Új Szó, 1964. december (17. évfolyam, 334-362.szám)

1964-12-15 / 348. szám, kedd

A

z elmúlt időszakra Jellemző a művészek azon igyekezete, hogy leküzdjék az előző évek képzőművészetében érvényesülő egyoldalúságot, hogy bővítsék e művészet hatósugarát, gazdagítsák palettáját. Ez a törekvés számos pozitív eredményt hozott, bár itt-ott tévedések, következetlenségek és bizonyos torzítások kísérték. Az emberi alkotás minden területén végső fokon az eredmények, a konkrét művek a haladást meghatározó mércék. Úgy vélem, hogy a két kongresszus közötti időszak képzőművészeti alkotásainak kritikus mérlegelése meggyőz bennünket arrél, milyen nagy ma az alkotási láz, milyen széles az értékek skálája. A festők, szobrászok és grafikusok utóbbi években született alkotásainak legnagyobb pozitívuma főleg az az alkotó törekvés, amely a mai ember életének gondolati tartalmát, az emberi kapcsolatok bonyolult dinamikáját és a mai világnak a haladásért folytatott drámai küzdelmét fejezik ki a magasabb fokú művészi általánosítás szintjén. Az alkotó tehetségek zöme szervesen egybekapcsolja az űj tartalmi megközelítést és az egyént értékek alkotását a forma mai átérzésével, ami a művészetben mindig a tartalom létezését jelzi. A mi szabad művészetünk alkotó módon értékeli a cseh és szlovák képzőművészeti hagyományok örökségét, és a világ művészetének ösztönzését, ami természetesen nem megy végbe súrlódások, problémák és a szükséges alkotó kockázat nélkül. Am maga ez a törekvés, melynek kifejezője a tanulási és küzdést vágy, a szocializmus feltételei között új utakat nyit és új ösztönzést ad a művészetnek. Figvelemre méltó fejlődésen ment át az' iparművészetünk, az ipari képzőművészét és az építőművészét, amely egyre nagyobb mértékben veszi ki részét a kulturális életkörülmenyek kialakításából. E folyamatnak belső logikája van és megfelel az objektív feltételeknek s azon igyekezetüknek, amely a képzőművészet eme ágazatai részére széles körű érvényesülési lehetőséget és hatékony ösztönzést kíván biztosítani. A képzőművészeti tanácsok és központjaik létesítéséről szól č és már itt is említett kormányhatározat kedvező feltételeket teremt az ipari képzőművészet szükséges egybehangolására és egyseges koncepciójára, valamint legnagyobb mérvű érvényesítésére az élet és munkakörnyezet kialakításában. Minden bizonnyal helyes az a feltevésünk, hogy a szocialista társadalomban a képzőművészeti kultúra szintézisének szükségszerű alapja az építőművészet szerves eszmei és munkaösszeforrottsága a többi képzőművészeti ágazattal. Tény, ebből adódik az a kötelező követelmény, hogy céltudatosan olyan feltételeket teremtsünk, melyekben az építészet az első tanulmányoktól kezdve a végleges megvalósításig együtt dolgozik a közös művön a szobrásszal és a festőművésszel. Ez magában foglalja azt az elképzelést is, hogy a mű egységes, esztétikai egésszé érik, — amit eddig gyakran hiányoltunk —, s nem valami kusza tárgy lesz, amelyet több-kevesebb sikerrel utólag diszített6k fel. Az említett, egészében pozitív fejlődés ellenére még számos nyílt probléma vár megoldásra, amely kétségkívül összpontosított figyelmet és hatékony együttműködést követel önöktől. Emellett nemcsak a sajátos feladatokról van szó, amelyek csupán egy-két művészi területre vonatkoznak, hanem a művészet egészét érintő, főleg elvi kérdésekről. Az „örök kérdések" közül elsősorban most arra gondolok, amelynek időszerűsége felől éppen ma nem kételkedhetünk, — tehát arra, hogy fokozzuk a művészet szerepét az emberek életében, hogyan telítsük meg ténylegesen sajátos küldetését, és hogyan hatványozzuk hatékonyságát az érzelmi és esztétikai, az ember eszmei nevelésében. Aki közelebbről megismerkedhetett a művészettel, az tudja, minő gazdagságot jelent az ember életében. Csak meg nem értésről beszélhetünk, ha a művész becsületes szándékát —, hogy új értékekkel gazdagítsa a ma és holnap emberének életét — úgy magyarázzák, mintha a rossz ízlést támogatná. Másrészt minden ember, aki méltó e névhez, természetes, ösztönös vágyat érez a szép iránt. Most épülő új életünk ezt a vágyat még megsokszorozza. Számunkra tehát az a fontos, hogyan kapcsoljuk össze a leghatásosabban ezt a szubjektív és objektív momentumot a művészet társadalmi szerepének növelésére. Kétségkívül nagv jelentősége van itt a céltudatos, színvonalas, esztétikai nevelésnek, amelynek alapjait már az iskolában rakják le. Vitán felül áll, van itt sok minden, ami bírálatot érdemel, például az, hogy az esztétikai nevelésben és a művészet magyarázatában örökösen sematizmusba ütközünk, ami elemi ismereteket ugyan nyújt, ám nem egy esetben lebecsüli a művészet iránti igaz szeretetet. Másrészt viszont az Iskola r r r r A KÉPZŐMŰVÉSZÉT ES MAI ELETÜNK VLADIMÍR KOUCKÝ elvtársnak, a CSKP KB titkárának, a Csehszlovák Képzőművészek Szövetsége kongresszusán 1964. december 9-én elmondott beszédéből és az iskolán kívüli szervezett nevelés lehetőségei szükségszerűen korlátozottak és naivság lenne tőlünk azokat abszolutizálni. A nevelés e területén kívül még itt van — igaz távolról sem használjuk ki eléggé, sőt gyakran nem is érintjük — maga a művészet által történő nevelés, a művészet nevelő hatása az emberekre, közvetlenül az élő kapcsolaton keresztül. Szeretnék itt rámutatni két szélsőségre, melyek a művészet hatásának ezt az alapvonását eltorzítják. Nem egv esetben elég könnyelműen használjuk a tézist, — sőt még történelmi példákkal is alátámasztjuk, miszerint a nagy művészeteket koruk sohasem értette meg, hanem csak az utánuk jövő nemzedék. Anélkül állítjuk ezt, hogy az egyes tényeket konk rétan megvizsgálnánk és lelepleznénk a korlátok noetikus, eszmei és politikai gyökereit, — amelyek gyakran a múlt osztályformáiban gyökereztek, s varázsszót csinálunk belőlük, a mai, téren és valóságon kívüli művészet elfogult dicsőítésére. Nem fér kétség hozzá, a művészi értékek legszigorúbb bírája az idő és a művészettörténet folytonosságát képviselő időtálló értékekkel való könyörtelen szembesítés. Semmivel sem kapunk enyhébb ítéletet, ha az alkotást a kor életvalóságával és a mai ember gondolati és érzelmi világával vetjük egybe. Úgy vélem, nagyon téves egyes művészeknek — és itt nemcsak a képzőművészekre gondolok — az az állásfoglalása, amelyet valahogy így' jellemezhetünk: Itt vagyok, íme a művem, a társadalomnak és intézményeinek feladata arra nevelni az embereket, hogy művemet megértsék és elfogadják, mégpedig egyedül az én tolmácsolásomban. Ez a magatartás aligha egyeztethető össze a művészet mély demokratizmusának eszméivel. Inkább a művészet bizonyos részének szolgál védőpajzsul, azoknak, akik a tőlünk nagyon távol álló, idegen emberek gondolataiból és érzéseiből merítik az