Új Szó, 1964. október (17. évfolyam, 273-303.szám)

1964-10-03 / 275. szám, szombat

V

álságos korszakok fial hajlanak arra, hogy közvetetten valljanak személyes vagy világnézeti gondjaikról, kétségeikről. A burkolt, az $lruhás kifejezésmód megkönnyíti számukra a vallomást, s az ürügy, melyet maguknak választanak, átsegíti őket azokon a kérdéseken, melyekben bizonytalanok maradtak. Az Író néha búvócskát játszik: igazi goudolatát elleplezi előlünk, — nekünk kell ügyelnünk arra, nehogy félreértsük. Leplező, bújtató talányos műve a magyar Irodalomnak Az ember tragédiája. Válságos korszak szülötte, az 1848-as forradalmak bukása utáni évtizedé (írója 1859. februárjától 1860. márciusáig dolgozott ezen a művén). Politikai válságok éppoly mélyen szántottak bele ebbe a korszakba, mint világnézetiek. A magyar szabadságharc bukása után csaknem tíz esztendő telt el, midőn Madách a Tragédiát írni kezdi, — de a nemzet nem tért még magához, sőt az. osztrák önkényuralom nyomása alatt kezdi már feléin! erkölcsi tartalékait is. A forradalom nemzedéke az eszméknek abban a rajongó hitében, a haladásba vetett ama feltétlen bizalomban, az erényeknek és a közhasznú tevékenységnek abban a kultuszában nőtt fel, melyet a felvilágosodás alakított ki, s melyet a század első felének romantikája és liberalizmusa még tovább táplált, sőt ábrándokkal is .telített. 1848 mozgalmainak bukása egymagában is eléggé rácáfolt e nemzedék bizakodásaira és ábrándjaira. A nagy és lelkesítő eszmék nem valósulnak meg egy csapásra, önnön ellentétükbe fordulnak a valóságban, fényüket vér és sár szennyezi be, és az ember, akit a romantika félistennek látott, gyarló, esendő hőssé minősült át a történelemben. A tömegek akarata és lendülete vezeti ugyan a történelmet, a forradalmakat, — de az ő mozgásuk ís olyan, mint a tengeré: a dagályt az árapály követi. Az ember tragédiája ilyen árapály idején születik meg. Költője üres parton áll, s reménytelenül magárahagyatottnak érzi magát. A keserű történelmi tapasztalatot kiegészíti egy másik, nem kevésbé keserű is. Az idealizmusban felnevelkedett nemzedék találkozik egy új filozófiai áramlattal, a Németországban diadalmaskodó mechanikus materializmussal. Büchner, Maleschott és társaik gyermekesen szélsőséges materializmust tanítanak (Marx és Engels el Is ítélik őket emiatt) és ez a materializmus, megrészegülten a természettudományok forradalmának vívmányaitól, a filozófia legbonyolultabb kérdéseire is sommás, megfellebbezhetetlennek látszó feleleteket tartogat. A lélek: káprázat, — az eszmék: a konyha gőze, — az erkölcs: kitalálás, — s ami a legsúlyosabb: az ember a körülmények rabja, sorsát vak, anyagi erők, számok, statisztikák, természeti körülmények szabják meg, s e sorson az ember mit sem tud változtatni. A romantikán és idealizmuson felnőtt nemzedék, 1848 nemzedéke nemcsak a politikai fejlemények miatt veszt talajt, — de még világnézeti támasztékai is xnegsemnjjsüjnek. Lehetetlen tudomásul nem vennie a természettudományos forradalom diadalmas vívmányait, — de ezek a vívmányok első látszatra a mechanikus materialisták tanait igazolják. íme, a történelmi és a filozófiai válság, mely Az ember tragédiája mögött meghúzódik. S ehhez járul még egy személyes válság is: Madách Imre boldogtalan házasssága, e házasság széthullása, egy boldognak Indult szerelem megsemmisülése, — és hány halott, íiány áldozat, fivér, nővér s emennek családja, férjestől, gyermekestől, akik a szabadságharc szörnyű próbái közt vesztették el életüket. A Tragédia az emberiség történetét mutatja be, drámai jelenetekben, e z Édenkerttől, Egyiptom, Athén, Róma történelmének képeitől kezdve a Falanszternek elképzelt jövőig, illetve a föld kihűléséig, — de a képsor mögött azt a feszültséget kell megéreznünk, mely a világnézeti és a személyes válságok nyomán jött létre. A Tragédia történelmi képsora iskolás látványossággá fakulna a mögötte rejlő feszültség nélkül. Mert ez a feszültség mély, gondolati, erkölcsi erőket szabadít fel a költőben; a válság feloldásának vágyát. Ez a vágy pedig fájdalmas, titkolt lírával ís áthatja a művet, mely ily módon az elvesztett Eden utáni nosztalgiát Is zengi, önkénytelenül. Ä

