Új Szó, 1965. január (18. évfolyam, 1-29.szám)

1965-01-14 / 13. szám, csütörtök

s zocialista tanítók PIROSKA, LALI, FERKŰ, ERZSIKE — mondjátok, van üvegház az Iskolátokban? És bordásfalas, gyűrühintás tornaterem? Persze nem várok választ a kérdésemre. Tudom, van még nagyon sok iskola az országban, ahol nemcsak a páfrányos üvegház és a korszerű tornaterem hiányzik, hanem ennél sokkal nehezebben nélkülözhető dolog is. De ha az ipolybalogi gyerekeket kérdezem meg, ők így felelnek: — Van ám, olyan, hogy sok városi Iskola megirigyelhetné. Még szökőkútunk is van... meg teljesen felszerelt sötétkamránk... és Micsurinkertünk ... és — egymás szavába vágva dicsekednek iskolájukkal. Elfogulatlanul állíthatom, hogy minden túlzás nélkül. Az ipolybalogi gyerekek — s velük a környék más négy községének tanulói — összesen 260 diák — a legkorszerűbb körülmények között sajátltja el az alapismereteket. Tizennégy tanerő szakadatlan fáradozása eredményeként a legkorszerűbb pedagógiai módszerekkel. Nem csekélység ez. Az ipolybalogi Iskola nemcsak a község, hanem az egész környék büszkesége, s egyben tanúbizonyság arra is, hogy a falu és a város közötti különbség mihamar teljesen eltűnik. A ragyogó, napfényes, virágos tantermek. a jói felszerelt szaktantermek, az ízléses ebédlő, a tágas politechnikai műhely és az óriási tornaterem, meg a többi sok-sok minden KULTURÁLIS HÍREK • A prágai Nemzeti Galéria és a Városi Népkönyvtár a Michelangelo Bounarotti életéről és művészetéről rendezett előadássorozatot a nagy érdeklődésre való tekintettel megismétli. • Az NDK prágai kulturális és tájékoztató központjának januári műsorában két film, továbbá E. Mülier és G. Geyer kép- és szoborkiállítása szerepel. • A Laterna Magika január 31-től március 2-ig Ostraván szerepel. Ezután az NSZK-ba és még más külföldi országokba készül vendégszereplésre. számos tanítóban — akik még ma is igen szerény viszonyok között végzik nehéz munkájukat — talán némi irigységet is kelthet, minek hatására fitymálólag mondhatják: „Hja, könynyű nekik, így kényeztetik őket. Ha mi ilyen iskolát kapnánk ..." Persze Ipolybalogon sem történt csoda, ott sem hull manna az égből és ez iskola sem került egyik napról a másikra, varázsvessző érintésére a községbe. Az itteni tanítók is nehéz viszonyok között teljesítették hivatásukat, és így ötvöződtek erős kollektívává. A tantestület zöme több mint tíz esztendeje dolgozik együtt. Valamennyien fiatalok. A tanítók átlagos életkora 25—30 év. Pölhüs Imre, az igazgató mindössze 34 éves. (Remélem, nem haragszik, hogy ezt világgá kürtölöm.) Ez a fiatal, kommunista igázgató ültette el munkatársaiban az odaadás, a lelkesedés, az egyre többet akarás magvát. A mag pedig termékeny talajba hullt. Igényes emberek ezek, elsősorban önmagukkal szemben igényesek. Értelmük, tehetségük és ké; kezük munkájának legjavát adják az iskolának. Nemcsak most, évekkel ezelőtt is így volt, mert csak így juthattak el a máig. Valami kellemesen bizsergető légkör honol az egész épületben. Őszinte, baráti hangulat uralkodik a tanáriban. Kiűzték maguk közül a kertelést, a köntörfalazást, „szemtől szembe a jót is, a rosszat is" elvét gyakorolják. Az erőket nem az egymás elleni apró torzsalkodásokban fecsérlik el, hanem egy síkba állítják és együtt húznak, ahol kell. Mindig van közös cél. amely lázban tartja őket. Úgy véljük, az külön érdemük, hogy a tanulókat ilyen sistergő közeg veszi körül, hogy az odaadás, a lelkesedés légkörében nevelkednek kilenc éven át, hogy a munkaszeretet, a hivatásrajongás példáit látják maguk előtt. AZ ISKOLA ÉLETÉBEN jelentős szerepet játszik a zene, melynek léleknemesítő hatását felesleges