Új Szó, 1965. január (18. évfolyam, 1-29.szám)

1965-01-30 / 29. szám, szombat

Pozsonyi mészárosok sztrájkja 1811-ben A napoleoni Franciaország elleni háború részben hazánk területét is érintette. Az a Habsburg-országok pénzügyi helyzetét megingatta, s következményeképpen rohamosan emelkedett mindennek az ára. A hivatalok, hogy mérsékeljék a szegényebb rétegek elégedetlenségét, a növekvő drágaság ellen maximális árak megállapításával próbáltak küzdeni. Ezzel a kísérletezésükkel azonban egészben véve kudarcot vallottak, elsősorban azért, mert az ármeghatározásban nem voltak következetesek. Így például a hús árát egy évben ötször is módosították, ugyanakkor az állatok felvásárlási árát nem határozták meg. Ebből természetesen az következett, hogy a mészárosok többnyíre haszon nélkül dolgoztak. A pozsonyi mészárosok céhe a helyzetük elleni tiltakozásul 1811. február 26-án beadványt nyújtott be a megyének, amelyben a helyzet vázolása mellett egyúttal a mészárosoknak azt az elhatározását is közli, hogy a céh tagjai beszüntetik a munkát, ha a marhahús árát nem szabják meg igazságosan, vagyis a szarvasmarha vásárlási árának megfelelően. Hangsúlyozták, hogy a régi szokás, azaz a pesti árak szerinti árképzés ez Idő szerint nem felel meg. A pozsonyi megye elöljárósága a beadványról az említett év március 1-én tárgyalt. Arra a megállapodásra jutott, hogy a mészárosok eljárása nem egyeztethető össze az érvényben levő előírásokkal. A mészárosoknak — ezek szerint — ugyanis joguk vaii arra, hogy szakmájuk gyakorlásával felhagyjanak, csakhogy ezt a szándékukat hat hónappal előre be kell jelenteniük. Ezenkívül úgy vélekedtek, hogy a mészárosoknak az előző év teléig nagy volt a nyereségük, s ezért igazságos, hogy ,a húst Szent György napjáig (április 24.) maximális áron árusítsák: a marhahús fontját (56 dekagramm) 30 krajcárért (ez három krajcárral így is magasabb a pesti árnál), a faggyú fontját 1 forintért (60 krajcár), a gyertyát és a szappant legfeljebb 1 forint 36 krajcárért árulhatják. A borjú- és birkahús árát n.enj szabták , nje& ,de mérését csak azoknak a mészárosoknak engedélyezték, akik egyúttal marhahúst is kimértek. Az említett megyéi gyűlésen, amelyen a mészárosok céhének beadványáról tárgyaltak, jelen voltak a városi tanács küldöttei is. Ök is tiltakoztak a beadvány ellen. Ez érthető, hisz abban az esetben, ha a mészárosok üzletüket bezárják, a város húsellátását a városi tanácsnak kell biztosítania. Azt pedig ők is jól tudták, hogy az adott körülmények között a hús árusítása a megye által megszabott áron veszteséggel járó üzlet. A mészárosok kérését nem orvosolták. Erre bezárták üzletüket, s a húsmérést a városi tanács volt kénytelen átvenni. Június 18-án a városi tanács ismét tárgyalt a mészárosok ügyéről. A városi tanács ugyanis panaszt emelt, hogy április végétől június közepéig, mióta a húsmérést végzi, tehát másfél hónap alatt erre a vállalkozásra 114 000 forintot fizetett rá. Ezzel a város kiadásai napról napra emelkednek, s az adott körülmények között nem akad senki, aki hajlandó volna a húsmérést átvenni. Ekkor a megye kénytelen volt a kérdést a mészárosokkal megoldani. A mészárosok készek voltak a húsmérést a tanácstól átvenni, s újból kinyitni üzletüket, ha a következőképp módosítják