Új Szó, 1965. január (18. évfolyam, 1-29.szám)

1965-01-30 / 29. szám, szombat

Az alábbtakban részletel közlünk a fenti címmel a közeltövöben megje­hnö regényből. A regény' a Szlovákiai Politikai Könyvkiadó és a magyaror­szági Kossuth Könyvkiadó gondozásá­ban jelenik meg. Egri Viktor új regényében az elmúlt évtizedek megrázkódtatásokban és küzdelmekben bővelkedő körképét ad­ja. A regény főhőse, az emlékezését író Takács Ferenc 13 füzetében egy egyszerű, küzdelmes emberi élet tör­ténéseire bontva jelennek meg az el­múlt évek problémái, mégpedig olyan megvilágításban, amely összhangban van a legújabb értékelések következ­tetéseivel. A közeljövőben megjelenő könyv — minden bizonnyal — az olvasók kö­zött is meleg fogadtatásra talál. A nyám az első éjszakét velem együtt még Vince bácsi há­lában töltötte; oly nagy volt benne a félelem, hogy reggel csak hosszii rábeszélés után lépett be házunk ud­varába, ahonnan tíz hónappal ezelőtt elhurcolták. Este, amikor megjöttünk, vacsora «tán Vince bácsi kezébe nyomtam az Oj Szót. — Olvassa, Vince bácsi! Az első fecske! Örömmel nyúlt utána, belelapozott, majd eltette és megjegyezte, hogy a vasárnapi nyugalomban az első betű­től az utolsóig elolvassa. Kívánságára minden héten elhoztam neki az újságot, de szemmel látha­tóan egyre lankadó érdeklődéssel ol­vasta. Végül is kíváncsian megkér­deztem: — Mi baja a lappal, Vince bácsi? Tálán nem tetszik magának? — Mi tessék rajta? Talán az, hogy magyarul van megírva? — felelte. Nem ő volt az egyedüli, aki nem barátkozott meg az újság szellemé­vel. Az olvasók közt nem egy akadt, aki az első köztársaság idején tagja volt a Szentiványl és Szüllő vezette Egyesült Magyar Nemzeti Pártnak, s most azt várta, hogy a lap — ha az magyar nyelvű és a magyarok nevé­ben beszél — legyen ellenzéki, száll­jon szembe a kormánnyal, bírálja ke­ményen intézkedéseit, ne értsen egyet a politikájával. Az ellenzékieskedés furcsa módon nem csupán a kimon­dottan maradi elemek magatartását Jellemezte, hanem az olyan embere­két is, mint amilyen az orosz fogság­ba esett és a Vörös Hadseregben har­colt Vince bácsi volt. Akkoriban sok vitám volt vele és a többiekkel is, akik a lap szerkesz­tőire egyszerűen ráfogták, hogy „be­eseheltek". Május elsején a hetilap napilappá alakult át, a példányszáma erősen csökkent, ós hosszú időbe, évekbe telt, míg az ellenzékleskedők jobbik része megértette, hogy a párt és a kormány politikáját hirdető magyar lap felvilágosító ós tájékoztató mun­kájával éppen a mi érdekeinket vé­di. Akkoriban, negyvenkilencben és az ötvenes évek elején engem is gyak­ran ért vád, hogy becseheltem. Nem hangoztatták nyíltan, a szemembe senki nem merte mondani, de azért tudomásomra jutott. Nagy adag türe­lem meg higgadtság kellett, hogy ez az ostoba gáncsoskodás leperegjen az emberről, és ne érezzen haragot azok­kal szemben, akik így magyarkod­tak. Smatlák a karácsonyt még a há­zunkban töltötte családostul, de az új esztendő első hetében felkészült a visszaköltözésre. A hó végén meg­jött édesapám is Pista öcsémmel. Pis­ta két hetet töltött otthon türelmet­lenül és mikor bejelentette, hogy visszautazik, már én sem csodálkoz­tam. Anyám már ősz óta tudta, hogy Milada „nyelvtanításának" szerelem lett a vége. Elhatározott dolog volt, hogy Pista nem hozza ide a bizony­talanba a