lenne ezúttal boncolgatni. Vitathatatlan, hogy az iskola zenei nevelése az egész vidékre rányomja bélyegét. Sebény Ferenc tanító, szenvedélyes muzsikus, s a zenei szaktanterem? Nem hiszem, hogy sok kilencéves alapiskola büszkélkedhet ilyesmivel. Mágneses falitábla, lemezjátszó, magnetofon, és a zongorától kezdve a különféle furulyákig minden olyan hangszer megtalálható itt példás rendben, ami a zeneoktatáshoz szükséges. Többek között például hat tangóharmonikájuk is van. És ne gondolja senki, hogy dísznek. Három zenekar működik az iskolában: a tanítói, az ifjúsági és a diákzenekar. A tavalyi tanév végén bemutatott nyilvános hangversenyük az egész környék ünnepi eseménye volt. S hogy e gazdaság ne csak az iskola tanulóinak kiváltsága legyen — különböző zenetanfolyamokat rendeznek a távolabbi környék részére is. Meglepetésszerűen nagy az érdeklődés. A növendékek autóbusszal járnak be a zeneórákra. Fájó pont, hogy mindeddig még nem talált megértésre az iskola azon kérése, hogy az autóbuszmegállót helyezzék közelebb az épülethez. Ahogy Sebényi tanító elvtársnak a zene, Pölhüs igazgató elvtársnak az irodalom, ugyanúgy a többi pedagógusnak is van kedvenc vesszőparipája. Egyiké a növénytermesztés, másiké a bélyeggyűjtés, harmadiké a fényképezés, negyediké a madártenyésztés, ötödiké az akvárium, hatodiké a barkácsolás, és így sorolhatnám tovább. De minek, ez eddig természetes, hiszen csaknem minden embernek van valami bogara. Említésre méltóvá ebben az esetben mindez azért vált, mert ezt sem csinálják öncélúan. Kedves foglalkozásaik iránt érdeklődést keltenek a tanulókban és bevonják őket ebbe a hasznos szórakozásba. Mindenki a saját vesszőparipájának megfelelő érdekkört vezeti. Az iskola pedig mindent elkövet, hogy helyiséget és felszerelést biztosítson az egyes köröknek. Meg kell azt is mondanunk, hogy mind a járás, mind a kerület részéről a legmeszszebbmenőbb támogatást élvezik. Am így sem lehet vég nélkül, folyton csak kérni: adjatok, adjatok! Dehát nem is olyan emberek ezek. Amit csak lehet — feltűrik az ingük ujját és merészen nekivágnak, — megcsinálják egyedül. A tantestület két keze munkájával épült a ritka szép üvegház, a szökőkút a kilenc méteres medencével, ők építették a pincéket, az üvegfolyósót, Az ipolybalogi kilencéves alapiskola. s az akváriumot is egyedül készítik. Más téren sem várják ölbe tett kézzel a sültgalambot. Az iskola gondnoka kitanult villanyszerelő, a fűtő kőműves is. Minden szerelési munkát egyedül végeznek, nincs olyan javítás, amelyhez külső szakembert kellene hívní. Az iskolaépület nagy udvarát Micsurin-kertnek használják, ahol a termelési gyakorlat keretében kukoricát is termeltek. Most — a politechnikai nevelés céljaira a fa- és fémmegmunkálógépek még nem érkeztek meg —, lemorzsolják a kukoricát s azon hízik az ólban pillanatnyilag három disznó. Szegények, nem is sejtik, hogy rövidesen az iskolai étterem étlapján fognak szerepelni a gyerekek legnagyobb örömére. MEG KELL EMLÍTENÜNK, hogy a tantestület maga a pedagógiai feladatok maradéktalan teljesítése mellett nem győzte és nenj győzné még ma sem az iskola építésével, berendezésével és a község kulturális életének szervezésével járó munkát, ha nem támogatná a HNB és az egész község. A lakosság több tízezer munkaórát dolgozott le az építkezés során társadalmi munkában, Nagy elvtárs a HNB titkára csaknem mindennapos szívesen látott vendég az iskolában ma is, s ahol csak lehet segít. Nem beszélve az iskola végzett növendékeiről, akik az új iskolába is „hazajárnak". Az iskola verőfényes folyósóját az egyik képzőművésszé érett volt diák festményei díszítik, és a fentebb említeti szökőkútra is ő készíti a gyermekcsoportot ábrázoló szobrot. Természetesen minden ellenszolgáltatás nélkül. Nem szeretném, ha valakiben Is kétségek támadnának, mondván: jó, jó ez, mind szép, de biztosan a pedagóiai munka rovására megy. Erről azonban szó sincsen. Az iskolában a legújabb pedagógiai módszerek érteimében szaktantermes oktatás folyik, a tanulmányi eredmények kiválóak. Legutóbb új kísérletbe kezdtek. Az ipolybalogi központi fűtéses, kényelmes, korszerű iskola tanítói egy hétre helyet cseréltek a környék kisebb iskoláinak tanítóival. Így többek között Nagycsalomija és Ipo^ykeszi pedagógusai tanítottak egy hétig Ipolybalogon és viszont. A kísérlet eredményeit most tanulmányozzák, annyi azonban már most is világos mindenki elütt, hogy ez a kezdeményezés rendkívül hasznos volt és sokat várnak további folytatásától. Kivételes, különös emberek lennének Pölhös Imre és tanítótársai? Nem, ezt nem állítanám. Meggyőződésem viszont, hogy az ipolybalogi pedagógus-kollektíva tagjai öntudatos, igazi szocialista nevelők. SKALINA KATALIN HOSSZÚ AZ ESZTENDŐ Télen érlelődik a tavasz Mit tagadjam, Szinán is azzal az ezerszer elcsépelt kérdéssel kezdtem a beszélgetést, hogy van-e elég takarmányuk a több mint ezer szarvasmarha és a közel 2500 sertés részére. Szerencsére a vérbeli parasztembert az ilyen kérdés sem könnyen hozza ki a sodrából. Harbulék István szövetkezeti elnök is habozás nélkül válaszol. — Takarmányunk éppen volna, megközelítőleg háromszor annyi, mint öt-hat évvel ezelőtt, de hát hosszú az esztendő. Igen, néhány éve még 30—35 vagonnyi szálas takarmánnyal telelték át az állatokat. A helyzetet csak nehezítette, hogy az abrakot még a szálas takarmánynál is szűkebben kellett mérni. Ha te-hát most 97 vagon takarmányról ad számot a nyilvántartás, akkor az egy híján kétezer hektáros szántóterületű Hernád parti szövetkezet bizonyára kiváló termelési eredményekkel ünnepli fennállásának 15. évfordulóját — gondolná az ember. A szövetkezeti gazdálkodás eredményességének mutatóiból ugyan könnyű lenne meghatározni a szinai EFSZ hovatartozását, de egyáltalán nem biztos, hogy például a múlt évi mutatók teljesen reális képet adnának a szövetkezet gazdasági helyzetéről. Mert például ha az egy hektárra eső termelést a szomszédos, pár száz hektáros Kenyheccel akarjuk összehasonlítani, az adatok azt bizonyítják, hogy Szinán rossz a szövetkezet, hiszen egyes termékekből jóformán csak feleannyit ad piacra (hektáronként), mint a szomszédok. Ám ha azt vesszük alapul, hogy a szinai szövetkezet 1962-ben 1650 mázsa- húst adott piacrn, 1964-ben pedig több mint 2600 mázsát, akkor a nem különlegesen kiváló eredmény is megérdemel egy-két elismerő szót. Hiszen közben az állatállományt is gyarapították, méghozzá nagyobb részben saját nevelésből. De ne vágjak a dolgok elébe. A jó kezdetből még fél siker sem lett Tizenöt évvel ezelőtt Szina Is kijakat-szövetkezetként indult el a közös gazdálkodás útján. Ha nem is sok, azért mégis akadt néhány olyan szövetkezet akkor az országban, amelyekben az induláskor a beruházásokra szinte korlátlan mennyiségben folyósítottuk a szükséges pénzeszközöket. Szinán is például a megközelítőleg tízmillió korona értékű gazdasági épületek jelentős része még a kezdeti években épült. Természetesen hitelre. Ebben még nincs semmi hiba, hiszen a mezőgazdaság szocialista átszervezésének úttörőit céltudatosan támogatta államunk. Azt sem nevezhetjük helytelen eljárásnak, hogy kezdetben többé-kevésbé az állami alapokból fedezték az említett szövetkezetek a tagok díjazását, hiszen jó néhány szövetkezet — Lelesz, Csúz, Felsőpatony stb. — szocialista mezőgazdasági nagyüzemének gyors fejlődése