Új Szó, 1965. február (18. évfolyam, 31-58.szám)

1965-02-06 / 36. szám, szombat

lÖN AGIRBICEANU No végre! A mozdony fillrepesztően sikoltott, egyetlen rándításra megállt a vonat, s Gyorgyica bácsi máris tőretett át a peron duzzadó tömegén. Könyökével vágott magának utat, félrebillentette a hordárt, majd egy testes nagyságába ütközött. De miután kivergődött a járdáig, már alig törődött az asszonyság nyársaló tekintetével és a hordár szitkaival. Csak mosolygott, ős sietve indult tova. Nézte a házsorokat, a széles tereket, a sok parkot, szobrot, s minden ami elétűnt, kedves volt a szívének és megörvendeztette őt. Még sohasem járt ebben a városban, s lám, mégis ismerősen veszik körül a tárgyak, mintha tudnák, hogy nemsokára ő is itt fog élni! Vagy négy hosszú utcát járt be, elhaladt két térség mellett, s közben megváltoztatta eredeti elképzelését. „Ügy van, csák később megyek fel" — ismételte, valahányszor újabb utcácskához ért. S bár odahaza elhatározta, hogy mielőbb jelentkezik az igazságügyi palotában, ahol holnapután, szeptember elsején elfoglalhatja új állását, most úgy érezte, hogy van még jócskán idő, s helyesebb is, ha nem siet. Reggel nyolckor érkezett, de tízig beléfeledkezve kóricáit a városban, mintha a rég megálmodott perceket külön-külön ki akarná élvezni. Végül a parkba ment, leült, és az árnyékban kényelmesen cigarettát sodort. Ha délben elindul jelentkezni, éppen jókor érkezikl Miután mindent szépecskén kitervezett, s felragyogott előtte a jövő, borzongva gondolt vissza addigi életére. Hiszen nemegyszer intették a barátai is: Gyorcsica bácsi, maholnap felfalnak azok a kölykök! Hagyjatok már föl a bujasággall S ő már akkor sejtette a veszélyt, amely a szavakban lappang, de kegyetlen igazságukat még sohsern érezte át oly mélyen, mint most,, a jávorfák hűvösében. — Ha ebben az évben nem helyeznek Ide, bizonyára meg ls ettek volna a gyerekek!" — villant át benne ijedten. „De sebaj! ... Csak türelem! ... A két fiút bent látom a gimnáziumban!" Az áthelyezés volt az egyetlen remény, amely eddig lábon tartotta, s ha ismerősei fölemlegették a sok gyereket, mindig így válaszolt: — Mire az öcskösök Iskolába járnának, én felvergődöm, kedveseim, a városbal És ezt annyiszor elismételte, hogy az évek során számára Is bizonyság lett a reményből De nemhiába! íme, most reávirradt a szerencse! Oszlik már szenvedésének éjszakájal Mert sokat kínlódott. Vagy három éve a szegénységgel együtt a civódás is befészkelte magát a házába. Veszekedtek, ha kellett, ha nem. Ö feleségét ócsárolta, a lányok egymást tépték, s a fiúk is csak úgy növögettek betű nélkül, isten számába Naphosszat csellengtek az utcákon. Hát élet volt ez? A szűk odu s a pár garas hogyan csitithatta volna el mindannyiukat, akikben emberi szív és vágy lüktetettl Még maga az öregaszszony, az anyósa sem volt kíméletes hozzá. Az elmúlt évben, éppen ilyenkor, amint közeledett a szeptember, s a nagyobbik fiút gimnáziumba kel lett volna adni, epésen mondta a vénasszonynak: — Tudja meg, hogy magától ered minden kínunk-bajunk! — Tőlem? — Magától! — 0, hogy vinne el az ördög valamennyitötöketl — kesergett az anyósa. — Igen, igenl Hiába sápítozik! Nem