Új Szó, 1965. január (18. évfolyam, 1-29.szám)

1965-01-23 / 22. szám, szombat

I

dén, az esztendő első napján többen kerültünk össze egy prágai ösmerösömnél. Közvet len hangon arről beszélgettünk, ami velünk és ami másokkal történt az elmúlt esztendőben. Idővel a beszélgetés lendületessé, színessé vált: mindenki olyan történetet mon dott el, amely az élmény erejével hatott. Az egyik történetet egy prágai színész mondta el és így hangzott: — Van egy nővérem, önálló természetű, ügyes, csinos, munkaszerető asszony, de mint mindenkinek, neki ls megvoltak a hibái. Gyenge oldala például az volt, hogy' nem fért öszsze a férjével, akit mogorva, féltékeny és összeférhetetlen természetű embernek tartott. Noha két szép gyermekük volt már, házasságuk gyakori veszekedésektől visszhangzott. Életük elviselhetetlenné vált. Nővérem válni akart, a férje nem. . huzavona kezdődött és végül azzal végződött, hogy egy napon, amikor utcájukban megüresedett egy házmesteri lakás, nővérem elvállalta a házmesterséget, majd összeszedve lakásában saját holmiját, fogta két gyermekét és átköltözött az új lakásba. Férjét kész helyzet elé állította, néhányszor ugyan próbálkozott még közeledni, velem is, anyánkkal is üzent a nővéremnek, hogy szánja-bánja durvaságait, Ígéri, hogy megváltozik és nem kínozza többé féltékenységével, de nővérem hallani sem akart többé házassága helyreállításáról. Dühbe Jött, ha csak szóba hozták előtte a férjét, haraggal, megvetéssel beszélt róla. Azt mondta, semmi sem teheti úgy tönkre egy asszony életét, mint a féltékenység. Akinek nem volt benne része, az nem tudja megítélni, milyen pokoli megaláztatásokban részesült naponta. Házasságában a féltékenység olyan gyilkos légkört teremtett, hogy az állandó feszültség tűrhetetlenné vált. Ha tovább tűrte volna, előbb-utóbb valóban elkövette volna mindazokat a disznóságokat, amelyek férje agyában születtek meg. Asszonyi és anyai méltóságát védte, amikor sok gyötrődés után a válás mellett döntött. Ezért erélyesen visszautasított férje részéről minden közeledést és anélkül, hogy bárkihez anyagi segítségért fordult volna, önmaga erejére támaszkodva, nekilátott új élete kialakításához. Házmesteri teendői mellett egy gyárban vállalt munkát, és éjjel-nappal azért dolgozott, hogy gyerekei számára megszerezze a legszükségesebbet. Amikor néhány hónap múlva élete rendes kerékvágásba lendült, beadta válóperét, amely férje ellenállása miatt egy évig elhúzódott. Válás után könnyebb lett a helyzete, mert férjének visszamenőleg ls fizetnie kellett gyermekelért a tartásdíjat. Férje ott maradt a régi lakásban, havonta pontosan elküldte nővéremnek a tartásdíjat, de soha kísérletet sem tett, hogy meglátogassa vagy hogy gyerekei Iránt érdeklődjék. Ennek ellenére egyik a másikról mindent tudott, hisz egy utcában laktak és mindig akadt egy szomszéd vagy szomszédasszony, aki többek között, csak úgy mellékesen, hírt hozott, tájékoztatott. De erre sem volt nagy szükség, nővérem a hírmondók nélkül ls pontosan tudta, hogy férje mikor vásárolt porszívót, jégszekrényt vagy szőnyeget. Nővérem férje ugyanis mázoló volt és napi nyolcórás elfoglaltsága után kezdődött tulajdonképpen az Igazi munkája. Az utca lakói gyakran láthatták, hogy délután négy órakor megindul kétkerekű kocsijával — amelyben a létrát, munkaszerszámokat szállította — hogy az éjjeli órákban Jó pénzért kifesse ösmerős és ösmeretlen megrendelők lakását. Ezzel a feketézéssel hetenként néha ezer koronát is keresett. A pénzért pedig gépesítette és csinosította háztartását. Mindenki azt várta, hogy egy napon majd asszonyt visz haza... sőt nővérem egv ízben — amikor évekkel ezelőtt a legdrágább televíziót szállította haza — azt a gúnyos, mondhatni epés megjegyzést tette a gyerekek előtt, hogy legközelebb asszonyt szállít majd haza kétkerekű kocsiján. A gyerekek — két serdülő lányka — a megjegyzésre hangosan vihogtak. Ä

