Új Szó, 1964. november (17. évfolyam, 304-333.szám)

1964-11-15 / 318. szám, vasárnap

Két dologra ven szükségünk IRTA: MICHAL PECH O, AZ SZLKP KB OSZTÁLYVEZETŐJE Két dologra van szükségünk, amely kitöltené az űrt, illetve megszüntetné az ellentmondásokat jó néhány emberünk tudata és cselekvései között. Az első dolog: szocialista gyakorlatunk tudományos megismerése, a másik: az ebből fakadó felelősségtudat. A megismerésnek sok forrása van magában az elméletben és a társadalmi gyakorlatban. E gyakorlat szerves részeként foglalja magában a társadalmi és az egyéni megismerést, a társadalmi és az egyéni tapasztalatot. Ezekből szűrődik le az általánosítás, az elmélet, ami hat a gyakorlatra és fordítva. A megismerésnek ettől az alapvető kérdésétől és a megismerés mértékétől függ az intézkedésekért, a tettekért, a beszédért, sőt minden megnyilatkozásért érzett felelősségtudat is. A CSKP Központi Bizottságának, az SZLKP Központi Bizottságának és a pártszervezeteknek a szocialista társadalom lenini normái megsértéséből eredő hibák megszüntetésére irányuló tevékenysége feltárta ideológiai munkánk hiányosságait is és társadalmi tudatunk újabb problémáira világított rá. Társadalomtudományi és eszmei-politikai munkánk gyengéi különösen a CSKP XII. kongresszusa utáni időszakban nyilvánultak meg. Gyenge pont, fehér folt a dialektikus materializmus elméletének nem kielégítő elsajátítása is, amely a kollektívák és az egyének gyakorlatában a társadalmi jelenségek kutatása terén a megismerés módszere. Ez a megállapítás eléggé általános és nem is szólhat a társadalom egészének. Konkrétabban a társadalomtudományokkal foglalkozó munkatársakat, különösen a filozófusokat érinti, főleg azért, mert a filozófusoknak nemcsak az a nagy társadalmi felelősségük, hogy a tudományos elméletet, a dialektikus materialista módszert minden tudományos dolgozó elsajátítsa. A filozófia (főként a filozófiai felvilágosító-ismeretterjesztő munka) feladata az is, hogy ezt a módszert mindenkiben tudatosítsa, hogy mindenki tisztában legyen nagy személyi felelősségével mind a társadalomért, mind önmagáért a társadalommal szemben. Főleg napjainkban nagy társadalmi jelentősége van a filozófia ilyen erkölcsi felfogásának, még in'kább módszerei elsajátításának, hiszen ma döntünk a kommunista társadalomról is. E jelentős társadalmi feladat megoldása nem folyhat a kommunista párt keretein kívül, hiszen a pártban ölt testet a forradalmi elmélet és a szocialista építés gyakorlatának egysége. E módszer figyelmen kívül hagyása vagy tiszteletben nem tartása elsősorban társadalmi gyakorlatunknak, sőt a marxizmus—leninizmus elméleti elsajátításának nem marxista módjában, továbbá az egy tényre alapozó, éppen ezért helytelen, merész általánosítás irányzatában nyilvánul meg. A történettudományi módszer sok esetben szavakkal való játékká vált a gyakorlatban, ahol prakticizmusnak, ösztönösségnek, vagy hasonlónak bélyegezzük. Sajnos, néhány filozófiai munkában, cikkben (a Pravda hasábjain is) látjuk, hogy nem tartják tiszteletben az induktív és deduktív módszer egységét, hogy az írások kizárólag deduktív, erősen szubjektív és sztatikus jellegűek. Mindez azt mutatja, hogy valami itt nincs rendben. Megtanultunk beszélni „koncepciókról", „hatékonyságról", „tudományos politikáról", „előretörésről" stb Ezeket a komoly szavakat néha varázsigékként használjuk. Inkább beszélünk arról, hogy mi lesz tíz év múlva, inkább gondolunk távoli perspektívákra, mint