Új Szó, 1964. november (17. évfolyam, 304-333.szám)

1964-11-25 / 328. szám, szerda

G. OSEVEROV MONGÓLIAI UTIJEGYZETEI Egy nép századokat ugrott át Azí hiszem, bármelyik ország filmesei irigyelhetik mongol kollégáikat. Mongólia közoktatásügyi miniszterétől hallottam: — Nálunk 364 verőfényes nap van, s csak egy „nem ' munkanap", amikor az operatőr a születésnapját ünnepli. A látogatót itt sok minden lenyűgözi: a végtelen sztyeppék fölött kéklő örök- : derült ég, a gyógyító hegyi levegő, a szinte naponta feltárt mérhetetlen természeti kincsek. Mongólia a vadászok és halászok valóságos eldorádója. Szállodánk ablakából reggelente békésen legelésző szarvasokat, az épület körül ólálkodó rókákat láttunk. Útvonalunktól nem messze, benn a Góbi sivatagban előkelően lépkedő antilopcsordák sétáltak, se szeri, se száma a nyálnak, a fogolynak, a mormotának. A mongol vadászok az Idén 1100 000 mormotaprémet adtak az államnak. Óriási kincs! Beszédes tények Klaus Arnschger, a müncheni Süddeutsche Zeitung munkatársa egy évvel előttem járt Mongóliában. A természeti szépségek, a festői környezet nem kápráztatta el. örültem, hogy általában tárgyilagosan írt Mongólia életéről, bár egy-két olyan kifejezés, olyan szó is becsúszott írásába, amelyből arra következtethetünk, hogy az megrendelésre készült, s mint ilyen, tartalmaz rágalmakat is. Arnschger azt írja, hogy amikor egy európai földet ér Ulánbátor repülőterén, „felemelő és nyomasztó érzés" keríti hatalmába. Nem fejti ki bővebben, ml okozza nyomasztó érzését, levertségét, sőt ellentmondásba keveredik, amikor lejjebb megjegyzi, hogy a gyorsan fejlődő mongol főváros „azoknak a sikereknek a jelképe, amelyeket a XX. század civilizációja a nomád életmód kiszorításában elén". Ulánbátorról elmondhatom, hogy korszerű város, széles utcákkal, tágas terekkel, s jelenleg negyedmillió lakosa van. Négy színháza, impozáns nagycirkusza, népi ének- és táncegyüttese, szimfonikus zenekara, népi zenekara, katonai együttese, sok mozija van. Kérdem Arnschger urat: Melyik nyugat-európai város büszkélkedhet ennyi színházzal és együttessel? Talán ez okoz nyomasztó érzést? A fővárostól több száz kilométerre a Góbi-sivatag mélyén felkerestem a gurvanszakhajt szövetkezetet. Elbeszélgettünk az elnökkel, Nomszaral elvtárssal, aki meghívott műsoros estre Műkedvelők szerepeltek, s az előadás után feljegyeztem, ki milyen foglalkozást űz közülük. Volt köztük pásztor, kovács könyvkereskedő, mozigépész, nevelőnő, ápolónő, építőmunkás, vízhordó, tanító, zootechnikus... Ilyen ma a mongol falul A családok több mint a felénél láttam rádiókészüléket, úgyszólván minden jurtában meglelhető a varrógép. A szövetkezet művelődési otthonában minden este vetítenek filmet. Egy másik szövetkezetben — szintén a Góbi-sivatagban — egy könyvesbolt vezetőjével Ismerkedtem meg. Érdekes számok kerültek noteszembe. A legutóbbi öt évben készeresére nőtt a szövetkezetesek vásárlóképessége, s csak az idén 18 ezer tugrik értékű könyvet vásároltak. Miért volt lassú a fejlődés? A müncheni újságíró egy másik helyen megjegyzi, hogy „a modern kor késlekedve tört be Mongóliába"! Ha e szavak a múltra vonatkoznak, nem lehet ellenvetésünk. Jumzsagijn Cedenbal elvtárs feledhetetlen találkozónkon az okokat ls megvilágította. Három „izmust" nevezett meg: a kolonializmust, a feudalizmust és a lámaizmust, Az első kettő ismert bajokozó, a harmadik sajátos