsomot. Az ölelés, a csók számára az anyai szeretetet, az érzelmi biztonságot, az éltető elemet jelenti. Mert az, akt a világra hozta, ott felejtette" a szülészeten s azóta sem sikerült megállapítani hollétét. Nem is érdemli meg, hogy anyának nevezzék. Az intézet vezetősége már több ízben igyekezett örökbefogadó szülőket szerezni Irénkének, de eddig még sikertelenül. Az emberek többnyire szőke angyalkák, fekete szemű, göndör hajú ördögfiókák után vágynak, s ha már Ok dönthetnek, nem választanak vörös hajú cigánygyereket. Egyelőre tehát a kékruhás, fehérkötényes nénik és a fehérköpenyes jóságos doktor bácsi, vagy doktor néni helyettesíti a szülőt gondoskodást, szeretetet s Irénke hálából nekik mondja, lassan formálva a szótagokat: ma-ma. Tizenkét hónapos korában Irénkét a koStcei Vörös dombon épült ragyogó csecsemőotthonból — ahol csak egyéves korukig maradnak a gyermekek — a stószi gyermekotthonba helyezik át. Szomorú a válás, hiszen Irénke nagyon szereti a kékruhás mamákat, azok meg őt. Némileg könnyít a helyzeten, hogy a két intézetnek közös az Igazgatója, ami lehetővé teszi a szorosabb kapcsolatot, a gyermekek feflődése szempontjából olyannyira kívánatos egyöntetűség érvényesítését. Dr. Igor Lahíta, a két intézet fiatal szakorvos-igazgatója mondja: — Ma már tudjuk, hogy a kollektív nevelés — amit a múltban gyakran túlbecsültek — soha, semmilyen körülmények között sem pótolhatja a családi nevelést. Íme, itt van az a gyönyörű, korszerű, új intézet, ideális anyagi és személyi ellátottsággal, mindennel, amit a kor egészségügyi és pedagógiai tudománya nyújthat, s mégis csak szükségmegoldásnak tekinthetjük. Egyszerűen nincs olyan intézet, amely a családi nevelést pótolhatná. Tudják ezt Darinka szülei? Feltételezhetően igen. Egyrészt pedagógusok, tehát illő lenne, hogy tisztában legyenek a pedagógia elemi ismérvével, másrészt dr. Lahita, az igazgató már több ízben megmagyarázta nekik. Hiába. DARINKA tízhónapos, szőke fürtjeivel, rózsás, hamvas arcocskájával Murillo angyalkáira emlékeztet. Óriást Ibolyakék szeme bársonyát szomorúság fátyolozza. Darinka sohasem mosolyog. Amikor néhány hónappal ezelőtt meglátogatta az anyukája, akkor sem derült fel. Miért is mosolyogna arra az asszonyra, aki kijelentette: — Nem szeretem ezt a gyereket. Nem érzek iránta semmit. Nem viszem haza — s igazolványt hozott, hogy rossz lakásviszonyok között él, gyermeke állami gondozásra szorul. S Darinka ott áll az üvegből épített luxuspalota egyik ágyacskájának sarkában, két párnás kacsója soha, senki láttán sem lendül a magasba, ölelésre kínálkozóan. Csak fogja a rács rúdját, néz ki az ablakon, vagy azt figyeli, hogyan hancúroznak, nevetnek a többiek. Darinka nem nevet. Akkor sem, amikor Vinvejová doktor néni a leggyengédebb szavak kíséretében, simogatva, csókolgatva karjára emeli. Most sem mosolyog, nem játszik, ahogyan ilyenkor a többiek szoktak, csak védelmet és szeretetet keresve bújik hozzá. Olyan ez a gyermek, mintha nagy-nagy bánat nyomná a szívét. Lehet, hogy igy van? Pedig senkt sem megy el mellette egy kedves szó, gyengéd simogatás nélkül. Hol ez, hol az veszt a karjára. Kocsiba ültetik, sétálni viazért, mert a gyermekgondozónőknek sok esetben nincs