menyasszonyát, de Smidáék befogadják a házukba, a családjuk­ba. így kellett lennie, a szerelem nem ismer nemzetiségi megkülönböztetést és faji előítéletet, én is jónak láttam, hogy Pista visszamenjen, az az ide­gen cseh föld így közelebb kerül hoz­zánk. Farsangkor csöndben megtart­ják az esküvőt; legalább én jöjjek el, ha a szülők ebben a különös „tör­vényen kívüli" hazaköltözködésben nem mernének vonatra szállni — ez­zel vett tőlem búcsút Pista öcsém. tel, az anyanyelvein vató' vélemény­mondás lehetőségét. Az ország több mint ötszázezer magyarja már nem titokban, de nyíltan kinyilváníthatja akaratát, faluban és városban szer­vezkedhet és a természetes kiválasz­tódás törvénye szerint társadalmunk legkiválóbb, haladó gondolkodású, baloldali érzelmű tagjait állíthatja a helyi szervezetek élére. Ma már félig történelem ez a vi­harosan Induló kezdet, a sok gáncs és ellenállás, a becsehelés bélyege, de a helyi és járási potentátok mes­terkedése ls, amellyel a szervezkedést gátolni, vagy ütemét fékezni akarták. Nem tudom, minek köszönhettem, hogy negyvenkilenc márciusában a Kormánypalotában tartott alakuló EGRI VIKTOR: Azon a nyáron más fordulat ls tör­tént. Egy szombat este édesapám azzal fogadott, hogy Hubík Dani keres. — Nem tudja, mit akar tőlem? — faggattam türelmetlenül apámat. — Nem kötötte az orromra — fe­lelte kissé bosszúsan. — Láttam a ké­pin, igen izgatott volt. Csak aztán bele ne másszatok valami ostobaság­ba. Megértettem az öregemet, hogy bántja a nagy titkolózás, haragudtam is Danira, hogy olyan kurtán-furcsán üzen. — Ne féltsen minket, apa — mond­— Járjatok szerencsévell Ogy tettek-vettek, hogy ne foghassa ríjuk senki, tüntetni jöttek, de jól­esett ezt a rosszul leplezett mozgoló­dást látni és érezni. Csak egy intés kell és jönne a fél falu vasvillával, akár puszta kézzel ls segítségünkre. A csendőrök talán tudták, mire ké­szülődünk, de egy sem mutatkozott. Benn a bíró szobájában ott ült már Stefunkó kövér méltósággal, de mint­ha kevesebb rátsrtiság áradt volna belőle, amikor beléptünk. — Deputáció? — pillantott ránk meglepetten. — Miféle ügyben? — A maga ügyében — felelte Hu­MEGMONDOM MINDENKINEK N égy esztendeje már, hogy meg­szűnt a pusztító öldöklés, a fasiszták határtalan kegyetlenkedése, ám ha békén éltünk is, még nem ért véget hányattatásunk. Most a CSEMA­DOK megalakulásával új fejezet kez­aődött az életünkben, egyesületünk létrejöttének puszta ténye jelezte, hogy megszűnt a jogfosztottság, szá­munkra ís ütött az igazi felszabadu­lás órája, és biztonságos új élet ve­heti kezdetét. Amiről a tanfolyamon Kántor dok­torral oly hévvel vitatkoztam, most kézzelfogható valóság lett: birtokunk­ban a szerv, amely megadja az össze­fogás, a szervezkedés, az összejöve­gyűlésen a háromszáz meghívott közt én is ott lehettem; talán a felkelés­ben való részvételemnek, vagy annak, hogy pártlskolai végzettségemet szá­mon tartották. Bárhogy volt, engem ez ugyanúgy sarkallt, mint a többi meghívottat. Otthon, Bélafalván én indítottaméi a szervezést, szívvel-lélekkel fogtam neki, de kezdetben botladozva ment, az emberek gyanakodtak és száz ki­fogásuk volt, hogy visszahúzódjanak, továbbra ls begubózzanak. Meg kel­lett értenem, hogy akit sokat ütnek, nehezen hiszi el, a bot nem arra kell, hogy üssön, hanem, hogy támaszt ad­jon. Tavaszig