Új Szó, 1965. március (18. évfolyam, 59-89.szám)

1965-03-07 / 65. szám, vasárnap

VSS/SSSSSS/S/S/SS/SSSS////S//SSSS/SSSS/SSSSSSSSSSSA NEMZETKÖZI NŐNAP MEGHÍVTÁK A VÁRBA BOHUMILA KLÁROVÁ a CKD öntö­déiében magkészítö. Megállás nélkül gyúrja — formázza a sötétszürkés masszát. Azzal sem törődik, hogy pó­rusai magukba szívják a homokot, mely lemoshatatlanul, árulkodón bele­rágja magát a bőrébe, aranyat érő két kezébe. Húsz éve végzi ezt a fér­fiak számára is igényes munkát, ré­gen kitanulta már minden csínját-bín­ját. De neki nem esik nehezére, nem sokallja, nem is panaszkodik. Ellen­kezőleg, összeforrt vele, szereti. Es ezt nemcsak a szavak, de egész kül­sője, viselkedése visszatükrözi. Külön­ben hogyan dolgozhatna brigádja már évek óta oly kitűnő eredménnyel? — A megengedett havi 0,62 százalék se­lejtet sohasem lépik túl — mondja a túl szerény Klárová helyett a részleg mestere. Példát mutatnak a többiek­nek, különösen a fiataloknak, akik­nek tanítását, nevelését önként vállal­ták magukra. Bohumila asszony a tapasztalatgyűj­tést ezen a téren már kora ifjúságá­ban elkezdte. Igaz, nem saját jószán­tából. Kényszerűségből. Hadirokkant édesapja Iszákosságra adta a fejét. Édesanyja sokat betegeskedett. Ugyan ki törődött volna hét apró kistestvé­rével, ha ő nem? Az egykori nyomo­rúságot, a gondok lidércnyomásként álmában hébe-hóba még ma is felke­resik. De jó ilyenkor az ébredés, a va­lóság, a tudat, hogy mindaz ami volt, örökre a múlté. Erre tanította kiskoruktól kezdve két gyermekét, fiát, aki ma a közbizton­ság tagja, menyasszony lányát... Es erre tanítja itt az üzemben is a fia­talokat. Megszeretteti velük rendsze­rünket, becsületes munkásokat nevel belőlük. Szép szóval, de ha kell, szi­gorral ís. Mert Bohumila asszony, mint az üzemi helyi népbíróság tagja, a paragrafusok útvesztőjében ugyan­csak kiismeri magát. — A munkakerülők, a távolmara­dók megbüntetése, vagy megszégyení­tése jobban fáj, mintha engem bün­tetnének meg — süti le a szemét. De­hát mi lenne belőlük, ha nem nevel­nénk őket? A meghívást a Várba nagy megtisz­teltetésnek tartja, mellyel nem számí­tott. Örömét csak az homályosítja el némiképpen, hogy a brigád tagjai nem tarthatnak vele. — Nem érdemlem meg ezt a kitüntetést, hiszen mi mind egyformán dolgozunk — mondja és nem tudja megérteni, hogy most az egyszer, a nők nagy ünnepén, nem­csak mint a részleg legjobb dolgozó­ját értékelték ki, hanem mint embert is. Igen, mint embert, a legjavából... KARDOS MÁRTA EGY LÁNY A MÚLTAT KUTATJA A Bratislavai Népművészeti Központ öreg falai között egy hosszúkás női kézben mozdul az ecset. A rajzlap furcsa ábrákkal telik meg, a meleg barna színfoltokat mézszőke csíkok vidítják és a kis irodahelyiségben va­lami különös feszültség vibrál. Ez nem túlzás, minden alkotást feszült­ség kísér. THAIN VIOLA iparművész munkája igazi nemes alkotás. A Thain Violához hasonlók kicsiny, de lelkesedő csoportja járja a fal­vakat, főútvonalaktól messze bóbis­koló tanyákat, hegyek kaptatói mö­gé bújt fafaragó otthonokat, hogy felkutasson egy-egy bicskával met­szett