a konkrét valóságra. A „gyakorlatiak" és az „elméletiek" elemzése nem ritkán a konkrét időn és téren kívül történik, ami helytelen következtetéshez vezet. Ezek után már egészen magától értetődő a különféle kategóriák, az elmélet és a politika, a pedagógia és az erkölcs keveredése. Az általánosításkor mellőzzük a közvetítő kapcsokat az elméiét és a gyakorlat, a filozófia és a politika között," nem teszünk különbséget az eleve meghatározott és az irányzat, illetve valószínűség között. Ilyen módon gyakran helyettesítjük a valóságot a lehetségessel. Nálunk győzött a szocializmus, azaz a tudományos elmélet győzelmet aratott mai konkrét valóságunkban. Ez az első olyan rendszer, amely az egész társadalom érdekeit szem előtt tartva realizálja és oldja meg a kérdéseket. Az össznépi fejlődés biztosítása érdekében megszünteti a kizsákmányolást és egyenlőkké teszi az embereket. Ezért a politika és az osztály kategóriáját is „érzékeny műszerekkel", tudományos eszközökkel — filozófia, logika, történelem — kell értékelni. Éppen ezért az értékelés nem végezhető egyoldalúan, kizárólag a „tisztán" elméleti ismeretek szempontjából (mint ahogy ezt kulturális lapjaink néhány cikke megkísérelte), mert ilymódon a megismerés és a következtetések nem teljesek. Néhány társadalomtudományokkal foglalkozó intézményben megfigyelhető az a gyakorlat, hogy úgy tekintik az irányító munkát, akár politikai, akár gazdasági téren — mint egy kizárólag empirikus valamit. Ezt a gyakorlatot nem tanulmányozzuk eléggé, gyakran figyelembe sem vesszük, aztán ilyen egyoldalú eszmefuttatásokat olvashatunk: „Az az állapot sem a legkedvezőbb a szocialista társadalom fejlődése szempontjából, amikor az igazságot ugyan meg lehet magyarázni, ám azt a gyakorlatnak nem kell figyelembe vennie." Ez a legkedvezőbb esetben a deduktív módszer varázsigéje, amely abból indul ki, hogy a maratoni futás káros a szívre, ezért ad absurdum ki kell zárni a sportágak közül. Csakhogy itt éppen az sikkad el, hogy „a megismerés elmélete alapvető szempontját az élet, a gyakorlat szempontja kell, hogy alkossa" (Lenin). Mindenki belátja, hogy következtetéseinket nem jelenthetjük ki megváltoztathatatlan alapigazságoknak, ha nem ismerjük a gyakorlati életnek legalább egy kis területét. Ugyanakkor valóban felelőtlenek az ilyen kijelentések. Hát nem tartja tiszteletben a mi gyakorlatunk az elméletet? Mit jelent akkor a népgazdaság irányítása és szervezése új rendszerének a bevezetése? Ez a rendszer a gazdaságtudomány mély elméleti ismeretének eredménye, melyet társadalmi gyakorlatunk is „figyelembe vesz". Számos példát hozhatnánk fel a társadalmi gyakorlat különféle területeiről, amelyek bizonyítanák, hogy a gyakorlat „figyelembe veszi" a társadalommal kapcsolatos tudományos következtetéseket, sőt igényli ezeket; ám egy kikötéssel — hogy valóban tudományos és gyakorlati következtetések legyenek! Ami a műszaki, illetve természettudományi területet illeti, még csak példákra sincs szükség. Nem alakulhat kl nem kívánatos gyakorlat, ha az egyik nem tartja tiszteletben a másikat, ha az elmélet a gyakorlatba „ütközik". Amennyiben ez a helyzet nem változik meg, az eredmények a társadalomra nézve rendkívül veszélyesek lehetnek. Aki végzett szervező, irányító munkát, tudja, líogy a legkisebb akció megszervezése is jelentős energiát igényel, hogy az idő és a tér fogalma gyakorlati zárt formát ölt. Tudja, hogy az ilyen munka, az azonnali döntés szükségessége