kellett volna férjhez adnia a lányát hozomány nélküli — De hiszen mondtam neked, tudtad, ml a helyzet... — Jaj, hagyjon ezekkel! — Az istenért. Gyorgyica!... Mi történt veled? — Semmi! Csak szeretném, ha elvinne már maguk közül az ördög. Ha a hátára kapna! Kínos jelenet volt, átkokkal, könynyekkel és bocsánatkérő esdekléssel. Most, amint a hűvös árnyékból viszszagondol rá, fájdalmat érez. Egyébként már tegnap megbánta szavait, amikor megjött az értesítés a barátjától, hogy őt, Gyorgylcát áthelyezték. Uramisten, mennyi örömmel lep meg néha az élet bennünket! Tegnap négy órától csak mosolyog, s ihinegyre valami melegség önti el Kacag a lelke, s bűnbánóan emlékszik életének minden apró gonoszságára: a szavakra, amelyeket méltatlanul zúAz igazságügyi palota lépcsőjén még egyszer megállt, visszagondolt barátaira, akiket ott kellett hagynia a kicsi vidéki városban. Látta szenvedő árcukat, görbült hátukat, amint a papírra hajolnak. Tegnap mintha egyikük sem örvendett volna a kinetezésnek. Szótlanul, kedvetlenül fogadták, ő pedig szinte feldühödött. Most azonban már nem haragszik. Érti őket és megbocsát nekik. Megbocsát tiszta szívből. Szerencsétlenek! A folyosókon többször ls eltévedt, végül a szolga az osztályfőnökhöz vezette. — Tessék! Adja elő a kérelmét! — mondta egy Idős, kopasz hivatalnok, anélkül, hogy aktáiból fölpillantott volna. — Nem, főnök úr, Isten Jóvoltából nincs semmiféle kérelmem! — mondta Gyorgyica bácsi mosolyogva, s várta, hogy a főnök ránézzen és felismerje. — Akkor? — kérdezte az öreg, miközben tovább írt. Gyorgyicában csupán most ötlött fel, hogy a hivatalnok még egyszer sem látta öt, és bemutatkozott. — George Pruncu vagyok. Az, akit szeptember 1-től ide helyeztek. És eljöttem, főnök úr, köszönetet mondani. Mosolyogva, egyszuszra hadarta el mindezt. A főnök megfordult a székkel. — George Pruncu? — Igen! Én vagyok az. — Ebben nem is kételkedem. De ide Vasile Popát helyezték, nem George JPruncut. — Tessék? Talán tévedni méltóztatik, főnök úr.... A csupasz ember végigmérte, aztán kiegyenesedett, és két ív papírt vett fel, majd meglobogtatta az öreg előtt. — Ha én mondom, elhiheti! íme az iratok. Egyik Vasile Popa kinevezéséről, a másik George Pruncu kérvényének az elutasításáról. Mindkettő hivatalos okmány. Éppen a mai posta fogja kézbesíteni. — Nem, nem! ... Bizonyára elvétettem a helyetl ... — Szó sincs róla! ... Ha csakugyan maga George Pruncu, nem vétette el. — Ezek szerint... Viccelni tetszett főnök úr? — kérdezte Gyorgyica bácsi, és még mindig mosolygott; de a mosolya tétova és kissé félszeg lett. Valami gyanakvás moccant meg benne. — Jóember... — szólalt meg a hivatalnok gyanakodva, de az öreg nem figyelt rá. Sietve előhúzta a tárcáját, kivette belőle a levelet, s odanyújtotta. — Tessék. A csupasz ember megnézte, elolvasta, s az arca szomorú ráncokba szaladt össze. — Nagyon szegény ember maga? — Igenis! — mozdult meg Gyorgyica reménykedőn. — És sok gyereke van? — Hét. — Ehj! Agyon kellerj-e lőni, mint egy kutyát! —Kicsodát? — Azt a gazembert, aki a levéllel elboiondította. A főnök elfordult és kiköpött, az öregben pedig valami hirtelen megbomlott. Mintha láng lobbant volna az