pjukról ugyanaz volt a véleméményük, mint az anyjuknak. Haragudtak rá, anyjuknak nem is kellett nagyon táplálni ezt a haragot, hisz maguk is láthatták: míg apjuk a legdrágább luxusholmikat vásárolja magának, addig nekik igen szerény, szegényes holmikkal kell megelégedniök. Otthon egy-egy ünnepi ruháért vagy cipőért komoly harc dúlt. Könnyek áradata kísérte az ünnepek előtti bevásárlásokat, mert anyjuk összekuporgatott garasaiból alaposan megfontolta, hogy mit vegyen az idősebbnek és mit a fiatalabbnak. Sosem kapták meg azt a ruhadarabot, ami tetszett nekik. Ha bőgtek, anyjuk szigorúan rájuk szólt. „Menjetek apátokhoz, annak elég pénze van." Persze nem mentek, nagyon Jól tudták, hogy a legsúlyosabb bűnt követnék el, lépésük hűtlenséget Jelentene, megszegését ama fogadalomnak, amit anyjuk iránti együttérzésből önkéntes daccal vállaltak. Ez a dacos hűség késztette őket arra ls, hogy elbújjanak, kapualjakba meneküljenek, ha látták apjukat kétkerekű kocsijával közeledni. Később az apjukkal való találkozás már azért ls kínossá vált számukra, mert anyjukhoz egy Idegen Járt. Kedves, szívélyes, barátságos volt ugyan hozzájuk, de — ezt mindketten egymás közt megállapították — Idegen. így múltak az évek. Az Idősebb lány letette a kereskedelmi érettségit, a főpostára került. Először az ajánlott leveleket vette fel, majd az egyik legforgalmasabb pénztárnál dolgozott. Mindenütt gyors és pontos munkát végzett. Felettesei annyira meg voltak vele elégedve, hogy három év múlva postamesternőnek neSZABÓ BÉLA: sét. Tehetetlenségében nadrágjába törülte a kezét, pedig a keze nem volt nedves, de azért továbbra is csak törülgette, aztán topogni kezdett a slrő lány körül. — Te Irén — szőlt végra — te valamit akarsz tőlem. A lány felkapta a fejét. — Most már nem akarok semmit — mondta zokogva, fel is ugrott, menni, menekülni akart Innnen. Abban a pillanatban azonban égni, füstölni kezdett a rántás. A tűzhelyhez ugrott és gyors mozdulattal lehúzta a lábast. — Odaégett — kiáltott fel kétségbeesetten. — Nem baj — bólintott az apja. volt ünnepe. Akkor eltökélte magában, hogy mindezen változtatni fog. Anyját ugyan nem adhatja vissza az apjának, de gondoskodik arról, hogy ünnepe legyen, mint más tisztességes embernek. Tervéről azonban nem tett említést, titokban akarta tartani, meglepetésnek szánta. Azt azonban megkérdezte, elhozhatja-e Márta nővérét... mellékesen azt ls megjegyezte, hogy már menyasszony. Most azt várta, hogy apja érdeklődni fog Márta vagy a vőlegénye iránt, de csalódott ... — Eljöhet — válaszolta röviden az apja, majd kis szünet után folytatta — most aztán megmondhatod, miért Jöttél hozzám. vezték kl. Huszonegy éves volt, amikor tizenhat postai alkalmazott munkáját irányította és ellenőrizte. Naponta százezrek mentek át a kezén, a legkisebb tévedést nyomban észrevette és nem nyugodott addig, amíg rá nem jött, hogy ki követte el a hibát. S