elég Idejük egyénileg foglalkozni a gyermekekkel. Pedig ebben az intézetben nyolcvanhét gyermekről — ez a szám természetesen változik — nyolcvanhéttagú kollektíva gondoskodik. Egy ápolónő így ls hat gyermek gondját viseli. Képzeljük el, mintha hatos ikret lennének. AZOK A GYEREKEK, mint a gömbölyű, csokoládé-testű villogó szemű Viera Benltéz, kubai néger szülők gyermeke, akit szülei a tengeri út kényelmetlenségeitől akarván megkímélni, hazalátogatásuk idejére adtak be az intézetbe, vagy a huncutul mosolygó Jánoska, akinek anyukája műtéten esett át s alig várja, hogy felépülve, mielőbb hazavihesse kisfiát, — ezek a gyerekek, akik csak átmenetileg vannak a gyermekotthonban, Játék, torna, szórakozás, vidámság. Van mindenünk, óriási járó babánk is, csak éppen a legfontosabb hiányzik) szik a városba — nemcsak őt, — vagy haza valamelyik ápolónő családjába. A szeretet megnyilvánulásai veszik körül lépten nyomon, s mégis... Darinka még nem beszél, de beszédes szép szeme, egész szomorú kts lénye mintha azt kérdezné: Miért? Miért nem akar az anyukám ? PÓTOLHATATLAN az anyai szeretet, pótolhatatlan a családi kör melege és biztonsága. A gyermeknek fejlődése szempontjából olyan szüksége van erre, mint virágnak a napfényre. Csak családban lenne szabad gyermekeknek a világra jônniôk. S a fiatalokat elő kellene készíteni a szülői hivatás betöltésére, a gyermeknevelés nagy feladatára, mert ezt egyedül a család képes maradéktalanul és eredményesen teljesíteni. Bár itt az intézetben — a társadalom áldozatkész gondoskodása révén, mondhatjuk fényűzésben élnek a gyerekek. Egy gyermekre átlagosan havi 1900 koronát költ államunk — és minden törekvés arra Irányul, hogy családi légkört varázsoljanak köréjük, a nevelési eredmények mégsem minden esetben kielégítőek. Nem annyira a motorikus fejlődéssel van baj, — e téren mutatkozik némi javulás, a gyermekek egyéves korukban már többnyire járnak, — inkább értelmi és érzelmi vonalon tapasztalható lemaradás. Mégpedig ezt nem sínyllk meg. Hazakerülve zavartalan további fejlődésük. Ugrásszerű fejlődést mutatnak azok a gyermekek is, akik srökbefogadó szülőknél találják meg a nélkülözhetetlen érzelmi biztonságot. Bármilyen bőkezűen gondoskodik ls államunk az árva és elhagyott gyermekekről, bármennyire ls igyekszik a társadálom pótolni a szülőt gondoskodást, magára vállalva, amit a felelőtlen szülők könnyelműen eldobtak maguktól, — teljes egészében sohasem pótolhatja az anyai szeretetet, a családi fészek melegét. Szükség esetén, átmenetileg helyettesítheti, — s ez az intézet nemesen humánus küldetése, — de sohasem pótolhatja. Ezt kellene tudatosítaniuk mindazoknak, akik világra hozták gyermeküket — anélkül, hogy az ösztönös szeretet és felelősség érzése kifejlődött volna bennük — de további sorsa nem érdekli őket. MINDEN GYERMEKNEK családban a helye. A koStcet csecsemőotthon vezetősége mindent el is követ, hogy mielőbb új, szerető szülőket találjon az elhagyott vagy árva gyermekeknek. Igazi szülőket, akik szeretettel és felelősséggel emberré nevelik a zsenge palántákat. SKALINA KATALIN Az Új Szónak nyilatkozik dr. Rudolt HolCik, a budapesfí Csehszlovák Kultúra igazgatója Egyre nagyobb az érdeklődés Csehszlovákia kultúrája iránt Több mint 800 000 látogató a csehszlovák irodalmi esteken, filmelőadásokon, kiállításokon « Vetélkedő: „Ki mit tud Csehszlovákiáról?" • íróké, professzoroké, művészeké a szó. M B

