Új Szó, 1964. december (17. évfolyam, 334-362.szám)

1964-12-12 / 345. szám, szombat

embei* IKTA : BARTA LAJOS ! ANDRÉ MAUROIS : né. Ne. mondjál — riadt meg Fintá— Talán csak tetszhalott volt? G

ömbölyded, fekete hajú, fényes szemű, negyvenes polgári nő ült egyedül a másodosztályú vasúti fülkében, újságot olvasott. A peronon vette a lapot a lármás rikkancstól. A negyedik oldalon az eljegyzési és a halálozási híreket kereste. Megállapította, hogy rokonai, barátai, ismerősei közül senki sem halt meg, senki sem házasodott. A mozdony már dohogva indulni készült, amikor egy nagy, kövér, szőne nő dőlt be az ajtón. A kövér szőke mér túl lehetett az Ifjúkor legszebb delelőjén, de arcán és szemében még sok fiatalságot hagyott az a képessége, hogy minden életbell külső és belső dolgát a maga megelégedésére tudta önmagával elintézni. A szőke nő olyan mozdulatokkal ereszkedett a bőrülésre, mint aki boldog, hogy a tűzhalálből menekült. Pedig csak annak örült, hogy az utolsó pillanatban mégis felkapaszkodott a vonatra Alig roskadt az ülésre, megszólalt vele szemben a másik utas: — Jesszusom, maga az, Désánné nagysád? A nagy szőke Ijedt mozdulatot tett, mintha rossz vonatra szállt volna De aztán magához tért, megnézte vizaviját, akit addig észre sem vett, ijedtsége mosollyá derült: — Jesszusom, maga az, Fíntáné nagysád? — Én vagyok, Désánné nagysád! Bocsássa meg, hogy ismeretlenül megszólítottam. A meglepetéstől volt, ahogy nagysád az utolsó pillanatban itt termett előttem. — Látta nagysád rajtam, hogy megijedtem, mikor megszólított? Ne vegye rossz néven, igazán nem is tudom, hogy miért ijedtem meg. — Az Idegességtől vanl Az ls érthető, hogy én úgy találtam megszólítani nagysádot, mintha régi ismerősök volnánk, mert hiszen öt éve lakunk egymással szemben az utcában. — Nagyon jól tette, nagysád. — Hová utazik nagysád, ha szabad kérdeznem? — Kövesdre, nagysád. — Rokonokhoz talán, ha nem vagyok tolakodó? — Gyászeseti Meghalt az uram. — fesszusoml Ne mondja! Meghalt a férje? Fogadja részvétemet! — Köszönöm, kedves nagysád 1 Ámbár Inkább gratulálhatna nekem. — Ha meg nem sértem, igaza van nagysádnak, mert nagysádék ugyebár nem voltak elválasztva? — Nem voltunk, csak különváltan éltünk. — Miért nem tetszett elválni? Jobb volt ez Így nagysádnak? Tetszett talán valami tartásdíjat élvezni? — Azt fizette a sehonnan!. — A becses férje nem akarta a válást? — Ellenkezőleg, nagysád, én nem akartam, mert azt mondtam magamban: mit, te disznó, majd én felszabadltlak téged, hogy elvehess valakit a cafrák közül, akikkel világodat élted, mikor én, mint úrinő, a jóravaló, hűséges feleséged, becsületes esküdt párod voltam? Na azt már nemi Igy aztán nem váltunk el. — Okosan tette. Nagyon okosan, mondhatom. — Mert miért jöttem én el attól a sviháktól? Azt mondtam magamban: Mit? Ez már egészen megbolondult, ez most elpucolja minden vagyonát azokra a ... majd mit mondok nőkre, én meg Itt szenvedjek mellette, amíg egy fillérje sem lesz már? Akkor jobb előbb, mint utóbbi Legalább szabad életet csinálok magamnak! Bár lett volna eszem, hogy előbb otthagyom a bolondot. Hiszen mikor eljöttem, a birtok jó része már kocsmai meg kávéházi dáridókra, selyemszámlákra, ékszerszámlákra meg hasonlókra volt betáblázva. Majd hogy én falazok neked, te