Új Szó, 1965. február (18. évfolyam, 31-58.szám)

1965-02-20 / 50. szám, szombat

A lkonyatkor, amikor a földekről felszállt a köd, s bíborfényben izzott a hő, az útmenti ritkás kis erdőből az öt farkas elin­dult a hegyek felé. Délnek tartottak, a lebukó nap sugaraiban csillogó ha­vas csúcsok felé, ahol a hegygerinc szikrázó hófúvásai mögött tisztán kék­lett az ég. Egyik sem tekintett vissza az elma­radó mezőre, amelyen hat álló napig hiába kószáltak élelem után. Féltek a nyílt síkságtól, a kopár földeken meredező t,elefonpóznák zúgó drótjai­tól, a csupasz fák­tól, amelyek meg­hajoltak a szélben, mint a látóhatár szélén homályba ve­sző magas kútgém. Lógó farokkal és lehajtott fejjel zúzmarás pofával vánszorogtak. Az élen a vezér, a nagy vörös farkas hegynyereg közepén álltak, ahová hogy az egyik 16 nyeregéhez kötve gyér árnyékot vetettek a fák. Egy­mást figyelték. Hátukon a felborzolt szőr égnek meredt, szemükből zöld fény lövellt. Meredten álltak, mintha a néma hegyek súlyos csendjét fi­gyelték volna. A szürke farkas egész testében re­vonszol valamit maga után. Ösztöne azt súgta, hogy ez valamilyen csalé­tek. Fenn, a kis tisztáson az emberek egy pillanatra megálltak, majd meg­fordították lovaikat, és szótlanul tá­voztak, de nyomukban, a letaposott megett. Visszafojthatatlan izgalom ta- hó te t; jé n felismerhetetlen feke­szitotta a hegynyereg felé. Vonítani te tár gy mar ad t. akart, de szeme megakadt az egyik öreg farkason. Köréje tömörülő tár­sainak tekintete valósággal átdöfte, már oly erősen remegett, hogy er­EMÍUJAN SZTANEV :* FARKASEjSZAKÁK Sokáig egy helyben állt. Szerette volna megtudni, mi fekszik a tisztá­son. Le akart szaladni a völgybe, hogy megszagolja a lónyomokat és megnéz­ze, vajon az emberek nem felejtet­tek-e valamilyen ennivalót az útszé­len. Tapasztalatból tudta, hogy ahol emberek járnak, ott mindig lehet va­lami ételhulladékot találni. A lovasok mozgásában, gyors és szótlan távozá­sában azonban volt valami gyanús. Néhányszor beleszagolt a levegőbe, de mivel semmilyen szagot nem ér­zett, lehajtotta fejét, és egy ritkás bükkerdőn keresztül ellenkező irány­haladt. Mögötte a rosszkedvű, gonosz nyedt lábai nem bírták tovább, meg- ba indult. Szimatolt, jobbra-balra kó­bicsaklottak, és lassan lerogyott a szált, mint egy vadászkutya. Végül földre. Árnyékként, némán közeledtek felugrasztott egy nyulat, utánaeredt, feléje, majd hirtelen rávetették ma- és elfelejtette a lovasokat. De délután, amikor az éhség elvi­selhetetlenül gyötörte, visszatért a bükkösbe egeret fogni. A völgyből szarkacsörgést és szajkórikácsolást hozott feléje a szél. Megállt, fülelt. S elindult a völgy felé. Mikor beért az erdőbe, a fák fölött néhány szarka röpült fel, szárnyuk suhogott a hideg nőstény, majd a két vén ordas és vé­gül — a szürke. ö volt a legkisebb, és mindig a falka mögött loholt. Sima, tiszta sző­re, s kutyára emlékeztető kis feje megkülönböztette társaitól. Tekintete sem volt olyan komor és zord, mint a vezéré vagy a vén ordasoké. Hosszú karcsú testében s puha, könnyed já­rásában volt valami nyugtalanság és gukat. A szürke farkas látta, hogy a ve­zér átharapja a vén ordas torkát, és hanyatt fordítja. Rövid volt a harc. Az öreg farkas még meleg testét társai széttépték és felfalták. Az éhség csillapítása után a falka bizonytalanság. Gyakran lemaradt és vad üvöltésbe fogott. Először a nagy* , kapargálta a havat. Kifinomult szimat- rőt színű farkas, a vezér vonított