Új Szó, 1965. március (18. évfolyam, 59-89.szám)

1965-03-27 / 85. szám, szombat

WILLIAM SAROYAN: Miért nem ők?! I

tt ülök hónapok, évek óta ebben a kis szobában, s irok a boldogság után vágyó emberekről — amikor egyszercsak kopognak az ajtómon, nagyon energikusan kopognak. Egy alacsony, ötven év körüli férfi áll az ajtóban, kezében egy barna borítékot szorongat, kétségtelenül igen fontos okmányok lehetnek benne. — Enrico Sturiza? — kérdezi, azaz inkább ordítja, s most már gyanítom, hogy valami történt valahol a világon, valami történelmi jelentőségű valami. — Igen uram — válaszolom nyugodtan. — Enrico Sturiza — folytatja a kis ember elrettentő hangon —, a Demokráciát Védelmező Nemzetközi Szövetség megtisztelő megbízásából közlöm önnel, hogy alkalmasnak tartjuk az elsővonalbeli aktív szolgálatra. Lent vár a Packard, szaporán vegye a kabátját, kalapját, s máris indulhatunk az ezredtörzshöz. Ott kap majd egy vadonatúj egyenruhát, egy hétéves gyerek számára is könnyen érthető nyelven írott szolgálati szabályzat-könyvecskét, egy jő puskát és fekvőhelyet, ahol aludhat. Tűnődve rágyújtottam egy cigarettára, s javasoltam a vendégemnek, jöjjön beljebb, s foglaljon helyet. Bejön, de nem kíván helyet foglalni. — Háború van? — kérdezem udvariasan. — Hát persze hogy háború van — mosolyog a kis ember, s mosolyában benne van: micsoda tökfilkó lehetek, ha még ezt sem tudom. — Ma reggel történt meg a hadüzenet, pontosan negyed hétkor. — Ez nem alkalmas Időpont hadüzenethez — felelem. — Negyed hétkor még majd mindenki alszik. Ki üzent hadat? — A hadüzenet teljes szövege benne volt a reggeli lapokban — válaszolja. — Nem olvasom az újságokat, viszont a háború érdekel. Kl írta a hadüzenetet? Ogy látszik nem tetszem a kis embernek, még csak meg sem próbál válaszolni a kérdésemre. — ön Enrico Sturiza? — kérdezi ismét. — Én vagyok — válaszolom. — Nos, akkor rendben, velem jön — mondja. — Sajnálom — felelem —, de éppen egy novellát irok az éhező emberek díszfelvonulásáról, s ezt még ma be kell fejeznem. Igy sajnos nem tudok magával menni. próbálom folytatni a novellát, de nem megy könnyen. A háború híre felzaklat, sötét hangulat vesz rajtam erőt. Fél óra sem telik bele, s újra kopognak az ajtómon. Ajtót nyitok, s egy kellemes megjelenésű, tiszti egyenruhát viselő fiatalemberrel találom magam szemközt. Ez aztán nem bamba, hanem jólnevelt, egyetemet végzett derűs fickó. — Enrico Sturiza? — kérdezi. — Igen — felelem. — Fáradjon be. A fiatal tiszt belép, kezet nyújt, s azt mondja: — A nevem: Gerald Appleby. — Tudok róla, hogy ma délelőtt itt járt önnél Mr. Covington. Mr. Covington jelentése szerint ön nem volt hajlandó bevonulni az ő kíséretében az ezredtörzshöz. Csapattest parancsnokom, Egmont Pratt tábornok most engem bízott meg azzal, hogy jöjjek el önhöz, s győzzem meg a jelenlegi háborúban való részvételének szükségességéről, mielőtt még magának a civilizációnak a léte forogna kockán. Miből gondolja, hogy a civilizáció léte forog kockán — kérdezem. — Honnan szedte ezt? <—- Ha nem tudjuk megsemmisíteni az ellenséget — válaszol az ifjú Appleby