Tragédia színei csupa kudarcot, bukást mutatnak be. Látszatra a legmélyebben pesszimista művek közé tartozik Az ember tragédiája. De a mű igazi értelmét abban kell látnunk, hogy a költő ebbe a pesszimizmusba nem tud belenyugodni, s minél kegyetlenebbek a történelem tényei, annál kétségbeesettebb cáfolatot keres rájuk A cáfolat már-már önkényes, sőt értelmen túli, — de ettől csak még kínzóbb és sürgetőbb a cáfolat igénye. Az idealizmuson és romantikán felnőtt nemzedék tudomásul veszi a történelem keserű leckéit, az ábrándok megsemmisülését, a hitek és eszmék ellen feltámadt kételyeket. Ezzel a tudomásul vétellel az egykori rajongók mintegy önmaguk ellentétébe fordulnak át: hitetlenekké kételkedőkké válnak. De amiként az egykori rajongásban, úgy az új hitetlenségben sém tudják otthon érezni magukat. Térjenek vissza a régi, boldog hithez, a gyanútlan ábrándokhoz, a cselekvésije vetett egykori reményekhez? Körülöttük megváltozott a világ, s megváltoztak ők maguk is. Rajongáson és kételyen túl valami újat keresnek, valami megnyugtató magyarázatot, valamely megfogadható bíztatást és elérhető harmóniát, íme, gondolat és érzés dialektikája, mely a forradalmat átélt, egykori romantikusok és idealisták tudatában lejátszódik. Ez a dialektika játszódik le és teremt drámát Az ember tragédiájában is. A Tragédia egyik hőse: Ádám aki mindig és feltétlenül bízik ás éppen ezért éppúgy vereséget szenved mindig, mint Madách és nemzedéke. A másik főhős: Lucifer, aki semmiben sem hisz, mindenben kételkedik, és aki éppen ezért meddő marad, és idegen az élettől. Lucifer csak abban különbözik MADÁCH IMRE ÉS AZ EMBER TRAGÉDIÁJA IRTAt SÖTÉR ISTVÁN, A BUDAPESTI EÖTVÖS LORÁND TUDOMÁNYEGYETEM REKTORA Ádámtól, hogy emennek bukását, kudarcait általános életelvvé és állapottá rögzítette. Bukott forradalmak után ugyanilyen kisarkltottságban jelentkezik a két szélsőséges elv: a feltétlen hit és a maradéktalan hitetlenség, csalódottság elve. A Tragédia zárójelenetében az Úr azt a tanulságot mondja ki, hogy az emberiségnek mindkét álláspontra egyaránt szüksége van: az elvont hit tunyaságra vezet, mert nem mozgásképes, s puszta feltételezés, vagyis olyan elmélet, melyet gyakorlatban sohasem próbálnak ki. A kétely, a tagadás pedig mozgatója, kovásza lehet az új hitnek, az új cselekvésnek. S mindezt, természetesen megfordítva is el lehet mondani. Az emberi erénynek gátja a gyarlóság, — de a gyarlóság néha meg is óv az erény vak és pusztító túlzásaival szemben. Tulajdon eszméinek elvont és spekulatív, tehát életellenes és káros túlhajtásaitól az embert gyakran — természete, illetve a Natura menti meg. Ezt a menekvést, — vagyis az esendőségben rejlő oltalmat, a gyarlóságban megnyilatkozó védelmet, az elvontsággal szembeszegülő valódiságot, a Tragédia harmadik alakja: Éva testesíti meg. A túlhajtott hit és a túlhajtott tagadás zsákutcáiból azon az ösvényen menekülhetünk meg, melyet emberi természetünk néha oly lebecsült tartalékai nyitnak meg számunkra. A csalódott és kétségbeesett Ádám öngyilkosságot akar elkövetni, de Éva anyasága feleslegessé és lehetetlenné minősíti ezt az öngyilkosságot. Éva személyisége így szól bele hit és tagadás terméketlen vitájába, — s változtatja át termékennyé. Éva gyarlósága miatt veszett el az Éden, — de Éva képes csak arra, hogy valamit újra teremtsen az elveszettből. íme, Éva hasonlíthatatlan fölénye Ádámmal és Luciferrel szemben, — s íme, Madách végső erőfeszítése, hogy a történelemre a tôľténelmen kívülivel adjon cáfolatot. A forradalmat átélt nemzedékek tudatában lelátszódó dialektika így vetül át a Tragédia három főszereplőjének drámai dialektikájává. mányaiért próbált perbeszállni, megérte még Az ember tragédiája megjelenését 1862-ben, s negyvenkét éves koréban meghalt, a sztregovai kastélyban. Sírját a sztregovai családi kripta őrzi. 2. E