ihletet, s saját maguk zárják el az utat hozzánk, s önként húzódnak félre életünk kialakításának folyamatából. A fentebb említett tézissel egyidqben meg kell említenünk azt a tényt is, hogy a művészettörténet előző korszakait az jellemezte, hogy az élenjáró művészet színe-java a közélet, a társadalmi események kohójánál állott, s a legkorszerűbb kapcsolatban volt azokkal, akik a művészethez egyáltalán hozzáfértek. Ma, amikor a mély forradalmi változások következtében mindenki előtt kitárult a művészet kapuja, ezek a követelmények a művészet és az alkotók iránt lényegesen igényesebbek és magától értetődően egyre sürgetőbbek. A szocialista társadalomnak kétségkívül jogában áll az ilyen Irányban kifejtett törekvések tanúbizonyságait kérni. Cisáfovský elvtárs arról beszélt itt, hogy a művészi felelősséget az alkotókra kell ruházni. Igen, ezzel egyetértünk. Ott azonban, ahol a társadalmi eszközök felhasználásával összefüggő alkotásról van szó, a felelősség elsősorban arra hárul, akire az eszközöket bízták, és akitől a nyilvánosság kérdéseinek megválaszolását várja. E kölcsönhatásban álló folyamat során, végül is újból formálódik és ellenőrzésen megy át az, ami a művész társadalmi felelősségének fogalmában benne foglaltatik. A kérdést közösen tesszük fel és egyforma következetességgel — a kommunistáknál mondhatnánk még következetesebben, mint eddig. Igaz, a válasz semmi esetre sem lehet az értékek egy színvonalra hozása, ellenkezőleg, azok egyre kifejezettebb differenciálása. A művészet emberekhez vezető útjának problémáit nem ajánlatos ellaposítani és lebecsülni annak esztétikai, társadalmi, politikai, eszmei és pártos elemeit. De hiszen a művészet tényleges lényege az, hogy erre törekedjék, hogy ne leegyszerűsítsen, hanem minden leegyszerűsítést korrigáljon, addig, amíg nem késő. Úgy vélem, az igazi művésztől valóban távol áll a szándék, hogy programot csináljon a tehetségtelenségből és a végképp érthetetlen köré vonjon glóriát. Az a szenvedélyes vágy, hogy művével kortársaínak szívébe és gondolataiba fészkelje magát, az igazi alkotó tevékenység nélkülözhetetlen sajátja. A mi sokarcú művészetünk zöme és annak értékei ezen az úton haladnak. Nem titkolhatjuk el azonban nyugtalanságunkat, hogy a hamis pátoszszal, a valóság idealizálásával és az akadémikus illuzionizmussal szembeni jogos ellenszenv, egyes művészek figyelmét elvoota a ma nagy. küzdelmeitől és konfliktusaitól, s ezek a mai kor, az élet problémáitól saját, elzárt mikrokozmoszukba menekültek Arról sincsen szó, mintha ezt a területet a művészi alkotás szféráján kívül akarnánk helyezni, ám abban a pillanatban, amikor a szubjektív művészet szükségszerűségéből tudatosan a kapcsolatok gazdag összefüggéséből kiragadott szoiipszlsztikus játék válik, amiben ha az ember ember, de a művészet és a művészek is szükségszerűen zsákutcába jutnak. Ha nem tudunk az objektív valóság mélyére hatolni, nem tudjuk feltárni annak eddig ismeretlen oldalait, akkor a hiányzó tehetséget a kötetlen önkény helyettesíti, ami mindent eltakar, beleértve az igazi tehetséghiányt is. Míg ezekben az esetekben gyakorta kimondottan programszerű rezignáció fedezhető fel a művészek részéről, arra vonatkozóan, hogy megértésre és befogadásra találjanak, ugyanakkor ennek a kimondott ellentétével is találkozhatunk. Vannak ugyanis művészek, akik a legjárhatčbbnak