zép fizetése volt. Már nem kellett várnia, amíg anyja veszi meg a ruháját, maga dönthetett, azt a holmit vehette meg, ami kedvére volt. A bevásárlás azonban továbbra is bizonyos szertartással Járt. Ilyenkor az egész család kivonult, anyjával és húgával együtt Járta izgalommal és fáradhatatlanul a boltokat, amíg rá nem akadt arra az anyagra, amelynek minősége és színe megfelelt. Anyja és húga természetesen beleszólhatott, vitatkozhattak vele, de a döntés joga az övé volt. Nos, az utolsó bevásárlásnál különbözött össze a két lány. Az idősebb akkor már menyasszony volt, ágyneműt és egy álomszép, kék kosztümanyagot vásárolt magának. Az álomszép anyag megtetszett a fiatalabbnak is és nem tágított, csak ezt a méregdrága anyagot akarta. Anyja szörnyülködve öszszecsapta a kezét.. nővére is magasra húzta a szemöldökét, mint aki ezt a makacsságot nem érti. Hogy jobb belátásra bírja, menyasszonyságára ls hivatkozott, de a fiatal azt felelte, hogy ő meg érettségire készül ... Erre a szemtelenségre aztán anyja is kifogyott a türelméből meg az érveiből és ott a boltban, rengeteg vevő előtt ismert kijelentését vágta a szemébe ... „Menj az apádhoz, annak elég pénze van!" És akkor a fiatalabb lány nem gondolt többé sem a hűségre, sem a fogadalomra, és menti... Karácsony előtt volt, amikor betoppant hozzá, apja éppen szerény vacsoráját készítette. A tűzhely előtt állt és fakanállal rántást kevert. A konyhában kínos rend uralkodott, de ez a rend magányt és fagyasztó hűvösséget árasztott. Amikor apja meglátta, kezében megállt a kanál. De a meglepetés mindössze pár pillanatig tartott, utána, mintha mi sem történt volna, lehajtott fővel tovább keverte szótlanul a rántást. A lány torkát keserűség fojtogatta, de urakodott magán, igyekezett, hogy zavarát legyűrje. Tudta, hogy mit akar és dolgavégezetlenül nem akart távozni. Meg akarta nekik mutatni! Arra törekedett hát. hogy közvetlen legyen. Persze, maga is érezte, hogy hülyén viselkedett, hisz nem is köszönt az apjának, dehát mit tegyen?... ha így alakult ez az áldatlan helyzet. De azért reménykedett, hogy még nincs minden elveszve. — Leülök — mondta hangosan és nevetve, hogy közvetlen legyen. Kijelentése után mindjárt az asztalhoz ls ült és közvetlen módon egymásra rakta a lábait. — Egyedül főzöl, mi... — folytatta, ugyancsak közvetlenül. Arról persze nem tehetett, hogy a szorongás a torkában nem lazult, sőt... Nem használt a nevetés, sem az, hogy közvetlenül egymásra rakta lábait. — Egyedül — válaszolta az apja — te vagy az Irén?... ugy-e? — tette hozzá tűnődve. — Én apám — mondta kissé elgörbült szájjal és egyszerre, hogy kimondta az „apám" szót, kitört belőle a sírás. Oly követlenül sírt, mintha otthon lenne. Apja abbahagyta a rántás keveré — De én vagyok az oka. — Hát az Igaz, Nekem a rántás sosem égett oda. De az életed odaégett, gondolta a lány és a nyelve hegyén volt már, hogy megmondja, de nem szólt. Győzött benne a részvét, az a jóleső, forró hullám, amely diadalmasan elborította az életét. V

alami egészen új fajta érzés volt ez, amely most, az apja jelenlétében elhatalmasodott rajta. Szabadabbnak és gazdagabbnak érezte magát hirtelen. A kínos szorongás és zavar úgy tűnt el, mint a fogfájás, nem is vette észre, Jövetele céljáról Is megfeledkezett, világa kitágult... Kitágult és gazdagodott, noha csak az apját látta maga előtt, aki iránt mindig haragot érzett és maga sem tudta miért, csúnyának és mogorvának tartotta. Igazat adott az anyjának, hogy elvélt tőle. Most mindez megváltozott. Apját most sem látta szépnek, de szűkszavúságában, szerény, megértő viselkedésében és tűnődő, bölcs tekintetében volt valami nagyon vonzó, nagyon megnyugtató. Hirtelen felbuzdulásában úgy érezte, legszívesebben Itt maradna, hogy segítsen az apjának főzni, takarítani, segítsen neki behozni azt, amit elmulasztott. Mindenképp tenni akart érte valamit, ezért felajánlotta, hogy új rántást csinál és a vacsorát elkészíti. — Jő — bólintott csöndes megelégedéssel az apja — akkor együtt vacsorázunk. És mint akinek nagyon sürgős a vacsora, megmutatta neki sorban, hol tartja a zsírt, a lisztet, a fűszert. Megmutatta hol tartja a tányérokat, az evőeszközöket. Egymás után húzogatta kl a konyhakredenc fiókjait, mintha mindez halaszthatatlanul fontos lenne. És Irén mindezt nagyon is megértette, úgy viselkedett, mint tanítvány szeretett tanítójával szemben, amikor beavatja a tudomány titkaiba. Végül kinyitotta a konyha ablakát, ott tartotta a húst. I

