Új Szó, 1964. november (17. évfolyam, 304-333.szám)

1964-11-28 / 331. szám, szombat

CO >UJ OĹ D MEDDIG EL EGY FA ? Bánné villanyt gyújtott. — Ez mind jonatán — mutatott Odakint még világos volt, maga köré Bánné. — Ez batul. Ez rade amióta közeledett a front, Inkább elébe ment a sötétségnek. Kiváltképpen ma, amikor egyedül Volt itthon, s odakint olyan sűrűn gomolygott a köd, hogy az ablaktól néhány lépésnyire mintha eltűnt volna a kerítésük. Elővette a nagy zsírosbödönt, meg a zománclábasokat. Szódát tett a tűzhelyen lobogó vízbe, amikor kopogtak. összerezzent. Félrehúzta a függönyt. Nem németek voltak. Egy aszszony állt a küszöbön, egyedül. — Itt laknak, kérem, Bán Sándorék? — Én vagyok Bánné — mondta Bánné. Mindene divatjamúlt volt az érkezőnek. Ápolatlan haján — mely épp feleútján járt az őszülésnek — fazékformájú filckalap ült, amilyent csak húsz évvel ezelőtti filmeken látni. Ódivatú esernyőjének papagájfejben végződött a nyele, két feketebors üvegszemmel, melyek hűdésesen néztek kétfelé. — A hirdetésre jöttem. — Miféle hirdetésre? — csodálkozott Bánné. Csak kora tavasszal és ősz utóján hirdettek: télen soha. Az érkező azonban kinyitotta buggyos retiküljét, mely úgy tele volt kacatokkal, használati és emléktárgyakkal, mintha mindenét magánál hordaná, és elkezdett kirakodni. Egy elsárgult, szalaggal átkötött levélcsomót, lejárt zsebnaptárakat, fényképeket, orvosságos fiolákat, használt mozijegyeket és egy üres, de még szagló parfömszórót. A fényképeken egy tollaskalapú fiatalasszony volt látható, hol egy farkaskutyával, hol nélküle, de arca már elmosódott, a sarkok felmolyhosodtak. Nikkelpénzek, zsuzsuk és kulcsok csörgése közben az őszülő aszmagyaraz- itt keznett. Ez London Peppin — ta, ahogy mentek továb. dődnek a barackfák. Az őszülő asszony megálll — Nem tetszenek — mondta. — Azt hittem, nagyobbak ezek a fák. Erősek, dúsak, hatalmasok. — Akkor tessék erre jönni — hív ta Bánné. — A mandula már ötödévre hoz. — Nekem nem fontos a gyümölcs — mondta kedvetlenül az őszülő aszszony. — Nincs időm öt esztendeig várni. — Megállt, ernyőjével megbökött egy fát. — Daganat van a méhemben — mondta közönyösen. — Rák. — Borzasztó — riadt meg Bánné. — És nem lehet operálni? Az őszülő asszony átható pillantást vetett rá. — Mikorra várja? — kérdezte hirtelen. — Mit? — nézet rá Bánné. — Márciusra. Az asszony tovább ment. Már a parcella vége felé jártak, egy szelílíden emelkedő ösvényen. Csak néhány lépésnyire lehetett látni: mint szony végre megtalálta a gyűrött új- egy gyerekpelenka, oly sűrű szövésű sághirdetést,- melyen már csak a nagy- voít a köd. betűs szavak voltak olvashatók: Bán Sándor facsemete kertészete, Tét. — Ez mi vagyunk — mondta Bánné. — De az uram nincs idehaza. — Csakhogy én az ötőrássai haza szeretnék menni. — Addig nem lesz vissza — mondta Bánné, — bement a faluba, mert holnap disznót ölünk. Az asszony erejevesztetten nézett körül. Sápadt arcáról mint egy málló vakulatö falról, pikkelyekben pattogzott a púder Semmiféle érzelemnek nem adta jelét, de épp e lárvaszerűségben volt valami megindító, mint amikor egy belisztezett arcú bohóc könnyek nélkül sír. Bánné az árakat se tudta. Még csak másfél éve voltak házasok. Az ura a széltől is óvta s csak szép időben s legfeljebb ojtani vitte ki magával a faiskolába. De azért így szólt: — Mivel szolgálhatnék? — Vásárolni akarok valamit — mondta az őszülő asszony. — Díszfáink nincsenek — mondta Bánné. — Csak gyümölcsfa csemetéink. — Nekem mindegy — mondta bizonytalanul a vásárló. — Csak szép legyen. — Vannak négyéves suhángjaink — mondta Bánné. — Hát nem tudom — mondta az asszony, ugyanolyan bizonytalanul nézve maga köré, mint az