piszok, amíg a nők egészen tönkretesznek? Tetszik most már érteni engem? — Nem győzöm bámulni az energiáját — Nagysád ugye, özvegy? — Már kilenc éve. — jó rendben hagyta itt nagysádot a kedves férje, lehet olvasni még a vánkosokról is, amiket nagysád szellőztetni tesz ki az ablakba Miért nem ment még egyszer férjhez? — Minek azt, kedves nagysád? Az ember örül, hogy végzett a férfiakkal. Nagyon kevés öröm van belőlük. Egy nőnek a házasságból sokkal kevesebb az élvezete, mint a férfinak. Mert vagy másképp van, vagy ha nincs másképp, akkor gyereket kell dajkálni, táplálni, nevelni. A házasság slnyüvi a nőt. — Alálroml Látszik nagysádor., hogy okos, megállapodott nő. Hála. Isten, nekem nem lett gyerekem attól a csirkefogótól, Még az kelleti volnál — Nagyon megbánthatta a férje nagysádot, hogy még holta után sem bocsát meg neki. — Csak egyet mesélek el a sok közül. Egy kaszíros nőt hozott egyszer haza a városból, azzal három napig ott szórokozott a házunkban, a lakásunkban, még muzsikáltatott is neki cigánnyal Hogy arra gondoltam már végső elkeseredésemben: agyonlövöm vagy öt, vagy magamat, vagy mind a kettőnket. Szerencsére volt eszem, hogy nem tettem meg — Jaj. az rettenetes lett volnál — Dehogyis! Rászedtek a sürgönynyél Nincsen a férjemnek semmi baja, csakhogy a nagy élet csúnyán összetörte A rokonok tudták, hogy nincs Isten, hogy én kijöjjek hozzá, hát ezért találták kl ezt a sürgönyt a haláláról Volt csoda, mikor belépek a házba, majd hogy a guta meg nem ütött: csak Jön elém a férjem, azt mondja. „Isten hozott, kedves párom, köszönöm, hogy eljöttél " Szóval azt akarták, ő Is, meg a rokonok ls, hogy menjünk megint össze Mondom neki: „Ml lesz ennek a vége? Visszahoztok engem az üres hombárba?" Akkor megmutatták nekem a telekkönyvi kivonatot, hát van ott még vagyon szépen, ingatlanban talán háromszázezer. — Az Igazán szép vagyon! — állapította meg Fintáné. — Ott aztán nagyon nekem estek: „Gyere vissza! Éljetek együttl Hiszen nem Is vagytok elválva!" és a többi. Hát mondom: „jól van, de az lngatHogy tudott nagysád ilyesmire ,még csak gondolni is? — Az ember végül ls kijön a sodrából. Mire a gabona a zsákokba került, már nem volt pénz, mert a búza már lábon el volt adva. Hogyne lett volna eladva, mikor briliáns fülbevalókat meg háromsoros arany karpereceket vett a városban az orfeumi primadonnáknak! Sőt még Párizsból is hozatott nekik garderobe-okat az a rongy alak — És nagysád hű volt a férjéhez? — Dicsérem az eszemet, hogy nem voltam. — Nagyon meg lehet érteni, nagysád. — Nem volt úri ember. Mondhatom bátran, utolsó ember volt. Nem volt abban semmi becsületes érzés, lelke se volt neki, csak teste és az a rossz, veszett vére. Nem Is hiszem, hogy józan esze lett volna, bolondnak kellett lennie, mert bizonyos, hogy koldussá tette magát, amikorra meghalt. — Bizony, kedves nagysád, nagyon sok férfi nem érdemli meg, hogy a föld a hátán hordja. — Hát ez Ilyen volt. A vonat egy kis állomáshoz ért, megállt. „Kövesd! Egy perci" — kiáltozták a kalauzok. — Mikor jön visszafelé, nagysád? — kérdezte gyorsan Fintáné. — A hatórással, nagysád. — Kinézek az ablakon, szálljon be hozzám, én is azzal jövök. — Hogyne, bizonyosan nagysád. Mikor délután a méla, nyári csendben a hatórai vonat a kis állomáson megállt, Fintáné élénken