rén elképedt, meg ls kérdezte, miért tartja a húst az ablakban, ha modern Jégszekrénye van. De apja a kérdésre nem válaszolt, úgy tett, mintha nem is hallotta volna. És Irénben volt annyi tapintat, hogy a kérdést nem ismételte. Nem tehette, mert Időközben észrevette, hogy a televízió eredeti csomagolásban áll a Jégszekrény mellett. Később a süllyeszthető varrógépet is felfedezte. Érintetlenül állt lécekkel elkerítve, mintha csak a bolt raktárában lenne. Akkor már fájt a szive, homályosan érezte, hogy apja is úgy él, mintha egy raktárban volna láthatatlan lécekkel körülkerítve. De a vacsora elkészült. Ügy tette az Illatos gulyástól párolgó tálat az asztalra, ahogy az anyjától látta. Minden tudományát beleadta, hogy a vacsora sikerüljön. És sikerült, apja dicsérte, magasztalta a főztjét. Kétszer is merített a tálból, annyira ízlett neki. Vacsora után Irén azt várta, hogy apja majd érdeklődik anyja iránt, már azon is tépelődött, ha kérdi, — mondja-e meg neki, hogy évek őta egy idegen Jár hozzájuk?. . De apja nem kérdezett... Erre aztán ő kérdezett, van-e karácsonyfája, készített-e valamit az ünnepekre. Apja minderre pusztán lemondó kézlegyintéssel jelezte, hogy nem készített semmit és Irén ezután elhallgatott. Megértette, hogy apjának — amióta elvált — nem Irén mélyen elszégyellte magát és hallgatott. — Megmondhatod — bátorította az apja — ne szégyelld magad, ha kell valami, szívesen segítek. — Semmi sem kell nekem — hajtogatta váltig és képtelen volt bevallani, hogy az álomszép kosztümanyag hajtotta hozzá. A beszélgetést másra terelte, újra szóba hozta Mártát, többek között azt is megemlítette, hogy gondjai vannak. Szövetkezeti lakást szeretne, de nincs rá pénze, és persze a vőlegényének sincs. Mindketten fiatalok, még nem volt annyi idejük, hogy valamit megtakarítsanak. Szóval beszélt, beszélt. . Apja azonban hallgatott, nyílt, átható tekintettel nézte... és Irénnek az volt a benyomása, hogy hiába beszél, apja a veséjébe lát. Erre aztán ő is elhallgatott és azzal búcsúzott el apjától, hogy holnap este újra eljön, de nem egyedül, hanem Mártával. Apja mosolyogva kísérte ki. Akkor látta első ízben mosolyogni, ez megnyugtatta, úgy érezte magát, mint aki jól végezte dolgát. Később is, ez a mosoly adott neki erőt, hogy Mártával megvívja párbaját és meggyőzze a látogatás fontosságáról. M

ert Irénnek Mártával nem volt könnyű dolga. Márta nemcsak külső megjelenésében, hanem természetében is egészen az anyjára ütött. Az apjára is olyan engesztelhetetlenül haragudott, akárcsak az anyja, és amikor Irén még az éjjel bevallotta neki látogatását, és azzal folytatta, hogy másnapra bejelentette az ő jövetelét is, Márta felháborodottan utasította vissza a tervét. Hallani sem akart róla. Azt mondta, ha csak arra gondol, hogy hosszú évek óta egy utcában laktak és soha ajándékot nem vett nekik, soha egy Jó szót nem szólt hozzájuk, olyan gyűlölet fogja el iránta, mintha legnagyobb ellenségük volna. De Irén nem ijedt meg ezektől a vádaktól. Azt válaszolta, hogy apja azért nem közeledett hozzájuk, mert nem akart újabb széthúzást, viszályt szítani a családban, Feltárta Márta előtt azt is, hogy a drága televíziót meg a Jégszekrényt is csak azért vásárolta és azért szállította fényes nappal haza, mert azt hitte, hogy ezzel sikerül az anyjukat visszahódítani. Évekig remélte, hogy megpuhítja, egy napon megbocsátja a bűneit és visszatér hozzá. Hogy ez mennyire igaz, azt az a tény is Igazolja, hogy a drága holmikat eddig nem használta, nem is tekinti őket a saját tulajdonának. Ott állnak használatlanul és elátkozottan a konyhában és várják igazi gazdájukat. Igen ügyesen azt a megjegyzést csempészte Márta fülébe, könnyen lehet, hogy a gyönyörű televízlót neki adja nászajándékul. Mindez zsongító zeneként hatott Mártára, de a látogatásról mégsem akart hallani. Szemérmetlen bűnnek, véteknek bélyegezte Irén tervét. És hogy másnap mégis csak ment az apjához, ezt Irén főleg annak köszönhette, hogy estefelé megjött az Idegen, ők pedig tapintatosan eltávoztak otthonról és ezt a kínos helyzetet Irén arra használta fel, hogy a látogatást nyélbe üsse. Ä