hatékonyan segítette pártunk mezőgazdaság-politikájának megvalósítását. Ám beszéljünk Szináról, a košicei járás egyik legnagyobb szövetkezetéről. A kezdeti nehézségeket leszámítva itt is minden a legnagyobb rendben indult. A legszükségesebb gazdasági épületek aránylag gyorsan elkészültek, gyarapodott a közös állatállománya, gépek segítségével a munkát is győzték. Csak éppen a bizonytalanságot nem győzték le a szövetkezeti parasztok lelkében, s amikor 1951ben az akkor induló HUKO-építkezés jobb kereseti lehetőséggel kecsegtetett, sokan hátat fordítottak a szövetkezetnek, még annak árán is, hogy földjüket egyszerűen otthagyták, csináljon vele a vezetőség azt, amit tud vagy akar. Nem szándékozom részletezni a szinai szövetkezet múltját. Azt talán mégis kár lenne elhallgatni, hogy volt néhány esztendő, amikor a szinai szövetkezet több mint 2000 hektáros határa még annyit sem termett, hogy a falu lakóinak kenyeret biztosítson. Mi tagadás, sokan hizlalták a sertést az üzletben vásárolt liszten és kenyéren. Természetesen nem azon a pénzen, amelyet a szövetkezetben kerestek, hiszen a közösben évekig még az előlegre sem futotta a „jövedelemből", bár az előleg értéke soha nem volt két számjegyű. Eléggé érthető, hogy a legyengült szövetkezet évekig nem tudott lábra állni, s még 1962-ben sem sokat javult a helyzet. Lényegében jóformán csak azt az akaratot nevezhetnénk eredménynek, amellyel a pártszervezet igyekezett kiemelni a kátyúból a szövetkezeti gazdálkodás megfeneklett szekerét. A pártszervezet kezdte Még két év sem telt el azóta, hogy mind a pártszervezet, mind a szövetkezet élére új emberek kerültek. Kétségtelen, hogy az utóbbi két évben eléggé felfelé ívelő a mezőgazdasági termelés grafikonja, Domonkos László pártelnök, a szövetkezet mechanizátora mégsem melldöngetve, hanem ilyenképpen ad magyarázatot a változásról: — Helytelen lenne, ha úgy értelmeznénk a dolgot, hogy szövetkezetünk gazdálkodásában kizárólagosan a funkciócserék eredményezték a javulást. Igen, tagadhatatlan, hogy az új vezetőség sokat tett a közös előrelendítéséért, de az is igaz, hogy Szinán a szövetkezeti tagság és a pártszervezet jelentős része már évek óta sürgette a gazdálkodás megjavítását. A járási pártbizottság dolgozói ls gyakori vendégek voltak a faluban. Tehát a szinai szövetkezet már a tagok anyagi helyzete miatt is megérett a változásra. Azok közé tartozott, amelyekkel keveset foglalkozott a sajtó, sokat a járás és a kerület Illetékes szervei. Az. utóbblak már azért is, mert egy kétezer hektáros mezőgazdasági üzem az ország egyik legnagyobb járásában is nyom valamit a latban. Gyakran ülésezett együttesen a pártszervezet, a szövetkezet vezetősége és a helyi nemzeti bizottság, s az összejövetelek napirendjéből soha nem hiányoztak a szövetkezeti gazdálkodás megjavításának problémái. A pártszervezet tagjai valamennyi gyűlésről azzal a megbízatással távoztak, hogy a termelés minden szakaszán keressék a termelés növelésének tartalékait. Keresték is, munkacsoportjuk tagjaival közösen és azt Is mondhatnám, hogy eredményesen, mert rövid időn belül napirendre került: meg kell Javítani a talajerő gazdálkodást, a takarmánytermesztésben a célszerűségnek kell érvényesülnie s a növényápolás, a takarmányokkal való gazdálkodás és az állatgondozás szakaszán is van még tartalék bőségesen. Elsősorban akkor szabadulhatnak fel ezek a tartalékok a termelés növelése számára, ha lényegesen megváltozik a tagok munkaerkölcse, a közös gazdálkodáshoz való viszonya. S éppen ezen a döntő szakaszon tehettek és tettek sokat az egyes munkahelyek kommunista dolgozói. Nem születtek csodák Egyik napról a másikra semmi csoda