előbb. — Én valami nagyobbat szerettem volna. — Az uram szokta intézni — mondta Bánné — De ha várni tetszik egy \ kicsit, majd körülvezetem. Kiforrázta a lábosait. Tiszta kendővel kitörülte őket, aztán kiloccsantotta az udvarra a vizet Élettel teli kis asszony volt. minden porejkája kerek, és mindent olvan kerek mozdulatokkal és olyan gyönyörűséggel fcsinált, hogy az ember nem bírta róla levenni a szemét. Az idegen asszony meg se mert szólalni addig, míg szárazra nem törülte a kezét. f — Maga gyereket vár? — kérdezte akkor. — Igen — mondta Bánné. — Mehetünk? — kérdezte az aszszony és karjára akasztotta a papagáit. Sár volt. Magas sarkú cipőjében billegve járt. Vagy öt percig mentek, hegy iránt. Mint száz meg száz halvány ceruzavonás, úgy derengtek a növendék fácskák a ködben. — Ez mi? — kérdezte az asszony. Ernyőjével egy fűzre mutatott, mely zörgő, csontos ágaival épp a mezsgye szélén állt. — Ez semmi — mondta Bánné. — Ez csak olyan fa. — Ez tetszik nekem mondta az őszülő asszony, és ki-kibicsakolva előre sietett. A mezsgyén végig mindenféle fák álltak, kőrisek. nyírek és fűzek; még Bánné apósa ültette őket, talán szélfogónak, vagy csak, hogy legyen valami, ami a szomszéd parcellájától elválasztja az övét. Aztán ritkulni kezdtek a fák s a domb gerincén csak egy állt magányosan. — Az milyen fa? — kérdezte az idegen asszony. — Hárs — mondta Bánné. — De már megvan tizenöt éves. — Ezt megveszem. — Ezt? — bámult rá Bánné. — Talán tüzelőnek? — Dehogy — mondta az asszony, — így— Nem értem, — mondta Báijné. — Ezt már nem lehet innen máshová ültetni. -L. — Nem is akarom máshová ültetni. — Hát mi legyen vele? — Semmi — mondta az őszülő aszszony. — Mennyi az ára? — Itt tetszik akarni hagyni? — álmélkodott Bánné. — Ilyet még nem is hallottam. — Itt marad, ahol van — mondta az őszülő asszony. — De azért az enyém. Bánné tanácstalanul állt. Bárcsak itthon volna az ura! Ö is a fát nézte, mely nem volt túlságosan magas, de csúcsa mégis elveszett a ködben. Karcsú törzsű, egyenes növésű példány volt, mint egy életrevaló, izmos, de nem nagyon szép kamasz. —- Pont ilyet akartam — mondta az őszülő asszony. — Mit kérnek érte? — Mindig az uram intézi — mondta Bárihé zzavartan. — De még egyet sem adott el ezek közül. — Nem jövök még egyszer — mondta az ősz hajú asszony. — Akármit kér, megadom az árát. Egy kis csönd lett. Rossz éviik volt, a háború miatt. Nagyon kellett a pénz. — Száz pengő — mondta csak úgy találomra. — Hogyha nem lesz sok. — Rendben van — mondta az ősz hajú asszony. Még egyszer végignézett a fán, aztán ernyőjével megdöfködte töve körül a földet és elindnlt a ház fRió Másodszor is kirakott a táskájából mindent és letett egy százast a kony haasztalra. — Azt akarom, hogy vigyázzanak rá — mondta azután. — Nincs mire vigyáznunk — mond ta Bánné. — Azt is megfizetem — mondta az asszony. — Azért nem jár fizetség — mondta Bánné. — Trágyázzák is — mondta az őszülő asszony. — Elég lesz egy évre húsz pengő? — Ne tessék fizetni — mondta Bánné — Nem lesz annak a fának semmi baja. Az idegen asszony még egyszer kirakta a retiküljét és hat tízpengőst számolt az asztalra. — Három évre kifizetem az ápolási díjat — mondta — de ígérje meg, hogy szépen gondját viseli. Bánné köhintett. Az őszülő asszony elővette tükrét. — Megígérem — mondta rekedten, s egy piszkos puffal kipúderezte arcát. Aztán megint végignézett Bánnén. — Megmozdult már? Bánné megint köhintett. — Meg. Az asszony elindult, visszafordult. — Meddig él egy hárs? — kérdezte: — Sokáig — mondta Bánné. — Mégis? — kérdezte az őszülő asszony. — Száz évig is? — Még annál is tovább. Az őszülő asszony biccentett. Karjára akasztotta az ernyőt és