udapesten, a Népköztársaság útja 21. szám alatt, a magyar főváros egyik legnépszerűbb kulturális központjában mindig sok a látogató. Könyvek, hanglemezek ezrei állnak az érdeklődők rendelkezésére, az emeleti előadóterem pedig hangversenyeknek, szakmai megbeszéléseknek, baráti találkozóknak ad otthont. Gyakran rendeznek irodalmi esteket, kiállításokat, zenés műsorokat, filmbemutatókat ls a Csehszlovák Kultúrában. Igazgatója, dr. Rudolf Holőik szívesen tájékoztatja az ÜJ Szó olvasóit az intézmény munkájáról, terveiről. • Hogyan vonhatná meg • Csehszlovák Kultúra agy esztendei mérlegét? — Tevékenységűnk Igen széles lofr rű és 1964-ben is tovább fejlődött. A Csehszlovák Kultúra nemcsak Itt működik, a Népköztársaság útján; sőt azt mondhatnám, hogy munkánk nagyobb része „házon kívül" folyik: kiállításainkkal, előadásainkkal, filmjeinkkel felkerestük az ország minden táját, a kultúrotthonokat, az Iskolákat, a nagyüzemeket, a termelőd szövetkezeteket, a Hazafias Népfront szervezeteit, a népihadsereg klubjait és Így tovább. Csehszlovákia népéi nek életéről, munkájáról tartott előadásainkat filmekkel, vándorkiállításokkal, kulturális műsorokkal egészítjük kl. Rendszeresen rendezünk' csehszlovák—magyar barátsági esteket, bemutatjuk a cseh és a szlovák irodalom és zene legjobb alkotásalt. Megragadjuk az ünnepi évfordulók alkalmát: Ilyenkor hangversenyeket, kulturális összejöveteleket rendezünk. • Kaphatnánk-a néhány részletesebb adatot is ezekről a rendezvényekről? — Ä statisztika, azt hiszem, tükrözi tevékenységünk sokoldalúságát. Tavalyi rendezvényeink közül 78 volt kulturális, politikai, vagy gazdasági előadás, 38 irodalmi-zenei est, 52 szakmai vagy művészi baráti beszélgetés, 12 hangverseny, 122 kiállítás, 95 filmelőadás. Tizenhat alkalommal tartottunk sajtóértekezletet, s a „Ki mit tud Csehszlovákiáról?" ctmű népszerű vetélkedőnket 9szer ismételtük meg. A különböző Intézményeknek 1316 filmet, 1060 könyvet és 676 folyóiratot kölcsönöztünk', Filmjeink közül a rekordot az „Utazás Csehszlovákiában című érte el, 31-szer vetítettük. • Megemlíthetne-e név szerint isnéhány előadót és művészt? — A februári győzelem, a Szlovák Tanácsköztársaság 45. évfordulója, a csehszlovák—magyar baráti szerződés aláírásának 15. évfordulója, a Május 9-i államünnep, a Szlovák Nemzeti Felkelés 20. évfordulója, a Csehszlovák Hadsereg napja alkalmából tartott előadásainkon részt vettek a nagykövetség vezetői ls, így, több helyütt František PIšek nagykövet elvtárs. Intézményünk munkatársain kívül előadásokat tartott dr. Vladimír Haviar egyetemi tanár, Lukla László professzor, dr. Pavel Smrz, Ing. Václav Sazlma, Vachulka professzor, Jaroslav Paul, Eugen Suchoft, Ctibor Stitnícky, dr. Ladislav Hradský ás Igy tovább. Ez a névsor önmagáiban is Jelzi, milyen széles területet Igyekszünk ismertetni, Sínétana és Dvofák életművéről a művészettörténetig, a csehszlovák mezőgazdaságtól a könyv-kultúráig, aat irodalomtól a filmművészetig, a múzeológiától a zenéig. Kiemelem a szlovák grafikai