gyerekesen megkerülve a kérdést —, akkor a civilizáció semmisül meg, méghozzá olyannyira, hogy a föld visszasüllyed a teljes barbarizmus állapotába. — Eddig még nem vettem észre, hogy lenne ilyesmi. De ettől függetlenül, én szívből a teljes barbarizmushoz való visszatérés mellett vagyok. — Mr. Sturiza — mondja a fiatal tiszt — hagyjuk az oktalan tréfát. Csatlakozzék felebarátaihoz a szent és nemes emberi érzelmeket fenyegető destruktív erők elleni harcban! — Harcolnunk kell demokratikus hagyományaink megvédéséért, s ha kell, akkor meghalunk a csatában. — ön meg akar halni? — kérdezem nagyon udvariasan. — A szabadságért: igen! — feleli Mr. Appleby. — Akkor — mondom — ajánlom a fürdőkádas módszert. Kellemes meleg vízben a csukló ereinek az átvágása, fájdalommentes elvérzés. De van több hasonló Hyen. A felhőkarcolóról való leugrást például nem tudnám jó szívvel ajánlani, túl gyors és nyugtalan faja ez a modern öngyilkosságnak. A magam részéről egyik úton-módon sem kívánok meghalni. Prózaíró vagyok, s célkitűzéseim közé tartozik élni, ameddig csak lehet. Remélem, hogy három, vagy négy háborút is túlélek. — Nem tudom megérteni magát — mondja Mr. Appleby. — Erős, egészséges fiatalember, nagyszerű katonai alkat, s mégis úgy tesz, mintha nem kívánna részt venni a háborúban. Ebben a történelmi jelentőségű háborúban, amely véget vet minden háborúnak! Erőink tökéletesek. Gáz- és vegyi-alakulataink készen állnak az ellenség tömeges megsemmisítésére. Tankjaink a világ legnagyobb, leggyorsabb, legszörnyűbb tankjai. Meszszehordó ágyúink nagyobbak és meszNem kívánom megsemmisíteni az ellenséget. Egyáltalán ki az ellenség? Ki ellen megy a harc? Németország ellen? Franciaország ellen? Olaszország ellen? Oroszország ellen? Ki el len? A németeket, a franciákat, az olaszokat és az oroszokat nagyon sze retem. Még csak gondolni sem tudok rá, hogy megsértsem az oroszok érzelmeit. Nagy csodálója vagyok Dosz tojevszkljnek és Tolsztojnak és Turgenyevnek és Csehovnak és Andre jevnek és Gorkijnak. M. Appleby mélyen megsértve feláll. — Hát akkor jól van — mondja. — Sajnos még nincs jogunk hozzá, hogy kényszerítsük a katonai szolgá latra alkalmas fiatal embereket a há borúban való részvételre. De csak idő kérdése, hogy az ilyen közömbös és gyáva alakok kikerüljenek az első vonalba. Biztosítom önt, Mr. Sturiza, hogy nem fogja tudni kivonni magát ebből a háborúból. Távozik, s én újra visszatérek megkezdett novellámhoz. De a háború nem enged írnom, szinte árnyékot vet minden gondolatomra. Eh, lemegyek az utcára, sétálok egyet. Figyelem az embereket, s észreveszem, hogy történt velük valami. Valahogy nem olyanok, mint tegnap. A változást abban látom, hogy lasNagy József rajzai — Követelem — mondja a kis embem —, hogy velem jöjjön. A Nem zetközl Szövetség nevében követelem! — Tűnjön el Innen a fenébe — vá laszolom nyugodtan. A kis ember remegni kezd a düh tői, s én aggódni kezdek, még a vé gén megüti a guta. De nem, k^t'íná san megfordul, ordítva árulótur. ne vez, és távozik. Visszaülök az írógépemhez, megszebb hordanak, mint az ellenségé. Háromszor annyi hajónk van, mint az ellenségnek. Kémrendszerünk tökélelesen működik, nincs az ellenségnek titka, amiről ne tudnánk. Tengeralatt járóink készen állnak az ellenség összes hajójának elsüllyesztésére. És naga mindebben nem akar részt ven ni. nem akar harcolni minden idők legnagyszerűbb háborújában. — Pontosan így van — mondom. — sanként eluralkodik rajtuk a hisztéria. Én egészen nyugodt vagyok, tán annyi az egész, hogy lassanként egy kicsit mérges kezdek lenni, és tudat alatt vágyom arra, hogy leüssem azt, aki harcba szólít. Este hazatérve, a szobámban Kirk Minor unokaöcsémet találom Gramofonozik. Massenet Elégiáját Caruso énekli. Unokaöcsém nyugodtan cigarettázik, s békésen hallgatja a világ legnagyobb énekesét. — Mi a véleményed a háborúról? — kérdezem az unokaöcsémtől. — Nincs róla véleményem — feleli az unokaöcsém. — Nono, nem mondasz igazat — mondom én. — Valamit csak gondolsz magadban róla. Tizenhét éves vagy, hamarosan behívnak. Erről mi a véleményed? — Nem szeretem a tömeget — mondja az unokaöcsém. — Utálok sorban menetelni. Nem kedvelem a háborúkat. — Ok azzal nem törődnek — mondom én. — Ök az államhatalom, s kényszeríteni fognak rá, hogy bevonulj. — Nem —• mondja az unokaöcsém —, nem fogok bevonulni. — Akkor börtönbe csuknak <— mondom neki én. — Csukjanak, nem törődöm vele — mondja az unokaöcsém. — Hát nem akarsz harcolni a Demokrácia védelméért, vagy valami ilyesmiért? — kérdem tőle. — Nem — feleli az unokaöcsém. — Nem szeretek tömegben masírozni. Kényelmetlen érzés. Jobb szeretek egyedül sétálni. — Hát ide figyelj — mondom neki «—, ma két tisztet küldtek a nyakamra, s én mindkettőt megsértettem. — Nagyon jól tetted — mondja az unokaöcsém. — Nem te indítottad meg a háborút. Harcoljanak azok, akik megindították. Te író vagy ... legalábbis annak tartod magadat. — Szemtelen kölyök! Most azonban szeretném befejezni a novellámat. Egy héttel később egy csinosan öltözött ifjú hölgy látogat meg. Eszi a cigarettákat, s dől belőle a szó. — Mr. Sturiza — mondja —, szeretnék együttműködni magával. Tudjuk, hogy novellaíró, ezért szeretnénk, ha tagja lenne propagandaosztályunknak. Emberi történeteket kellene írnia a civilizációt védő bátor önkéntesekről, az anyák, a feleségek, húgok, nővérek, lányok hősi áldozat vállalásáról, és így tovább. — Sajnos — mondom —, nem érzek tehetséget ilyesmihez. FELEK? LÁSZLÓ: MAI FIATALOK A különös az, hogy huszonöt évvel ezelőtt még semmi baj sem volt a fiatalokkal Nagyon szerény, rokonszenves, tehetséges, méltatlanul elnyomott ifjú emberek voltak, erre jómagam is tanú vagyok Akkoriban inkább az öregekkel volt baj. Az öregek abban az időben jogos ellenszenvet keltettek, visszataszítóan tolakodó, Irigy, fölényes magatartásukkal. Most viszont, hogy elmúlt az előbb említett keserves negyedszázad, az öregek emberi magatartás 'ekintetében szinte elérték a tökéletességet, a fiatalokkal azonban egyre több baj van. A mai fiatalság — hiába, nincs rá más kifejezés! — egyenesen rettenetei! Ogy viselkednek a mai fiatalok, hogy az már kibírhatatlan. Nem, ez nem volt a mi időnkben! Nyugtalanok, hangosak, nem