Új Szó, 1965. február (18. évfolyam, 31-58.szám)

1965-02-13 / 43. szám, szombat

• Zenés revű: Az Olipmlában, Párizs egyik leglátogatottabb revű-színházában Charles Aznavour váltotta fel fean Ferret-t. Ám az utóbbi nem veszett el Párizs számára, mivel most az Alhambrában lép fel. Jean Ferrat a francia zenésrevű híres énekeseinek legfiatalabbja. Franciaország ritkán volt oly gazdag nagy tehetségű sanzonénekesekben, mint mostanában. Yves Montand, Gilbert Becaud, Georges Brassens, Charles Aznavour és jacques Brel tündököl a sztárok égén. Közéjük sorolható Jean Ferrat is. Sanzonjai egyszerűek, közvetlenek és szívhez szólók. Nem kerülik a ma problémáit sem. Ferrat régi ígéretét beváltotta, amikor megírta és sikerrel előadta az Ej és köd című, a koncentrációs táborokról szóló dalát. • Színház: Sokat vártak Arthur Miller amerikai szerző „A bűnbeesés után" cimű drámájától. Viscontt olasz rendező vitte színpadra a Gymnase színházban. A közönség élvezte Annié Girardot és Michel Auclair kitűnő alkotását, már a darab maga nehéz, zavaros és nem nagyon meggyőző. jean Vilar (a nemzeti Népszínpad volt igazgatója) Az Oppenhelmer-ügy című darabját az Athenée ben vitte színpadra. Merész reális^ ta darab ez, a maccarthyizmus ál-^ dozatává lett amerikai atomfizii kusról szól, és méltó nagy szerzőjéhez, aki a címszerepet alakítja. • Film: Az új év eddig nem bővelkedett Jó filmekben. Joseph Losey „Például" című angol filmje némi sikert aratott, ám nem mondható e rendező egyik legsikerültebb művének. Dezertálásról szól. Cselekménye az 1916—1918. háborús években játszódik. A Francia—Csehszlovák Baráti Társaság jóvoltából a párizsi mozilátogatók januárban hét csehszlovák filmet láthattak. A vádlott, Valami másról, Az éjszaka gyémántjai, Transzport a paradicsomból, Van odahaza oroszlánunk?, Reménység és A pique ász című filmek kerültek vetítésre. • Festészet: Nem-rég zárult a „Fiatal festészet" 16. szalonja. Ha hihetünk Georges Besson neves kritikus szavainak, a kiállítás igen gyenge volt. „Nyomát sem találtam sem az ábrázoló, sem az absztrakt festészetnek. Abszolút üresség, tartalmatlanság, zűrzavar uralkodott nyolc panelon" — írta keserűen. A Cercle d'Art kiadó érdekes színes albumot jelentetett meg a pekingi múzeumról. A kínai művészettörténet keresztmetszetét adja. • Szociális tudományok: A Marxista Tudományi és Kutatási Központ szervezte 4. marxista elmélet hetét az idén a nőknek szentelte. Az előadók a munkát, a családot, a szociális életet, a szerelmet, az álmokat és a valóságot érintő problémákkal foglalkoztak. Egy héten át esténként nyolcezer személy, főként nő vett részt a vitákban. Kommunista és nem kommunista személyiségek vitatkoztak, és mutattak rá arra, hogy a nő mindinkább méltó helyet foglal el a társadalomban. Ennek tudatában a nőt a társadalomban a férfivel egyenlő rangra kell emelni. • Divat: Véget ért a párizsi nagy divattervezők nyári „térdcsatája". Megállapodtak abban, hogy a szoknya ezentúl csak „sejtteti" majd a női térdet. Az új divatvonalat általában a könnyedség, légiesség, a bő szoknyák és a mély kivágások jellemzik. A szövetek könnyűek és élénk színűek. • Klubok: Párizsban már évek óta működik a kövér nők klubja. Az ezredik tagsági könyv átadása alkalmából nagyobb családi ünnepséget rendeztek, amelyen a klub 194 kg súlyú elnöke G. Perriér asszony a következő felhívással fordult klubtársaihoz: „Kövér asszonytársaim, ne akarjatok lefogyni! Tudjátok meg, hogy a telt idomok nem vesznek el a nő értékéből, ellenkezőleg, csakis pluszt jelentenek." A klub tagjai együttvéve 135 tonnát nyomnak. Ü