kiment. — Öntözzék is! — mondta szigorúan. Az ajtóból még egyszer visszanézett Bánnére. — A viszontlátásra — mondta, de nem nyújtott kezet és nem is nézett többet vissza. Ernyője hangosan kopogott a téglajárdán. Bánné állt egy kicsit, aztán eltette a pénzt. Az a hír járta, hogy a víszszavonuló német csapatok minden élőállatot elrekvirálnak. Munkához látott. Könnyen és kecsesen végezte dolgát, látszatra fáradság nélkül, mint egy táncosnő, aki füllel nem hallható zenére mozog. Demegyek a szűcsD höz egy kucsmát nézni. A mester, aki munka közben ki is szolgál a tenyérnyi boltban, elém tesz hú rom csillogó szőrű, szép fekete remekművet. Felpróbálom az egyiket, még a fülem sem tudja megakaddm'woG/, m dul is a számlát kitölteni. — Nem lehetne kicsit bevenni belőle? — nyögöm ki kétségbeesetten. — A, minek? Növeszsze meg a haját és éppen jó lesz. Nagy választék nincs, — Ejnye, no, de ki- én is örültem, hogy rá lyozni, hogy le ne es- csire nőtt a kartárs je- akadtam a fekete sen a szememre. je — becsmérli a koba- kucsmára. Igaz, hogy — Egy cseppet nagy — komat a szűcs, hogy ne kicsit nagy, de megvetszabadit meg a mester kelljen a portékájáról tem. A fagy beálltáig a hatalmas kucsmától, rosszat mondani. pedig növesztem a hafelkap egy másikat, a Aztán kipróbáljuk a jam. Ezúton figyelmezharmadikat. Valamivel kisebb, mint a másik kettő. Igazgatom, bele pillantok a tükörbe, de a mester hirtelen lekapja a fejemről, ne tetejét jól behorposzt ja, hogy kisebbnek tűnjön, aztán Óvatosan a fejemre illeszti. De hiába a nagy igyeke zet, újra elsötétül előttem a világ, csak az orrom hegye látszik ki a naftalinszagú szőrméből. tetem ismerőseimet. hogy nem lettem semmiféle új divathóbort rabfa, nem vesztem össze a borbélyokkal sem, csak felkészülök Ecsetre kívánkozó táj. (P. Haško felvétele) hogy hibát találjak ben- a kucsmaviselésre, ne, megsimogatja és Milyen kár. hogy dicsért a kiváló minő- nem vagyok nagyfejű, ségű szőrmét. Már in- [szűcs) JOSEF ŠTEFAN KUBÍN: K Ó P ÉS ÁG £

d.a és Frantík együtt diákoskodtak, s mindketten kispapnak mentek. Édából lett előbb káplánból plébános, s amikor szépen berendezkedett és jól megszedte magát, megírta Frantíknak, hogy jöjjön el megnézni, milyen plébániát kapott. Szeretett volna eldicsekedni. Beállított a kedves jóbarát, és Eda hét országra szóló lakomát csapolt. De előbb mindent szép sorjában megmutatott a barátjának, itt a hálószoba, itt alszik a szakácsnő, itt vannak a méhek. Megmutatta a kertet is, mindenüvé elvezette őt. Aztán asztalhoz ültek; csupa ezüstkanál, ezüsttál járta. Igen tetszett ez Frantíknak. És amikor már túl voltak számtalan fogáson, azt mondja a szakácsnő: — Tisztelendő uram, egy kis borocskát is illenék az asztalra tenni. Ittak, iddogáltak, közben Frantík a káplán — még mielőtt jó éjszakát mondtak volna egymásnak, az ezüstmerökanalat a plébános ágyába rejtette. Másnap, amikor a káplán már elment, mondja a szakácsnő: — faj, tiszteletes uram, baj van! — Micsoda baj? — Hiányzik az egyik ezüstkanál. — Aztán ki a csuda vitte volna el? — Már bizony hiányzik! Talán az a káplán ...? Egy hét is eltelt, de a káplán még egy sort sem írt. A plébános maga ült neki az írásnak, hogy s mint tetszett Frantíknak őnála? S kérte, hogy hamarosan válaszoljon. Gondolta, csak bevallja a kanalat. Meg is jött a válasz egykettőre. — Kedves barátom, a tréfa az tréfa, de ha egy ezüstkanálnak lába kél, az már nem tréfa. A plébános elolvasta a levelet, kacagott egyet, s megint egy héíig /A annyiban hagyta a dolgot. Eltelt ez a hét is, aztán megint levél jött ' ' a káplántól. — Tisztelendő uram, a tréfa az tréfa, de ha tizennégy napig nem aludna a szakácsnővel, az lenne ám a