faszobrot, díszes fakanalat, be­tyár-emblémát, mázos agyagkorsót, szépen mintázott háziszőttest, vagy cifra subát. Thain Viola is járja a falvakat, val­latja a könnyező szemű, hajlott hátú öreg szülőket, lerajzolja a tükrös szek­rényekből előkerült szőttesek, vagy a falakat, ládákat díszítő rongyszőnye­gek ábráit, hogy aztán az ősi motí­vumokkal, a nép képzeletében szüle­tett sokszinű ábrával díszítse az em­ber életterét kitöltő tárgyakat. A tár­gyak esztétikája egyre fontosabbá vá­lik, hisz a mai ember sok Igényes­séggel építi otthonát. Terítők, szőnyegek gazdag sokasá­ga hull az íróasztalra és a látogató csodálkozva nézi a régi és az új ke­veredését, a laikus népi művészet és a modern ízlés gyönyörködtető, hasz­nos és művészi egyesülését. Ez a lány a múltat kutatja, hogy szépítse a jelent és megmentse a jövő koroknak a múlt veszendő értékeit. Határozott, céltudatos — csak a sze­mében látom a szomorúság felhőjét, amikor az érsekújvári családi fészek­ről, a háború borzalmairól, az elhalt és nagyon szeretett szülőkről beszél. Hangját bánat mélyíti, amikor élete legnagyobb problémájáról tesz emlí­tést, arról, hogy nincs mögötte a szülői ház erőt sugárzó szeretete. A munka persze sokat feledtet. Mun­ka a Népművészeti Központban, a Képzőművészek Szövetségében és a Képzőművészeti Főiskolán, ahol kül­ső előadóként dolgozik. Szórakozás? Sok könyv, színház, ze­negép. Élmények? Hossszú utazások. Ké­pek és szobrok a Szovjetunióból, Drezdából, Bulgáriából, Magyarország­ról, Romániából és Belgiumból. Tervek, vágyak? Tovább kutatni. Járni a falvakat szünet nélkül. Látni és láttatni, harcolni minden ellen, ami rút, ami pusztulás, ami hanyatlás. „Az emberi életet csak az ember teheti széppé" — mondja halkan és szavai szinte muzsikálnak a napsü­téses délelőtt csendjében. PÉTERFY GYULA KETTŐS ÜNNEP PAPP JULISKA munkája sem könnyebb, mint a másé. Naponta nyolc órát áll az új áruház cipőosztályán a pult mögött és ezután várja még a házi munka: a takarítás, főzés, mosás, a gyerekek rend­bentartása ... Egy második műszak. Már nyolc éve folytatja a szakmát. Sok ócska bolt és új üzlethelyiség fa­lai között dolgozott már ez alatt az idő alatt, de a legjobban azért mégis­csak ez az új áruház tetszik neki. — Reggel már korán, jóval a nyitás elfitt be kell fűteniink, ellenkező eset­ben fagyoskodhatunk eg^sz nap. Az osz­tályon öten dolgozunk és meg vagyunk elégedve a munkafeltételekkel. A főnök szigorú, de meg kell adni, érti a mun­ka fortélyát. Persze Sellye nem Brati­slava és hát az áruválaszték körül akad­na még egy kis javítanivaló. így például a legdivatosabb női harisnyákból egyet sem adtunk el. mert nem is kaptunk. Nfii csizmákat pedig még csak most kap­tunk, amikor már vége a télnek. Ennek ellenére decemberben hétszázezer koro­na értékű cipőt adtunk el. de mi tett volna akkor, ha minden kívánalomnak eleget tudunk tenni — Papp Juliska érezhetően a szívén vi­seli az áruház problémáit, bár fi a leg­kevesebbet kereső az osztályon, mert hiányzik a „papír". Nem mintha hátat fordított volna a szakmai továbbképzés­nek, de amikor