nneplünk ezekben a hetekben, hónapokban. Felszabadulásunknak, az élet győzelmének és az emberiség legnagyobb ellensége leverésének huszadik évfordulóját ünnepeljük, s felszabadultan emlékezünk jóra-rosszra! És az emlékezés könyvében lapozva beszélnünk kell azokról a rút időkről is, amikor a horogkeresztes barbárok részéről halálos veszedelem fenyegette a modern művészetet. Mert Adolf Hitler és cinkosai nemcsak embereket, népeket, nemcsak városokat és országokat akartak a világ térképéről kiradírozni. Hadat üzentek ők az irodalomnak, a művészetnek, sőt úgy is mondhatnók, az egész emberi kultúrának. Egy új világbirodalmat akart Hitler megteremteni a civilizáció romjain, a „felsőbbrendű északi ember" horogkeresztes birodalmát és az új világbirodalom új, német kultúráját, művészetét és irodalmát. A Führer meg volt róla győződve, hogy az ezeréves birodalom új művészetét ő van elhivatva létrehozni, valamint irányítani. Mert mindig művésznek vélte önmagát, s ezt életrajzában büszkén is hangoztatja! Hiszen 1907ben felvételre jelentkezik a bécsi tett másképpen, mert ha egy szörnyeteg birodalmat kormányoz, akkor enriek a birodalomnak a kultúrája, illetve művészete csakis a szörnyetegek művészete lehet! így került a náci pártboncok listájára Picasso, Toulouse-Lautrec, Pisarro, Cézanne, Gauguin, Braque, Nolde és társaik, így került Indexre az egész modern művészet mint „elfajult" művészet — Enartete Kunst. — S ha képeik, szobraik nem is kerültek a horogkeresztes keretlegények könyvmáglyáira, mint Barbusse, Engels, Einstein, Gorkij, Lenin, Thomas, Mann, Marx és Puskin és még sok mások művei, vagy barbár pusztítás áldozatává lettek, vagy pedig néhány pénzsóvár náci vezető magánzsákmányává váldilettáns színvonalat el nem érő plakátfestészeiet, míg a XIX. és a XX. század remekműveit elfajult művészetnek titulálják. Ám az is igaz, ha Manet, van Gogh vagy Cézanne élne, büszke lehetne, ha a fasiszta ágyútöltelék, a Horst Wesselek és a potempai FÉMEGYILKOSOK gyalázzák őket. De az viszont meghökkentő, figyelmeztető s egyben tanulságos, hogy hová vezethet a képzőművészétnek meg nem értése és vulgarizálása. Hiszen a modern művészetnek az „Enartete Kunst"-tá való lefokozásával dr. M. NORDAU, ez a máskülönben értelmes orvos és műértő adott fegyvert a kezébe. Ez az M. Nordau 1893-ban könyvet adott ki a művészetről, benne mindazt, A fasizmus művészelelenessége Piero di Cosimo: A szép Simonetta (reneszánsz korabeli olajfestmény). Képzőművészeti Akadémia festő-osztályán. Hitte és vallotta: ő az egyetlen ember, aki különleges, emberfeletti .szépérzékkel van megáldva", s a gondviselés őt jelölte ki az új, német művészet megteremtésére. A náci párt nürnbergi birodalmi pártnapjain pedig teletorokkal harsogta el esztétikai nézeteit, s