férnek a bőrükbe A mi időnkben ez nem volt! Néha ugyan reggelig mulattunk, de szerényen, csendesen, éppen csak kirúgtuk a ház oldalát vagy beugrottunk a nagybőgőbe üe ezek a mai fiatalok ... mit tudják ezek, hogy mi a szerénység, az elmélyültség, a fokozott szellemi élet. a tudás alázata! Falánkok, nincs gyomorsavtúltengésük, s amilyen tudatlanok, azt sem tudják, mi az. Van jejük. de nem fáj, van lábuk, de nem reumás, van derekuk, de talán nem is tudják, hogy van, mert nem érzik. ÉS milyen könnyelműek, ledérek ezek a mai fiatalemberek! Szégyen, de így van: lányok után szaladgálnak! Hiszen rendben van, huszonöt éve mi is csináltunk ilyesmit, de az régen volt. Mi szükség van ma már Ilyen léhaságokra? Ne csodálkozzanak aztán. ha az ember mélységes aggodalmában felteszi a súlyos kérdést: lesz-e gyümölcs a fán ? ... Az ember csak nézi őket, évről évre nőnek, ugyanakkor, amikor az idősebbek növekedése már csak a csípő tájára szorítkozik. Kihívó módon dús hajat viselnek ott is, ahol az idősebbek szerényen, a feltűnéstől Irtózva beérik puszta fejbőrrel is, elvégre igazán nem szükséges, hogy egy kultúr' ember olyan szőrös legyen, mint az evolúcióban a hiányzó láncszem. Es az öltözködésük! Vékony nadrágot viselnek, s benne vastag lábat. Zenére különféle ízléstelen mozdulatokat tesznek. Hogy ennek mi értelme van, azt talán ezek a sörényes rémek sem tudnák megmondani. Hiszen táncoltunk mi is, de nem ilyen őserdei bugivugit, meg szambát meg mambói, hanem a kecses menüetthez hasonló tisztes simit, rokokó-csarlsztont lejtettünk mértékadó rúgásokkal, ahogyan az felelősségtudattal rendelkező emberekhez illik. Nem úgy mint a mai fiatalok, hanem mint a tegnapiak. ÉS ezek a mai lányok\ Milyen könynyelműek, milyen feltűnően viselkednek, és miket csinálnak a fiúkkal! Volt ugyan azelőtt is ilyesmi, de ezeket a gyarlóságokat az idő folyamán már régen elsodorta a fejlődés. Sőt, minél kalandosabb életet élt azelőtt valamelyik kedves, könnyűvérű kislány, annál szigorúbb, annál kérlelhetetlenebb és éberebb anya lett, mert tapasztalatból tudja, hogy ml mindentől kell megóvnia tapasztalatlan leányát ebben a bűnös világban, s mert megvan a véleménye a mai fiatalokról! Es még egyet! Ertetlenek, ridegek a mai fiatalok! Önzők, szívtelenek! Nem képesek beleképzelni magukat más emberek lelkivilágába, éket vernek a nemzedékek közé. Megdöbbenve hallgattam a minap egy barátom középiskolás fiát, aki harmadikba jár. Arról bezzeg nem beszélt, hogy két tantárgyból áll bukásra, inkább az elsősöket szidta, hogy azok milyen szemtelenek. Mindig az elnyomottak, az üldözöttek mellé igyekeztem állni, s védeni próbáltam az elsősöket. Hiába kértem azonban, hogy ne legyen türelmetlen velük szemben, indulatosan legyintett: — Ugyan, tessék csak hagyni! Tetszene csak hallani őket! Mi nem viselkedtünk így, amikor elsősök voltunk. Próbáltunk volna mi ilyen szemtelenek lenni! Elhűltem. A rosszindulatnak, a megnemértésnek ez a csúnya megnyilvánulása szíven ütött. Elfelejtette már, hogy ö sem volt éppen angyal elsős korában! A Szlovák Nemzeti Színház Kis Színpada P. Hasper