mindössze harmincan ' álltunk össze, de még abban az esztendőben közel százra szökött fel a számunk, és ez már nagy ered­mény volt. Elnökül Vince nagybácsi­mat választottuk meg; a hirtelen ka­pott tisztség egyszeriben feltámasz­totta benne azt a fiatalt, aki félig virtusból, félig a szíve parancsára a vörösökkel tartott, és keményen állta a sarat. Tagtoborzó körutunkon nemegyszer megesett, hogy akit felkerestünk, szégyenkezve szabadkozott: — Ne haragudjatok rám, de én reszlovakizáltam. Nem állhatok be közétek. Vince bácsi szomszédja, Halász Gé­za ugyanúgy érvelt: — Én ls aláírtam azt a papírt, a reszlovaklzációt. Kitörülnék a neve­met a névsorból. — Ki az, aki kitörülné? — kezd­tem faggatni. — Hát az, aki ellenőrzi. — De hiszen mi vagyunk az ellen­őrök. Csak azokhoz látogatunk el, akiknek köztünk a helyűk... Ha máskülönben jónak látja, minek sza­bódik? Géza bátyám hallgatott és keserves képpel csak nézett, bámult ránk. Éreztem, hogy belül háborog és kín­lódik. Szlovák szókincsében jóformán száz szó sincs, csak a jónapot-ot tudja, meg a hivatalok neveit, a hivatalos írásokét — azokat évek múlva is szlo­vákul mondja —, most meg azon töp­reng, szlovák-e valóban vagy ma­gyar? Dilemmában van, minek is vall­hatja magát, nem éri valami bünte­tés — talán utólag külön parancs­csal a Dunántúlra menesztik —, ha a három évvel ezelőtt kényszerűség­ből aláírt papírt most a belépésével megcáfolja. — Hát magyarnak érzi-e magát, Géza bátyám, vagy szlováknak? — kérdeztem végül. — Miért kérded, ha tudod, kl és ml vagyok? — szólt rám dühösen, mire én válaszképpen erélyesen eléje tol­tam a belépési nyilatkozatot. — írja alál Úgy hangzott ez a felszólítás, hogy nincs ellene apelláta, nincs többé ki­búvó, alá kell írni, de láttam, érez­nem kellett, hogy Géza bátyám örül a nyomatékos felszólításnak, amely megváltotta kétségeitől. Hadd mondjam el itt ebben a kró­nikámban, hogy választások előtt vagy a gyerekek iskolába íratása idején nemegyszer találkoztam ezzel a ké­tellyel, és mindig sok jó szó kellett, hogy Géza, a Pista, a János bácsik és a fiatalok ís bátran, felemelt fejjel annak merjék vallani magukat, akik mindig is voltak, becsületes, dolgozó magyaroknak. Mindaz, amit itt feljegyzek, talán agyonpolitizáltnak tűnik, ebben a na­gyon személyes természetű vallomá­somban, de ez ls életem tartozéka, erről is beszélnem kell, ha azt aka­rom, hogy számadásom ne legyen túlságosan hézagos, ne adjon számot olyan dolgokról, amelyek a távolálló szemében talán kevés jelentőséggel bírnak — a mi életünkben azonban nem voltak apróságok. tam. — Ha neki forró a feje, az enyém józan marad. Hubik Dani gyermekkori jő bará­tom, néhány esztendővel Idősebb ná­lam, alig valamivel túl a harmincon; alacsony termetű, érettségizett ember. Mostanában a szomszédos állami gaz­daságban dolgozott, azelőtt két teljes esztendeig építkezéseken kereste ke­nyerét. így voltunk akkor mind, ah­hoz nyúltunk, ami éppen akadt, és keveset számított, kinek milyen az Is­kolája és kl mihez ért... Hubíknál nagy meglepetésemre nagy társaságot találtam. Többnyire velem egykorúakat. Bor az asztalon, a ké­pük vörös és bár nyitva van a szoba két ablaka, szinte vágni lehet a füs­töt. Égtem a kíváncsiságtól, mit jelent ez az összeverbuválás. ^anl hangos fogadjlstennel kö­szöntött és mindjárt egy poharat