egyben kötelező irányelveit is. S jóllehet, harmincnyolc után a háborús készülődések miatt nem sok ideje maradt arra, hogy belekontárkodjon a művészeti kérdések megoldásába, ennek ellenére hagyja, hogy a „nagy német katedrális építőjeként" ünnepeljék őt az udvari festők és szobrászként „örökítsék meg" mázolványaikon. Ám addig is mindent elkövetett, hogy elpusztítsa a modern művészetet, amelyről cinkosa, Alfréd Rosenberg az „A XX. század mítosza" című férctákolmányában így beszél: „Amit még Picasso kiagyalt mértani ábráival szégyenlősen takargatott, a világháború után (értsd: az első világháború után, a szerző megjegyzése) nyíltan, pinias.z szemtelenséggel jelenkezett... A félvérek igényt tartottak arra, hogy szellemi nemibajukból és festészeti infantilizmusukból létrejött basztard torzszüleményeiket a lélek kifejezójeként mutogassák!" Ami ezek után következett, az csupán logikus következménye volt az előzményeknek! Es nem is történhetak, esetleg gyűjteményes kiállítások „elrettentei" propaganda-anyagául szolgáltak. Egyik ilyen, s a maga nemében tán legnagyobb kiállítás 1937. október 25-én nyílt meg a müncheni Archeológiai Intézet termeiben, „Enartete Kunst" gyűjtőcímmel. Az úgynevezett elfajult művészet több mint száz művészétől vagy hétszáz alkotást, festményt és szobrot gyűjtött össze a rendezőség. A ráma nélküli képek és a földre helyezett szobrok mellett hatalmas tablókon gyalázkodó és uszító feliratok tájékoztatták a látogatókat, akik közt ott volt Adolf Hitler és dr. Goebbels is. Manet, Sisley, Cézanne, Van Gogh, Leger, Derain, Picasso, Kandinszkij, Matlsse, Munch és Chagall, valamint a nagy német expresszionisták, Kirchner és Nolde műveit a hitlerista „kultúrträgerek" a „kreténség, az idiotizmus, a paralitikus, bordélyt és kommunista barbárságot, zsidószülte anarchiát dicsőítő" elmebetegek megnyilvánulásának minősítették. És hogy megmutassák a „dicső német népnek" az igazi és tiszta művészetet, néhány háztömbbel tovább, a „német művészet házában" megnyitották a német „művészek" nagy kiállítását. A megnyitó beszédet Adolf Hitler mondotta, aki többek közt kijelentette: „A művész nem a művésznek alkot, hanem a népnek, és én teszek róla, hogy mostantól kezdve a nép legyen a művészet legfelsőbb bírája!" Majd a továbbiakban bejelenti, hogy nem hajlandó vitatkozni olyanókkal, akik a mai német embert kreténnek ábrázolják, a német nép nevében ezt az elfajult (enartete) művészetet egyszerűen betiltja. A német népnek, Hitler szavai ' szerint, „német művészet" keli,, amely megmutatja a németek nagyságát, felsőbbrendűségét. Azt pedig, milyen ls lehet ez az úgynevezett német művészet, gróf Baudissinnek, az esseni Folwang múzeum náci igazgatójának szavai jellemzik a legjobban: „A legtökéletesebb forma,