mongol jelenség. A gyarmattartók évszázadokon át támogatták a buddhizmust, s ezzel két célt követtek: engedelmességre akarták kényszeríteni a népet, s fokozatosan el akarták érni a nép kihalását. A forradalom előtti Mongóliában a férfilakosság fele láma, azaz buddhista szerzetes volt. Nem végeztek termelőmunkát, élősködtek. Minden családra Jutott egy láma, aki nélkül a mongol paraszt, az arat meg sem moccanhatott. Mindenben hozzá fordultak, tőle kértek tanácsot, persze fizetségért. A forradalom után a lámák minden új útjába akadályokat gördítettek. Fát vágni? Bűn. Tanulni? Bűn. Szövetkezetbe tömörülni? Szörnyű bűn ... A lámák felkeléseket, szabotázsokat szerveztek. Ez volt tehát az ország elmaradottságának oka, s furcsa, hogy Arnschger úr nosztalgiával ír arról, hogy a lámák fokozatosan elvesztik a nep fölötti uralmukat... Változik a mongol táj A Góbi-sivatagban betértünk Balzsir pásztor jurtájába. Balzsir 54 éves, jó kondícióban levő férfi. Fia szintén pásztor, rajta kívül a felesége és egészen kicsi lánya él a jurtában. Balzsir öttagú brigádja 500 birkát gondoz. Nem is rosszul! A fejési, gyapjúbeadási és szaporodási tervet jóval túlteljesítették. Balzsir több mint 2000 tuyrikot kapott munkájáért. A fia sem maradt el tőle. Húsról, tejről nem kell gondoskodniuk. Balzsir nemrégen végezte el a felnőttek iskolájának 4. osztályát. Megkérdeztem: elégedett a szövetkezettel, nem volt-e jobb azelőtt? — Nem — válaszolta az idős pásztor, — a múlthoz nem lehet visszatér ni. A jót npm hagyja ott az ember a rosszért. Változik az ország képe. Az épülő darhani cement- és szilikáttéglagyár, a saringoli szénbánya, a darhani hőerőmű, az ulánbátori autójavító üzem, kenyérgyár, húsipari kombinát, ruhagyár és sok-sok ipari létesítmény az új Mongólia jelképei. Jártam Mongólia új ipari központjában, Darhanban. A mongolokkal együtt oroszok, csehek és lengyelek is hősies munkát végeznek. Itt tanulta ki az oxigénrészleg gépészének mesterségét Lamszeren, az egykori pásztor és fia. Nyugatnémet kollégám nehezen tájékozódik a bonyolult társadalmi folyamatokban, ezért nem szállok vele vitába. A Mongol Népköztársaság mindennapi, változó élete még sok mindenről fel fogja világosítani. ,V & ^ § va m Az iparosodó Mongólia a mezőgazdaság tudományos alapját is gyorsan fejleszti. Dzuun-Haraa városban nemrégen növénytermesztési és talajművelési intézet létesült. A képen: B. Ojun, az Intézet tudományos munkatársa, a talaj nitrogéntartalmát vizsgálja az agrokémiai laboratóriumban. (CTK — TASZSZ felvétele) Dimbó Kelemen ott ül D az asztalnál és újságot olvasna. Mondom, csak olvasna, mert végeredményben nem olvas, csak nézi a betűsorokat, de a tudatáig nem hatol el egyetlen szó sem. Nem is hatolhat, hiszen az asszony folyton ott duruzsol a fülébe, s időnként olyan szóáradatot zúdít rá, hogy szinte fuldoklik belé. — Nincs egy rendes rongyom — pattogja a felesége —, de hogy is lenne ilyen ember mellett, aki nem becsüli a felségét, aki mellett csak cselédeskedik az ember, és végtére fel Sem öltözködhet becsületesen. Bezzeg a Göndör Tsuzskát úgy öltözteti az ura, mint egy született grófnői, attól nem sajnálják a pénzt, tegnapelőtt is olyan kabátot iáttam rajta, hogy menten elöntött az epe. Hát még a kalapja, meg a cipője, azt láttad volna csak, a legjobb minőségű, olyan volt az az asszony, mint egy cukorbaba. — Van neked is akármennyi — kockáztatja meg a