Új Szó, 1965. január (18. évfolyam, 1-29.szám)

1965-01-09 / 8. szám, szombat

N

éhány esztendővel ezelőtt — azt hiszem 1960-ban lehetett — a karácsonyt Prágában töltöttem. Az ünnepek alatt többek között egy középkorú házaspárral ismerkedtem meg. Az asszony hivatalnoknő, férje szabómunkás volt, lányuk érettségire készült, fiuk még az elemibe járt. Az asszony hangjában, egész viselkedésében volt valami abból a parancsoló modorból, amely nem tűr ellentmondást. Ezért a beszélgetés igen nehezen indult meg köztünk. Valahogy ösztönösen a férj példáját követtem, aki az asszony epés megjegyzéseit a füle mellett engedte el és hallgatásba burkolódzott... Én is ezt tettem, arra gondoltam, ha a fér) egy életen át kibírja, akkor egy-két órát én is kibírok. De tévedtem, az aszszony keresztülhúzta számításaimat. Csípős, maró szavait már nem a férjéhez, hanem egyenesen hozzám Intézte. Azt mondta, hogy újságíró létemre mit szólok ehhez meg ahhoz a disznósághoz. A szörnyűségek tömegét zúdította rám, többek között azt is, hogy mi újságírók gyávák vagyunk, nem merjük meg írni az igazat. De ő meg mondja az igazat, leg szívesebben menekülne ebből a pokolból. Végiil felelősségre vont azért, mert egyik barátnőjének a férje már több esztendeje ártatlanul ül a fogházban Belülről akkor már forrt tieiinem a düh, de fékeztem magam és azt válaszoltam, hogy barátnője férjét nem ismerem, így az ügyéhez nem tudok érdemben hozzászólni, viszont megnyugtat, sőt igen örülök annak, hogy ő meg a férje szabadon jár kel és annak is örUlök, hogy ebben a szörnyű társadalomban ilyen szabadon mer nyilatkozni olyan újságíró előtt, akit — előbbi megjegyzése után ítélve — gyávának, jellemtelennek tart. Ami pedig hő óhaját illeti, őszintén kívánom, hogy menekülése sikerüljön. Az asszony nem válaszolt, de dühtől szikrázó tekintete minden szónál többet mondott. Néhány percnyi feszült csend következett, utána méltósággal a kalapja, kabátja, kesztyűje után nyúlt és férje karjába fűzve kezét, méltósággal elköszönt Azóta többször jártam Prágában, de sem az asszonnyal, sem a férjével nem találkoztam. Igaz: én; nem kerestem őket, soha egy szóval sem érdeklődtem irántuk. Mégis, amikor néhány nappal ezelőtt Prágában jártam karácsony első napján a véletlen újra összehozott a házaspár ösmerőselvel és azok szóba hozták az asszonyt Kiderült, ,hogy hat hónappal ezelőtt férjével és gyerekeivel kivándorolt Amerikába. ">z asszony jómódú, nyolcvan esztendős apja küldte az útiköltséget Az ösmerősök megjegyezték, hogy a várvavárt utazásnak keserű mellékize volt. Lányuk ugyanis vonakodott kivándorolni Azt mondta, most már jó állása van, megkeresi, amire szüksége van, miért menjen hát egy idegen országba? . De a szülők addig beszéltek az ígéret földjéről, amig a fiatal lány végre is beleegyezett az utazásba. A kivándorlást alapos felkészülés előzte meg. tgy például, miután az asszony tudta, hogy Amerikában a gyógykezelés igen drága, még Itt hagyta magát megoperálni. Hat heti kórházi kezelés után hazakerült, ezután otthon pihent még néhány hé tig, és csak amikor már kifogástalanul érezte magát, indult el a nagy útra. Nem tudom, milyen volt a fogadta tás Amerikában, de az asszony már első levelében hírt adott arról, hogy férje hetenként csak két napot dolgozhat, mert a férfiak Amerikában többnyire konfekciós ruhában járnak és úriszabóra alig van szükségük. A másik levélben azt írta, hogy ő meg a lánya egy vendéglőben mosogatnak és legnagyobb gondjuk az, hogy kifizethessék a 100 dolláros lakbért. Arra, hogy egy ruhadarabot vegyenek maguknak, nem is mernek gondolni A legszomorúbb az, hogy apja sem törődik már velük. Amikor a minap célzást tett előtte nehézséKét találkozás geire, keményen rászólt, hogy