pjuk erre a látogatásra ezúttal felkészült. Nem a konyhában, hanem a befűtött szobában terített, virággal díszített asztallal fogadta őket. Sötét ünnepi ruha, tiszta fehér Ing volt rajta. Megborotvált sima arcán a borbély keze nyomát fedezhették fel. A televízió ls ki volt végre csomagolva, ott állt az ablak előtt a díszhelyen, mint valami oltár. Látni lehetett, hogy készült lányai fogadására. Készült, és mégis oly ügyetlenül fogott kezet Mártával, hogy az ünnepi készülődés úgy hullott, pattogzott le róla, mint valami olcsó lakk. Irén volt az, aki megmentette a helyzetet. Ahogy átlépték a lakás küszöbét, máris Intézkedett. Levette a didergő Mártáról a kabátot és leültette. Utána fecsegni kezdett, Járt a szája, közben Járta a szobát ls, mindent megtapogatott és itt-ott, egy-egy vázát, képet helyre Igazított. Végre a terített asztal édességéhez nyúlt, a habos tortához, evett, csipegetett belőle, majd tányérra rakta a legjobb falatokat és apja meg Márta elé tette. — Egyetek — kínálgatta őket — vagy azt hiszitek, hogy mindent egyedül falok fel? De egyikük sem nyúlt a flnoip falathoz. Erre aztán Irén kijött a sodrából és rájuk kiáltott: — Hát mit bámultok úgy egymásra, mintha most először látnátok egymást. De amikor látta, hogy ez sem használ, hangot változtatott: . — Azt mondtam a Mártának — fordult az apjához kedvesen — hogy a televíziót neki adod nászajándékul. — Szívesen adom — válaszolt az apja. Márta nyelt egy nagyot, zavarában és tehetetlenségében a tortához nyúlt. — Na ugye mondtam I — csicsergett Irén. Mártának végre megjött a hangja. Azt mondta, hogy nem kell, hisz még lakása sincs. Hová tenné?... — Nem baj — szólt Irén — addig nálunk lesz otthon. — Ugyan ne beszélj — tiltakozott Márta — abban a vacak kis szobában egy ilyen szép televízió? — Nem baj — állt fel ekkor az apjuk, — lakás ls lesz — és a szekrényhez lépett. Kinyitotta az ajtaját, majd kényelmes mozdulatokkal szedte le az egyik polcról a százas kötegeket és a terített asztalra rakta őket, Márta elé. — Tessék, húszezer korona. Ma vettem ki a pénzt a bankból. Tudtam, hogy jössz, neked szántam, szövetkezeti lakásra. Meg se számoltam, nem volt rá Időm... — ekkor kis szünetet tartott, majd így folytatta — de minek is számoltam volnál Arra gondoltam, Márta — először mondta ki a nevét — te jobban tudsz számolni mint én, hisz ez a foglalkozásod. A két lány tágra nyílt szemmel bámult a pénzkötegekre. Most már Irén sem tudott szóhoz Jutni. Erre a meglepetésre ő sem volt felkészülve. Za- • varában mindössze annyit bírt kinyögni: — Számolj Márta. — Számolj — ismételte az apja. É

s Márta ekkor szakértelemmel a kezébe vette az egyik pénzköteget, az egymásra lapuló barna és zöld százasokat egy ügyes mozdulattal felbontotta. A pénzköteg megduzzadt, egy kis harmonikához hasonlított. Az olvasás simán, zavartalanul ment, gyakorlott pillantása külön-külön és egészben hatalmába kerítette a bankjegyköteget s közben agya mint egy jól működő gépezet számolt. A másik kötegnél azonban mintha zavarok álltak volna be, a bontás műveletét meg kellett Ismételnie. A harmadiknál tiszta szeme már elhomályosodott, újra és újra neki kellett fogni a számoláshoz, de nem tudott a végére érni. Az ösmerős százas bankjegyek, amelyek naponta engedelmeskedtek józan pillantásának, most valahogy ellenállnak, néha összetapadtak, néha megkétszereződtek. Aztán lassan elengedte a pénzköteget, elhomályosodott szemét könnyek borították el és hirtelen eltolta magától a rengeteg pénzt, karja az asztalra hanyatlott, feje ráborult és zokogni kezdett. Haragja, amit apja Iránt hosszú évek során táplált, úgy mállott szét, mint valami színes papírdísz a májusi záporban. Sírt, zokogott Irén ls, csak apjuknak maradt száraz a tekintete: égett és világított. ÚJ SZÓ 8 * 1983. január 23.