beiratkozott, nem vették fel, mert még nem volt tizennyolc éves, azután pedig már a kisfia nem engedte és nemsokára beleszólt a kislány is. De most mér végképpen elhatározta: elvég­zi. Két gyerek mellett persze nem lesz könnyű . .. — Reggel a kisfiút elviszem a bölcső­débe, a kislányt a nagymamához. Rend­behozom a lakást és már jóval nyitás előtt a munkahelyemen vagyok. Dél alatt hazaugrom, elkészítem a napi kosztot. Este későn zárunk, hogy a munkából érkező asszonyok még nyugodtan bevá­sárolhassanak. Arra senki sem gondol, mármint a vásárlók közül, hogy amikor ők annyira sietnek, minket éppen úgy vár az otthon, legalább annyi problé­mával. de nekünk még dolgoznunk kell. Az utolsó vevőt is éppen olyan türel­mesen kell kiszolgálnunk, mint az elsőt — készségesen és jókedvvel. Nagyon kell annak az elárusítónak szeretnie a munkáját, aki mindezt nap­ról napra kifogyhatatlan türelemmel ké­pes végezni. S az már csak a véletlen játéka, hogy a pult mögött álló asszonyok ezrei kö­zül Papp Juliskának éppen ma van a 22. születésnapja. Vajon azok közül, akiket ei a kedves asszony nyolc év alatt kiszolgált, ki hoz neki ma virágot...? VITKO ZOLTÁN ISKOLÁBAN, KÖZÉLETBEN EGYARÁNT MÉSZÁROS MARGIT, a Jókai Kilenc­éves Alapiskola igazgatója éppen a kötelező Iskolalátogatást befejző ta­nulók elhelyező jelentkezései lapjait ellenőrizte, amikor felkerestük. Egy percig sem titkolta, hogy nem örül a látogatásnak. Nem szeretné, ha az újságok írnának róla. Az ilyesmire má­sokat sokkal inkább érdemesnek tart. — Miért éppen rólam, hisz semmi­ben sem különbözöm azoktól a szá­zaktól és ezrektől, akik munkájukat becsülettel Igyekeznek elvégezni. Mészáros Margit tizenkét éve tanít szülőfalujában. Ez alatt az idő alatt sok tanuló került ki az iskolából és tu­dásuk gyarapításához ő is hozzájárult. Kezdetben tanítóként működött, majd hat év után igazgatóhelyettessé ne­vezték ki. Egy évvel később az isko­la irányításával bízták meg. — Nem volt könnyű, hiszen új be­osztásom sok feleiősséggel Jár, nagy körültekintést igényel. Első perctől kitűztem azonban magam elé a fő célt: iskolánk színvonalának emelé­sét és a tanulók iskolalátogatásának megjavítását. S hogy ebben sikerült némi eredményt elérnünk, arra büsz­ke vagyok. A huszonegy tanerős, tizenhét tan­termes iskola gondjaiból, bajaiból persze az igazgatónőnek is kijut, de van értelme a fáradozásnak. Az is­kola tanulmányi előmenetele évről évre javul. Az elmúlt évben például a tanulóknak mindössze öt százaléka ért el elégtelen osztályzatot. Az eredmény jő. Vajon mi a titka? — A megfeszített, szorgos, becsü­letes és rendszeres munka. Az iskola Jó eredményeinek bizo­nyításáért nem kell messzire men­nünk. Elég, ha a végzős növendékek további tanulmányaira hivatkozunk. Egyre több végzett tanulója folytat­ja tanulmányait, ami öt-hat évvvel ezelőtt Jókán még nem volt divatban. Az igazgatónő, akárcsak a tantes­tület többi tagja, a társadalmi mun­ka alól sem vonja ki magát. Mészá­ros Margit tagja a Nőbizottságnak és a CSEMADOK helyi szervezete mun­kájából is részt vállal. 