nyo­mott a kezembe. Oly sietve töltöltte tele, hogy túlcsordult. A máskor ko­mótos lassúsággal beszélő ember most Izzott, szinte lángot vetett titokzatos izgalmában. Koccintottunk és ahogy letettem po­haramat, Lehotai Béla, mint a héja lecsapott rám: — Csak te hiányoztál nekünk, paj­tás! Hétfőn reggel velünk jössz a ta­nácsházára. Rácsudálkoztam. Mi az ördögöt ke­ressek éppen hétfőn a tanácsházán, amikor a járáson kell jelentkeznem a heti instruktázsért. Ha elmulasztom, dorgálás jár érte. De ezek a Daniék valami igen fontos dologban sánti­kálnak — apám jól megfigyelte — ideje, hogy megtudjam, miben? — Megyek, ha megtudom, mi ke­resnivalóm a komiszárnál? Dani vette át a szót Lehotaitól: — Csak annyit, hogy menesztjük őkelmét meg a titkár urat. Nem tűr­hetjük, hogy Benešék és a demokrata párt fejeseinek emberei tovább üljenek a nyakunkon. Az első pillanatban azt hittem, hogy rosszul hallom Danit. Nem csekély­ség, amiben a fejük fő! Dani félrevont a sarokba és magya­rázni kezdte, ha nem láttuk a dekré­tumot, amely a falu élére állította Stefunkót, most nem várunk az egy­re késő újabbra. Ütött az óra, hogy megfosszuk a ránk kényszerített tiszt­ségtől. Csak azt tesszük itt a magunk portáján a falu érdekében, amit feb­ruárban a munkások tízezrei tettek Prágában és Pozsonyban az egész or­szág dolgában. Egyszerűen a kész té­nyek elé állítjuk a felsőbb hatóságo­kat és majd eldől, kinek lesz igaza, a közhangulatnak-e, vagy maradnak a nyakunkon a régi rend csahosai? De ki vonhatná kétségbe, hogy nem azt tesszük, amit a józan ész diktál és a párt jónak lát? Eldöntöttük, hogy semmiféle erő­szakot nem alkalmazunk. Stefunkót szép szóval meggyőzzük, hogy el kell tűnnie, levitézlett, vége a kisklrály­ságának! E lhatároztuk azt ls, hogy a hétfői vállalkozásba csak azokat avatjuk be, akikről tud­juk, hogy nem figyelmeztetik Ste­funkót a várható veszedelemre. Apám előtt nem titkolhattam, mi­re készülünk és reggel láttam, hogy Vince nagybátyám a bajusza alatt mosolyog és derűsen vizslat. Nem is állhatta meg, hogy oda ne vesse: — Kössétek fel jól a gatyátokat, fiúk!.Ha ütni kéne, Itt volnék én is. Nálam még van mit törlesztenie. — Bízza csak ránk azt a régi adós­ságát — biztattam. — Ha várni tu­dott három évtizedig, holnapig kibírja. Hétfőn reggel, amikor betértünk a tanácsházára, kint az utcán a kapu előtt és az úttesten vagy százan ácso­rogtak, és mind úgy tett, mintha a véletlen hozta volna ki a házból. Aki nem bírta kl, odavetette kurtán, akár Vince bátyám: bík Dani, akit szószólónak szemeltünk ki. — Mi bajuk velem? — Csak annyi, hogy elég volt a parancsolgatásból. Hívja be a titkár urat. Nem kellett behívni. A fekete lüsz­terkabátos fiatalember riadt alázattal már ott állt a hátunk mögött. — Átvesszük a pénztárt, a község Iratait és könyveit, aztán mehetnek isten hírével — folytatta Hubik. — Itt nincs többé szükség magukra. — De uraim, elvtársak, ez erőszak! Ki hatalmazta fel magukat, hogy így ránk törjenek? — hördült fel Stefun­kó pulykavörösen, és a telefon után nyúlt. Nyilván a csendőrséget akarta hívni vagy a Járást felzavarni, küld­jenek azonnal segítséget, akadályoz­zák meg, hogy erőszakkal megfosszák tisztségétől. — Hagyja a telefont! — szólt rá Lehotai. —• Uraim, én felsőbb rendelkezés nélkül semmit sem adok át — mond­ta Stefunkó makacsul, de