zt a művet csak olyan költő alkothatta meg, akit tulajdon Szenvedése és magánya a szemlélődésre nevelt meg. A régi Magyarország egyik festői helyén, a Dunára kikönyöklő Nógrádmegye északi részének hegyei között, Madách Imre a szüleitől, pontosabban: a vagyonszerző nagyszülőktől örökölt szép birtokon, a sztregovai kastélyban élte le életét (1823—1864). A Madách-család a megye legelőkelőbb birtokoscsaládjai közé tartozik, nemzedékek óta hagyományozódik a családban a műveltség igénye. Madách neveltetése az 1848 előtti korszak nemességének szelleméhez híven megy végbe: fényűzés, pazarlás nélkül, de olyan társasági környezetben, melynek tagjai egy nagy családhoz tartozóknak tudják magukat. A fiatal Madách részt vesz a negyvenes évek politikai életében, s az úgynevezett centralista párt híve, mely következetesen törekszik a polgári Magyarország kialakítására, s a francia, angol intézmények, törvények hazai viszonyokhoz való alkalmazására. Neve azonban csak Nógrád megye köreiben válik egyelőre •ismertté. Már ekkoriban megpróbálkozik a költészettel, de az ország irodalmi élete nem vesz róla tudomást. Madách drámakísérletei a romantika iskolájának rekvizitumalt őrzik; többségük történelmi dráma. Lírai költeményei között azonban akad néhány, melyekben a Tragédia szemlélete, lírai alapanyaga készül már elő. 1845-ben, huszonkét éves korában, feleségül veszi Fráter Erzsébetet, akit a megye egyik hagyományos, farsangi bálján ismert meg. Anyja ellenezte a házasságot, s ez talán ezért is vált boldogtalanná. A házasság első évei még zavartalan boldogságban telnek el. Azok a lírai költemények, melyeket akkoriban ír a fiatal férj, vissza-visszatérő motívumként emlegetik az Édent, valamely aranykori, háborítatlan boldogság emléke és nosztalgiája fogalmazódik meg a fiatal Madách darabos, ügyetlen költeményeiben. De ugyanez a nosztalgia nagy drámai és egyszersmind lírai erővel szólal majd meg a Tragédiában. 1848 .súlyos próbát jelent az egész Madáctocsalád számára. Imre ugyan betegsége miatt nem.vesz részt a harcokban, de élete végéig Kossuth híve marad. Madách a szabadságharc bukása után csakhamar osztrák katonai börtönbe kerül, Kossuth egyik titkárának rejtegetése miatt. Állítólag meg is botozták, s kiszabadulása után egyideig Pesten internálták az osztrák hatóságok. Ezalatt bomlott fel házassága is; a börtönből hazatérő Madách kocsira ültette és elküldte a háztól feleségét; egyedül maradt a kiürült Édenben s így fogott hozzá évek múltával a Tragédia megírásához. A Tragédia országos feltűnést keltett: a nemzet legnagyobb költője Arany János mutatta be a művet az ország első irodalmi társaságában, s Madách egyszeriben megismerte a dicsőséget. Még egy drámát írt Mózesről, akinek alakjában Kossuthot próbálta megformálni, a zsidó nép történelmében pedig a magyar nép történelmét. Ekkor már súlyosan beteg volt, korának orvosai nem tudtak megbirkózni a tuberkulotikus szívbajnak mondott kórral; a költő még réspt vett az 1860— &l-es országgyűlésen, mely 1848 elvesztett vív3. M