közbeszólást Kelemen. — Mit? Hogy van? Mi van? Régi rongyok, el/I FURFANGOS ASSZONY nyűtt ócskaságok, pokrócba való holmi. —- Ruhád is van, meg bundád, cipőd, kalapod. Ott búslakodnak a naftalinban, mért nem hordod őket? — Azért, mert ócskák, érted? Divatjamúlt öreg vackok. — Na jó — teszi le az újságot Kelemen — mondd meg nyíltan, mit szeretnél? — Egy olyan őszi-tavaszi kabátot, amilyent a Zsuzskán láttam, ha tudni akarod. Egy olyan príma kis dolgot. Ügy kell, mint a falat kenyér. — Rendben van, holnap megvesszük — mondja Kelemen békülékenyen —, de most hagyj egy kicsit olvasni! Megvesszük, ha mondom, mert úgy sem hagysz nyugton addig Holnap, jó? — Majd meglátom, hogy állod-e a szavad, Kelemen, mert ha nem, ezzel a tíz körmömmel kaparom ki a szemed... Bimbó Kelemen állta a szavát. Másnap délután elmentek az egyik áruházba, és tüzetes válogatás után megvették az őszit-tavaszit. Szép ts volt a kabát, drága is volt, de ami a legfontosabb, nagyon tetszett az asszonynak. — Régen volt ilyen édes kis kabátom — jelentette kl — ebben igazán jól érzem magamat. Eltelik egy hét, s Kelemen szomorúan konstatálja, hogy az asszony alig alig veszi fel a kabátot. — Mi van veled — kér dezi kíváncsian a feleségé tői — mért nem hordod azt a szép kis ősztt-tavaszit? — Azért, mert mindenki ebben jár, érted, minden második asszony. Mert tömegcikket vettél, érted? Ezt ts neked köszönhetem, mert sajnáltad a pénzt, tudom, hogy sajnáltad, azért nem mertem drágábbat vásárolni. Mert te ilyen vagy, krafeároskodó, skót. — De hiszen neked is tetszett, azt mondtad, hogy... — Mit mondhattam volna, hiszen ismerlek. Mondanom sem kell, milyen családi perpatvar kerekedett a dologból, a végén Kelemen húzta a rövidebbet, s az asszony rávette, vegyen egy másik kabátot. Az előzőt meg beviszi a bazárba, úgy is oda való. Megvették a másikat is, az asszonynak nagyon tetszett két hétig, aztán már rá sem nézett a szép kis őszire-tavaszira. Kelemen még jobban el szomorodott, és újból megkockáztatta a kérdést. — Te, asszony, úgy ve <izem észre, ezt a ' másik kabátot sem hordod, sza bad tudnom, miért? — Hogy miért? — feleli dühösen a felesége. — Azért, mert ezt már senki sem hordja, érted? Ez már régen kiment a divatból. Ss vedd tudomásul, hogy ennek is te vagy az oka .. Szörnyű, hogy az embernek nincs egy tisztességes rongya ... — Des — Újból neve vanafalunak Húsz esztendő! Parányi porszem a történelem országútján! Tényleg így volna? Nagy általánosságban igen. Másképpen vélekednek azonban a bejei vezetők. Szerintük az utóbbi húsz esztendő felér egy évszázaddal. Két évtized alatt falujuk ugyancsak előreszaladt a fejlődés útján. Mielőtt azonban a dolgok velejébe vágnánk, szabad legyen pár mondatban bemutatni a falut. Tornaijától egy jó ugrásnyira a fürge kts Turóc partján található, jellegzetes kts gömöri falu. A első látásra azt gondolnád: mi újat mondhatsz lakóiról. Ha azonban egy kicsit jobban szétnézel a portájukon, megváltozik a véleményed. Az egyik fordulónál saját szemeddel láthatod a házat, amelyben haldan Tompa Mihály, a falu egykori lelkésze vendégül látta Petőfi Sándort, a jalu közepén pedig szemedbe ötlenek a Szentiványi-kúrta ódon falai. Ez dióhéjban a múlt, amire a faluban még ma is szívesen emlékeznek, kérdezetlenül is elmondják az idegennek. Téged azonban inkább a jelen, vagy a közelmúlt érdekel. Ezt is megtalálod, ha nyitva tartod a szemed. Az