hangja már bizonytalan volt és nyugtalan pillan­tással mintha biztatta volna a titkárt: szedd a lábad és teremj itt rögtön segítséggel! Hubik Dani ekkor odalépett az asz­talhoz: — De nehezen mozdul a méltósá­gos úri Talán azt akarja, hogy erő­szakkal távolítsuk el? Szép szó nem elég? Stefunkó felállt, majd visszaroskadt a helyére. — Legalább egy telefont engedje­nek meg! Hubik rám nézett, én meg Intettem: hagyd, hogy telefonáljon. — KIVBI óhajt beszélni? — kérdez­te Dani mézes udvariassággal. — A járással. — Leheti — mondta Dani és Ste­funkó helyett nagyot forgatott az ócska telefonkészüléken. Amint a posta jelentkezett, átadta a kagylót Stefunkónak. — Tessék! S tefunkó a főnököt kérte, keser­gett és magyarázkodott, vagy tíz percig beszélt, kapkodva, egyre nagyobb szüneteket tartva és egyre sápadozva, míg végül csuromvizesen letette a kagylót. Aztán üres tekin­tetét ránk vetette, éreztem, hogy nagy szavakat keres, amelyekkel kellő méltósággal búcsúzhatna, majd zse­bébe nyúlt, kihúzott egy kulcscsomót és levágta az asztalra Hubik elé. — Vigye!... De én mindenről írást kérek. Nálam rend volt, nem cigány­vlrtsaft! Mikor kiment, kint az emberek hangtalan sorfala várta. Azokban a hónapokban bizonyára más falvakban is ugyanez történhe­tett. Valahogy a levegőben volt, hogy egy mesterkélten teremtett helyzet­nek véget kell vetni, és a járáson jobbna'k látták, ha az ügyek úgy ala­kulnak és intéződnek, ahogy a nép kívánja. Most hirtelenében a hivatalos szer­vek hallgatólagos beleegyezésével néppé, jogokkal rendelkező nemzeti­séggé léptünk elő. Ebben az esztendőben és az utá­^ na következőkben is meg kel­lett tanulnunk a közigazgatás, a szer­vező mun-ka csínját-bínját, de a po­litikai élet ábécéjét is. Egykori régi párttagoknak és nekünk fiataloknak is fel kell készülnünk, hogy a nem­zeti bizottságokban, a megalakuló egységes földművesszövetkezetekben átvegyük a vezetők szerepét. Aligha túlzás, ha ebben a króni­kámban azt írom, hogy itt Bélafal­ván — és ezt tapasztaltam sokfelé a szomszédságban is — a közigazga­tási élet úgyszólván összeolvadt kul­turális egyesületünk benső életével. Gyűléseinken nem csupán a tagok, hanem a község minden polgára meg­jelenhetett, nem voltak titkaink, olyan ügyeink, amelyeket nem vitat­hattunk volna meg az egész lakos­ság előtt. Jól emlékszem, hogy már az első, alakuló összejövetelünkön Vince bái tyám szocialista építést emlegetett, és ez akkor, a gyűlés felforrósodó hangulatában már nem úgy hangzott el, mintha számunkra tartalmatlan jelszó lett volna. A járás küldöttje a nemzetiségi helyzetről, majd a terv­gazdálkodásról beszélt. Előttem nem volt új ez a fogalom, amellyel most kellett volna Ismerkednem, de az egy­kori legényegylet termében szorongó faluslak legtöbbje először hallotta anyanyelvén. Kívánták, hogy én is szóljak: vá­rosban nevelt, pártiskolát végzett em­ber vagyok, hozzá még kitüntetett hős, rokkant mivoltom ellenére is az a valaki, akitől nem ls keveset, ha­nem jóval többet várnak, mint más földi halandótól. Nem készültem fel semmiféle beszédre, sohasem volt kenyerem az ilyen ünnepi felszóla-* lás, kínos zavarba jöttem, de hát az ilyen nyilvános beszéd sem lehet rosszabb, mint ha Kántor doktor fag­gatna a szemináriumon. — Hogyan ls állsz azzal a szocia­lizmussal, Takács elvtárs? Mondd el