Új Szó, 1965. március (18. évfolyam, 59-89.szám)

1965-03-20 / 78. szám, szombat

I. A

z utca közepén ballagott az ál lomás (elé. Lyukas bakancsa orrán becsordogált a pocsolyák piszkos vize, minden lépésnél nyelte és köpte a vizet magából. Mélyen homlokába húzott kalapja alatt riadtan fénylett a szeme; gyereknél látni Ilyen szemet és azoknál, kik valami kellemetlen előtt állnak és nem akarják észrevenni. A sarkon két koldus üldögélt, rózsafüzér jíl kön babrálgatva, örökös lmaszóval keshedt, vénasszonyos ajkukon. János kl nem állhatta a koldusokat, a sántát egyenesen megvetette. Alamizsnáért nem tudná kinyújtani kezét, gondolta, valahányszor sóvár, zsugorl arcukra nézett. Ez volt talán az utolsó és egyetlen emberi erkölcsi nézet, amit beborult agya zavartalanul, tisztán rögzített lelkébe... «— Félórája elment már a vonat, miért jössz mindig későn? — kiáltott utána a sánta. János megfordult. Tulajdonképpen csak megállt, és hegyes madárfeje fordult a sánta felé. Lerágott, szenynyessárga bajusza belógott sírósan torz szájába; hegyes, előretolt állát és sovány arcát hosszú és ritkás szőr lepte be; görnyedten nézte a sántát. Világoskék zubbonyára súlyos fénykévéket dobált a tavaszi nap; — mintha azok horpasztották volna ba deszkás mellét. — Elment, elment... majd Jön más. Mit törődsz vele, te sánta kutyái A sánta röhögött. — Menj a fenébe, bolond! Hagyd békén a tisztességes embereket. Láss valami munka után — szólt megvetően. Jól tudta, miért fecsérli Jánosra a szót. Eddig csak ketten lesték a járókelők kezejárását. Ez a félkegyelmű Itt tekereg folyton és a kalapját szaglássza. Egyszer csak megvilágosodik az agya és ideáll harmadiknak ... Az úttesten megrakott teherautó robogott; a házak is inogni látszottak a pántos kerekek dörgő forgása alatt. János tátott szájjal nézte. Valami eszébe Juthatott a múltból, mert megfeledkezett a koldusokról és csak az egész utcát betöltő éktelen zörgést hallotta... Ott kint ls gyakran zörgött el mellette ilyen kocsi... tikkasztó forróságban percekig nyelte a felviharzott égő port... Ilyen robogó alkotmányon vitték egyszer sebes lábával. A másodszorra nem emlékezett. A zaj elhalt. — Lusta vagy, János — Intette a sánta —, telerakhattad volna már a zsebedet. Ilyen erős fiatalembernek dolgoznia kell! János zavarba Jött. Hebegett... Hogyne kellene dolgoznia... Csak nem áll Ide koldulni Bal karja gyenge ugyan a vállsebétől, de a Jobb még bírja a csomagokat és a kosarakat. Kiment az állomásra. II. M

ájus közeledett. A nap meleg nyilai a vérébe fúródtak és éiénkebben kergették barnuló bőre alatt a parazsas nedvet. Vlg, kötekedő katonadalokat akart énekelni, néhány soruk még zsongott emlékezetében; lányokról, kiket epeszt a vágy bakájuk után, maslrozásról, meg aztán szentséges dolgokról, harcról, halálról. A városban csak dúdolni mert. Az ébredező mezőket az elhagyatott folyópartot kereste fel, a kalászukat hányó vetések közt nekieresztette hangját; ritmustalan, zagyva éneksorokban hullámoztatta a simogató melegtől fakadt örömét, a nyári zivatarok démonának köszöntött és annak, aki lépteit ittas táncba ringatta. Becsókolta örömét a föld porába... szekérzörgésre, emberközeledésre megbénult a nyelve. Kerülte az á'lomást, kint hált a földeken, öreg kazlakba ásva. Egyszer csak végleg kimaradt. A városban senki sem érezte hiányát, csak a sánta emlegette néha. — Biztosan oedőlt éjszaka a folyóba és ott veszett. Nem kár érte, hiszen már egészen bolond volt — szólt ät a másikhoz. A másik csak ümmögött. Kicsit sajnálta Jánost, jó szive volt, még a sántára sem tudott haragudni, pedig az a keresete fölét elvitte. De jános nem veszett a folyóba, ahogy a sánta hitte. A falvakat járta, aratott, csépelt és szántott a parasztokkal. Néha megesett vele, hogy eszébe jutott a város. Esténként, amikor harmonikaszó mellett táncoltak a fiatalok és messziről nézegette őket... Az esték a városban, a va sárnapok tavasszal! Hajóhinta, ringlispíl!... Csak az a mérges dob ne ijesztette volna mindig! Az mégis más volt! Tarkaság, nevetés, emberek és katonák... a gyerekek nem voltak ott a nyakán folyton ... Visszamegy, határozta el ilyenkor, de reggelre minden eltörlődött emlékezetéből... Szénagereblyézés közben történt. Az országút íelől ütemes nótaszót sodort feléjük a szél. A lányok abbahagyták a gereblyézést, az egyik kiszaladt az országútra és János követte. A mélyen fekvő úton katonák jöttek, alacsony porklgyó vonaglott felettük. Harsány hangon daloltak; fiatal porlepte gyönyörű legények. János különös megmozdulást érzett belsejében. A fejét és homlokát örökösen feszítő abroncs nyomása engedett, leszállt fejéből... elkarikázott itt mellette, rózsaszínű küllői káprázatos fényt vetettek a szemére és a szél tovaragadta az éneklőkön túl... Ezek mások, más a ruhájuk!... De Egri Viktor: jános, e félkegyelmű mégis katonák! De régen nem látta így őket! Hol voltak? A sorokban nevettek rajta, János szemük derűjét és villogását hívásnak vélte. Melle kitágult és Ittasan a daltól, az emlékektől, tántorogva átbukott az országút árkán, és meghempergett az arasznyi vastag porban. Nyerített rettentő örömében. A sorok elvonultak, már nem látta az arcokat. Ott fenn az országút árkán túl gereblyéjére támaszkodva kacarászott a lány. Az egyik katona hátrafordult, utána még kettő, és nevető arccal nézték, hívták őt. Hangjukat elnyelte a távolság. Utánuk rohant és lihegve, fulladozva ment velük, egyre jobban felhevülve a belső tűztől. Már ő ls tempósan rakta lábát és fáradt, fakó hangon dalolt velük. Bodor sorokat hadart és a katonák, a pajtások nevettek... Az a csillogó szemű már a zubbonyához is nyúlt, nem hagyta énekelni. — Te, hol vetted ezt a maskarát? Mennyiért adod c-1? De tiszta a cipőd, répát ültetünk rajta! — Hagyd őt -— intette szomszédja —, nem látod, bolond a szegény! — Bolond, az bizony! — hagyta rá a vigyorgós szemű és bizalma jeléül hatalmasan ráveregetett János hátára. ...Bolond! Az a másik Is mondja, akit két karjával át akart fogni, mint a jó testvért... A sánta is ezt mondta mindig... Mi az, hogy bolond? Hiszen két . karja, két lába olyan, mint a többié; hangja is szakasztott olyan, mégis minduntalan hallja... Ä

csillogó szemű cigarettára gyújtott. János éhesen nézte, hogyan nyeli és köpi a füstöt. Szeme éhesen birtokolta a cigarettát, nótaszóvnl betelt szája rángatódzott a vágytól . .. Eh, hiszen ezek bajtársak, ezektől kérhet; ő is adott és nem kérte vissza. — Adjál cigarettát... egyet... szépen kérlek! — hebegte. — Mire az neked, mit csinálsz vele? — szólt kötekedően a csillogó szemű, és egy cigarettát a szájába tolt. Lányok nézték a csapatot. Ktdüllesztette mellét. Lányok, lányok, motoszkált valami benne. Szemük simogat, őt nézik; nevetnek, barna nyakuk hajladozik, mint a nád; az egyik elfordul és visszamegy, csípője ring, aranyos napsugár pörköli fehér ingvállát... Vére leszaladt talpáig — alattomosan nevetett — aztán felszaladt a fejébe. Homlokán kidülledtek az erek, az abroncs újra nyomta belül. Kalapja karimáját mélyen a szemére húzta, géplesen ment a csapattal, cigarettáját rágta és nézte lábait, ment mint a gyerekek szoktak, az ütemes lépések ritmusától delejezve és agyában köddé gomolygott minden. III. Ä