fel. levegőben. Világos volt, hogy valami­lyen dög körül gyülekeznek. A szürke farkas leért a patakhoz, rátalált a lónyomokra. Ahogy az út­hoz ért, orrát frissen nyúzott birka szaga csapta meg. Az ösvényszerű, ja ott is nyomra vezette, ahol társai közömbösen elhaladtak. A csont, az egér vagy a vakond szagát messzi­ről megérezte. Ez alatt a hat nap alatt a farkasok Lehajtotta hatalmas fejét, behúzta a farkát és mély torokhangon üvölteni kezdett. Hangja a hegyek jeges né­maságában fokozatosan emelkedett. Utána a nőstény vékony vonítása közül egyik sem evett. De a kis szűr- hangzott fel. Égre emelt fejjel, magas, széles barázdából jött, melyet a lo­ke, egy akol közelében, kutyaszimat jávai rátalált egy döglött bárány csontvázára. Hátramaradt és kikapar­ta a hó alól. A csupasz csontok — melyeket kiszikkasztott a hó és a föld — nem űzték el kínzó éhségét, de legalább egy időre becsapták a gyom­rát. A szürke résen volt. A farkasok egyre gyakrabban vicsorogtak egy­másra, s hátukon mind gyakrabban borzolódott fel a sötét szőr. Szétszó­ródva lapultak az útmenti kis erdő­ben, és izzó tekintettel figyelték egy­mást. A vén ordasok alattomos te­kintete néha találkozott. Az éhes és nyugtalan szuka fel-felvonított. Sze­rette volna magával ragadni az egész falkát. Ha valamelyik nem akart üvöl­teni, hízelegve, társaihoz dörgölődve közelítette meg és alkalmas pillanat­ban alattomosan belekapott. A szür­ke nagyon jól tudta, mit jelent a ha­rapás. Tudta, hogy a sajgó sebnél is rosszabb lesz, ha a szuka elkapja a torkát. S mivel az éhség nem gyötör­te olyan kegyetlenül, mint társait, jó­zanul viselkedett. Gyorsan és ügyesen tért ki a dühös szuka fogai elől. S nem jött indulatba, nyugodt maradt. Nyugalma megtörte és visszaverte az éhes nőstény dühét. De érezte, hogy közeleg az az elkerülhetetlen pillanat, melvben valamelyiküket az éhes falka széttépi és felfalja. SS ölteni szereteľ volna. Leha­I salni a hóba és nyugtalanul I figyelte az alkonyi homály­ba merülő végtelen szür­ke pusztaságot Szeretett volna elvál­ni társaitői és visszafordulni, de félt a magánytól. Hol utolérte a falkát, hol lemaradt tőle. Valami különös megdöbbenés sugárzott tiszta tekinte­téből, ahogy a hegy lábánál húzódó széles völgyben eltűnő társait figyel­te Ma)d utolérte őket nesztelenül, mint a havon futó árnyék. A falka kiért a völgyből és eltűnt a hegyoldalon, a hatalmas fák kö­zött. Útjukat álmából felvert varjúse­reg károgása jelezte. Az éhes farkasok egy nedves kis tisztáson megálltak. Sokáig hallgatták a varjak riadt ká­rogását Később a kis szürke a szem­ben levő domboldalon pillantotta meg tovasuhanó árnyukat és elindult ő is a nyomukon. A hegy ezüstként csillogott a hold­fényben, a hófödte téli erdők ho­mályba borultak, a tátongó völgyek és szakadékok elmerültek a hóban. A farkasok a hegyoldalt figyelték, ahol az égnek meredő fák hóba sülv­lyedt, mozdulatlan emberekhez hason­lítottak. A vadak tekintete perzselt. Fejüket néha felemelték, s ha tekin­tetük nagy, kékes csillagokra vagy a kerek arcú holdra esett, torkukból házőrző kuvaszok ásítására emlékezte­tő elfojtott vonítás tört fel. Így ha­ladtak a hegyoldalon egészen a nagy, panaszos hangon ordított. Üvöltésének vasok hagytak maguk után a havon, rezgő visszhangja messze szállt a he- A birkaszag megvadította. Feléién­gyek közt. kült, csurgott a nyála, nagy, vörös A szürke velük üvöltött, míg a fal- nyelvével a száját nyalta. Mohón ro­ka szét nem széledt. Ekkor