az árakat: a marhahús fontja 46 krajcár (két krajcárral olcsóbb, mint Bécsben); 1 font faggyú 1 forint 32 krajcár; 1 font gyertya és szappan 2 forint 24 krajcár. Ezzel eltértek attól a hagyománytól, hogy a pozsonyi árakat a pest megyei árakkal egyeztessék. Ezzel a megoldással a városi tanács megszabadult a húsmérés gondjától, a mészárosok lényegében szintén érvényre juttatták követeléseiket, még ha 2 krajcárral olcsóbban mérték is a hús fontját, mint bécsi kollégáik. A nemesség pedig, amelyik kezében tartotta a megye igazgatását, s amely önzésével ezt a helvzetet előidézte, győztesen került ki a viszályokból: a szarvasmarha árát — ami neki igen jól jövedelmezett — továbbra sem határozták meg. A viszályra tehát végeredményben a fogvasztók fizettek rá. 1811. június 18-tól a húsért 50 százalékkal többet kellett fizetniük. Ugyanakkor a munkások napszáma (36 — 50 krajcár) a régi maradt. Az adó fizetőket ugyancsak súlyosan érintette az ügy, mert nekik kellett azt a 114 000 forintot kiegyenlíteniük, amit a város a másfélhavi húsvá gásra ráfizetett. K. f. Kirándulás balettországba Csodálatos dolog a művészet. Az ember ezerféleképpen képes a lélek milliónyi húrjának pengetésére. Van, aki ecsettel vagy vésővel — vászonra, vagy a bronzba és márványba képes a világot újravarázsolni, van aki a hegedű négy húrjával csak a szférák zenéjéhez hasonlítható hangokat tud előcsalni a hangszerből. Moszkvában egy szerencsés találkozásnak köszönhető, hogy a legsajátosabb művészetek egyike — a balett — műhelytitkainak rejtelmeibe sikerült néhány órára betekintenem. Ki ne hallott volna már a moszkvai balett-iskoláról, vagy általában az orosz balettról? Nehéz lenne ma a világon jelentősebb színházat találni, ahol a vendégkönyvben ne találnánk bejegyzést orosz balett táncosnő látogatásáról, vendégszerepléséről. Egy ügyetlen tánclépés Agnesa moszkvai lány. A Majakovszkij tértől nem messze, az ifjúsági kávéházban ismerkedtem meg vele. A sok-sok fiatal lány között is feltűnt kecses mozgásával, csilingelő nevetésével. Felkértem őt egy keringőre. Vesztemre, mert a zenekar csakhamar twisztbe kezdett. — Semmi sem történt — mosolygott Agnesa. — Azért még becsületes ember lehet, ha nem is tud twisztelni. Különben... ha kedve van, holnap találkozhatunk. A Nagyszínház mellett van egy kedves kis kávéház ... Aztán ha érdekli, megmutatom a munkahelyemet. — Hol dolgozik? — Mit gondol? Egy kis kajánsággal a hangomban feleltem: — Egyetemre jár? — Majdnem eltalálta. A Nagyszínház balettiskolájának nyolcadik évfolyamába járok. (Itt titokban a Komáromi Művelődési Otthon 1949-es tánctanfolyamára gondoltam, ahol majdnem megbuktam keringőből.) Egy arisztokrata — Legelőször talán Jurij. bácsinak mutatom be — mondta Agnesa a másnapi találkozón. Szemében huncút fény villant: — Különben: Mikor látott utoljára élő grófot? — ??? — Igen, élő grófot. Ha érdekli, elárulom, hogy Jurij Alekszejevícs Bahrusin a régi Oroszország egyik legpatinásabb nevű családjának a sarja. Édesapja — neves koreográfus — alapította a múlt század végén Oroszország első színházmúzeumát. Jurij Alekszejevics tizenhétben — közvetlenül a forradalom után — a kincset érő magánmúzeumot a népnek adományozta. És a szovjet kormánynak felajánlotta szolgálatalt. Mint a világ színművészetének nagy ismerője, a balettintézetben és a Színművészeti Főiskolán azóta is ő a színháztörténet professzora. Pedig már közelebb van a nyolcvanhoz mint a hetvenhez. Agnesa bekopogott a professzor dolgozószobájába. Hófehér hajú, szálfaegyenes tartású idős ember nyitott ajtót. Velem kezet fogott, Agnesa arcát pedig kedvesen megcirógatta. — Láttalak a múlt héten a Hattyúk tavában. — Csakugyan, jurij Alekszejevics? — Ha megnézi az iskolát — fordult felém a professzor, mindenesetre látogassa meg a nyolcadik lányévfolyamot. A lányok között egészen kivételes tehetségek vannak — majd minden átmenet nélkül folytatta: Talán ön is tudja, hogy intézetünket még a napóleoni háborúk előtt — 1773-ban alapították. Akkoriban a Moszkvában időző cár és a főurak a legszebb mozgású jobbágy lányokat válogatták ki, és képezték ki baletttáncosnőkké. Az orosz-francia háború előtt már sok-sok fiatal orosz leány táncolt Európa legkiválóbb együtteseiben. Amikor Napoleon Moszkva felé közeledett, a cár az egész intézetet áttelepíttette Szibériába. Három esztendeig — a főváros újjászületéséig — zavartalanul folyt itt a tanítás. Érdekességként megemlítem, hogy a fasiszta hordák .izelsdtekor — negyvenegyben — i'gyanerre a területre telepítették idš'ílenesen a balettiskolát. Jómagam is itt tanítottam akkor a növendékeket színháztörténelemre. Az idős ember vissza-visszakalandoz a történelembe. Olyan embereket említ, mint Pavlova, akinek nevét aranybetűkkel találjuk beírva az orosz balettiskola történetében. Ö is ebben a csaknem háromszáz esztendős ódon épületben kezdte pályafutását. Maja Pliszeckaja, napjaink egyik legnevesebb balerinája, szintén itt tanult balettezni. Azaz hogy nemcsak itt az ölnyi vastag falak között, hanem három évig a szibériai tajgában, az evakuált iskolában.. A szovjet kormány Lenin-renddel tüntette ki... A jövő balerinái A nyolcadik évfolyam tanterméből valami ismert dallam foszlányai jutnak a látogató fülébe. Bahrusin professzor, mielőtt belépnénk a terembe, röviden elmondja, hogy éppen Galena Nyikolajevna Kirillova oktat klasszikus táncra tíz lányt. Az Intézet legtöbbet ígérő évfolyamát tapasztalt pedagógusra bízták, aki fiatalabb évéiben a Nagyszínház primadonnája" volt, de több nyugati főváros balettszínpadán is fellépett. — Mennyit gyakorol naponta a nyolcadik évfolyam egy-egy növendéke? — Csak hat órát — mondta Kirillova. — Eb'oől három-négy óra klaszszlkus tánc. Az iskola kilenc évfolyamos. Könnyen kiszámítható, mennyit kell gyakorolni, amíg a növendék eljut a végső „győzelemhez", — a Bolsoj Tyeatr világot jelentő deszkáira. — Csak a kilencedik tanfolyam elvégzése után kapnak a növendékek komolyabb szerepet? — Statisztaként vagy kisebb szerepekben az ország első színházában az alsóbb évfolyamok növendékei is fellépnek. Az is megtörtént már, hogy s balettintézet növendéke főszerepet táncolt a Nagyszínházban. Tavalyelőtt jeleňa Rjabinkina a Hattyúk tavában — diplommunkaként — főszerepet kapott. A vizsgaelőadásokat minden esetben óriási érdeklődés előzi meg. Külföldi — angol vagy francia színházi szakemberek is ott ülnek ilyenkor a nézőtéren. Rjabinkina olyan nagy sikert aratott, hogy több nyugati országból még aznap akarták szerződtetni. — És leszerződött? — Igen, — a Nagyszínházhoz. Vendégszereplésre