tűnő utat választják a közönséghez, ez azonban a legprimitívebb, tévelygő és hamis út. Ezt a művészetet népinek minősítik, csakhogy kispolgári értelmezésben, amikor a népi olcsót, alsóbbrendűt jelent. Legfőbb célja, hogy sikert arasson, tekintet nélkül arra, hol, kik és minek tapsolnak. Ezek után a célt szentesítő eszközzé válik, feltétel nélkül minden, beleértve a lebecsülést, az olcsóságot, a demagógiát, sőt még a reakciós alattomosság szentesítését is. A jogos, szükségszerű és elvhű, a vezető politikai állásokból érkező pártos bírálatot ezek öntelten elutasítják, sőt visszaélve a helyzettel, ráfogják, hogy a művészetbe történő adminisztratív beavatkozás, még azokban az esetekben is, amikor ezek a „művek" a művészet perifériáján, vagy még azon is kívül állanak. Biztosan valamennyien egyetértenek velem abban, hogy nem kegyelmezhetünk meg a giccsnek azáltal, hogy éppen olyan hozzáférhetőséget biztosítunk számára, mint az igazi művészi alkotásnak. De talán kevésbé nyilvánvaló, hogy az ilyen vagy olyan művészi álarc alatt megbúvó sértő politikai pamflettektől is meg kell védeni a társadalmat? Igazán furcsa, hogy amíg a családi házak kertjében némán bámészkodó „törpe" képes arra, hogy felháborítson minden kulturális szerkesztőséget, addig ha összehasonlítjuk, lényegében éppen ilyen törpe, amint színpadról lövellt vulgáris támadásait az állam és a társadalom ellen, az egyes kritikusok szemében egyszerűen tabuvá válik és — nem tudom milyen bűvös metamorfózis következtében — művészi tetté. Vissza szeretnék most térni az önök problematikájához, a képzőművészeti elmélet, történelem és kritika alkotó kérdéseihez. Úgy vélem, semmiféle monopolizációról nem lehet szó, sem a szövetségi, sem pedig a szövetségen kívüli folyóiratokban. Ellenkezőleg. Beszélnünk kellene inkább arról, hogy talán a régimódiságtól félve nem merünk szembeszállni még a végképp elfogadhatatlan nézetekkel sem. Hiszen itt is találkozunk nem egy meg. nyilvánulással, amely semmi esetre sem tanúskodik alkotó szocialista

1 gondolkodásról és a tudományos marxista módszerek érvényesítéséről. Ha például a mai absztrakt irányzatot vesszük, — természetesen) nem gondolok a dekoratív, vagy ornamentális művészet tág területére —, megállapíthatjuk, mennyi bizonytalansággal, milyen elméleti tisztázatlansággal lát hozzá a képzőművészeti kritikai -munkák többsége ennek megvilágításához, mennyire kitér a kétes ismeretek és általában a filozófiai források közvetlen diagnózisa elől. S hogy itt ls nem egy esetben kimondottan az eszmeiségről van szó, azt a különféle „kegytárgyak" is igazolják, amelyeket az idén a prágai kiállításokon láthattunk. Ez az eszmeiség természetesen távol áll a szocializmustól, viszont gyakran sziklaszilárdan, elviselhetetlenül dogmatikus. Ha a világban a képzőművészeti kritika egyre gyakrabban nevezi a mai absztraktivizmust kimerült bányának, számos folyóiratunk éppen ennek ellenkezőjéről akar meggyőzni bennünket. Ha másutt mindinkább egyértelműen és szerintem teljesen jogosultan beszélnek a XX. század autentikus inodorosságának sohasem látott zuhatagával, mi még mindig tanúi vagyunk annak a törekvésnek, hogy éppen az absztrakt művészetben lássuk a korszerűség és az évszázad művészete alapvető, alkotó programjának egyetlen jelenségét. Az absztrakt megnyilvánulás teljesen kritikátlan magasztalása légkörének másik pólusa az az erős irányzat, amely kiállítási politikánk és kéyzőpont szem előtt tartása. Úgy vélem, ez a terület hatalmas és még fel nem tárt lehetőségeket rejt magában, melyek éppen társadalmunk e fejlődő időszakára jellemzőek és megérdemlik az alapos elemzést. Ennek pillanatnyilag még csak a küszöbén állunk. Ebben az összefüggésben biztosan . helyes lesz megoldani más szempontművészeti bizottságaink gyakorlaté- | ból is ma