1 a legnagyszerűbb alkotás, amely az utóbbi száz évben létrejött, nem művészeink műtermében, s nem is távlatlátogatók számára készült... Ez az alkotás az az acélsisak, amelyet rohamozó katonáink viseltek!" Sapienti sat, mondották a régi rómaiak. De ha netán még ez sem lenne elég, akkor vegye csak elő a kétkedő a hannadik birodalom idejében kiadott német nyelvű „művészi kiadványokat", amelyekben a legborzalmasabb giccseken szőkecopfos, nagy mellű és fehér húsú Brunhildák, valamint izomhalmaztestű, kék szemű kardos férfiak vonulnak fel, és tábornokok, marsallok, no meg természetesen a Führer... A náci művészettörténészek pedig talpnyaló módon, a harci mének (ez az összehasonlítás a lovakra nézve sajnos sértő) logikájával égig magasztalják ezt a jó amit nem értett meg és ami nem primitív naturalizmus „Enartete Kunstnak" minősít. Szerinte egy festmény vagy szobor, ha bármiben is, eltér a fotografia hűségtörvényétöl, már nem művészet, legfeljebb elfajult művészet. Dr. Nordaunak és sok másoknak az volt a tragédiája, hogy nem Ismerte fel a különbséget a természeti kép és a művészi alkotás között. Nem értette meg. hogy művészi átírás és belső kompozíció nélkül még egy tájkép sem fejez ki. semmit! Á német fasizmusnak pedig nagyon is kapóra jött az „Enartete Kunst" elmélete, s még azt sem bánta, hogy egy nagyon is nem árja embertől származik. E jelszó alatt hajtóvadászatot rendeztek a modern német művészekre, s irtóhadjáratot indítottak a harmadik birodalom területén fellelhető modern művészi alkotások ellen. Több mint tizenhétezer képet és szobrot távolítottak el a németországi gyűjteményekből, múzeumokból és képtárakból. Szerencsére nem maradt rá Idejük s nem volt módjukban elpusztítani Európa műkincseit! Rossz rágondolni, mi is lett volna a Louvre, a Luxemburg palota, az Ermitázs és más világhírű képtárakkal, és.ml lett volna a kultúrával meg az emberiséggel, ha Hitlerék esetleg mégiscsak megnyerik a második világháborút! J. Thorak: ÉSZAKI FÉRFI KARDDAL (a náci „realizmus" egyik jellegzetes alkotása) , Hitler, . Goebbels< és Alfréd Rosenberg a történelem szemétdombjára kerüllek. A modern művészet azonban a fasizmus ádáz művészetellenségét is átvészelte, és~~Manet, van Gogh, Cézanne, Picasso, Chagal, Matisse művei továbbra is díszei lesznek Európa és Amerika képtárainak, s Giotto, Ve'roriese, Raffaello, Michelangelo, Leonardo és Goya mellett szerves részévé válnak az elmúlt századok nagy haládó'thagyományának. BARSI IMRE Mi/eíamüaeíéó LEGFELSŐ FIÚK LEGFELSŐBB BÍRÚSÁG Ha a személyek, dolgok tulajdonságát összehasonlítjuk, megfigyelhetjük, hogy azok különböző fokúak lehetnek. Például az iskola első osztályában Péter szorgalmas gyerek, de jani szorgalmasabb, a legszorgalmasabb azonban Julika. A gyerekek nagyságra sem egyformák: azért hátul ülnek a kis gyerekek, előttük a kisebbek, az első padban pedig a legkisebbek. A tulajdonság középfokát többnyire a szóhoz illesztett -bb úgynevezett fokjellel fejezzük ki: jó — jobb, nagy — nagyobb, magas magasabb stb. Néha, mégpedig közvetlenül mássalhangzó után -b a fokjel, mint az idősö, különö szavakban. Ha a tulajdonság felsőfokát akarjuk kifejezni, akkor a középfokú melléknév elé a leg- szóelemet illesztjük, tehát: legjobb, legmagasabb, legidősebb, legkülönb stb. Nemcsak tulajdonságot kifejező szavakat, azaz mellékneveket fokozhatunk, hanem a határozatlan számneveket is, például: Jóska bácsi sok könyvet olvas télen, Erzsi néni nála több könyvet olvas, de Feri bácsi olvassa a legtöbb könyvet. Sőt a határozatlan számneveken kívül bizonyos helyet jelölő kifejezésekhez is illeszthetünk fokjelet: Varsó messze van tőlünk, Osló még messzebb yan, de mindezeknél . messzebb vagy távolabb van Tokió, tehát ez van' a legmesszebb. A felsorolt példák azt mutatják, hogy a felsőfokot mindig, a leg- és -bb, azaz -b jelekkel fejezziik ki. .Ezek után joggal rámutathatnánk arra,hogy a címbeli kifejezések közül az első a „legfelső flők" helytelen. Pedig nincs úgy. Dehát akkor hogy lehet az„ hogy ugyanannak a szónak' a felsőfoka egyszer legfelső, máskor meg legfelsőbb? De tálán* kéressünk más példákat is erre a jelenségre! így mondjuk: a fa legfelső ágai, a létra legfelső foka, a meleg a legfelső rétegekbe áramlik, a legfelső kártyalap, a legfelső ablaksor a házon stb. Ugyanakkor legfelsőbb államhatalmi - szervekről, legftelsőbb kegyelemről, legfelsőbb érdekről, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsáról stb. beszélünk. Megtaláljuk a legalsó — legalsóbb változatokat is: a legalsó fiók — legalacsonyabb társadalmi réteg, a fa legalsó ágai; — a műveltség legalsóbb fokára sem í jutott el . stb. Ha mármost a párhuzamba állított példákat jelentésük szempontjából megfigyeljük, könnyen kikövetkeztethetjük a legalsó — legalsóbb, legfelső. — legfelsőbb, legszélső — legszélsőbb stb. változatok használati szabályát: a legalsó, legfelső, tehát bb néífctfZrmelléknevek felsőfoka konkrét hely jelölésére szolgál, a legalsóbb, legfelsőbb stb. tehát -bb, -b jelien ellátott alakokkal viszont átvitt értelmű fokozatot, vagyis rangsor, hatalom értékelését .fejezzük ki. PESTHY MÁRIA KL