1956 óta ő vezeti a községi krónikát. Az elmúlt év közepétől pedig képviselőnő: tag­ja a Nyugat-szlovákiai Kerületi Nem­zeti Bizottság kulturális és iskolaügyi szakbizottságának. Végül tervei iránt érdeklődtünk. — Először is el szeretném érni, hogy tanulóim tisztán lássák a tanu­lás célját, legyen, ami lelkesítse őket a munkában. A közéletben pedig erőm teljéből szolgálatára akarok len­ni mindazoknak, akik problémáikkal hozzám fordulnak. SÍPOS BÉLA AZ IGAZGATÓNŐ Sosem sikerült megszámlálnia a lépcsőket. Pedig ezt még akkor elha­tározta, amikor felvették a Grüne­berg-gyárba. Kifutólány nak. Negyven éve lesz nemsokára, március harminc­egyedikén. A nevelőapja maradt ott­hon és a hat gyerek esténként azon tanakodott, hogyan fájhat apa karja, amikor azt már két hete levágta a fűrész. — Valamelyik nap megszámlálom, hány lépcsőn futok naponta — ígérte a kisebbeknek a ttzennégyéves csa­ládfenntartó. Néhányszor hozzálátott számlálásukhoz, kettesével ugorva a magas lépcsőfokokat, de valami min­dig elterelte a figyelmét, sosem fu­tott a végére. Különösen, amikor ti­zenhat éves korában a géphez került és boldogan újságolta otthon: mun­kásnő lettem' Kitárult előtte a gyár élete és ha­marosan felfedte, nemcsak a gyártás­nak és a gépeknek van izgalmas tit­ka. de az életnek, a gyár mozgalmas tevékenységének is. Hogy vannak erős kapcsolatok és eszmék, melyek utat mutatnak, erőt és reményt ad­nak. A háború éveiben és az utána, következő békés, mégis forrongó na­pokban ís. A szabadság első évében nevezik ki mesternőnek a kommunista mun­kásnőt. Hat év múlva hosszabb isko­lázásra küldik. A következő megálló: a tervezési osztályon végzett munká­ja eredményeképpen váratlan ajánlat­tál lepik meg, ő kerülhet az öt bútor­gyári üzem élére. A meggyőzés, rá­beszélés hetet után BINDER GABRIEL­LÁT kinevezik Szlovákiában első női vállalati igazgatóvá. Hónapok múlva képes csak felmérni, mire vállalkozott: a hatalmas felelősség, egyre bonyo­lultabb feladatok, csaknem ezer mun­kás gondja-baja nehezedik a vállára. Es az előítéletek. — Hiába, csak asszony — jut el hozzá a férfivélemény. Örül egy csokor virágnak, hetekig képes foglalkozni egy fegyelmezetlen munkáslánnyal és beszélgetésre hívja a válni készülő házaspárt. — Jó, hogy csak ketten vannak 'Szlovákiában! Nő létére bennünket akar irányítani! Mintha férfi volna ... Csak ő tudja, mennyivel jobban kell igyekeznie, mint egy férfinek. Mert ami természetes egy igazgatónál, más elbírálás alá esik az igazgatónőnél. De állja a sarat... — Valóban nem mérnök? Kitűnően ért a gépekhez — kérdik tőle dicséret helyett a német gépszerelők és ta­lán ez az első nyílt elismerés. A szak­ember, az igazgató felé, aki véletle­nül — nő. 1958-ban az átszervezés négy üzem gondjától tehermentesíti és Binder elvtársnő „csak" a Nyugat-szlovákiai Bútorgyár 02-es bratislavai üzemének vezetője lesz. Ekkor már természetes, hogy az igazgatói szoba ajtaján női név szerepel, hogy az igazgatónő hat újítást javaslatát realizálják és tagja a szakma műszaki-tudományos taná­csa elnökségének. Az üzem dolgozóit név szerint ismeri