adách valószínűleg nem szánta színpadra a Tregédiát; művét azonban színre vitték" s több mint ezerszer játszották a budapesti Nemzeti Színházban, és az ország különböző színházaiban, szabadtéri színpadokon ( a szegedi szabadtéri játékoknak hagyományos feladata a Tragédia előadása, továbbá külföldön Is (Prágában, a bécsi Burgtheaterben, Hamburgban, Berlinben, Münchenben). A Tragédia tizenöt színe közül" a három első, valamint az utolsó: keretszínek, melyek a három főszereplőt (Ádám, Éva, Lucifer) bibliai szintéren mutatják be. Az első szín, a „mennyekben", az Úr és Ltffclfer vitájával, kétségtelenül emlékeztet a Faust egyik prológusára, s emiatt a felületes olvasók hajlottak is arra, hogy az egész Tragédiát Goethe-utánzatnak tekintsék. Valójában azonban Az ember tragédiája mind koncepciójában, mind a jellemek megformálásában gyökeresen eltér Goethe nagy művétől. Műfajilag viszont kétségtelenül a drámai költeménynek abba a széles családjába tartozik Az ember tragédiája, mely nem utolsósorban a Faust hatására virágzott ki az 1830-as évek romantikájában, illetve már Byronnál, továbbá Lamartine-nál, Vignv-nél, Andersennél, Miczkiewicz-nél, stb. — s ezt a sort még Ibsennek kevéssel a Tragédia után (1867) keletkezett Peer Gyntje is folytatja. A történelmi színekben testet öltenek mindazok az eszmék, melyekért a fiatal, a liberális Madách és nemzedéke lelkesedett valamikor, s amelyek rendre megbuktak, mind a korábbi évszázadokban, mind az ő életükben. Hit, kiábrándulás, csömör, menekülés, — majd újabb hit: a drámai helyzetek egymásutánja, melyeknek középpontjává válik Ádám, újjá-újjászületve az egymást követő történelmi korszakokban. Egyiptomban Fáraónak látjuk, aki a magyar liberálisok módján lelkesül a szabadságért, s ugyanúgy felszabadítja rabszolgáit, mint emezek jobbágyaikat. Az athéni színben Miltiádesként jelenik meg, aki ugyanúgy viszszariad a tömegek állhatatlanságától s a demagógiától, amiként Madách is visszariadhatott « 48-as forradalom indulataitól, kilengéseitől. A kiábrándult Ádámot a császárkori Rómában Sergiolusként látjuk viszont: kiábrándultsága itt éppúgy a hedonizmusba temetkezik, mint a mai du siécle nemzedékénél, melynek Madách is tagja volt valaha. Az Idealizmus nem bírja soká az ábrándtalanságot, s Ádám a keresztény hitbe veti új reményeit, — hogy Bizáncban, Tankrédként, ebből is kiábránduljon. Éva, akitől a kor vallási zordsága zárja el, itt ébreszti fel benne a legnagyobb erővel az Éden emlékét; kettejük beszélgetése a Tragédia leglíraibb helyei közé tartozik,'Madách korábbi költeményeinek tömör foglalataként („nem félsz-e így a csendes éjbe nézni, Mely, mint nagy szív, szerelemtől dobog, Szeretni hol csak nékünk nem szabad? ). A történelmi tragédiához társuló szerelmi tragédiára az eretnekégető máglyák vetnek visszfényt? — s ezek a máglyák lobognak még a következő, a prágai színben is, ahol a kiábrándult Ádámot Keplerként látjuk viszont, Rudolf császár udvarában: a kiábrándulás Rómában a gyönyörökhöz vezette Ádámot, most pedig a tudomány aszkézisébe. Da erre a tudományra nincs szüksége a kornak, helyette babonát kíván, — s az elkeseredett Kepler előtt ismét megnyílik a jövő — álom az álomban — a francia forradalom ígéretével, ahol Ádámot Dantonként látjuk viszont. Innen Is menekülnie kell, vissza a prágai állomképbe, — de ez az egyetlen történelmi kép, melyet nem tagadtat meg hősével Madách: „Ha vérrel és sárral volt is befenve, Mi óriás volt bűne és erénye" — sóhajtja az álmából ébredő Kepler. Madách szavai ezek, s épp úgy vonatkozhatnak a francia forradalomra, mint 1848 magyar forradalmára. A

történelemből most átlép a Tragédia Madách jelenébe: a londoni vásárt látjuk, a Tower lábánál, maihoz hasonló nyüzsgésében, a megvalósult kapitalizmus jelképeként; az Éden emlékével beoltott szív itt sem érezheti otthon magát, s a vásárt lezáró haláltánc-epizód még egyszer visszautal Madách legszemélyesebb lírájára, — Éva az egyetlen, aki sértetlenül lépi át a sírgödröt, mert „Szerelem, költészet és ifjúság" ereje felett a halál sem győzedelmeskedik. Most már a jövőbe lépünk: Fourier Falanszterében Michelangelo széklábat farag, s a Falanszter vezető tudósa ugyanolyan elveket vall, mint Gradgrind úr, Dickens valamivel korábban (1854) megjelent Hard Timesében. Ádám az űrben repül, hogy elszakadjon kínjainak ós csalódásainak színhelyétől, a Földtől, da az űrből a Földszellem szava szólítja vissza, újabb kínra és csalódásra: az Htolsó előtti színben a kihűlt földgolyót látja, megmaradt, utolsó lakóival, akik az eszkimók szűkös életét élik. Erre következik az utolsó szín öngyilkossági kísérlete, Eva anyaságának hírével s az Úr talányosan bíztató tirádájával, mely az „Ember küzdj és bízva bízzál!" felhívásával zárja le a bukások és csalódások nyomasztó sorozatát. