Új Szó, 1965. március (18. évfolyam, 59-89.szám)

1965-03-13 / 71. szám, szombat

Az utókor őrzi emlékét Verebes Sándor, magyar partizán 1945. III. 15-én halt hősi halált a turóei hegyekben Az első fejfa. ja Szálasiért a bőrét vágóhídra vinni, ez volt már rég a század véleménye. Hallottuk már ekkor erre is, arra is, hogy a hegyekben szlovák partizánok vannak, meg szovjetek, de más nem­zetiségűek is. Ügy határoztunk, fel­szivárgunk a hegyekbe. Munkás meg kisparaszt voltunk mind a húszan, nincs mitől félnünk ... Persze a do­log nem ment ilyen simán. Az Ide­genből jött Ismeretlent nem ölelik' mindjárt kebelre, különösen ha az ellenség ruháját viseli, mi meg ma­gyar mundérban voltunk. Aztán a nyelvet sem bírtuk, se a szlovákot, se az oroszt, inkább csak kézzel-láb­bal magyaráztunk. Emlékszem, este volt, kemény tél, fogvacogtató hideg. Végül is szerencsénk volt. Egy vas­utas ugyanis megszólított s értésünk­re adta, vigyázzunk, mert a tábori csendőrök meglephetnek. A figyel­meztetésre felfedtük kártyáinkat s megmondtuk, szeretnénk a hegyekbe jutni. Segítségével még az éjjel Tre­bostovóra kerültünk s onnan a parti­zánok — Hruška bácsi parancsnoksá­ga alá. A felszabadulásig a hegyek­ben voltunk. Eleinte a mái hát hordtuk, de amikor az elvtársak közelebb­ről megismertek bennünket, ml is részt vettünk a fegyveres ak­ciókban. Egy ilyen bevetésnél vesz­tette életét Verebes Sándor. Az ak­ciót maga Popov elvtárs vezette. A trebostovói iskolában nagyobb né­met alakulat fészkelte be magát, ret­tegésben tartva a falu lakosságát, s veszélyeztetve a partizánok beve­téseit. Március 14-ről 15-re virradóra megtámadtuk a németeket. Az egysé­get megsemmisítettük, de Verebest egy kézigránát megölte. Szegény Sán­dort a temetőig magunkkal vittük, itt kénytelenek voltunk a hősi halottól elbúcsúzni, mert a németek segítsé­gére érkezett egység erősen a nyo­munkban volt. A pomázi Verebes Sándor a szlovák Trebostovón áldozta életét a szabad­ságért. Felesége magára maradt a kis Júliával, akit a háborút járó apa nem ls látott. Most itt ülök Verebes Sán­dor árvájával a kis szoba meghitt sarkában. Az édesapját emlegetjük. Júlia lázasan kutat a fényképek kö­zött, hogy megmutassa annak a fény­képét, akit elvett tőle a háború, az öldöklés, akinek a keze simogatására hiába vágyott, s akinek apai ölelésé­től, csókjától egy ellenséges gránát robbanása örökre megfosztotta. >— Felnőttem, s még a sírjánál sem voltam... sóhajt Júlia. — Pedig de szerettem volna megsimogatni le­galább a fejfáját... Ha tudná, mily keserű percei voltak gyermekkorom­nak azok az Idők, amikor barátnőim édesapjukkal kéz a kézben jártak és nekem nem volt kihez így szólhattam volna: apa. Amikor nagyobb lettem, felnőttem, már megértettem, miért nincs édes­apám. Ahogy a ml szabadságunkért sok, más országbeli hős áldozta éle­tét, úgy az én apám a szlovák nép szabadságáért tette ezt... illetve mindannyiunk életéért. Kezet szorítottam Verebes Sándor lányával, és Júlia búcsúszavait ma­gammal hoztam. .— Nagyon szeretném felkeresni azokat a hegyi utakat, melyeken édesapám utolsó harcos útjait jár­ta... £s még valamit szeretnék... Szeretnék sokat tudni, hallani a Szlovák Nemzeti Felkelésről, hisz édesapám ennek a felkelésnek volt a katonája. Egy héttel később a júliusi nap perzselő tüzében gördül be gépko­csink a trebostovói völgybe. Csend, béke üli a falut, a völgyet és a messzi vidéket. Amott a Končiar, a Boksin s a tőb­ől csúcs, emitt a trebostovói patak. Húsz esztendővel ezelőtt völgyében partizánok jártak le a faluba. Szov­|ét emberek, szovjet legények s ma­magyar katonák, a vörös zászló alá sorakozott partizánok. Az éj leple alatt jártak be a faluba bátorítani a| elnyomottakat s lecsapni a betola­kodókra, fasiszta csatlósaikra. Hruš­ka bácsi, a partizánok volt zászlóalj­parancsnoka a lassan emelkedő ösvé­nyen át az erdő felé vezet. — Erre vitte Lajos Károly az éj­szaka leple alatt bajtársaival a teme­tő felé Verebes Sándort, hősi halot­tunkat. Némán megyünk az úton. Egyre feljebb az ösvényen. Már itt a temető kerítése. Sudár fenyők árnyékában alussza örök álmát Verebes Sándor magyar partizán. Tisztelet emlékének — olvasom a nyirfakeresztre erősí­tett táblán. Kis pionírlányka hajol a gondozott sírhalom fölé, mezei virágból szőtt csokrát leteszi a sírra. Majd asszo­nyok jönnek. Vagy húsz lépésre tő­lünk kíváncsian megállnak, aztán fel­ismerik az öreg Hruškát s közelebb jönnek. Lent hallották a faluban, hogy Verebes Sándor sírját jöttek idegenek megnézni. A magyar parti­zán az ő halottjuk, ők gondozzák, ápolják a sírt, gyertyát is hoznak, imát is ők mondanak már húsz év óta. — Magyar ember volt, mi meg szlovákul mondjuk érte a fohászt — beszéli az ezüst hajú Mária Repáno­vá. 1945. március 15-én ő akadt rá a halott partizánra. — Reggel volt. Éjjel hó esett. Ahogy kijöttem, a falu szélén álló házunkból látom, emberi lépések nyoma vezet fel a horhoson. Revusovával a nyomot követve itt a temető mellett ráakadtunk a halottra. Aznap éjjel a partizánok megtá­madták a falu iskoláját, a német fa­siszták szálláshelyét — emlékezik. A csatának sok német halottja volt, de a partizánok is veszteséggel vo­nultak vissza, ö a mi halottunk volt. Szovjet és szlovák partizánokkal többször járt Itt a falúban, jól em­lékszem, egyszer éjjel ázottan, der­medten kopogtatott be hozzánk. Itt melegedett meg nálunk, ö nem tudta a mi nyelvünket, mi az övét, de azért megértettük egymást. Nem csodála­tos? Szép ember volt, halottan is jó­ságos volt az arca. Középtermetű ősz hajú férfi jön most felénk. Néhány lépésre tőlünk, mint előbb az asszonyok, tétovázón megáll, aztán leveszi kalapját... Kö­zelebb lép és a sírra mutat. — Rokonuk volt? — Nem — válaszoljuk, — csak jó barát. Derék ember volt. Trebostovo 48 férfiának életét mentette meg. A cse­tepatét követően a fasiszták vala­mennyiünket a falhoz állítottak, már a támadás miatt, de aztán rábukkan­tak a magyar katona holttestére. Ve­rebes halála megmentette életünket. A támadásért először a németek a fa­lura gondoltak, illetve a ml parti­zánjainkra, de Verebes magyar egyen­ruhában volt, s ez megtévesztette őket. Egyelőre csak ez a fakereszt emlékeztet rá, de a nemzeti bizott­ság már döntött. Márvány síremléket emelnek a fejfa helyébe. S várják az árváját, hogy mellére tűzzék, itt Tre­bostovón, a hősi harcokért járó em­lékérmet. Nehéz Idők voltak — száll vissza a múlt emlékeibe a trebostovói elvtárs. — Martinban voltam vasutas, de itt laktam, s a partizánok összekötője voltam. Egyszer magam is hoztam magyar katonákat... Éjjel akadtam rájuk az állomás közelében... Szóval igen várjuk Verebes Júliát, szeret­nénk megszorítani kezét hisz a mi lányunk. Édesapja emlékét pedig kis falunk híven őrzi. Verebes Sándorra emlékeztünk. Itt ülünk még mindig a rönkön. Ülünk és a húsz évvel ezelőtti harcokat idézgetjük. — Mikor volt utoljára Trebostovón? — kérdem. Még az ősszel a nagy ünnepségek után Verebes Júliával