kiállítás, a csehszlovák postabélyeg kiállítás népszerűségét, a Szlovák Nemzeti Színház operatársulata tagjainak vendégszereplését és a Há'ba és BartoS műveiből összeállított és a Tátra [-vonósnégyes előadásában bemutatott hangverseny sikerét, • Mit terve* a Csehszlovák Kultúra 1985 re?. — Mindkét nép felszabadulásána* 20. évfordulóját ünnepli az idén. Tevékenységünket ennek az évfordulónak a jegyében fejtjük ki. Meg akarjuk ismertetni látogatóinkat Cseín Szlovákiának 20 év alatt elért eredményeivel. Václav Rabas nemzeti műi vész kiállítására kerül sor, ezt pedlk Ladislav Guderna festőművész, továbbá K. Souček és E. Spannerová, valamint Vlado Mofovsky és Viera Kralcová képzőművészek kiállítása követi. Bemutatunk egy szlovák! acenográflal kiállítást is. Hozzá szeretném fűzni, hogy az idén a sport* nak különösen nagy teret szentelünk: a III. Országos Spartakládát fényképkiállításokkal, filmbemutatók-, kai és meghívott sportszakembereit előadásaival is Ismertetni fogjuk. • Milyen visszhangot keltenek ezek a rendezvények?. — Igen nagy és egyre nő az érdeklődés Csehszlovákia élete Iránt, De talán nemcsak érdeklődésről beszélhetek: nap mint nap tapasztaljuk, hogy hazánk a magyar nép k<fc rében mind nagyobb szeretetnek örvend. Ez nemcsak általában tapasztalható, hanem szinte mérhető is a csehszlovák művészegyüttesek és kulturális műsorok fokozódó népszerűségén, látogatottságán és sikerén Is. Az Idén a magyar színházakban és mozikban több csehszlovák színdarabot és filmet mutatnak be, mint eddig bármikor a múltban. Csehszlovákiáról a sajtó, a televízió, a rádió egyre részletesebb, terjedelmesebb beszámolókat ad. örülünk annak, hogy a Csehszlovák Kultúra hozzájárulhat ennek a szeretetteljes érdeklődésnek a kielégítéséhez és így a népeink között fennálló baráti kapcsolatok megszilárdításához. R. U Vincent Hložník: Pásztorlány. (Linóleummetszet, 1950.) H

a foglalkozásom Iránt érdeklődnek, meglehetősen zavarba jövök: elpirulok, hebegekhabogok, én, akit különben határozott embernek ismernek. Irigylem azokat, akik gátlástalanul elmondhatják: kőműves vagyok. Irigylem a borbélyokat, a könyvkereskedőket és írókat a beIsmerés egyszerű voltáért, hiszen e mesterségek önmagukban is megmagyarázhatók, és Így nem szorulnak hosszabb magyarázgatásra. Nekem az ilyenszerű kérdésekre azt kell felelnem: nevető vagyok. Ez a beismerés továbblakat is maga után von, mert a második kérdésre: „És ebből él?" — a valóságnak megfelelően „Igen"-nel kell válaszolnom. S én valóban a nevetésemből élek, és Jól élek, mert nevetésemnek — kommersznyelven kifejezve — keltje van. Jól képzett nevető vagyok, senki sem nevet úgy, mint én, senki sem Ismeri Jobban művészetem minden csínját-bínját. Hosszú ideig — hogy a magyarázkodást elkerüljem « színésznek mondtam magam, de a mimika- és beszédkészségem annyira korlátozott, hogy ez a megnevezés úgy tűnt, nem felel meg a valóságnak. Szeretem az igazságot: nevető vagyok. Nem vagyok csepűrágó, se komikus, nem derítem fel az embereket, csupán a derültséget reprodukálom: úgy nevetek, akár egy római imperátor vagy egy széplelkű végzős diák; a XVII. század nevetése pont annyira kezem ügyében van, mint a XIX. századé, s ha kell, átnevetek minden