és részletesen tá­jékoztat az üzemben egy éven belül gyártott kilencszáznyolcvan féle kefe­fajtáról. Mert mindezt náluk készí­tik, a fogkefétől kezdve az utcasep­rőgép három méter hosszú tisztító­betétjéig. Afrika, Ázsia országai, Anglia, Finn­ország, Német Szövetségi Köztársa­ság — sorolja a vásárlókat és egyéni rendeléseiket. Az ember ritkán találja az irodában. Hol a Mexikóból érke­zett gyökér minőségét vizsgálja, vagy az Aranypartra Induló szállítmányt ellenőrzi. Tervteljesítés, új irányítási rendszer ... Ma egy kissé korábban sikerül ha­zajutnia. Szokásához híven beköszön a portásfülkébe, megkérdezi, mi újság. Kinn, az utcán Jut csak az eszébe: megint nem számlálta meg az irodá­jához vezető lépcsőket. Pedig meg­ígérte az unokáinak. ÚJVÁRI MAGDA A SZÖVETKEZETI ELNÖK Nem szereti az újságírókat. Leg­alábbis azokat nem, akik róla akar­nak írni. Szerinte nincs abban sem­mi különös, hogy egy elnök hatéves irányításával egyre fejlődik és gya­rapodik a szövetkezet, még akkor sem, ha asszony az illető. Ez — ZELMAN MÁRIA szerint — természe­tes ,mert azért elnök az elnök, hogy törődjön a rábízott gazdaság sorsá­val. m—m—mm—mmm—marn Pedig rosszul jellemezném, ha azt­mondauám ,hogy olyan, mint a többi hasonló beosztásban levő ember. Mert nem olyan. Igaz, hogy határozott, jó szervező és hozzáértő szakember, hogy előrelátó ökonómus. Rá éppen az a jellemző, amiben különbözik a többiektől. Egyszerűségében is jólöl­tözött és ápolt. A hangja erélyes ugyan, de egyáltalán nem parancsoló és hangos. Inkább tanítónőnek nézné az ember, mint egy négyszázhúsz hek­táros mezőgazdasági üzem vezetőjé­nek. A volj szenei járásba került. A járási nemzeti bizottság mezőgazda­sági szakbizottságának dolgozója lett. Ha a falvakat járva egy-egy óra pi­henője akadt, a mezőgazdasági szak­irodalmat tanulmányozta. De néha úgy érezte, hiányzik az iskola, a ne­velőmunka. A járás átszervezésekor azon töprengett, visszatérjen-e erede­ti foglalkozásához, vagy vállalja a zonctoronyi szövetkezetben felajánlott elnöki tisztséget? A mezőgazdaság a szívügye lett, úgy döntött: vállalja. Ismerte ezt a kis falut, instruktor­ként is szívesen járt oda. Az első időben mégsem ment min­den simán. A dolgozók akkor még nem érezték a közös iránti felelőssé­get. Nem veszekedett velük. Kiszámí­totta, mennyi veszteséget okozott a rosszul kezelt, kigyulladt lucernaka­zal, az asztagban ázott gabona, vagy az ellopott kukorica. És mindenki megértette, hogy év végén miért nincs osztalék. Azóta minden év végén sor keriil ilyen számvetésre. De Zelman Máriának egyre kevesebb az ilyen szá­molnivalója. Színházba megy a lá­nyokkal, rendre utasítja a traktorost, ha italtól gőzös fejjel ül a traktorra. Arról sem feledkezik meg, hogy a csí­pős tavaszi szélben dolgozóknak for­ró teát küldjön a határba. Egészséges nyugtalanság lobog ben­ne, ha az eredményekről beszél. Még többet, jobbat akar. Művelődési ott­hont, óvodát, zuhanyozókat, fejlett falut. De úgy érzi, most teljesíti iga­zán hivatását, övé maradt a határ zöld síkja és nevelhet is. Nem a gyermekeket. Felnőtteket, férfiakat, a