ARA (Folytatás a 8. oldalról.) gadja, az Elnöki Tanács Titkársága felhívja a figyelmet, hogy az ügyben az érvényes törvényerejű rendeletek szerint kell eljárni, egy évig, kettőig, háromig, négy évig tart ez a levelezés. öt év telt el, hogy nem látták egymást, nyolc, Jz, tizenhárom év eltelt, és ez a két ember nem találkozhatott, nem láthatták egymást, a harminchat éves fiatalasszonyból ötven éves lett, leveleik egyre forróbbak, de egyre szomorúbbak és reménytelenebbek is, engedélyezi, nem engedélyezi ... megtagadja. Egyszer úgy állított be hozzám, mint aki eszét vesztette. Vékony papírt mutat, pecsét, aláírás nélkül, csak annyi állt rajta — utazását az NDK-ba nem engedélyezték... „Berlinben van... előadássorozatot tart... nálunk a vállalatnál már régóta készülnek egy társasutazásra, a Čedokon keresztül. Megírtam neki. hogy össze tudja-e egyeztetni a mi utuzásunkat az ö ott-tartózkodásával... vár rám, tudod, hogy örültünk már előre? Fél éve másról sem írtunk... hát mondd ... mondd ... vettem neki egy pulóvert, egész éjjel nem aludtam az izgalomtól ... és erre jön két ember a Čedoktól és odaadják nekem ezt a cédulát, reggel, már fent voltam a buszon... odaadták ezt a cetlit, és minden kérdésemre csak a vállukat vonogatták ..." Utazását az NDK-ba nem engedélyezték, neki nem engedélyezték..." Ták-ték, ták-ték, kl ez a ták-ték elvtárs? Hogy avatkozhat ilyen módon emberek sorsába? Mondom neki, ne sírj, Klára,' lehet, hogy jobb így, lehet, hogy rosszabb lenne szembenézni a valósággal. Tizennégy év nagy Idő, nem lehet már szerelem, csak fikció ez. Biztos megváltozott ő is, tn Is, lehető hogy keserű csalódás lenne, ha találkoznátok, nem tudnátok mit mondani egymásnak. Előfordul az ilyesmi, az lenne csoda, ha másképp lenne... Ostoba, kicsinyes vigasz volt. Túl gyenge egy ilyen sírással szemben, egy ötven éves asszony csendes, fojtott zokogásával szemben, aki csak várt és várt. Na és mi van, ha találkozik két teljesen idegen ember, akiknek riincs egymás számára mondanivalójuk? A fontos az, hogy találkozzanak, ez esetben semmi más nem érdekes, hisz Klára megőrül, már most sem normális, hisz nem akar mást, csak találkozni a vágyálmával, a fikcióval, egy álommal, egész életét erre tette fel, Igaz, akkor egy kicsit más volt a helyzet, fiatal volt még, szép, fiatal és beteg ... Ki ez a ták-ték elv-, társ? Mondtam neki, bocsáss meg, Klára, ostobán fecsegtem ... Láttám rohanni az utcán, nem menni, rohanni, mintha űznék, se lát, se hall, hol a villamos kapja el, hol egy autó üti el, amint fut a postára, hogy feladja a levelet, egyet a sok közül, melyek itt vannak egy mappában, az asztalomon, drágám, már nem bírom tovább, már nem bírom... fejezzük be, nincs értelme, elég, hogy az én életem tönkrement, minek rontsuk el még a tiédet ls, felejts el, drágám, felejts el, úgyis csak egy tragikus tévedés volt, nincs reményünk, semmi reményünk ebben az embertelen világban ... És rá egy napra megint rohan a postára, és egy másik levelet dob be, bocsáss meg, tegnap szomorú voltam és gyenge, és minden úgy fájt, tudom, hogy találkozunk, hogy látjuk egymást ... És megint máskor — megöregedtem, a hajam is őszül, fogok még neked kelleni, ha találkozunk, ha majd meglátsz? Tizennégy éve. Tizennégy! Harminchat volt, most több mint ötven. És az a távoli férfi szintén ... De nemrég betoppant hozzám Klára ... jön, van vízuma, megkapta a vízumot, jön, képzeld el, jön, jön! Jön! Jön! Egy hét múlva. Egy hét múlva együtt Ittuk a konyakot. Klára újjászületett, megszépült, s a férfi is tetszett nekem. T

egnap megint itt voltak. A férfi végleg megjött, tíz láda könyvet hozott magával, ez mindene, amije "Klárán kívül a világon van. Én meg olvasom, olvasom a vastag iratcsomót. ma p] Qtf) tn * 196

5'

februfi

r