i képzőművészetünk országban- a figurális 4s a realista művek egyoldalú, átlagos lebecsülésében jelentkezik. Joggal tesszük fel tehát a kérdést, ki az, aki a gyakorlatban szűkíti ie képzőművészeti kultúránk sokoldalú tartalmát és hatósugarát. Pártunk kultúipolitikai irányvonala feltételezi a lenini eszmei alapokon nyugvó gazdag művészi program egységét, tehát a képzőművészeti kultúra gazdag belső differenciáltságához való elvi hozzáállást. Csakis így lehet elejét venni annak, hogy a művészet társadalmi funkciójának dialektikáját egyoldalúan túlértékeljük, vagy lebecsüljük. Képzőművészeti elméletünk előtt tehát komoly, eddig meg nem oldott feladatok állnak, hogy felkészülten, marxista módon elemezze a művészet mai áramlatait, tisztázza főleg az alkotó realizmus új torvényszerűségeit a fejlett szocialista társadalom feltételei között, elgondolkozzék a művészi munka új vonásairól, a művészet és az emberi tevékenység viharosan fejlődő területeinek dinamikus kapcsolata fölött. Természetesen az e kérdésekre adandó válasz nem lehet kizárólag a tudósok monopóliuma. Sok ötletet és újat mondhatnak és kellene, hogy mondjanak maguk a művészek is. Gondoljunk például Renato Guttusónak, a nagy realista kommunista művésznek a Rudé právóban nemrégen közölt gondolataira. Annyi kötelezően érvényes és sürgetően követelő van bennük, ami a mi szocialista művészetünkre is érvényes. Szavai időszerűek a pop-art áramlattal kapcsolatban is, amely a realizmus alapvető kritériumait ls elvető epigonok kezében új, •ismét egészen külsődleges divattá kezd válni. Engedjék meg, hogy néhány megjegyzést tegyek még a képzőművészet ökonómiájával kapcsolatban, amely az utóbbi években többé kevésbé minden. képzőművészeti problémáról folytatott vitát átsző. Nem fér kétség hozzá, az ökonómiai alap, amelyen a szocialista társadalom a képzőművészet további fejlődését irányítani fogja, egyre nagyobb mértékiben a társadalmi megrendelés lesz. Ki kell azonban jelentenem, hogy a múltban erre a kérdésre is — beleértve a különféle elméleti elgondolásokat — nemegyszer leegyszerűsítve tekintettünk. Ennek gyökerei természetesen a szocializmus és a kommunizmus törvényszerűségeivel való téves azonosításban keresendők, s a legnemesebben és a legjobban gondolt kívánságok nemegyszer ellentmondásba kerültek a valóság lehetőségeivel és az objektív törvényszerűségekkel. Emellett itt is — úgy ahogy ökonómiai gyakorlatunk tágabb összefüggésében — gyakorta nem értékeltük kellően azt a tényt, hogy a szocializmusban is léteznek bizonyos, alapvető érték-piackapcsolatok, tehát a nép anyagi színvonalának emelkedésével egyre fokozódik a lehetőség a képzőművészeti alkotások egyéni felvásárlására, s hogy ez a forma és ennek érvényesítése semmiképpen sem méltóságon aluli csöikevény. A művészi alkotások természetesen ökonómiai értelemben is sajátos értékek, és ezért érvényesítésük és árusításuk megfelelő