szövetkezet tagjait. És ez nem könnyű munka ... HARASZTINÉ M. ERZSÉBET KÉTEZER LŐERŐNEK PARANCSOL A košicei fűtőházból útjára induló villanymozdony vezérifi berendezése elfitt, szerelő ruhába öltözött fiatal leány ül: GITA PEÍKOVÄ, a kelet-szlo­vákiai vasúti kirendeltség elsfi női moz­donyvezetője. — Olexa elvtárs — szól segédjének —, Nižná Myitáig szabadot jeleztek ... — Értettem! — hangzik a válasz. Pefková könnyed mozdulatot tesz, a sebességjeizfi számtáblájának sárga mutatója fokozatosan emelkedik, s a „vasparipa" engedelmesen száguld a fé­nyes sínpáron ... Gita tekintetével hol a pályatestet, hol a műszereket kémleli. Közben kíváncsis­kodó kérdéseimre válaszolgat. Miért vá­lasztotta éppen ezt a foglalkozást? — Már az iskola padjaiban rendkívüli érdeklődést tanúsított a gépek iránt. Az elektrotechnikai ipariskola elvégzése elfitt döntött: megismerkedik a villany­mozdonnyal. tgy került a fűtőház mű­helyébe. Itt alkalma nyílt arra, hogy aprólékosan megismerje a mozdonyt. Még ennél is többet akart: beülni a ve­zetőfülkébe, és gyengéd nfii kezekkel uralni a kétezer lóerős gépet. A szilárd elhatározást, akaratot siker koronázta. Eredménnyel elvégezte a mozdonyvezetői tanfolyamot. Ezt követte a kemény, ki­tartó munkát igényifi gyakorlati idfiszak, majd a múlt év november 19-én a szi­gorú önálló mozdonyvezetői vizsga és az annyira óhajtott kinevezés . . . — A negyedik vágányon szabad a jel­zés! — harsan Imro Olexa figyelmez­tetése. — Értettem ... — válaszol Gita. Jobb keze megmozdul a vezérlő karon, s a mozdony lassít, majd megáll a Nižná Myšľa i állomás épülete előtt. Pet'ková kihajol a mozdony ablakán, egy papírdarabot vesz át a szolgálatos vo­natinditótól. — Beállni a 7204 es szerel­vény mögé — hangzik az utasítás. Né­hány perc múlva elindul a mozdonyával a meghatározott hely felé, hogy az emel­kedő pályatesten, Slančfknál átsegítse a hosszú tehervonatot. Lassan, gondosan közelíti meg a sze­relvény utolsó kocsiját, alig érezni, hogy a mozdony elérte az ütközfiket. Nem kapcsolják össze a tolató mozdonnyal, sz idfiveszteségat jelentene. Viszont a mozdonyvezető részéről ez annál na­gyobb figyelmet igényel. A vonatindltó jelzőlapátja magasba lendül, Pefková mozdonyának sípjával Jalsl a szerelvény elfitt álló mozdony vezetőjének, hogy indul. Felzúg a motor, s megperdülnek a szerelvény kerekei. . . A ruskovi állomáson könnyedén halad át a szerelvény, s közeledik az emelke­dfi útszakasz. Gita a műszereket figye­li. — Csökken az áramszolgáltatás — mondja gondterhelten. — Ügy látszik, az engedélyezettnél több szerelvény ha­lad ezen a szakaszon... nem csnda, ha elakadnak a vonatok ... Az övék nem akadt el, túljutott Slan­nfkon is. Amikor Gita mozdonyának árammérfijén a mutató lassan emelked­ni kezdett, s a szerelvény gyorsasága fokozódott, a fiatal mozdony vezetőnő fordított a vezérlőkaron, gépe elvált a szerelvénytfii, és az előtte haladó utolsó kocsi egyre gyorsabban távolodott, majd eltűnt a szalinci dombok mögött... KULlK GELLÉRI ÜJ SZÖ 4 * 1965. március 7.

Next

/
Oldalképek
Tartalom