és édesanyjá­val. A két asszony végigjárta azokat az utakat, melyeket mi partizánok jártunk és amely Sándor végzetes útja lett 1945. március 15-ének haj­nalán. Megható volt, ahogy a sok vihart látott szlovák falu lakói magukhoz ölelték Júliát — gyermekükké fogad­ták a hős árváját. NAGY JENŐ Nové Mésto riad Metujíban a Píerovi Gépgyár új jelzésű egytengelyes dömperrel felszerelt vontató táftét végző gépsor. csarnokában már teljes iramban folyik a T 180 gyártása. Felvételünkön a vontató komplex szere­IB. Kr.jil - CTK - Mvétal*) Ez év junlusában lesz hatvan éve annak, hoqy a cári haditengerészet Potyemkin nevű cirkálójának legénysége fellázadt. Mihail Gaszanyenko, volt tengerész, a zendülés egyik résztvevője Novoroszijszkban él. Az idős nyugdíjas szívesen beszélget a Potyemkin-tengerészek hőstetteiről. Képün­kön M. Gaszanyenko egy tenger észiskola növendékei között. TÁSZSZ — TK felvétel. A SZENCI ÄLTALÄNOS MAGYAR KÖZÉPISKOLÁBAN keiiő számü jelent­kező esetében a következő iskolai év­ben is megnyílik a dolgozók esti is­kolájának első évfolyama. A tanul­mányi időszak három év, és középis­kolai érettségivel fejeződik be. Mind­azok jelentkezhetnek, akik sikeresen befejezték a 9 éves iskolai, esetleg a régi 3—4 éves polgári iskolai tanul­mányukat. Különbözeti vizsgával fel­veszik azokat is, akik hároméves ta­nonciskolát végeztek. Bővebb felvi­lágosítást az iskola igazgatósága nyújt. HÁROM KILOMÉTER HOSSZÚ hidat építenek a Volga fölött. A híd Szara­tov és Engelsz városokat köti majd össze. A szerkezet szerelését már el­végezték és a gáz- és villanyvezeté­kek lefektetése után megkezdik az útburkoló munkálatokat. A TRENCINI Építészeti Ipariskola tanulói hazánk felszabadulásának 20. évfordulója tiszteletére elhatározták, hogy május elsejéig renoválják a Gottwald téren levő munkásotthont. 1921. július 12-én ebben az épületben alakult meg a CSKP trenčíni szerveze­te. AZ ENSZ STATISZTIKAI JELENTÉSE szerint a városi lakosok száma világ­viszonylatban 1950 és 1960 között 40 százalékkal emelkedett. Jelenleg föl­dünk városaiban körülbelül 700 mil­lió ember ól. A NiOVÉ MESTO NAD VAHOM-i Me­chanizációs és Automatizációs Kísér­leti Intézet dolgozói ebben az évben már 40 újítási javaslatot nyújtottak be. A javaslatok nagyobb része a mű­szaki színvonal emelésével, a beren­dezések korszerűsítésével és »z ön­költség csökkentésével foglalkozik. A BRIT LAKÁSÜGYI KORMÁNYBI­ZOTTSÁG közzétette 18 hónapi vizs­gálatainak eredményét. A jelentés sze­rint Londonban 190 000 család romos épületekben lakik. Ezek közül 40-45 ezer család olyan házakban él, ame­lyeket azonnal le kellene bontani. A LIPCSE (NDK) melletti Schkeu­ditz községben március 11 én a veze­tékből kiszivárgó gáz 6 embert meg­ölt. A JABLONECI GÁT mellett 84 mil­liós koronás költséggel felépítik a Bižutéria n. v. új telepét. BOHUSLAV HEJTMAN 27 esztendős és LIBOR NOUSKA 24 esztendős tu­rista a Magas-Tátra Nagy-Megnus csú­csa- északi falának megmászása köz­ben március 10-én 400 méter mélység­be zuhant. Bohúslav Hejtman azonnal meghalt, Libor Nouska csak könnyebb sérüléseket szenvedett. A mentési munkálatokban részt vettek a Zako­panéi lengyel hegyi szolgálat és a Tana p tagjai. A NÉMET SZÖVETSÉGI KÖZTÁRSA­SÁGBAN a közszükségleti cikkek ára 10 százalékkal és a lakbér átlag 14 százalékkal emelkedett. M. SLÁDEK GÉPKOCSIVEZETŐ ittas állatpotban ült a kormánykerék mögé. Modrán egy kanyarban elvesztette a gép fölötti uralmát és miután öt út­jelző