visszafor- hant a tisztás felé, de néhány lépés dult a völgy felé. Bejárta a hegy után felborzolt szőrrel állt meg. lábánál elterülő mezőket, majd átfu- A nagy, vörös farkas és a nőstény tott a déli lejtőre, ahol a hó véko- nyomára akadt. Most értette meg, nyabb volt. A magára maradt öreg hogy miért rikácsoltak oly nyugtala­farkas is nekivágott a mezőnek. Csak nul a szajkók. A két társa itt járt a a nőstény kószált tovább a nagy, rőt farkassal a hegyek közt. A hideg, tiszta éjszakákon a szürke hallotta tá­voli üvöltésüket. Fejét a hang felé fordftotta, és ő is beleüvöltött az éj­szakába. Éjjel és nappal kószált a hallgatag erdőkben, vagy aludt a nagy, sárgás szikla tövében. Erről a magas, de szél­vŕdett helyről nézte a hófújta dom­bokkal tarkított síkságot és a finom, ködszerű, kék füstben rejtőző falva­kat. Kínozta az éhség. Csak kifino­mult szimata segítségével talált néha valami ennivalót. Egy borús reggel, amikor a hő füs­tös ezüst színt öltött, a szürke farkas emberi hangot és lóprüszkülést hal­lott. A hangok a völgy mélyéről jöt­tek, ahol a kivágott fatörzsek, mint elejtett medvék feketéllettek. Fülét kopár nyeregig. A vezér hirtelen meg- hegyezve, óvatosan elindult a völgy állt, megfordult, és társaira nézett, felé. majd néhány lépésnyire eltávolodott a falkától és lehasalt a hóba. A nős­tény a vezér mellé állt. A vén orda­sok behúzott farokkal és felborzolt szőrrel egymásra vicsorogtak. A falka szűk kört alkotott. A szür­Lenn, a zúgó patak mellett, két lo­vas tűnt fel. Halkan beszélgettek, de a hó olyan erősen ropogott a lovak lába alatt, hogy megijesztette a far­kast. „ ,„ . . El akart szaladni, de szemét nem ke érezte, hogy a szörnyű pi lanat el- tudtfl ]evenni a hóban gázoló lova k. érkezett. A fák sötét törzse közt lát- ró] Izgat0(tan nézte a köz ej gő álla­ta társai lángoló szemet. A kopár tokat> ég tegtét kellemes érzés tö l. tötte el. Az emberek a völgy szélén " A művészi próza legnagyobb bolgár megálltak Néhány percig beszélget­mestere Mintaképe Csehov, stílus, tek, maid lovaikat egyenesen az ala­a hangnem, az életérzés melege csonv erdővel szegélyezett, kis tisz­is Csehovhoz közelíti. tás felé fordították. Ekkor észrevette, közelben. Fülelve, Izgalomtól fénylő szemmel, óvatosan Indult el az Irtás felé. A sű­rű; sötét gályákon keresztül is látta, hogy a tisztás közepén, a letaposott és megsárgult havon széttépve hever valami. A környe­ző bokrok tetején egy sereg szajkó és szarka gubbasz­tott. A nőstény és társa sehol sem látszott. Óvatos léptekkel kilojpakodott az er­dőből, és megdöb­benve tekintett szét a tisztáson. Az egyik borókafe­nyő tetején egy szajkó ült. Meglát­ta őt, de nem ri­koltott. Felborzolt tollakkal némán gubbasztott. A szürke farkas nem értette a madár beteges némasá­gát. A következő pillanatban meg­látta a széttépett birka maradvá­nyait, a hasát fel­tépték, a belsejét széthordták a szarkák, a feje ki­vájt, üres szem­gödreivel félregu­rult, széttépett gyapja az egész tisztást beterítette. Túloldalt, a bok­rok közt elnyúlva, mozdulatlanul fe­küdt a nagy, vörös farkas. Hosszú pofáját a hóba fúrta és lábait vala­hogy különösen húzta be maga alá. Távolabbb a nőstény háta sárgállott. A szürke farkas felborzolt szőrrel, behúzott farokkal, dermedten nézte mindezt. Később hátracsapta a fülét, s visszább húzódott, majd félelemtől reszketve, az Irtáson keresztül elira­modott, vissza sem nézett... Ikonnyodott. A sötét hófelhők­ben a fák