új házsorok, a csinosodó falu, a házak tetején ágaskodó televíziőantennák már a máról beszélnek. És a temetői Talán furcsán hangzik, hogy az életigenlésre éppen a temetőt hívom tanúságtételre A korhadozó fakereszteknek mintha lába támadt volna. Már-már teljesen eltünedeztek. Helyükben drága pénzen építtetett síremlékek emlékeztetnek az elhunyt kedvesekre, szülőkre, testvérekre, rokonokra. Azt hiszem, annak, aki ért belőle, a temető is sokat mond. Ahol a három-négyezer koronás, vagy még ennél is drágább fejfák már-már teljesen kiszorítják a mohos, egyszerűen ácsolt fakereszteket, ott az élőknek nem kell azon törni a fejüket, mit aprítanak majd a tejbe. No, dc hagyjuk ezt a szomorú helyet. Még fel sem szállt a nyirkos őszi köd, amikor a helyi nemzeti bizottság ajtaján kopogtatunk. Zárva van. Átellenben azonban nyikorogva csikordul egy kiskapu. — Talán a szövetkezet irodájában próbálkozzanak — kapjuk az útbaigazítást —, a titkár első útja minden reggel odavezet. A kastély szomszédságában, a hajdani ispánlakásban kapott helyet annak idején a szövetkezei irodája. Azóta is kitartanak mellette. Első és legfontosabb a gazdaság. Minek volna a „fényes" iroda, ha a szövetkezet... Az iroda folyosóján hóna alatt kosarat szorongató menyecskével találom szembe magam. — Várjanak, egy kicsit —, mondja komolyan — az elnök minden pillanatban Itt lehet, hacsak ... Az ls megtörténhet, hogy egyenesen a kukoricatörőkhöz megy. Én ls oda készülök. Ha akarják... Együtt Indulunk a falu felső vége felé. A köd szinte átláthatatlan. Az asszony szeme azonban a két közelgő emberi alak egyikében így is felismeri az elnököt. Jól megtermett, ötven körüli vállas ember az elnök. Tamás Lászlónak hívják. Tekintetében valami pajkos vidámság lappang. Hajába, dús, fekete bajuszába már belopta magát a dér. ötvenhattól elnöke a szövetkezetnek. Akkor került az élre, amikor a kezdetben jól Induló bejei szövetkezetnek az idősebbek már halálhírét kongatták. Tényleg rájuk illet akkoriban az a gömöri szólás-mondás, hogy több náluk a baj, mint a vaj. A munkaegység értéke hét koronára apadt. A falubeliek választása ekkor esett Tamás Lászlóra. Tapasztalt, Jó gazdának Ismerték. Nyugodt, megfontolt, olvasott ember, miért ne próbálkozhatna meg az elnökséggel? Mire Idáig jutunk az Ismerkedéssel, azon vesszük észre magunkat, hogy már nem vagyunk egyedül az Irodában. Szauer György, a HNB titkára velem szemben foglal helyet. Lám, igaza volt annak, aki azt mondta: az első útja a szövetkezet irodájába vezet. Erdélyi István zootechnikus a szomszédos asztal sarkának támaszkodva várja, hogy valamit elintézhessen az elnökkel. Laboda József kertész is betért egy szóra. Az elnök veszi fel a beszélgetés fonalát. Azt mondja: — Nem dicsekvésből mondom, csak épp hogy tudja, ma mér o legjobbak között emlegetik szövetkezetünket a járásban. A munkaegység értéke több mint háromszorosára szökött. Akkor hét koronát fizettünk, ma már huszonkettőt ér a munkaegység ... Nem kicsiség ez. Nem ám! De nem a lényeg. Ez a következménye, ha tetszik: lecsapódása annak az alapvető, gyökeres változásnak, ami a bejei szövetkezetben történt. Ahogyan a szavakból kihámozom, ötvenhat után nemcsak a szövetkezet vezetőségében történt változás, hanem a pártszervezet és a HNB is kereste, kutatta, miként lehetne mielőbb egyenesbe hozni a szövetkezet szekerének rúdját. Sokszor éjszakába nyúltak a