z éhség újra kikergette az állomásra. Ösztönös ellenszenvből kerülte a koldusokat. Csomagokat hordott, de más életet élt, mint tavaly. A városba beszállásolt katonaság, a kivonuló csapatok, vezényszavak, a dobpergés és a trombita órákra megzavarta. A takarodó búsongó hangjától méla lett; gondolatok nélkül nézte az eget, mintha onnan várna valamit; az esti vonatot is elmulasztotta miatta. ösz lett. A sok esőtől testén rohadt a ruha. Mezítláb kódorgott, bakancsa még a nyáron lemállott lábáról. Fázott. Senkije se volt, kinek elpanaszolhatta volna baját; a koldusokat kerülgette. S sánta dühös volt, hogy nem veszett a folyóba s hogy elterelje figyelmét a koldulástól, tanácsokat osztogatott: — Ogy gondolom, valami segély jár neked. Katona voltál. Amolyan rokkantsegély! — Nem bánta volna már, ha a városban koldul, de ott ténfergett mindig körülöttük. •— Segély!... Igen, katona!... Segély! — révedezett a félkegyelmű. És megijedt, ahogy a rokkant szót hallotta. Eszébe jutott egy fehérre meszelt nagy szoba, a kórház, egy testes vörös arcú szanitéc, kinek igen hirtelen keze volt. Nem akar ő többet ilyenről tudni. A vörösarcú újra ütné.. .1 Csavargott az esőben, nem volt meleg vacka és köhögött. Még a múlt télen szedte magába ezt a kórt, nyáron elmúlt, most újra itt volt és egész testét rázta és sorvasztotta. Szikrányi erő azért mégis volt ebben a vázban, a régi daliás idejéből maradt benne, mikor a nehéz bakancs még nem törte a lábát, hátát nem nyomorította a hátizsák és nem voltak órái, melyekben ember és anyag elleni állati tusákban elsorvadt benne minden nemesség és megőrölt idegzete, bomló agya egyet kívánt csak; a puszta életet. Percek, melyekben lealázódik az ember a sáros rögig, és inkább féreg szeretne lenni, mint a teremtés koronája, elvitték és letarolták huszonötéves fiatalságát; ott maradt az ösztönöket mozgató valami, a cselekvésnek értelmét és irányt adó valami, izmait elnyűtte a munka és az éhség, az Idegeket, melyeknek létezéséről fogalma sem volt, elhasználta az öntudatlan rettegésnek és lelke tudatos háborgásának minden kínja, az agy pedig ellene fordult, mikor második sebét kapta, fenn a vállban és a tarkóján. Talán csak vére nem vált méreggé benne, mely dőlt a sebekből és nem pótlódott soha ... Egy havas estén kapta le lábáról először a nyomorúsága. Ennivalóra még telt a megcsappant keresetből, férges szalmazsákra ls néha, csak rongyait nem bírta szaporítani. Eddig nem tudta, hogy él, hogy létezik. Most minden ba] egyszerre szakadt rá... A köhögés, a láz, a hideg nappalok és a véget nem érő éjszakák! Mennyi szenvedés! Ködös agya teljesen elborult. A két koldus beljebb húzódott a városba, védettebb sarkokra. Erős hóvihar dühöngött, a vonatok elakadtak, éhség Is kínozta már. Harmadnap reggel kivánszorgott újra az állomásra, de vonat nem jött. Délfelé visszament a városba és megpihent a sántánál. — Menj innét, te rongyos, menj a fenébe! — morgott a sánta és mankója után kapott. — A városházán segélyt adnak, ruhát és cipőt ls. Talán én menjek értük? Addig szitkozódott, míg János elkotródott. A városházával szemben megállt, összeszedte szertekúszó gondolatait: valami jár neki... zsold!... régóta nem kapta — menázslt ls kap, dél van. K