sem született. Különösen a munkaegység értékét illetően nem történt gyökeresebb vátozás, hiszen 1962hen éppúgy 9 koronát fizettek egy-egy munkaegységre, mint 1963-ban. Magyarázhatnám ezt azzal is, hogy időközben a természeti adottságok sem változtak meg és még inkább azzal, hogy lényegében ugyanazokkal az emberekkel kellett áttérni a termelés új, hatékonyabb módszereinek alkalmazására, akikbe szinte már beleidegződütt a korábban használatos „munkamódszer". Jól tudjuk, hogy a parasztember sem a véleményén, sem a subáján nem változtatott egykönynyen. Hát még a munkamódszerein! Tíz hónappal ezeíőtt a járási pártbizottság képviselői a zárszámadás hangulatából mégis megsejtettek valamit. A korábbi zárszámadások becsmérlő közbekiáltásait ezen a gyűlésen a problémák Iránti érdeklődés váltotta fel. Ezt ki lehet és ki kell használni — súgta akkor Gazsovszky elvtárs (a járásról) Harbulák elnöknek. Nem ls hiányzott az elismerő és a biztató szó a vezetőség részéről, És volt ls mire hivatkozni. 1963-ban az aszályos év ellenére közel kétszer annyi takarmányt takarítottak be, mint a korábbi évben. Az árutermelés — akármennyire alacsony volt még — az 1962. évhez viszonyítva közel 25 százalékkal növekedett. Már említettem, hogy a munkaegység értéke ekkor is csak 9 korona lett, mégis sokkal kevesebben elégedetlenkedtek, mint egy évvel azelőtt. Megértették, hogy kl kellett fizetni az 1962-ről maradt másfél millió koronás hátralékot és eredménynek könyvelték el, hogy ez a 9 korona már nem a következő év megterhelésével jutott a tagok zsebébe, hanerp a tényleges jövedelemből. Alkotó viták esztendeje Ha a termelés terén nem Is szülét-* tek országra szóló csodák, valami mégis történt. A közös Iránti bizalom kezdet fészket rakni a szövetkezetesek szívében. S rnert emberibben magyarázták meg nekik a szövetkezet termelési problémáit, ók ls emberibben viszonyultak a munkához. Persze még akkor sem egyik napról a másikra, valamilyen közgyűlési határozatra formálódott át az emberek gondolkodása. Sőt, az az igazság, hogy éppen a múlt év volt a legzajosabb viták esztendeje. Nemcsak a vezetőség, hanem a tagok is minden kicsi fogyatékosságbói problémát csináltak. Szót emeltek, ha valamelyik tehéngondozó csak úgy „balkézzel" készítette el a takarmánykeveréket, de azért is, ha a cukorrépa vagy a kukorica sarabolásánál a traktoros belehajtott a sorba. Az lett tehát a minőségi változás, hogy a kivágott répában, kukoricában, a ki nem fejt tejben elveszett koronákat kezdtek látni. Újra évet zárnak s új évet kezdenek a szinaiak. Van mit a mérlegre tenni, van miből következtetést levonni, hogyan gazdálkodjanak a tavalyinál is eredményesebben. A növénytermesztésbe ugyan a múlt évben is erősen beleszólt az aszály, közel kétmillió koronára becsülik a szárazság okozta kárt, ennek ellenére a tavalyinál ötven százalékkal több a takarmányuk, s ezzel függ össze, hogy az állattenyésztési termékekből ls hiánytalanul teljesítették a tervet. Különösen a tejtermeléssel büszkélkedhetnek, hiszen az 1963-as 287 054 literrel szemben tavaly több mint félmillió liter tejet adtak piacra. A végeredményt ugyan nem tudom, de az a két adat is sokatmondó, hogy tavaly a háromnegyed év végéig tehenenként átlagosan 1708 liter tejet fejtek, 1963-ban pedig egész évben összesen 1560 litert. Természetes, hogy prémiumot is jócskán kaptak a legjobbak, mint a három Scserbák, Imre, Pista, Pali és a 18 éves Bitó Laci, akik 10 hónap alatt 2100 liter tejet fejtek a gondjaikra bízott tehenektől. Sajátos „technológia" A növénytermesztésben — mint említettem —, az aszály miatt — nem dicsekedhetnek az állattenyésztéshez ŰI SZÖ 4 * 1905. január II,