kiabált ki az ablakon: — Désánné nagysád! Désánné nagysád! A szőke asszony nagy Indulattal rontott be a kupéba, a mozdony fütyült, a vonat elindult A szőke még le sem ült, máris kitört: — Képzelje nagysád, hogy micsoda stiklit csináltak ezek velem! Tudja, hogy nem is halt meg az uram? Kosík József rajza lannak a felét a nevemre kívánom, hogy legalább tudjam, miért van az egész!" Hát kérem, olyan Jól rendezték az egészet, hogy egy másik szobában ott volt a közjegyző, akit kihozattak a városból, már Itt ls a tulajdonjogi Írás a táskámban. — Szóval megint összemennek, nagysád? — és Fintáné olyan izgatott lett, mintha róla lett volna szó. — Hát mondja, mit csináljak a szegénnyel? "Nagyon rá van szorulva az irgalomra. Ha látná, amilyen szép, deli ember volt, hát most olyan, mint az őszi kóró. Nagyon meg van törve, a dereka nagyon gyönge, a két lába, mintha meg volna fagyva, a haja egészen fehér, az arca beesett, foga is alig van. Na — mondtam magamban, amikor megláttam —, te sem bitangolhatsz már, ahogyan föstöl civilben. — Vagyis, megsajnálta nagysád a szegényt, úgy látom. H

át mit csináljon egy jó keresztény nő? Végtére mégiscsak hozzátartozik az esküdt férjéhezi Ha jól meggondolom, nem ts vplt ő olyan rossz ember. Pénz dolgában gáláns volt mindig. Csak az a nagy vére, az volt a bűne. De hát tehet róla szegény? Az apjától örökölte, az volt Ilyen. A vér pedig, sajnos, nem válik vízzé, ezt mindenki tudja. Mondhatom, nagyon fess ember volt, igazi dalia a maga legjobb éveiben, büszkén lehetett vele végigmenni a városban. Sajnos, elrontotta az életét a szerencsétlen, de most majd korrigáljuk. — Nagysád most kimegy a férjéhez a birtokra lakni? Dehogyis, nagysádl A férjem vesz benn a városban egy családi vllllát, mégpedig az én nevemre Majd megismeri nagysád ls a férjemet, mondhatom. Igazi úri emberi — Gratulálok, nagysád, azt már látom, hogy a férje csakugyan Igazi úri ember. Fiatal lány a hóban a /agyon bosszankodtam, zavarban is voltam, ingerült Is voltam. Seml\l mit sem tiltottak olyan szigorúan, mint azt, amire Katherine kért: / V tanár úr tudja, hogy az ilyen szabálysértést a dékán sohasem bocsátaná meg. Finnlgant ezért távolították el, pedig a futballcsapat egyik oszlopa volt: az én esetemben — sajnosl — még ez sem áll fenn: végeredményben ostobaságnak tartottam, hogy egy nő szeszélye kedvéért az egész karrieremet eljátszam... Vegyük hozzá, Sír, hogy nem vagyok gyermek: tisztán magam elé képzelem azokat a kísértéseket, amelyeket egy olyan szép lánnyal töltött éjszaka jelent, mint Katherine, ahhoz pedig semmi kedvem sem volt, hogy komolyan lekössem magamat vele... Nagyon kellemes séta és táncpartner... De emlékszik tanár úr, miről beszéltünk a napokban .. Moliére rel kapcsolatban... Amikor a Tudós nőkről tartott előadást, megtárgyaltuk, hogy milyennek képzelem azt a nőt, akit feleségül vennék. Annyit mondhatok, hogy a leendő Mrs. Harry Pluggnelt nem sok közös tulajdonsága van Kathehine-nel! — A ba) csak az, hogy míg a fejemben ilyen bölcs meggondolások jártak, mlg észrevettem, hogy a lány viselkedése nem természetes, hogy hazudta a portás históriát és az egész kalandot csak kiagyalta, addig valami, ami motoszkált bennem, azt kívánta, hogy használjam ki az alkalmat. A fejem azt mondta: „Nem!" A kezem közben