rendezésében vitte színre Eduard Albee: Ki fél Virgínia Woolftól? című színdarabját. Képünkön: Mária Prechovská és Ctibor Filčík a darab egyik jelenetében. (J. Herec felvétele) — ötven dollárt kap hetente — mondja a fiatal nő —, és megkapja a főhadnagyi rangot. •—• Sajnálom — felelem —, de ez a munka nem érdekel. Két hónappal később az unokaöcsém, egy reggeli lappal a kezében belép a szobámba. A lapban az áll, hogy a katonai szolgálatra alkalmas férfiakat kényszeríteni fogják, hogy részt vegyenek a háborúban. — Mit szándékozol tenni? — kérdezi az unokaöcsém. — El vagyok tökélve — mondom — hogy nem hagyom magamat beszipkázni. öt nappal később kapok egy levelet, mely másnap reggel nyolcra berendel az ezredtörzshöz. Másnap reggel nyolckor a szobámban ülök, és novellaírással próbálkozom. Délután, négy perccel negyed három előtt, Mr. Covington — az első látogatóm — lép be a szobámba négy másik férfi társaságában. Az előszobában két tábori csendőr áll, s lenn a ház előtt két hatalmas luxuskocsi. — Enrica Sturiza? — kérdi Mr. Covington. — Igen — felelem. — Mint a San Francisco-i 47. kerület Dezertálási Ügyekkel Foglalkozó Bizottságnak elnöke felteszem önnek a kérdést: mi volt az oka annak, hogy nem jelent meg a ma reggeli sorozáson. Megkapta a 242-Z számú hivatalos levelet? — Igen, megkaptam. — Akkor, Ha szabad érdeklődnöm, miért nem jelent meg a ma reggeli sorozáson? — Egy novellát kell megírnom — felelem — most is éppen abban fá radoztam, amikor önök megtiszteltek látogatásukkal — Meg kell kérnem, hogy ne köntörfalazzon — mondja Mr. Covington. — Feleljen egyenesen: beteg volt talán, hogy nem tudott megjelenni a mozgósítási parancsra? — Nem — felelem —, nagyon jól éreztem magam, s most is jól vagyok. Életemben nem éreztem még jobban magam. — Akkor — mondja Mr. Covington — sajnálattal kell a tudomására hoznom, hogy mint katonaszökevényt letartóztatjuk. Ott állok az írógépem mellett, nézem a fehér papírköteget az asztalon, s magamban azt gondolom: ez az én szobám, s én ebben a szobában megteremtettem a magam kis civilizációját, ez nekem az egész világ, s nem akarom, hogy elszakítsanak ettől a helytől... és akkor hirtelen rádöbbenek, hogy megütöttem Mr. Covingtont, aki már a padlón fekszik, én meg teljes erőmből dulakodom a Bizottság többi tagjaival, de végül is lefognak, már a két tábori csendőr is ott áll mellettem, s én csak arra tudok gondolni: miért nem harcolják meg ezek a korcsok a saját háborújukat, mért nem harcolnak azok a vén hülyék, akik a legutóbbi háborúban is embermilliókat tétettek el láb alól, mért nem ők harcolnak a saját rohadt háborújukban?! Csak erre tudok gondolni, de szó nem Jön ki a számon. A Bizottság tagjai közben ezt mondják nekem: — Ha Mr. Covington meghal, akkor kénytelenek leszünk önt főbe lőni, Mr. Sturiza, ha pedig Mr. Covington nem hal meg, akkor lehet, hogy ön megússza, Mr. Sturiza, húsz évi börtönnel, de ha meghal, akkor szomorú kötelességünk lesz önt főbe lőni — és lefelé a lépcsőn, megállíthatatlanul egyre csak ezt duruzsolják a fülembe. Fordította: Rákosy Gergely ÚJ SZÖ 8 * 1965. március 27.