követ „kisöpört", az útszéli lej­tőn kötött ki. A gépkocsiban, ülő ra­kodómunkások egyike súlyosari meg­sérült és kórházi ápolásra szorul. A teherautón esett kár 10 000 korona. (pl) AZ A. S. POPOV Kísérleti Intézet dolgozói elkészítették az első hordoz­ható 1 kilométeres hatósugarú tele­pes rádióadó-állomást. A sorozatgyár­tást a jövő évben kezdik a pardubi­cei Tesla-művek. A hivatalos statisztikai adatok sze­rint az oravai Tesla üzemben készült Pallas és Luneta márkájú televíziós készülékek minősége sok szempontból a külföldi gyártmányok minőségi szín­vonalát is túlhaladja. MICHELANGELO 1508-ban épült firenzei lakóházát restaurálták, és benne múzeumot rendeztek be. Halá­la 400. évfordulója alkalmából fon­tos művei közül itt kiállítottak né­hányat: a „Dávid" egy kis modelljét, értékes rajzgyüjteményét, néhány Madonna-festményt és több gipsz­modellt. 1965 március eleje, Hruška bácsi­val, az Idős erdésszel a vaskutacskai erdőt járom. Már rég nyugdíjban van, de ki-kijön a fiataloknak segí teni. Már egy órája járjuk a hóol vasztotta meredek utat. — Ez a rönk éppen jó lesz pihe nőül — mondja az öreg, — üljön ide mellém. Először csak a csendet élvezzük Perceken át ülünk egymás mellett szótlanul. Aztán valami zaj kereke dik, mintha puskaropogáshoz hason­lítana. Az öreg arcvonásai pillanato­kon belül megváltoznak. Szájaszögle­téből eltűnik a mosoly. Szempillan­tása eddig a csermely rohanását kö­vette, pisztrángok játékát figyelte, most egyszerre megmerevedik. Ér­zem, valami súlyos emlék zavarta meg eleddig békés merengését. Hogy mire is gondol most, azt csak az tudhatja, aki már régebbről isme­ri. Húszesztendőnek előtte a túrócl hegyek partizánjai odaadó gyermeki szeretettel emlegették nevét, de ret­tegtek tőle az erdők SS-ruhába búj­tatott farkasat. — Sándorról kellene írni — töri meg a csendet. — 15-én lesz húsz esztendeje annak, hogy ez a magyar katona életét áldozta a szabadsá­gért. 1964 júliusát írtuk. Vasárnap volt, amikor gépkocsink Pomázon a ta­nácsháza előtt megállt. Nálunk ak­kortájt már folytak az ünnepi előké­születek a felkelés jubileumára, s a magyar partizánok volt szlovákiai zászlóaljparancsnoka elfoglaltsága miatt nem jöhetett velünk. Csak a névsort adta át, s meghagyta, okvet­lenül keressük fel Pomázon élő négv bajtársát, s Verebes Sándor hozzá­tartozóit. — Lajos Károly volt szakaszvezető­met ölelem s elvárom az évfordulóra látogatóba — ezekkel a szavakkal eresztett utamra Hruška bácsi. Megérkeztünk Pomázra, kezünkben a pontos cím nélküli listával, rajta húsz magyarországi név. Ki lesz se­gítségünkre, hogy a túrócl hegyek magyar partizánjaira ráakadjunk? Si­mon Istvánné tanácselnök kalauzolá­sával kerültünk el Lajos Károlyékhoz és Verebes Sándor árvájához, Vere­bes Júliához, férjezett Kiss Kálmán­néhoz. Pomázon a Szamóca utca 7. szám alatt lakik Lajos Károly feleségével, fiával, menyével és a kis unokával. Nem tudják mire vélni jöttünket: ta­nácselnök, külföldi rendszámú autó. Első kérdésem feloldja a feszültsé­get: — Hruška elvtárs tisztelteti! — Hogy van az öreg? Derék em­ber volt... szerettük őt... Igazsá­gos volt és mindig kiállt mellettünk, magyarok mellett. — Meséljen a trebostovói időkről — kérem Lajos Károlyt. — Hol is kezdjem? ... Tudja, az úgy volt, hogy csa­pattestünket Szlovákián át Németor­szág felé Irányították. Turócszentmár­tonban vagy húszan — köztük öten pomázíak — leléptünk. Senki se fog­1365. március 13. * {}] SZÖ 3

Next

/
Oldalképek
Tartalom