nagy elméleti tudást és szükségszerűen az adott gyakorlat ismeretét is megköveteli. Az ilyen döntésnél az ok és okozat konkrét formában van jelen és kölcsönhatásban áll, ám csak az adott pillanatban érvényes. A tudományosság abszolutizálása külön-külön minden egyes gyakorlati esetre a tudomány fetisizálása. Éppen úgy, mint ahogy a gyakorlati döntésnél figyelembe kell venni a tudomány és a gyakorlat ismereteit, valamint a kollektíva vagy az egyén tapasztalatait, ugyanúgy nem lenne helyes, ha társadalmi kérdéseinket a gyakorlattól elvontan, nagyon általánosan és absztrakt módon, időbeni és térbeli összefüggéseinek tanulmányozása nélkül általánosítanánk. Még valamit a népgazdaság szervezése és irányítása új rendszere fokozatos bevezetésének előkészítéséről. Ez az új tudományosan általánosított elmélet a fejlődés eddigi állapotából, az ellentmondások leküzdéséből indul ki, utat nyit az újnak, s hozzájárul a gazdaság és az ismeretek megsokszorozásához. Mi lesz a következő lépés, ha ez az elméleti modell már elkészül? Be kell vinnünk a szervezők és minden ember tudatába, hogy e változásra feltétlenül szükség volt, s hogy ez hasznos a társadalom számára. Meg kell tanítani őket arra, hogy elméletileg elsajátítsák az irányítás és a gyakorlati megvalósítás módját. Ez feltétlenül megköveteli, — és döntő mértékben ettől függ az ügy sikere —, hogy a vezető dolgozók a mű megvalósításánál személyes tapasztalataikat ls latba vessék. Ezzel azonban még távolról sem merítettük ki az elmélettői a gyakorlathoz vezető út minden tartalékát. Mire van még szükség? Mennyi közvetítő láncszem játszik szerepet, míg az elmélet tettekké válik? Amíg megvalósul? A tapasztalat tényezője és annak ellentétes pólusa a konzervativizmus, az idő tényezője, a társadalmi és a technológiai fegyelem stb. mind befolyásolják az irányító szervekben működő emberek életét, magát a szervezést, és a gazdaságot is. Egyaránt hatnak tehát a gazdasá gi, az erkölcsi és a pszichológiai té nyezők. Az a tény, hogy a gyakorlatban válik el az elméleti tézisek és a szervezési felépítmény helyessége, — a gyakorlat módosítja és egészíti ki azokat — Engels elméletét igazolja, miszerint az ismeret, melynek feltétlenül joga van az igazsághoz, a relatív tévedések sorozatán át való sul meg. Az áru és a pénz új kap csolatai, a termelés és a kereskedelem viszonya, a hitelpolitika, a haszonban való érdekeltség és a többi megannyi ismeretlen és előre' nem látható körülmény, bármilyen elméleti következtetés vagy modell megvalósítása közben felmerülhet. Különösen a gazdaság irányítására vonatkozó jelentős változások megvalósításé ban. Ezek a tényezők a társadalmi tudat és a politika területén még bo nyolultabbak, időben és térben még inkább kidomborodók'. A régi és az ú] közötti folytonosság, a dialektikus változás a szocialista társadalmi rend jellegzetes vonásai. A társadalmi összefüggések elem zését nélkülöző 1 merész általánosítás hajlama többnyire politika következtetésekhez vezet. És tanúi vagyunk annak (még egyes társadalomtudo mányi munkahelyek gyűlésein is), hogy a politikai helyzet értékelésére nem ugyanazokat a tudományos kritériumokat használják, mint a tudomány területén. Minden emberben vannak érzelmi indulatok, ám ezek nem képezhetik kizárólag az elem zés vagy a következtetések kiindulópontját, különösen nem a politikában. A kommunista párt, egész szocialista társadalmunk nagyra értékeli a tudományos dolgozók társadalmi