nem érdekli. A maga részéről megtett mindent, ami módjában állt, előteremtette számukra az útiköltséget, de többet aztán nem tehet értük. Kérte a lányát, többet ne zaklassa. Azóta feléjük se néz. A harmadik levélben a panasz már oly keserves, hogy barátnője a levél olvasása közben sírva fakadt. Az aszszony azt frja, képzeletében soha még Prágát olyan szépnek nem látta, mint most az ünnepek előtt és sokért nem adná, ha újra a kedves, felejthetetlen Zlatá Prahában lehetne. Egyetlen vigasza, hogy felkeresheti az ott élő cseheket és szlovákokat, akik a rokonoktól eltérően igen kedvesek, barátságosak hozzá és fájdalmas Ínségében segítik. Ä

másik történetet 'egy budapesti üzem Igazgatója borozgatás közben mondta el egy budai . . vendéglőben. A történet elmondására úgy került sor, hogy a társaságban valaki megemlítette, Párizsba készül ... Közeli rokonához megy. akit már évek óta nem látott. — A rokona persze meghívta — szakította félbe az igazgató. — Ogy van — válaszolta — többször hívott már, de most döntöttem, hogy megyek. — Hát csak úgy ne járjon, mint én. Tudja... — folytatta az igazgató kedélyesen — nekem egy mfíasztalos fivérem él Párizsban. Régen, még a háború előtt vándorolt ki Franciaországba, ott is nősült, francia nőt vett feleségül. Elég jól él, mert gyermekük nincs és az asszony is dolgozik. Nos, amikor meghívott, mindössze arról gondoskodtam, hogy oda-vissza megváltsam a repülőjegyet, de eszembe sem jutott, hogy jó volna néhány dollárt is magammal vinni... Arra gondoltam, fivérem úgy Is minden jóval ellát, lövőre pedig meghívom magamhoz és kamatostul fizetem vissza vendéglátása költségeit. így történt aztán, hogy gazdag ajándékokkal megrakodva, de egy fillér pénz né] kül érkeztem abba a ragyogó Párizs ba, amelyet akkor láttam először. — Hát nem tagadom — folytatta — a fogadtatás nagyon szép volt. Fivérem és felesége a repülőtéren várt rám Nagy volt az öröm, a véget nem érő ölelgetés, hisz hosszú évek óta nem láttuk egymást Taxival érkéz tünk egyszerűen berendezett, szerén lakására. Ott kényelembe tettem ma gam és elkezdődött az a .meghitt be szélgetés, amely a gyermekkori élmé nyeket elevenítette fel Minden cse kélységnek megvolt a maga titka és Varázsa, -szépségét, csak mi testvérek, a beavatottak tudtuk Igazán élvezni Szopogattuk a jó, megbízható tokaji aszút, merengő tekintettel a múltat fiatalságunkat idéztük és olykor-oiy kor hangosan felnevettünk. — E meghitt hangulatba a gyanú és a bizalmatlanság akkor férkőzött amikor a jelenre tértünk át. Fivérem nek, nagy meglepetésemre, igen fura nézetei voltak a kommunistákról Hiá ba mondtam neki, hogy én különbül élek, mint ő, hogy elegánsan beren dezett háromszobás lakásom van Bu dán és két gyermekem, fiam és lá nyom jövője is fényesen biztosítva van. Az egyik gépészmérnök, a másik tanárnő. Mindketten házasok már, dolgoznak, elégedettek. Ha hozzám jön látogatóba, arról is meggyőződ het, hogy a köztem és az üzem mun kásái között kifogástalan a kapcso lat. Mindez azonban nem használt, makacsul kitartott a magáé mellett hogy mi rabságban élünk, ők pedig az igazi szabadság szellemét élvezik Kemény, elkeseredett vita fejlődött ki köztünk. Azt mondta, ötvenhat után alkalma volt nem egy magyar mene külttel beszélni és azok hű képet festettek az ottani viszonyokról. — És nyilván — vonta össze haragosan sűrű, őszes szemöldökét mert kitartottam a magam igaza mellett, fivérem megtette azt, hogy a hónap alatt, amíg nála Párizsban tartózkodtam, egy fillér zsebpénzt sem adott nekem. Keserves hetek következtek — nem mehettem vissza, mert hisz repülőjegyem pontos napra szólt, a követségre pedig azért nem akartam menni, mert szégyelltem kudarcomat bevallani — koldusként kellett hát kódorognom