gyűlések, tanácskozások, megbeszélések. Az egyik legfontosabb feladat volt valamilyen formában „lelket verni" az emberekbe. Ne csodálkozzon senki azon, hogy a megfeneklő gazdálkodás, a pénztelenség ugyancsak elvette a bejeiek kedvét, alaposan megnyirbálta a munkakedvet, a bizalmat. A falu és a szövetkezet vezetői tiszta vizet öntöttek a pohárba. Őszintén megmondták: a szövetkezet utat tévesztett, de azért még nincs minden veszve. Első tehát a szorgalom ..; Ez a legbiztosabb orvosság. Minek részletezzem. Három év sem telt bele, a bejei szövetkezetnek már újból neve volt a járásban. Az elsők között vezették be a premizálást, ami újból nagyot lendített a szövetkezeten. Hogy a takarmánykérdéssel is sikeresen megbirkózhassanak, a nemzeti bizottság javaslatára takarmányozási tervet dolgoztak ki. Azt tartották: jó beosztással mégiscsak lehet valamire jutni. Jól gondolták, s igazukat a jelen bizonyítja. Azt mondja az elnök: — Az állatállományunkat megcsodálják a környéken. Meg aztán a baromfitenyésztés. Tavaly kezdtük a nagybani tojástermelést. Mit mondjak? Jól bevált. Az idei esztendőt kivéve, még minden évben száz, százhúszezer korona hitelt kellett felvennünk, hogy az első hónapokban fizetni tudjuk a munkaegységeket. Az idén már nem kelíett a hitel. A baromfitelep jövedelmezősége ezt szükségtelenné tette. Erdélyi István zootechnikus az asztal sarkának támaszkodva hallgatja az elnököt. Nem akar a szavába vágni, am látszik rajta, hogy egyet s mást ő is szeretne mondani. Még néhány perc és övé a szó. — Könnyű ott jövedelmező állattenyésztésről beszélni, ahol annyi a takarmány mint nálunk. Nem mondom, az állattenyésztők is megteszik a magukét. Ám melyik szövetkezet mondhatja el magáról a környéken, hogy takarmány dolgában önellátó. Azt hiszem, hogy a tíz ujjamon megszámlálhatnám. Jólesik a dicséret, persze, hogy jól. Helytelen volna azonban mindent a mi javunkra írni. Takarmány nélkül aligha jutnánk messzire, Azt pedig nem mi termeljük. — És ha már annyira belejöttünk a dicsekvésbe — tréfálkozik a titkát —, Laboda Józsiékat se hagyjuk kl, Ha nem tévedek, a kertészcsoport is legalább százezer koronával „szépíti" az eredeti tervet. — Meglesz Gyuri, meg. Jobb volna azonban, ha már másról beszélnénk, Azt hiszem, az újságírót az is érdekli, hogyan állunk az ígéretekkel. Az elnök szemében mosoly tükröző, dlk. — Erről is beszélhetünk. Nem kel] miatta senki előtt pirulnunk. A titkár közbeveti:' — Januárban ünnepeljük a falu felszabadulásának huszadik évfordulóját. Tessék csak feljegyezni: azóta jóformán egy új Beje épült. A televízió meg egyéb hasznos dolgok úgy elszaporodtak a faluban, mintha ingyen adnák őket. Hogy még szebb legyen az ünnep, a nemzeti bizottság elhatározta: az emlékezetes nap tiszteletére hangosbeszélőt kap a falts, vízvezetéket az óvoda, új csinos kerítést az iskola. Mély lélegzetet vesz, majd hamiskásan az elnökre kacsint. — Ha nem tévedek, Laci bátyámék is mondtak annak idején valamit. — Persze, hogy mondtunk, — tejet meg húst terven felül ls adunk. Szeptember végétől már terven felül adjuk a tejet. Sertéshúsból pedig már majdnem a hétszeresét adtuk annak, amire szerződést kötöttünk. A falut még mindig ködfátyol borítja. Húsz évvel ezelőtt is ilyen volt az ősz. És mire felszállt a köd a csonttá fagyott faluról, vöröscsillagos katonák álltak őrségen. A falu ünnepre készül. SZARKA ISIVAíf Ü| SZÖ 4 * 1964. november 25.