agyában. És egyszerre más embernek érezte magát — gazdagnak, boldognak és jelentősnek. Hahotázva fölkacagott. — De hát ne féllen ... — csitította a főnök — nem lesz semmi bántódása. Csak most már sed, ide hozzánk, egy fokozattal ma- menjen, menjen kérem! gasabb állásba. Engedd meg, hogy S mutatóujját meglobogtatva, Így üdvözöljelek a szerencsés esemény szólt: alkalmából. Mert bár az ügyedben _ sajnos, az élet menetét én sem sok ismerős közbenjárt, a fődolog fordíthatom vissza! Mihelyt azonban mégiscsak a szerencse! Egyébként a les

z üresedő állás, magára gondolok hivatalos kinevezést augusztus 31-én legelőször. — Nem felejtem el, Georkézbesítik, de ha van időd, szaladj g^ pruncu! dftott maga köré. Sajog a szíve, s nincs ember, akinek most meg ne bocsátana. Megbocsát a feleségének és az anyósának, a barátainak s a főnökének, megbocsát az életnek! S képzelete leveti magáról mindazt, ami undokul rátapadt, s a tisztaság s a boldogság jóillatú ruháját ölti fel. Milyen érdekes az élet! Olykor egyetlen kis mozdításra megváltozik! Az ő boldogsága pedig nőttön nő, különösen ha hazagondol, az otthoniak vigadó örömére. Nem volt még nap az életükben, amely ehhez az augusztus huszonkilencedikéhez lenne hasonlíthatól Felesége és az anyósa már sokszor töprengett azon, hogy miként nevelje fel a gyerekeket, de bármennyit tanakodtak, örökké csak ide lyukadtak ki: — Ha fent lehetnénk a városban! — 0, a városi — Az volna a megmentőnk! Ott mesterséget adhatott volna a fiúk kezébe, s lányoknak varrodai képzést. Mindannyian egy fedél alatt, közös asztalnál nődögéltek volna, az ő gondoskodó tekintetének a melegében. S ha ez sikerül, még félre is tehetne valamicskét... A parkon néha egy-egy magányos ember lépdelt át. Gyorgyica utánanézett és mosolygott. Az otthoniak boldogságára gondolt. „Nemsokára együtt sétálunk majd itt" — mondotta magában, és azon tűnődött, hogy ez a fordulat ha i abb ls bekövetkezhetett volna. „De nem, nem" — tette hozzá sietve. „Jó ez így, nagyon is jó! Mások egész életükben hiába várakoznak!" Sokáig ült a padon, s boldogan eregette a füstöt. Életének minden részletét előre kidolgozta, s megborzongott, mintha félt volna az öröm beteljesedésétől, a váratlan fordulattól. Hiszen megtörténik, hogy némely ember nagyvárosban is szűkösen, beosztás nélkül él. De az ő felesége a semmiből is összecsap egy ebédet, a negyven koronából pedig, amit havonként a nagy fiúra költött, mindannyian kosztolhatnak majd. Meg aztán, két-három hónap múlva a lányok ls keresnek. Spórolni lehet néhány garast hozományra. Nos, így igen, igy érdemes élni! „De ni csak! Már fél tizenkettő!" — pillantott az órára. S bár szívesen elüldögélt volna parkban, felszökött és elindult. Útközben ismét elővette a levelet. Drága barátom! örömmel tudatlak, hogy f. é. szeptember 1-től megkaptad a kinevezéFERO KRÁĽ: SZTRÁJK yííitídettféléről Koslk József rajza fel mihamarább, s mondj köszönetet azoknak, akiket megillet. Biztosítalak, hogy nem veszik majd rossz néven. Ök is csak emberek. A te jóakaró barátod ... Miután átfutotta e sorokat, a levelet a pénztárcájába dugta, és századszor ls eltűnődött arról, ki lehet a jóakaratú barát. Vajon Mindrescu