azonban már több ízben járt a nyugati metropolisokban. Galena Kirillova egy gondolatnyi ideig elmereng: Bahrusin professzor észreveszi a hangulatváltozást. — Maga is azokra a forró hangulatú színházi estékre gondol, Galena, amikor még önnek tapsolt a közönség? Igaza van, az idő talán senkinek sem olyan nagy ellensége, mint éppen a balett-táncosnak. Szerencsére itt az utánpótlás — soha még ennyi tehetséges fiatalt nem láttam egv évfolyamban, mint itt a nyolcadikban. Hogyan iesz valakiből balett-táncos Megtörténik, hogy valaki még gyerekkorában elhatározza: „belőlem pedig, ha törik, ha szakad, orvos vagy mozdonyvezető lesz". Sokszor előfordult már, hogy az ilyen elhatározások valóra is váltak, és az illető húsz egynéhány éves korában, szorgalmas tanulás után valóban magára is öltheti a fehér köpenyt vagy a mozdonyvezető kék egyenruháját. Azt azonban, hogy balett-táncos leszek" — adottságok híján — hiába határozná el a közönséges halandó. Hogyan történik hát e különlegesen szép művészeti ágazat képviselőinek a kiválasztása? Alekszej V. Zsukov, az évfolyam művészeti vezetője, felelt a kérdésre. — Nézze, ott a jobbszélen azt a hosszú fiút. Ivan Szalcov a neve. Tanácsolom, jegyezze meg ezt a nevet. Néhány év múlya — biztosan tudom, — hallani fog még róla. Viktor — a fiú apja — ma a Nagyszínház szólótáncosa. Dédapját vagy ükapját — nem tudom már pontosan hányadik ősét — a cár szép mozgásáért szabadította fel a jobbágyság alól. Azóta a család minden nemzedéke ad az országnak egy-egy kiemelkedő művészt. — Tehát akkor többségében a régi, hagyományos művészcsaládokból kerülnek ki az intézet növendékei? — Dehogy! Ivan esete kivételként erősíti a szabályt. A növendékeket az ország ezernyi alapfokú balettiskolájából válogatjuk ki. Mondhatom, fölötte felelősségteljes munka, ha azt akarjuk, hogy az „Ami énekben olasz, az a táncban az orosz" szólás-mondás továbbra is fennmaradjon. Hogy valaki a mi iskolánk növendéke lehessen, több tucatnyi követelménynek kell megfelelnie. Ha a jelentkező ezekből a követelményekből csak egyet nem teljesít, már szóba se jöhet a felvétele. Csak így tudjuk fenntartani az iskola magas művészi színvonalát. Kétszáz növendékünk között különben vannak amerikaiak, indonézok, angolok, kubaiak, ghanaiak és más nemzetiségűek. A balett előnye, hogy nemzetközi nyelven szól a nézőhöz, így a kubai kislánnyal épp olyan jól megértem magam már az első napokban, mint a született moszkvaiakkal. A legkisebbek A harmadik fiúosztályban éppen befejeződött a történelem óra. A tanár Hannibálról beszélt. Ezután a háromórás klasszikus „táncadag" következett, és csak Jó ötvenperces szemlélődés után a szünetben nyílt alkalmam elbeszélgetni az egyik fiúval: — Misa Szimonov a nevem — mondja a mandula vágású szemű fiú. — Édesapád?... — Elektrotechnikus, Itt Moszkvában. — Mit tudsz Csehszlovákiáról? Misa hallgatásba merül. Aztán a többiek segítettek neki. „Hát nem emlékszel Hanzelkára és Zikmundra?" Misa erre elpirult és elmondta a „leckét": „Csehszlovákia fővárosa Prága, milliós város. Az ország ipara..." — Mióta balettozol? . — Elsőosztályos voltam, mikor a tanító néni először elvitt a tanfolyamra. — És hogy haladsz a tánctudásban? — Tudom is én?! A múltkor jutalmul a Nagyszínházban statisztálhattam. Eltáncoljunk valamit a „Ravasz rókák"-ból? — Ha nem esik nehezetekre ... A zongorista előbb előfutamokat játszott, aztán a tanárnő beintett a fiúknak. Miközben a talán tizenegy esztendős fiúk a gyermekbalettet táncolták, arra gondoltam: a tizenkét emberpalánta közül vajon melyik öregbíti majd messzi országokban tovább az orosz balett hírnevét. TŰTH MIHÁLY CESKOSLOVENSfíO/rí Mire képes a nyomor Ray Charles, a hírneves amerikai dzsesszénekes és zeneszerző súlyos szembetegségben szenved, és vakság fenyegeti. A dúsgazdag zeneművész hirdetést adott fel, és 300 ezer dollárt kínált egy egészséges szempárért. Carlos Martinez 24 éves perui fiatalember személyében akadt is jelentkező: Martinez 75 ezer dollárírt eladná az egyik szemét. A Csehszlovák Posta 1,40 korona értékben új bélyeg kiadását tervezi. A bélyeq mesterséges holdat ábrázol. Tervezte /. Lukavský. J£(fen a aitág, Az emberiség évi gyarapodása 65 millió A legkorszerűbb módszereket alkalmazó világstatisztika érdekes adatokkal világítja meg korunk rohamos fejlődését. Földünknek tavaly 3 milliárd 283 millió lakosa volt, s az emberiség évi gyarapodása 65 millió. Földünk lakossága 1980-ban feltételezhetően eléri a 4 milliárd 300 millió főt. A legnépesebb területek: Ázsia (az emberiség 56 százaléka itt él) Európa és Észak-Amerika [az emberiség 28 százaléka itt él), Latin-Amerika és Afrika (az emberiség 16 százaléka itt él). Az évi szaporodást tekintve a világ országai között Elefántcsontpart vezet — 56 újszülött jut ezer emberre, utána Togo és Dahomey következik. Mint földrész Délkelet-Ázsia vezet, mert itt 49 gyermek jűt ezer emberre. Ugyanakkor a halandóság is a trópusi és Dél-Afrikában, valamint Délkelet-Ázsiában a legnagyobb: 24 haláleset jut ezer emberre, Elefántcsontparton 33,3. A legalacsonyabb a halandóság Izlandon, itt 6,8 eset jut ezer emberre. Világátlagban 17 ezrelékes a halandóság. Az Egyesült Államokban például 12 másodpercenként egy emberrel szaporodik az ország lakossága. Ez az arány úgy alakul ki, hogy minden 7,5 másodpercben születik egy ember, s minden 17 másodpercben meghal egy amerikai polgár, minden másfél percben pedig bevándorol egy idegen állampolgár. Érdekes statisztikai adat:.vannak olyan országok, amelyekben a lakosság nagyobb része külföldön született. így van ez például Monacóban és Izraelben. Az előbbiben a lakosság 69, az utóbbiban pedig 62 százaléka külföldön látta meg a napvilágot. A monacóiak zöme Olaszországban vagy Franciaországban született. Hasonló ará-nyú a külföldön születtek száma Adeniben és Hongkongban. Ausztráliában a lakosság 17, Kanadában 16, Új-Zélandon 15 százaléka külföldi születésű, A világ legnépesebb városai így vezetnek Tokió 10 629 525 New York 7 781 984 (247 négyzetkilométerrel nagyobb területű, mint Tokió) Sanghai 6 900 000 Bombay 4 010 000 Chicago 3 550 404 Kairó 3 418 400 Rio de Janeiro 3 223 408 Tienr.in 3 220 000 Leningrád 3 180 000 London 3 179 980 Sao Paulo 3 184 804 Osaka 3 151 000 Mexico 3 050 723 Szomorú adat: A föld lakosságá A Szovjetunióban — a Kirgiz SZSZK-ban — különleges kígyófarinot létesítettek. Jelenlegi állományuk 2500 mérgeskigyó. Képünkön: a vipera tálba csepegteti mérgét. Ám ügyelni keli, ne hogy megsebesítse „gondozóját". [TASZSZ felvételej B| SZÖ 6 * 1985. Január 3K