kinyúlt, hogy felsegítse. Katherine megragadta s egy pillanattal később már a karomban tartottam. Könnyű volt és nagyon fázott. A diványra fektettem és becsuktam az ablakot — Katherine nagyon nevetett. Felkelt és levetette nedves bundáját: alatta a báli ruha... Oly szép volt abban, meztelen vállával, szőke fejével, ott, az öreg divánvon, hogy egy pillanat alatt kiment az eszemből a rossz hangulat és a nyugtalanság... Cigarettái kért... Nagyon jól érezte magát és elmondatta velem a bútoraim, könyveim, fényképeim, rajzaim eredetét... — Hallgasson rám, Katherine, szólaltam meg végül, nagyon késő van: nekem holnap reggel a teniszpályán kell lennem, magának meg hatkor kell kelnie, aludjunk ... Átengedem az ágyamat, drágám, a diványt meg átviszem a fürdőszobába és én ott fekszem le ... Reggel felébresztem és igyekszünk észrevétlenül kiosonni... Kis szerencse kell .csak és sikerülni fog. Gúnyps arcot vágva, megkérdezte: — Talán fél tőlem? És minden további szó nélkül, a ruháját kezdte kigombolni... Jaj, de szépek és meghatóak, Sír, a vetkőző nő mozdulatai! Tanár úr azl szokta mondani, hogy valamikor nagy művész lesz belőlem... Azt a mozdulatot szeretném megfesteni, amelyben Katherine karjai a feje fölött keresztezték egymást, ahogy a ruháját levetette. — Katherinel... mondottam, s most már semmit sem bántam, ö nevetve az ágyamra vetette magát, „Törődöm is én vele, annál rosszabbl" gondoltam magamban. Lehet, hogy a végzetet hívom ki magam ellen, de a tét megéri. — Maga akarta, Katherine, tettem még hozzá. Ruhadarabjaimat csak úgy találomra a szoba négy sarkába dobáltam szét és egy ugrással mellette termettem. És ekkor, Sír, hihetetlen dolog történt... Ogy látszik, sőt biztos, hogy nem ismerem a nőket .. Az egyszer kétségtelen, hogy ezt a lányt egyáltalán nem éltettem Mert ez a lány, aki — mint mondottam — mindezt előkészítette, ez a lány, aki képes volt báli ruhában visszabandukolni a hóban, csak azért, hogy szobámban töltse az éjszakát — kiáltozni kezdett. — Harryl méltatlankodott, miközben a takarót nyakig magára húzta, Harryl Szégyenletes, amit műveli Ha tudtam volna, hogy képes úgy viselkedni, mint valami vadállat, nem jövök el magáhozl Well, Sír, úgy töltöttem el az éjszakát e mellett a csodálatos lány mellett, hogy semmi sem történt köztünk... Ö négy óra felé elaludt... Én nem tudtam a szememet behunyni: gyűlöltem és egyre azon törtem a fejem, hogyan büntessem meg. Emlékszik professzor úr, arra a Balzac regényrészletre, amelyet együtt olvastunk? Arról van benne szó, hogy a kijátszott férfi bosszúból izzó vassal süt bélyeget a kacér nőre? — Hogyne emlékeznék, feleltem, a Duchesse de Langeaisban van. — Nos, ha az éjjel izzó vasam lett volna, Sír, rásütöm az alvó Katherine-ra. — Kezd romantikus lenni, Plugg. — Pedig általában nem szokásom, Sír, inkább az ellenkezőjét szokta szememre vetni. De ez az éjszaka... Rettenetesen feldúlt voltam!... Hat órakor felkeltettem Katherine-t. Egyetlen esélyem volt, hogy a dékán meg ne tudja a dolgot: ha a takarítószemélyzet érkezése előtt szabadulok meg tőle .. Vasárnap reggel üresek a sandpolnt-t utcák és jogosan remélhettem, hogy hat órakor senki sem látja meg, amint kimászik az ablakon. — Amikor telráztam. meglepetésében először tágra meresztette nagy szemét, majd