De amint az emberre pillantott, alig maradt annyi ideje, hogy a csengőhöz ugorjék. Ugyanaz a szolga jött be, aki ide vezette. — Vidd kii... Nagyon beteg ez az ember... — motyogta a főnök, a székére roskadva. És pár nap múlva széltében-hoszvagy Vintlla? Hiszen több barátja szában csak arról beszéltek az al van de ez a kettő a legrégibb. No, kalmazottak, miként bolondult meg de bárki legyen is, most keveset szá- egy vidéki hivatalnok a főnök irodámít. Csak az a fontos, hogy az álma jában. teljesUltl Bálint Tibor fordítása. Tifrár a címből is kitűnik, hogy Ifi sok mindenről akarok írni, dolgokról, jelenségekről, amelyek látszólag nincsenek egymással szoros összefüggésben, mégis tudom, hogy csak egy kérdésről írok, mégpedig: az embereknek egymáshoz való kapcsolatáról. Kényes és sokrétű kérdés ez, sokszor egy helytelenül használt szó, vagy haragos tekintet, éles hanghordozás dönti el egy kapcsolat kialakulását. Tapasztalatból I tudom, hogy a jóindulat, a türelem, I a megértés sok olyan viszálynak és ingerült nézeteltérésnek vethet véget, amelyek mindennapi életünkben naj ponta lefátszódnak. | Hadd említsek néhány példát: Van egy órám, 18 esztendeje hordom, ióban-rosszban velem van. Éjjel, mielőtt lefekszem, felhúzom és az óra rendesen jár, működik. Tavaly azonban észrevettem, hogy az óra kissé mintha elfáradt volna, itt-ott kihagy. Néha negyed, néha fél órát késett és egy napon aztán nagy meglepetésemre megállt. Siettem hát az Óráshoz. A Nyerges utcába mentem, kis bolt ugyan, de a központban van. Egy hölgy vette át az órát, átadta a segédnek, az szakértelemmel kinyitotta, nagyítóval megnézte, majd szó nélkül visszaadta a hölgynek, aki elém tette és rövid, távirati stílusban ezt mondta nekem: — Két hét... Nem történt semmi, de a távirati stílus bosszantott, ezért fogtam az órát, köszönés nélkül eltávoztam és a Széplak utcára mentem egy másik órásboltba Ott az emberek sorban álltak és vártak. Én is beálltam a sorba. Amikor sorra kerültem, a bolt vezetője kezébe vette az órámat, felkattantotta, nagyítóval egy pilantást vetett szerkezetére, majd igen udvariasan így szólt: — Kérem, elvtárs, várjon egy percig. Nyomban utána átment a másik helyiségbe és néhány perc múlva azzal adta vissza az órámat, hogy jár, semmi baja sincs. Nagyon boldog voltam. Ügy éreztem, elégtételt kaptam a rideg távirati stílusért. Á másik eset a Száraz vámon a ÁI szűcsnél játszódott le. A tavasszal odavittem megőrzésre a bundámat, meg a szőrme sapkámat. Eletem első bundája volt, vigyáztam hát rá... A szűcsnél már ismertek, mert 1963-ban eltűnt a sapkám és kénytelenek voltak helyette másikat adni. Azt hitték, hogy jó boltot csináltam, egy régi sapka helyett újat kaptam. Áz tgazság kedvéért azonban meg kell mondanom, hogy az elveszett sapka is új volt, mindössze két hónapig hordtam. De most nem a sapkáról, hanem másról van szó. Amikor tavaly novemberben ki akartam venni a bundát, a boltban azt válaszolták, hogy csak egy hét múlva kaphatom meg. A hetet sokalltam, meg ts mondtam, a szputnyik-korszakban bizony furcsának tartom, hogy bundámat csak Ilyen hosszú idő után kaphatom vissza. De szavam falra hányt borsó volt: a szűcsszövetkezet