jelentőségét. Ezt igazolja a tudományos munkahelyek széles hálózata a társadalomtudományi problematika körében is. A személyi kultusz időszakára jellemző értelmiségi-ellenes hangulat már rég a múlté és sohasem térhet vissza. Manapság viszont egyre növekednek a tudománnyal szemben támasztott igények és fokozódik az a követelmény, hogy a tudományos dolgozók ismerjék meg a társadalmi gyakorlatbt, s kutatásaik eredményeit adják át a gyakorlatnak, azaz a társadalmi, állami, művészeti és más intézményeknek. Ez feltételezi, hogy minden társadalmi intézményben ve.gyék figyelembe a tudományos ismereteket, hogy társadalmunk irányítása egyre magasabb tudományos színvo nalat érjen el. Ha a tudomány területén olyan dolgozók vannak, akik kevéssé ismerik társadalmi gyakorlatunkat, nem rendelkeznek a tudományos munka végzéséhez szükséges feltételekkel, ha semmiért sem tartoznak felelősséggel, ez oda vezet, hogy társadalombírálatuk nem következetes és félrevezeti közvetlen környezetüket. Ez az egyik oka annak, miért kerülhetett sor a tudomány címere alatt merész politikai általánosításra. Egy további objektív ok talán az, hogy fiatal tudományos dolgozóink egy része csak a legutóbbi években végezte el a tudományos aspirantúrát, vagy az alapvető tudományos képesítés más formáját a társadalomtudomány szakaszán és gyakorlatilag csak az utóbbi időben jutott alkotó tudománvos munkához, beleértve ebbe az alkotó gondolkodás kifejlődésének időszakát is. Ám a gyér politikai tapasztalat és az a törekvés, hogy ennek híján aktívan beleavatkozzon az életbe — abból a helyes elvből kiindulva, hogy a filozófiának a világot meg is kell változtatnia — torzképet ad. Ez azonban az éremnek csupán az egyik oldala. Be kell látnunk, hogy a helyesen, tudományosan formált nézetek mellett az utóbbi időben filozófiai és politikai kirohanásokat is hallottunk és olvastunk, amelyeket nem vehetünk a politikában elméleti receptnek, mert kalandossághoz és álhatatlansághoz vezethetnének. A szakadatlan előrehaladás nem jelent szubjektív elképzelések szerint történő állandó változásokat. Még ha mondjuk az „áttörés" (fordulat) időszakában élünk is — ami alatt inkább a minőségileg magasabb igazságokhoz vezető fokozatos átmenetet kell értenünk — ez nem jelenti a fokozatosság, a folytonosság mellőzését. Főleg azért nem, mert azt is a dogmatizmusra vezethetjük vissza, hogiy mindenben — egéAZ EGYKE Az utóbbi időben már megszokott társadalmi jelenség az egygyermekes család. Ha megkérdezzük a fiatal házasokat, hány gyermeket akarnak, kész választ kapunk: egyet, legfeljebb kettőt. Mindezt a világ legtermészetesebb hangján mondják. Nem azért, mintha hiányoznának nálunk a gyermeknevelés anyagi feltételei, hiszen szocialista társadalmunk minden szempontjából támogatja és előnyben részesíti a többgyermekes családokat, hanem — valljuk be őszintén — inkább kényelemszeretetből. Ezt természetesen nemigen vallják be a szülők, de tarálnak helyette kifogást százat is: kicsi a lakás, kevés a jövedelem, túlzott elfoglaltság, közéleti funkciók stb. Van azonban olyan eset is, amikor a házaspár népes családot szeretne, egészségi okok miatt azonban nem lehet több gyermekük. Nem szándékunk ezúttal az egygyerek, vagy többgyerek problémájával foglalkozni, bár indokolt itt is leszögezni, hogy a gyermek testi és szellemi fejlődése szempontjából az az előnyös, ha testvéri közösségben nő fel. Csak az az igazi gyermekkor, amely a testvérek vidám körében telt el s az