minden eszébe jutott és rögtön nagyon jókedvű lett. Rájöttem, hogy számára ez a kaland csak tréfás hőstett, amelyet büszkén mesél majd el bizalmas barátnőinek. — „Öltözzönl' szóltam rá olyan durván, ahogyan csak tőlem tellett. Én készen vagyok... Kihozom a kocsit a garázsból... Ne mutatkozzék az ablakban, de ügyeljen, és amint meglát, készüljön a kimászásra. Én majd lesegítem. — Köszönöm, Sír Harry, felelte csúfolódva, maga Igazi gavallér. Negyedóra múlva Fordommal az ablak alatt voltam. Nagyon erősen havazott, mint most is. Katherine kinyitotta az ablakot. — Ugorjon a karomba, biztattam... Ne féljen. — Olyan nőnek nézek ki, aki fél? Ahogy beszállt, elindítottam a kocsit, de nem a Sandpoit Inn felé... No, Síri... Mert akkor Katherine nem bűnhődött volna, márpedig nézetem szerint —, szigorú büntetést érdemelt. Keresztül robogtam a városon, majd a hídon, és a longwood-i erdő felé tartottam. — De Harry, kérdezte, hová visz? Miután egy hangot sem válaszoltam, pokoli kevélységében elhatározta, hogy úgy tesz, mintha mulattatná a dolog: — Remek ötletl Ez a reggeli séta... A behavazott erdő... Elragadó... Maga költőnek született, fiatalemberl Végig az erdei úton — a hó alatt rejlő sok hepe-hupa miatt nem volt könnyű vezetni —, kertelés nélkül megmondtam róla a véleményemet. Mikor már mindent kipakoltam és az óráról megállapítottam, hogy jó hat mérföldnyíre vagyunk Sandpointtól, lefékeztem, szó nélkül a karomba vettem Katherine-t, aki úgy meglepődött és megrémült, hogy eleinte még csak nem Is kérdezett semmit. Bevittem a fenyőfák alá, a bundájánál ls fehérebb kedves kis tisztásig. Ott óvatosan letettem és ismét szó nélkül ügyet sem vetve kiáltozására és arra, hogy mi lesz vele, a kocsimhoz futottam és elindultam... Katherine jelenleg ezüst cipőben, fiitteres ruhában egy elhagyott úton legalább két órányira lehet Sandpoint-tól... Szép időben két ői^tnyira ... r~

s amit mondani akartam Sír... Abban a pillanatban úgy éreztem, A— hogy nagyon igazságos dolgot cselekszem . . Visszafelé jövet azonL— ban azon töprengtem, vajon helyesen jártam-e el. 0, nem mintha könyörületet éreztem volna Katherine Iránt, aki nem könyörült meg rajtam .. A bosszútól nem tartok. Soha el nem merné mondani senkinek a történteket... Képes lesz, Isten tudja miféle emberrablás! mesét kiagyalni, mintsem, hogy megnevezzen engem, akit mindig oly alázatos hódolójaként írt le a barátnői előtt... Inkább villamosszékbe ül, minthogy kimondja a nevemet... De nem tudom .. Elképzelem a szerencsétlent' vékony harisnyában, amint a mély és lágy hóban baktat és a történtek ellenére azon gondolkozom, nem kellene-e megmentenem?. . Amikor a professzor úr elé értem, elhatároztam, hogy bejövök és öntől kérek tanácsot . . Mit gondol, mit tegyek? Hagyjam, hogy megtörjön a gőgje, vagy kérjek tőle bocsánatot?... Az az ördögi a dologban, Sír, hogy most megtört és ez csak előnyére válhatik, ha viszont engedek és megmentem, abban a másodpercben megint diadalmas arcot fog vágni... „Szegény Harry!"... Máris látom, hogy mosolyogna... Szóval, nem tudom Sír... Azt fogom tenni, amit ön mond. — Azonnal keresse meg, mondtam neki, mert jobban, erősebben havazott, mint bármikor. De azóta sokszor megbántam ezt a tanácsot. (Fordította: Klumák István

J C] SZÓ 8 * 1964. december 12.