vezetősége így döntött, ez volt hát a fontos,. és nem az, amit én mondtam, pedig szerény nézetem szerint a vezetőségnek kicsit tekintettel kellett volna lennie a vevők véleményére is. km hogy az olvasó ne higgye, miszerint mindenben nekem van igazam, el kell mondanom egy mástk esetet ts, amely ugyancsak ebben a boltban látszódott le. Volt egy pár igen szép szőrmekesztyűm, amit ajándékba kaptam. A kesztyű eltűnt, és én nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy a bundával együtt őrizetbe adtam a kesztyűmet is. Emiatt alkalmatlankodtam náluk, kerestettem a kesztyűt és nem nyugodtam addig, amíg át nem nézték az iratokat, vajon nincs-e ott feljegyezve, hogy a kesztyűt is beadtam. Nem volt, nem is lehetett, mert időközben nagytakarításkor ráakadtam. Ezúttal bocsánatot kérek az alkalmatlankodásért, ugyanakkor azonban kívánatosnak tartom, hogy a szűcsszövetkezet legyen tekintettel vevőire és az egy heti határidőt 48 órára csökkentse. A harmadik esetem két utcaseprő /M magatartásához fűződik. Mos* tanában, hogy szépítik Bratislavát, az utcaseprők szerény, csendes munkáját is észre kell venni. Az egyik utcaseprő például tavasz, nyár és ősz idején azt az újítást vezette be, hogy kétkerekű kocsijára — amelyben a szemetet, hulladékot szállítja — mindig virágot tűz. Az egy szál orgonával, rózsával vagy szegfüvei díszített szemeteskocsi a járókelőkből elégedett mosolyt vált ki. Az emberek úgy érzik, mintha az utcaseprő köszönne nekik és a mosoly tulajdonképpen választ, viszonzást jelent, mintegy értésére adják, hogy köszöntését megértették, tudomásul vették. Azóta is ahányszor látom ezt az utcaseprőt, olyan érzés hatalmasodik el rajtam, hogy a köszönésnek, a jó napotnak, a jó estének óriási jelentősége van az emberiség történetében. Egy másik utcaseprővel tavaly nyáron ismerkedtem meg. A színház előtti kis parkban ültem egy padon és olvastam. Az utcaseprő kocsiját egy falhoz támasztotta, ő pedig mellém ült a padra és lassú, kényelmes mozdulatokkal kezdte kibontani celofán papírjából az ebédjét. — Szép idő van — mondta és tétován, hunyorogva a nyári napfénybe pillantott. Itt szünetet tartott de láttam rajta, hogy beszélni szeretne ... mert tapasztalatból tudom, az emberre néha rájön, hogy a maga és más hangját akarja hallani. — Szép — válaszoltam. Es akkor az utcaseprő beszélni kezdett az életéről, a feleségéről, aki a szövetkezetben dolgozik és két fiáról, akik az elemiben tanulnak. Nem mondhatja hogy jól, inkább amolyan közepes tanulók. De reméli — tette hozzá —, mégiscsak többet tudnak majd, mint ő. Közben kicsomagolta az ebédjét. Kenyér és két nagy darab szalonna volt a papírban. Az egyiket kése hegyére tűzte és udvariasan felém nyújtotta: — Ha nem sérteném meg — mondta —, akkor megkérném, tartson velem. Higgye el, ha utcaseprő ts vagyok, a szalonna és a kenyér tiszta. Igaza volt, tiszta volt ez a szerény ebéd, akárcsak a szándéka, hogy megossza velem. Őszintén örültem ennek a kitüntetésnek. Amolyan felemelő ünnepi érzés fogott el. Arra gondoltam, hogy az emberi kapcsolatoknak valahogy ilyen közvetleneknek, hiúságtól és gőgtől menteseknek kellene lenniük. SZABŰ B£LA ÚJ SZÖ 8 * 1965. február 4.