a gazdag Párizs utcáin. A cigarettavégeket is elraktam, akárcsak egykor, amikor munkanélküli voltam, de kitartottam, fivéremtől egy vasat nem kértem. Én Párizs egyetlen színházában, egyetlen mulatójában nem voltam, csak az utcákat jártam fáradhatatlanul, a fényes kira katokat nézegettem, a parkokban gyö nyörködtem és ha esett az eső, egy kapu aljába álltam és.onnan néztem, figyeltem a szédítő párizsi forgalmat. Tagadnám, ha azt mondanám, hogy Párizs ebben a keserves helyzetben nem jelentett számomra élményt Párizs így Is, az esőben, a pénztelenségben nagyon szép volt. Mégis, hogy is mondjam, idegennek, birtokonkívülinek éreztem magam ott és ez az érzés egy pillanatra sem ha gyott el. — Három nappal elutazásom előtt — folytatta felcsillanó szemmel — egy távoli rokon — ugyancsak asztalos — látogatott meg. A fivérem és köztem levő feszültséget nyomban észrevette és egy alkalmas pillanatban súgva megkérdezte, van-e pénzem. Természetesen azt válaszoltam, hogy egy vasam sincs. Szó nélkül száz új frankot nyomott a kezembe. így fordult meg hirtelen a sorsom és tudtam néhány ajándékot meg cigarettát vásárolni. De a cigarettavégek gyűjtésének az emléke bennem maradt és talán sosem voltam még olyan boldog, mint akkor, amikor a Ferihegyi repülőtéren Vijra hazai földet ért a lábam és megölelhettem a családom és az üzem küldöttségének tagjait, akik tárt karokkal fogadtak. SZABŰ BÉLA A. Gyejnyeka: Jégkorongozók. (Mozaik, 1961.) KULTURÁLIS HÍREK • A firenzei bíróság visszautasította a Bravagente cíaiű olasz—szovjev koprodukciós film bemutatása ellen benyújtott jobboldali tiltakozást. A film, mint Ismeretes, annak az olasz hadseregnek a sorsáról szól. amelyet a fasiszták küldtek a Szovjetunióba. • Oürrenmatt Az öreg hölgy látogatása című, világhírű drámájának filmváltozatát most mutatták be Bécsben. Rendezte Bernhard Wicky, a címszereplő Ingrid Bergman. • Picasso legújabb müveit — kézzel szőtt szőnyegeket és az idén készült kerámiáit — a párizsi Rue Buo naparte-n levő Au Pont des Arts galériában állították ki. A fehér szőnyegeken kék árnyakat helyezett el Picasso, a narancsvörös korsókat és tányérokat domború motívumokkal dekorálta. A lapos tárgyakat a művész vésővel munkálta tneg, a vájatokat csillogó zománccal töltötte ki. / £d meg,£<mnátni Beszélgetés Kass Jánossal a művész feladatáról a flawwniát.** Ritkán áll egy művész külseje ilyen harmóniában belső világával. Nyugodt, fegyelme zett valóján átsüt a mindenre reagá ló idegrendszer finom nyugtalansága, és ez ugyan olyan színessé, változatossá teszi a vele való együttlétet, mint amilyenek a ma már európai méretekben is ismeretes alkotásai. A budapesti Dürer teremben a közelmúltban megrendezett grafikai kiállításán bemutatott művei — melyek a kritikusok újabb nagy elismerését eredményezték — csak kis töredéke annak a valóban gigantikus anyagnak, mely Kass János termő keze alól eddig kikerült. A művészt a csehszlovákiai közönség is jól ls- • meri, hiszen Kass János egyik fontos alkotóterüléte a könyvillusztráció, melynek mestere. Elég, ha megemlítjük Illés Béla Kárpáti rapszódiáját, Balázs Béla Kékszakállú herceg'várát stb. — A szegedi születésű művész korán a fővárosba kerül és egy Ideig porcelánfestőként egy kerámiai gyárban dolgozik. 1946-ban az iparművészeti főiskolán elnyeri a keramikus művészi oklevelet, öt év múlva pedig a Szépművészeti Akadémián a grafikusművészeti diplomát. Többször jár hazánkban. Részese a prágai fesztivál alkalmával és a Hiberniában megrendezett magyar kiállításoknak, B-ratislavában, az Itteni műszaki főiskolán bemutatott magyar grafikusok között ls szerepel. 