most szépen, nagyon egyszerű sza­vakkal, mit is jelent nektek, hogy egyenjogúak lehettek? Ügy éreztem, mintha rám függesz­tené tekintetét és jóakaratúan, de kis­sé gunyorosan is így biztatna: — Rajta, kezd el, ez a te igazi vizsgád! Nem mondtam sokat, csak éppen azt, amit ebben a percben a fejem és a szívem diktált: — Egyenjogúak lettünk, barátaim, és ez azt jelenti, hogy a ml egünkön is kisütött a nap, a szabadság napja. Most aztán rajtunk áll, hogy élni is tudjunk ezzel az egyenjogúsággal. Ám vigyáznunk keli arra ls, hogy ne csak papíron maradjon. Az a Jó, amit fent számunkra megadtak az legyen idelenn is jó és ne akadjon senki, aki ezt nem így akarná. A mikor ezt így fiatalos hevem­mel csaknem öntudatlanul va­lami furcsa benső sugallat parancsá­ra először kimondtam, nem sejtettem még, hogy olyan bajra tapintottam, amely az eljövendő években annyi keserűségre ad majd okot. Az isko­lában megtanultam, hogy nekem, ha kommunistának vallom magam, min­den erőmmel törekednem kell, hogy a gyakorlatot az elmélettel összhang, ba hozzam. A pártdokumentumokban kifejtett egyenjogúságunk valóban egy új élet biztosítéka volt, de ez a jog szerinti egyenlőség a gyakorlat­ban bizony még sántikált. Hogy mi­ért történt ez így, hogy az érdekein­ket biztosító helyes elvek és hatá­rozatok miért torzultak el és másul­tak meg életünkben nem ls egyszer, erről a későbblek során — amikor életünk kerékkötői, forrófejű nacio­nalisták klcsinyeskedése miatt jóma­gam ís keserű tapasztalatokat szerez­tem — még beszélnem kell. Ha emlékezetem nem hagy cser­ben, ezt a rögtönzött kis beszédemet így folytattam: — Senki sem foghatja ránk, hogy nem szeretjük a munkát. De most az­tán köpjünk a markunkba és neki a dolgoknak! Oj élet legyen itt, szo­cialista élet! Az alapokat most kezd­jük lerakni, becsületesen és jól meg­fontoltan. Nem lesz itt soha semmi baj, ha mindenki azt mondja velem: most aztán gyűrkőzz neki és építs, segíts építeni és nem fél kézzel, de tiszta szívvel, egész emberséggel! Amikor a kézről szóltam, nem gon­doltam rá, hogy nyomorék vagyok, felemeltem ökölbe szorított jobbomat, míg a másik, a csonka, bénán simult az oldalamhoz. Oly dörgő és heves taps tört kl erre, hogy meglepetésem­ben arcomba ment mind a vérem és szememet elöntötte a könny. Mem tudtam folytatni, hiszen az is sok volt, amit mondtam, s úgy hangzott, mintha falum előtt fo­gadalmat tettem volna, éreztem, hogy pirulnom kell, nem tettél még értiik semmit, mégis hangzatos szavakkal élsz, ki adott jogot neked, hogy így kérkedj? Le kellett ülnöm, hogy felindultsá­gom csillapuljon és jó volt. hogy las­san elterelődött rólam a figyelem. Emlékszem arra ls, hogy ott este kezdett először alakot ölteni bennem a gondolat: összetört és megzavart életemnek talán tudok még értelmet is adni. Több mint egy esztendeje már, hogy így élek, család nélkül, Igaz, most van a közelemben valaki, aki gondomat viseli, az édesanyám — itt élek a szülői házban, de amikor az ember közel jár a harminchoz, sem az anya, sem a szülői ház nem tudja pótolni az igazi otthont, a csa­lád melegét. Hogy ml dolgod van ezen a világon, azt ma az emberek előtt kimondtad és ha kérkedő, nagy szavakkal mond. tad kl, hát azon kell lenned, hogy igazai legyenek, tartalmat kapjanak. Ü-J SZÓ 8 * w s- l"" 1 4* ^

Next

/
Oldalképek
Tartalom