szervezést és sajátos formát követel, melynek szükségszerű kiútja a kultúrpolitikai szem- sához. határainkon túli érvényesítésének kérdéseit, melyekről az utóbbi időben annyi vita folyik. E napokban kezdi meg működését az Art-Centrum vállalat, amelyet egyelőre a Képzőművészeti Alaphoz csatolunk. Hisszük, hogy tevékenysége sikeres lesz. Valószínűleg egyetértünk abban, hogy éppen a kultúrpolitikai szempontokat és az erős társadalmi felelősségtudatot keil itt még fokozottabban hangsúlyozni. Néhány nappal ezelőtt pártunk Központi Bizottságának "lnöksége és a köztársaság kormánya komoly intézkedéseket hozott, amelyek jelentősen megjavítják a képzőművészet fejlesztésének eddigi elégtelen anyagi biztosítását. Megmutatkozik ez közvetlenül abban ls, hogy a központi hivatalok újból vásárolhatnak képzőművészeti alkotásokat, természetesen olyanokat, amelyek a társadalmi kritériumoknak megfelelnek. Az alapvető hosszú lejáratú megoldást azo-nban a népgazdaság tervszerű irányításának tökéletesített rendszere bevezetésével összefüggésben kell — és lehet — megtalálni, amely a képzőművészet területén is új ösztönzést ad a társadalmi megrendelések természetes fejlődésének, nézetem szerint sokkal tagoltabban, mint eddig. Igaz ez rendkívül bonyolult és igényes probléma, amely további részletes feldolgozást igényel. Világosnak tűnik azonban, hogy a termelőüzemek, ahol a jutalmazás nem kis mértékben függ nem a nyerstermeléstől, hanem a realizált termeléstől, fokozatosan és gazdaságilag egyre inkább érdekeltté válnak a képzőművészekkel folytatott szoros együttműködésben. A képzőművészek ugyanis a termékeknek magas színvonalú esztétikai értéket biztosíthatnak, amelyek ezáltal a piac egyre igényesebb szükségleteit is kielégítik. Az optimális munka- és életkörülmények kialakítása sem képzelhető el képművészeink hatékony részvétele nélkül. Az üzemeknek a képzőművészek munkája iránt tanúsított egyre fokozódó érdeklődése a jövőben bizonyára kedvezően befolyásolja majd az ipari képzőművészek nélkülözhetetlen berendezéseinek építését is, amelyek nélkül az alkotó termelő kísérletezés gyakorlatilag megvalósíthatatlan. Semmi esetre sem akarok alaptalan Illúziókat kelteni, ám ezek a fejlődési irányzatok, amelyek képzőművészeti kultúránk fejlődésére is kedvezőek, benne foglaltatnak a népgazdaság tökéletesebb irányításának javaslataiban. Természetesen nem számíthatunk arra, hogy automatikusan érvényesülnek majd, sőt ellenkezőleg. Érvényesülésük feltételezi további együttműködésünket az illetékes problémák pontosabb körvonalazásában, a kitartóbb szervezési törekvésben, az akadályok leküzdésében és az új, pozitív, haladó élettér kibővítésében. Végezetül szeretném kifejezni pártunk Központi Bizottságának azon szilárd meggyőződését, hagy a Csehszlovák Képzőművészek Szövetsége és az egész csehszlovák képzőművészeti front társadalmi felelősségének teljes tudatában jelentős mértékben hozzájárul népeink szocialista kultúrájának további fellendüléséhez, s egyre gazdagabb, teljesebb életének kialakítáMichalovce mellett a Biela Hora-i kerámiaipari fejlesztési munkahely dolgozói eredményes munkát végeznek a szlovákiai kerámiaipar fejlesztésében. Képünkön: Agnesa Solenská, a munkahely egyik dolgozója a platinatégelyben olvasztott nyersanyagot elemzésre készíti elű. (ČTK — G. Bodnár felvétele) <-. * 1984. ctocember 18,