1954-ben már Munkácsy-díjas. Majd mint Derkovits ösztöndíjas beiratkozik a lipcsei könyvművészeti főiskolára, hogy a modern könyvnyomtatást, szerkesztést és a rézkarc klaszszikus módszerének új eljárásait elsajátítsa. 195ö-ban a brüsszeli Világkiállításról mint a magyar pavilon díszítő-kollektívájának tagja aranyéremmel tér haza. Megjárja Franciaországot, Itáliát, Bulgáriát, Ausztriát... Ezek egy művész útjának száraz adatai. Azonban minket más is érdekelt. Kerestük az alkalmat a magántalálkozásra. — Igen vallotta — nagyon elfoglalt ember vagyok. De mindig örömmel elbeszélgetek csehszlovákialakkal. Ezeretem ezt a szép országot, hol sokat jártam és hová erős kötelékek fűznek. Hogy csak néhány nevet említsek, Oldŕich Hlavsa könyvművész, Josef Liesler és Václav Sivko festőés grafikusművészek nagyrabecsült kollégáim és barátaim. Kihasználjuk az emlékezés hangulatát és megkérjük a művészt: — Alkotásai sokat elmondanak, de mi szeretnénk hallani vágyairól, művészi hitvallásáról, arról a belső lázról, ami alkotásra ösztönzi? Kass János elgondolkozik. — Szeretem az életet. Szeretem a fűt,, fát, a virágokat, a gyerekeket, az embereket, mindent, ami körülvesz, van, mozog, fejlődik. Nagyon szeretem a lüktetést, az örökösen alakuló izgalmas életet, a mikrovilágot, mely körülöttem él, a naponta ismétlődő megszokottat és soha nem látott megsejtettet... - Nagyon szeretem az utazást, a számomra Ismeretlen idegen világot, a megálmodott vidékeket, a vágy soha el nem érhető beteljesedését, k kleléDON QUIJOTE gületlenséget, a felfedezések izgalmat. Szeretem a csendet, az éjszakai munka feketéjét és fehérjét, a hajnali kristálytiszta levegőt. Nagyon szeretem a vita hevét, a logika erejét, a gondolat és értelem kibontakozását. — De fáj a bánat, a pusztulás és a halál sokszor látott értelmetlen megismétlődése Kegyetlenül fáj és kínoz a felesleges szenvedés, az oktalanul okozott fájdalom. Fáj a könyörtelenség, a gőgös terpeszkedés, fáj az erőszak. Fáj a butaság és a céltalan tunyaság. — Ám nincs irgalom és nincs El'ysium, nincs elefántcsonttorony és nem ls volt soha Nem menekülhetünk a kínzó kérdések elől. S van-e nagyszerűbb dolog — kérdezni s egyben felelni a feltett kérdésre? Az összefüggéseket keresni, megérezni és megtalálni az összefüggéseket. Szépet adni a szépre vágyónak, kifejezni a bánatot meg az örömet, s megformálni a harmóniát... — Tanúja és krónikása, vagyunk korunknak. A távolságok megszűntek. A megérzéseket, a nyugtalanságot, kérdéseket és a feleleteket gyors formába önteni, a művész feladata. — Ma a művész sokban hasonlít a reneszánsz mesterekhez. A kornak ilyen vágy olyan formában szüksége van rá. Mindenhez kell értenie, mindenről tudnia kell és Leonardóhoz hasonlóan fel kell készülnie minden feladatra. A műfaji korlátok megszűntek. Tudnunk kell, hogyan használjunk fel minden anyagot. Illusztrálunk, üzemek színharmóniáját vagy lakások belső rendjét valósltjuk meg, plakátot lestünk és alkotásainkban hírt adunk mindarról, mire képes az emberiség. Mozaikot tervezünk az atomerőműre, kisiskolások számára tankönyvet és az auswitzi haláltábor számára műemléket... De nem feledkezhetünk meg az emberi boldogságról sem. — Ha csak egy kis részt adhatunk hozzá az épülő nafcy műhöz, ha csak egy vörös vérsejtje lehetünk a nagy vérkeringésnek, tettünk valamit. És ha aztán mondanivalótlkat radarkéfit felfogja az emberi fül és szem, 'ha az agy után eljut a szívig, elegei tettünk hivatásunknak. A szivekből kigyúló okos értelem, a barátság és szerelet vágya' kivirágzik és egymás keze ut'án nyúlunk. Kass János elhallgat. Hallgatását egy csendes kérdéssel zavarjuk meg: — Mit üzen csehszlovákiai ismerőseinek? , Finom művészkeze pillanatok alatt alkot. A rajtos üdvözletet átadja nekünk. Mi pedig az olvasónak . . . SIMKO MARGIT iS-je^eisi Ül SZÖ 10 * 1965. január 9.