komnr. mozdulat­lan csúcsa még feketébb­nek tetszett. A szarkák és a szajkók némán gubbasztotak a bokrokon. Tollúk felborzolódott, fe­jüket lehajtották, mintha aludni ké­szülnének... Időnként valamelyik megszólalt, mintha a többieknek mondogatná: bátorság, bátorság. Re­kedt karicsolása azonban hamar el­némult. Mintegy csodálkozva bólo­gatott és lezuhant a fáról... Ezen a sötét, néma éjszakán a szürke farkas kis kutyafejét a hóval terhes égre emelte, s panaszosan vo­nított. Vonítása tompán és magányo­san hangzott. Egyetlen hang sem vá­laszolt rá. Sőt, még a visszhang is hallgatott, mintha maguk a hegyek is megsüketültek volna a jeges éj­szakában. Fordította: Juhász Péter NAGY JÖZSEF rajza Ä T. Jablonszkaja: Lakodalom. (Olaj, 1963.) RAFAEL AZCONA: AZ UJ KOLDUS * yJinden igyekezete hiábavaló volt, lesírt róla, hogy újdonsült kol­W dus. Nagyhangúsága csak még jobban aláhúzta polgári szárma­' "' zását. Valósággal fitogtatta szegénységét. Rongyai ríkítóak, te­kintete feltűnően szánalmat keltő volt. Nem tartottam éppen lehetetlen­nek, hogy ledőljek mellette a híd alatt, no de egy egész éjszaka!... Hiszen nem mondom, lehet valaki szegény, s a balszerencse iránt meg­értőnek kell lennünk. Belőlem sohasem hiányzott ez a hajlam. Akkor is azért hevertem mellette, s közben tökéletesen elfeledkeztem jelen­létéről. Mindig így szoktam tenni. Ha kellemetlen körülmények közé sodródom, megszököm a valóság elöl. S ha a valóságot történetesen egy hekus képviseli, akkor azon nyomban megszököm. Szerettem ezt a hidat. Az egyik legpompásabb spanyol városnál szelte át a folyót. Itt a koldulás szép haszonnal járt. Mert nem minden vá­rosban lehet ám egyforma sikerrel koldulni! Spanyolországban a kol­dulás nemcsak kereseti forrás, hanem a legizgalmasabb sportok egyike , is. Szeretek bandukolni a kisvárosok felé, amelyek tele vannak vadul csaholó kutyákkal, könyörtelen gyerekekkel és felnőttekkel, akik min­den koldulásnál könyörgőbben tudják mondani: „Áldja meg az isten!" Mielőtt egy városba betérek, többször is elolvasom a falon látható figyelmeztetést: „Ebben a városban mindennemű koldulás és házalás szigorúan tilos!". Szeretem a hivatásomat. Az adódó nehézségek csak lelkesedéssel töltenek el. Ogy térek be egy városba, mint a katona a harctérre. Még a fülemben cseng a plakátok félre nem érthető ti­lalma, a kutyák csaholva kísérnek végig az úton, a gyerekek köveket hajigálnak utánam, a felnőttek pedig csúfolódva kántálják: „Hogy a jó­isten áldja meg!" Hogy is ne lennék boldog, ha ebben a környezetben kapok egy darab kenyeret, ha félig megrágottat is, vagy tíz fillért, ha mindjárt hamisat is. De eltértem a tárgytól! Az új koldusról volt szó. Már említettem, hogy szeretem a hidat, amely mindkettőnknek menedéket nyújtott azon az éjszakán. Kőből építették, mint minden valamire való hidat. Utálom a vashidakat. Nem beszélve arról, hogy hidegek, ezenfelül zordak is, és egyáltalán nem szépek. Vas-cirádáik között az ember nyugtalan, kicsinek és haszontalannak érzi magát. Ezzel szemben egy kőív alatt elnézzük egy kicsit a csillagokat, rágyújtunk az utolsó csikkre és végül szinte boldogan alszunk el. Itt nem fütyül a szél, ide nem ver be az eső, még a hideg sem mer bejönni... Miután egy darabig bámultam a csillagokat, egy rúgással jigyelmeztettem a beto­lakodót, hogy meg akarok jordulni, ugyanis egy csikket akartam ki­venni a zsebemből. Válla fölött megvetéssel nézett vissza rám. Nem érezte meg, hogy tisztes