ét rendőr jött kl a kapun. Megijedt és futásnak eredt. Egy mellékutcában isszonyúan elfáradva, verejtékes testtel megállt és fülelt. Nem mert visszamenni. Köhögött Pihent és nevetett magában, mintha csínyt követett volna el. És jóízűen havat falogatott... Ojra ott volt a saroknál. Már gyújtogatták a gázlámpákat. Tenyereit egymáshoz dörzsölte és kezére lehelt, furcsán pattintott nagy körmeivel, nevetett és dúdolgatott: Nyomd meg a gombot, tudod mit ígértél, Nyomd meg a gombot, tudod mit ígértél... Redőnyök csikorogtak a hidegben; csukták a boltokat. Emberek siettek el mellette és pénz csengett, a sánta leejtette a kövezetre a kapott alamizsnát ... Búsan lehorgasztotta fejét, az agya dolgozott, valami idegen új érzésre hangolódott a lelke: a halálra gondolt és arra, hogy Jó volna, ha nem kellene többé kivánszorogni az állomásra... Ha ez a ház ráesne a fejére, vagy az a gázlámpa, amúgy ls inog. Prémbundás nő állott a sántánál és aprópénzt keresgélt. János karja megmozdult, keze kinyúlt, vörös marka kitárult a járókelők előtt. Ä

z egyik ránézett, mintha adni is akart volna. János vörös lett. Visszahúzta kezét és a falnak támaszkodott. Szédült, könnyek szánkáztak arcán. Ojra kinyújtotta kezét, valamit motyogott; a sok könnytől alig látott. Karja elzsibbadt. Valami hullott kitárt markába . .. Keze dermedten ökölbe szorult, könnyel fátyolán át még látta a dülöngő gázlámpást és a keringő hideg, sárga világosságot, aztán jobbrabalra hajtotta fejét és egész testével eldőlt a járdán. (1924) ANNAMARIE WEBER:' AZ ÖRÖKÖSNŐ A kocsik gurultak és lejékeitek, a lovak végigtrappoltak az utcákon ^ és a fasorokon és várakoztak a házak előtt. A kapukon elemózsiát hordtak ki és boros demizsonokat. A hölgyek egymás karjába siettek: „Drágám!" — kiáltoztak és óvatosan összeérintették arcukat. Az urak tompított hangon beszéltek, miként nagy vállalkozások előtt szokás. Az utolsó találkozás előre megbeszélt helye a városszéli műút volt, a temető mellett. A falon át feléjük szállt azoknak a virágoknak az illata, amelyek elázott, szivacsos szárral álldogáltak a bádogtartályokban, a repkényindák között. A hölgyek közül néhányan titkon Zastrowt nézték, a betegsége járt a felükben. Didóra vártak, Didóra, aki koncertre is mindig csak olyankor futott be, amikor a zenekar már végzett a hangolással. Homokfutóján jött, kis fekete inasával. Láttára az urak szájpadlása kiszáradt. Kékesfekete haja volt, a bőre gyöngéd világosbarna, szeme mindent felszippantott, ami csak elébe került. Mellette az ülésen piros pléd hevert és a hölgyek előre reszkettek a gondolattól, mi lesz majd, ha leszáll a hűvös este, Didó vállára vett a piros plédet s őket ezzel az egyetlen mozdulatával a semmibe sepri. Tripoliszból hozta őt magával a jó öreg Darnieden, vagy talán Algírból? — ezt senki sem tudta. Darnieden azóta halott volt és Didóra maradt a szeszfőzde, a fűrésztelep, a birtok. Zastrowt ültették melléje, mintha csak egy rettegett istennőnek vetnének oda valakit áldozatul. A hölgyek inkább lemondtak Zastrowról, Zastrownak már régen a temetőfalon túl kellett volna nyugodnia, hiszen az orvosok mindössze két évet adtak neki — és ezzel mentették meg. Kicsapongó — így mondták a hölgyek —, kicsapongó életmódba kezdett ezután.... — és ezt a szót, amelyet oly ritkán ízlelgethettek, oly lassan forgatták meg nyelvükön, mint valamiféle különleges habos süteményt. Az, aki az emberi sorsok fonalát gombolyítva, jól megtréfálta az orvosokat. Zastrow élte világát két évig, adósságot adósságra halmozott, ment ahová csak kedve tartotta, teljesítette saját utolsó kivanságait és élt tovább és csinálta tovább az adósságokat. Letelt a két év és Zastrow gyógyultnak találtatott. Rendkívül kínos. A hölgyek Didó mellé ülették, meri Darnieden halott volt és Didóra maradt a szeszfőzde, a fűrésztelep, a birtok. Mivel nem akartak tovább várni, a doktorék kocsifával a Korten-csálád vízivárába küldtek egy fiatal gyógyszerészt, hogy hozza el Kortenék Irene-lányát. A széles, s az egész udvart körülvevő víziárok fölött már a kora reggeli napfényben is lustán lógtak a szúnyograjok. Képtelen dolog ez a víziárok, dehát. Kortenék ősrégi család voltak, ősrégi udvarral, vízivárral. ÉS öt gyermekkel, akik közül négy nem számított. A gyógyszerész meszsziröl észrevette lkét, Irene nővérét — húszéves volt, de tizenkettőnek látszott, s életét a megszámlálhatatlanul sok nyúlketrec között élte le, kizárólag az ő kedvéért tenyésztettek nyulat. Volt egy fiúk ts, aki a szájharmonikájával olykor feltűnt a gyümölcsösben az egyik függőágyon. Rekedtes, fáradt hármashangzatok szálltak a szúnyograjokkal a víziárok fölött. A gyógyszerész magával hozta a lányt, a társaság vidáman, nyílt tekintettel köszöntötte, de azután lopva megnézték mégegyszer, ferdén, oldalról is. Irene szemei sötétek voltak, akár a tengerszem, de ezt nem láthatta senki, mert nyugtalanul jártak-keltek nyugtalan pillái alatt. A doktorral, a doktornévál és a gyógyszerésszel folytatta útját. A lovak trappoltak, a kocsik gurultak, és az erdő nem akart végetérni. Az ég forrón világos színekben remegett a fák között. A hölgyek levették kalapjukat és mereven mosolyogtak repdeső fürtjeik alatt. Újra meg újra tavakat kellett kerülniük, azután mocsár jött, mező, juhnyáj és lóheretábla. Didó kocsija Zastrowval és a kis fekete inassal messze elmaradt mögöttük. Elmúlt a dél, mire a forráshoz értek. Vén égerfák árnyékában szökkent ki a kövek közül. A társaság kiszállt és letelepedett a kosarak és a korsók, a szalvetták körül. A forrás hosszú életet és egészséget ad mindazoknak, akik vizével megnedvesítik arcukat — így tartja a hagyomány, és ha a kirándulók nem is hittek benne, egészen, mindenesetre meg akarták próbálni. Tavaly azonban — és ezt megrendülve idézték fel a suttogó hölgyek — Zastrow nem kívánt részt venni a játékban. A bor és a nap kisssé elbágyasztotta őket, de úgy tettek, mintha egyre vidámabbak volnának. Élvezték egymás pillantását, a tréfás szavakat és saját bőrük hűvösséget. Azután merítettek a forrásvízből, Didó is velük tartott. Most Irénén volt a sor, már lehajolt, de anélkül, hogy akár csak a kezét is belemártotta volna, felemelkedett ismét. „Inkább nem" — mondta és végignézett a meghökkent arcokon, melyekről még csöpögött a víz. A gyógyszerész úgy nézett rá, mintha most látná először. Szép volt. A pillantások azután Zastrowra siklottak át. Zastrow sem járul a forráshoz. A ztán a vidámság úgy tört fel ismét, mintha palackban hozták volna ** magukkal. Az est hűvösében Didó a vállára vetette piros plédjét és az urak szájpadlása kiszáradt. Mégis egyedül hajtott haza homokfutóján, messze elmaradva a többiek mögött, ÉS néztek utána, mert szép volt, elegáns volt és Darnieden halott volt és Didóra maradt a szeszfőzde, a fürészteleo, a birtok. Fordította: EMBER MÁRIA * Haladó nyugatnémet Irónfl. Ü] SZÓ 8 *. ,1885. március 20.