ilyen egy életen át dédelgetett emlékek formájában kíséri el a felnőttet. Mindezzel az egygyermekes szülők többsége is tisztában van, s gyakran fel is merül bennük a kérdés, hogyan neveljék gyermeküket, hogy az ne váljék problémássá. Problémás gyermeknek nevezzük azokat, akikkel komolyabb bajok vannak, akik már az iskolában szinte lehetetlenné teszik az oktató munkát, nem tartják tiszteletben az együttélés bevett szabályait, de még a társadalom írott törvényeit sem. Az egykés szülők megnyugtatására mindjárt az elején szeretnénk leszögezni, hogy a problémás gyermekek zöme nem az egykék sorábóT kerül ki. Az igaz ugyan, hogy egy gyereket könnyű félrenevelni, ám, ha a szülők körültekintőek, előrelátóak és józanok a nevelésben, akkor könnyen elkerülhetik a buktatókat. Ugyanis, ha azt állítjuk, hogy a nevelésben döntő tényező a családi légkör, a szülők példaadása stb., akkor ez egyformán érvényes az egykére és a testvéri közösségben növekvő gyermekre. Nem helyes tehát egyke-problémát emlegetni, mert az egyke problémája tulajdonképpen a család problémája. Feltétlenül szükséges, hogy a gyermekben mielőbb kifejlődjék a vele egykorúakhoz fűződő közösségi érzés. A gyermekek többsége a testvérek körében szerzi első tapasztalatait és itt tanulnak meg már kiskorukban mindkét nemhez alkalmazkodni. Ám mindezek az előnyök a nagy családokban is üres buborékká válnak, ha a szülők nem tudnak kiegyensúlyozott érzelmi légkört teremteni a családban. A testvérek között ugyanis gyakran fordul elő féltékenység. Rendszerint az idősebb testvérek részéről, akik kistestvérük érkezése miatt sok mindenről kénytelenek lemondani. Az egyetlen gyermek viszont abban a megdönthetetlen biztonságérzetben nőhet fel, hogy szülei szeretik. A szülőknek rendszerint több idejük is jut egyetlen gyermekük számára, ha tehát sikerül megbirkózniuk a fegyelem egyszerű kérdéseivel, az egygyerek nyugodtabb környezetben nőhet fel, mint a többgyermekes családok kicsinyei. Vitathatatlan, hogy a gyermektársaság hiánya maradandó nyomokat hagy az egyke életében. Ma már azonban legalábbis jórészt pótolni lehet ezt a hiányosságot. Hiszen a dolgozó szülők gyermeke a nap legnagyobb részét bölcsődében, óvodában, később napközi otthonban, illetve az iskolai klubban tölti. Az otthon töltött órákra pedig a szülők gondja, hogy gyermekbarátokat szerezzenek, s ne alakítsanak ki egy szorosan zárt kört gyermekük köré. Fontos szerepet kap az egyke esetében az unokatestvérekkel fenntartott szorosabb kapcsolat is. Hogy az egyetlen gyermekek szülei miért nem tudják sikeresen nevelni gyermeküket, annak egyik fő oka az, hogy nem tudják egyensúlyba hozni ellentétes vágyaikat: egyrészt minden elképzelhető anyagi és érzelmi gazdagsággal szeretnék elhalmozni gyermeküket, másrészt viszont nem kívánják támogatni az egykékre oly jellemző negatív tulajdonságok kialakulását. Az egykékre gyakran jellemző, hogy elkényeztetettek, hiányzik belőlük az önállóság és a határozottság,- nem elég aktívak és nem tudnak megfelelően alkalmazkodni a társadalomhoz, a kollektívához. Azok a szülök, akik az ilyen jellemvonások kifejlődésének veszélyétől félnek, gyakran — átesve a ló másik oldalára — túlzott szigorúsággal nevelik gyermeküket, s a kényeztetés látszatát is el akarván kerülni, még a gyengédség feltétlenül szükséges megnyilvánulásait is megtagadják tőle. Az az érdekes azonban, hogy az egyetlen gyermekek tipikus tulajdonságaival a népesebb családok gyermekeinél. is