jó tréfa! Akkor nyomban megnézték a plébános ágyát, s hát látják, csakugyan Ott üz ezüst merőkanál. — Ekkora kópéságot sem láttam még, mint ahogyan ez a káplán kitudakblta, hogy nem alszom az ágyamban! f Fordította: F. Láng Éva N. KVITKO : Ha egyszer valakinek nincs szerencséje... — ön természetesen tudni szeretné, mit csináltam én ott? Mint anyagbeszerző dolgoztam — bőrt szereztem be. Azok nem is voltak olyan rossz idők. Pupik vizet töltött magának, és egy hajtásra kiitta. — Nem sokáig dolgoztam a Nyersanyagértékesítő Vállalat irodájában. Ott csak némi apróság jött be. — Pupik hanyagul félredobott egy köteg pénzt. — Viszont aranyidőket éltem a Kötöttáru Szövetkezetnél, ahol a gyártmányokat kapronból készítették. Én az értékesítésnél dolgoztam. Mindazt, amit ön itt lát, kizárólag ott kerestem. És ez minden. Én semmit nem hallgattam el, őszintén, becsületszavamra. Ha nekem nem hisz, kérdezze meg a feleségemet, majd ő igazolja. Pupik felhajtott még egy pohár vizet. A vizsgálóbíró, folytatva az írást, megkérdezte: — Ez minden? — Minden! Semmit sem tagadtam el. Higgye el, én egész életemben igyekeztem becsületes ember lenni, de hát nem volt szerencsém! A vizsgálóbíró pontot tett irományára és egy másik, tiszta lapot vett elő. — Jól van, én ezt mind továbbítom a megfelelő helyre. De nekem még tisztázni kell magával egy másik ügyet. — Vizsgálóbíró elvtárs, több ügyem nem volt, én mindent elmondtam! — Dehogy mondott\el mindent. Két héttel ezelőtt két huligán verekedést kezdett a villamoson.v A sértettek magára hivatkoztak, mint tanúra. Őszintén szólva, ezért is hivattam be. Mit tud mondani erről az ügyről? IJupik felállt és kendőjét a zsebér be dugva kétségbeesetten meredt a vizsgálóbíróra. — Vizsgálóbíró elvtárs! Hát Iái ja, mondhatok én mást, mint amit mindig is mondtam: ilyen balszerencsés fickót, mint én, föld még nem hordott a hátán! Fordította: Csontos Ilona A bűnöző-típus különféle: lehet pimasz, vagy gyáva, magabiztos, vagy elővigyázatos. A kriminalisták ezt jól tudják. Aztán akadnak nemes lelkületű gazfickók is. Ilyenek is ismeretesek némely irodalmár előtt. De peches, balszerencsés bűnözőkről talán még senki sem hallott. Pedig hát ilyenek is .létezhetnek ... ... Mark Akimovics Pupik belépett a rendőrség épületének kapuján, s a folyosón tanácstalanul megállt. Letette a padlóra kisebb bőröndjét, kendőjével megtörölte izzadt arcát. Aztán előszedte zsebéből az idézést, még egyszer figyelmesen elolvasta, és benyitott egy ajtón, amelyen „Vizsgálóbíró" feliratú táblácska függött. — ön hivatott engem? — kérdezte, újból elővéve az idézést. — Tessék leülni — szólt a vizsgálóbíró. — Azonnal foglalkozom önnel. -r- Én magam szeretnék tiszta szívemből mindent bevallani — mondta Pupik. — Talán helyesebb volna, ha előbb én tennék fel néhány kérdést? — Nincs szükség kérdésekre — ugrott fel Mark Akimovics székéről. — Én magamtól is elmondok mindent! Nagyot sóhajtott és felnyitotta a bőröndöt. A bőröndben bankjegykötege, régi, még a cári időkből való pénzérmék, külföldi valuták és különböző aranytárgyak feküdtek. Pupik ismét megtörölte kendőjével arcát és elkezdte a mondókáját: — Én becsületes ember vagyok, én nem mondom azt, hogy ezeket itt a mamámtól örököltem. Még azt sem mondom, hogy szerencsém volt a lottón. Ellenkezőleg, nekem mindig Is mindenben pechem volt. Mert ahol mások ezreket kerestek, én örülhettem, ha nekem ötszáz is jutott. Megkérdezheti a feleségemtől, ő is elmondhatja, micsoda peches ember vagyok én. Mindazt, amit itt lát, én megkerestem. Ezeket akkor szereztem, amikor a Cipész Bőráru Szövetkezetnél dolgoztam. Pupik félretett néhány aranytáryat. ÚJ SZO 8 * 1961 november 28. V