ővszázadot, minden társadalmi és korosztályt: egyszerűen megtanultam, ahogy a cipőtalpalást is megtanulják. Mellemben hordozom Amerika nevetését, Afrika nevetését, fehér, vörös és sárga nevetést, és megfelelő honorárium fejében kieresztem a rendezés minden előírása szerint. HEINRICH BÖLLi A nevető Nélkülözhetetlenné váltam, hanglemezeken, magnószalagon nevetek, s a rádiójátékok rendezői előzékenyen bánnak velem. Bánatosan, mérsékelten, őrülten nevetek, és nevetek úgy is, mint a villamos Jegyszedője, vagy az élelmiszercág inasa; nevetés reggel, nevetés este, éjszakai nevetés és nevetés az alkonyatban, szóval ezeket mindmind megcsinálom. Mivel a ragályos nevetésben is jártas vagyok, elhlhetlk, hogy egy ilyen szakma túl fárasztó. Sajnos, ebben ls egyedül állok; nélkülözhetetlenné váltam harmad- és negyedrangú komikus számára is, akik joggal rettegnek sovány poénjüktől. És majd minden este a varietékban ülök, a claqueur szubtilis módozataként, hogy az előadás gyengébb helyein ragályosan fölnevessek. Pontos munkának kell lennie: szívből jövő, vad röhögésemnek nem szabad se túl korán, se megkésve felharsannia, a legtalálóbb pillanatban kell jönnie — akkor tervszerűen kirobbanok, a hallgatóság velem bömböl, és a poén megmenekül. De én kimerülten lopózom a ruhatárba, felveszem a kabátom, boldogan, hogy végre-valahára megpihenhetek. Otthon sürgönyök fogadnak: „Szükségünk van nevetésre. Felvétel kedden", s néhány órával később már gyorsvonaton kuksolok, és átkozom a sorsom. Bárki megértheti, hogy egy ilyen este után kevés hajlamot érzek a nevetésre: a fejő boldog, ha tehenét, a kőműves boldog, ha habarcsát elfelejtheti, s az asztalosok ajtaja otthon többnyire nem működik, s a fiókokat is csak nagy üggyel-bajjal lehet megmozdítani. Cukrászok a savanyú uborkát kedvelik, mészáros a marcipánt, a pékek a kolbászt részesítik előnyben a kenyérrel szemben; a torreádorok galambokkal szeretnek bíbelődni, s az ökölvívók elsápadnak, mihelyt orrvérzés éri gyereküket. Én ezt mind megértem, mert ilyen esték után nem nevetek soha. Halálosan komoly vagyok, s az emberek — talán joggal — pesszimistának tartanak. Házasságom első éviben gyakran szólt a falaségem, nevessek már, de időközben ő is rájött, hogy ezt a kívánságát nem teljesíthetem. Boldog vagyok, ha megerőltetett arclzmalmat, lestrapált kedályemet ábrándos komolysággal pihentethetem. Igen, még a mások nevetése ls idegesít, mert túlságosan emlékeztet szakmámra. Igy csöndes, békés házaséletet élünk, mert a feleségem is elfelejtette a nevetést: néhanapján halvány mosolyon érem, és akkor én ls mosolygok. Csak halkan beszélünk egymáshoz, mert győlölöm a varieték lármáját, a lármát, mely a felvevő-termekben tombolja ki magát. Akik nem ismernek, zárkózott lénynek tartanak. Talán az is vagyok, mert túl sokszor kell nevetésre görbítenem a számat M

erev arcvonásokkal sietek át a saját életemen, s csak ritkán engedek meg magamnak egy sápatag mosolyt, és gyakran gondolkozom afelől, hogy nevettem-e valaha igazán. Ügy hiszem: nem. Testvéreim Is Igazolhatják, világéletemben komoly gyerek voltam. Igy hát sokféleképpen nevetek, de a magam nevetését még nem ismerem. Apáthy Géza fordítása ÜJ SZÖ 10 * 19BS. április 17,