találkozhatunk. Olyan esetben például, amikor a szülők a fiúgyermeket a leánygyermekek rovására előnyben részesítik, kivételeznek vele, mentesítik a kötelességektől stb. Többnyire hasonló előnyös helyzetet élvez a családban a legkisebb gyermek. Mindenképpen vissza kell utasítanunk azt a nézetet, hogy az egyetlen gyermeket nem lehet nevelni, hogy az egykéből csak önző, sértett, fölényes vagy magába zárkózott, deformált jellemű ember válhat. A gyermekek kezdeményezésével, önbizalmával, önellenőrzésével és az iskolai eredményekkel végzett legutóbbi kutatások azt igazolják, hogy az egyetlen gyermek éppen olyan sikerült lehet, mint az, amelyiknek testvérei vannak. Csak meg kell találni a nevelés leghatásosabb módját. (ska) szen törvényszerűen — a mennyiségi szempont volt a döntő, beleértve ebbe a filozófiai, illetve ökonómiai igazságok elsajátítását is. Éppen a dolgok ezen mennyiségi vonásából adódott a leegyszerűsítés gyakorlata is. Nem arról van tehát csak szó, hogy felszámoljuk a „fekete-fehér, sematikus-mechanlkus szemléletet", hanem arról is, hogy magasabb színvonalon sajátítsuk el a tudományt és a gyakorlatot, tehát minőségileg birtokoljuk az ismeretek mindkét oldalát. Így harcolhatunk eredményesen a dogmatizmus, a leegyszerűsítés, a szubjektivizmus, az avanturizmus és más káros nézetek ellen a tudomány, a társadalom vagy éppen a politika területén. A társadalomtudomány területén a gondolkodás fejlődése sok kezdeményezést eredményezett. A gazdaságtudomány már eddig is sokat segített a gyakorlatnak, a történelemtudomány nagy igyekezetet fejt ki a történelmi tények feltárására és azok helyes értékelésére, a filozófia arra törekszik, hogy a világot ne csak magyarázza, hanem meg is változtassa. Helyes az a nagy erőfeszítés, hogy a legidőszerűbb problémákkal foglalkozzék. Más területekre is jellemző ez a törekvés. Ám magában a tudományban és az eszmei-politikai gyakorlatban felszínre kerül sok minden olyasféle is, ami elfogadhatatlan. Igy aztán ez az „áttörési" korszak nem olyan átlátszó folyam, hogy ne látnánk a beleérkező mellékfolyókat tó, melyeknek vize megmérgezi az egészséges áradatot. Szűrőre van tehát szükség, — az igazán tudományos marxista—leninista álláspontok átértékelésére. Kétszeresen érvényes ez a politika területére, ahol minden nézet és meggondolatlanság súlyos következményeket vonhat maga után. Ha tehát a tudományos ismereteknek alapvető jelentőségük van nemcsak a tudományos dolgozók, hanem minden dolgozó ember számára, akkor az embereket igazén elfogadható módon meg kell azokra tanítani. Természetesen arról van szó, hogy a tudományos ismeretek elsajátítása megszilárdítja a világnézetet és a társadalmi felelősségtudatot is. Ugyancsak fontos a kollektív művel, vagy erkölcsi normákkal szembeni belső felelősségérzet. Az a lényeg, hogy tiszteletben tartsuk társadalmi jelenségeink értékelését, az elmélet és a gyakorlat egysége ismeretének igazi marxista—leninista módon történő elsajátítását, nem tévesztve szem elől a gazdaság és a politika területén a nemzetközi körülményeket sem, melyek közvetlenül hatnak jelenünkre. Arról van szó, hogy ideológiai fegyverünket, a ma annyira divatos egyoldalú és negatív „kritikusság" címere alatt ne fordítsuk idő előtt „a régi" ellen, mindaddig, amíg nem látjuk tisztán, milyen, s a szocializmus fejlődése szempontjából mit hoz az „új", megfelel-e az elmélet eredményeinek, valamiwt társadalmi gyakorlatunknak. ÜJ SZÖ 4 * 1964. november M.