rongyaim alatt egy valódi koldus szíve do­bog. Olyan koldusé, akinek minden családtagja, hetediziglen visszame­nően, hivatásos koldus volt. Elkaptam a pillantását és meghallottam, amint így füstölög magában. „Undorító... Az ember mindenütt ki van szolgáltatva ennek a cső­cseléknek!" A lem vettem zokon a dolgot. Miért? Tökéletesen tisztában vagyok j\j azzal, hogy ki vagyok, mennyit érek. Túlságosan büszke vagyok ahhoz, hogy vitába bocsátkozzam az első jöttment csavargóval... Rágyújtottam és élvezettel szívtam a csikket. Boldog voltam, kibékül­tem majdnem az egész világgal. Mi, valódi koldusok, alapjában véve konzervatívak vagyunk... Szeretjük a sorsunkat, boldogok vagyunk, el­fogadjuk, hogy ilyen az életünk. Nem tudom, hogyan vélekednek a kol­légáim, de jelteszem, hogy hozzám hasonlóan. Mikor koldulok, tulaj­donképpen társadalmi jeladatot teljesítek. Nekem köszönhető, hogy az emberek megismerik az irgalmasság cselekedetét. Jobban értékelik ágyukat és ágyneműjüket, mikor hosszú téli éjszakákon hallják az eső kopogását a tetőn, s arról álmodnak, hogy én és kollégáim a puszta földön hálunk. Lám, az ördögbe is, már megint eltértem a tárgytól. Ez még akkor is megtörténik velem, amikor isten nevében alamizsnáért könyörgök. Egy pillanatnyi figyelmetlenség és máris összevissza beszélek. Időn­ként jól jön ez, amikor például veszély esetén le akarunk lépni. De olykor ez a rossz szokás nehéz helyzetbe sodorhatja az embert. Egy este, amikor Castíliában koldultam, ez a könnyelműség végképp tönkre­tett ... Éppen egy ház felé tartottam és a legszívhezszóióbban könyö­rögtem: „Könyörüljetek meg szegény magatehetetlen emberen!". Egyszerre csak egy szép lány jelent meg a küszöbön. Akkor még fiatal voltam, és az egész világon, beleértve Castiliát is — ami valóban ritka dolog —, tavasz volt. Ismét eltértem a tárgytól. Miután hálásan és mohó kézzel vettem el a lánytól a felém nyújtott darab kenyeret, beszédbe elegyedtem vele. Hogy, hogy nem, a beszélgetés kissé elhú­zódott. Olyannyira, hogy még az aratás is ott ért, s amt a legrosszabb, elvettem feleségül a szép parasztlányt. No, de most az új koldusról volt szó... Mint említettem, elszívtam az utolsó csikket. Cigarettázás közben elgondolkoztam és teljesen elfeledkeztem erről az őrültről, aki állandóan mocorgott, hogy alváshoz megfelelő helyzetet keressen magának. Egyszerre csak előttem állt, szolgai módon meghajolva. Valamelyik kolléga figyelmeztethette. — alaposan eltúlozva helyemet a koldusok ranglistáján. A szerencsétlen mindenáron bocsánatot akart kérni. Pazar jelenet volt. Ez a kasztnélküli koldus, alacsony származású csavargó, alkalmi kéregető dadogni kezdett: „Bocsásson meg ... Nem tudtam, hogy maga ... Olyan keveredés van az osztályok között, hogy azt hittem ...Ha netán zavartam volna,.. Higyje el, nem szándékosan történt... Ha akarja ..." S zegény ördög! Egy valódi koldus, aki tisztában van társadalmi helyzetével, másképpen kért volna bocsánatot. Hagytam, hádd beszéljen, míg el nem fárad. Ogy megsajnáltam — 'és meg kell hagyni, egy koldus nem egykönnyen sajnál meg valakit —, hogy adtam neki pár fillért, csak hagyjon békében. Aztán felkeltem és átballagtam a híd másik végébe aludni. Nem tudtam ott maradni mellette. Annyira dőlt belőle a szegénység, hogy nem látszott igazán nyomorultnak. Hiába, koldusnak is születni kell. Fordította: DRASKOVICS EMMA ÜJ SZÖ 8 * 1965. február 18.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom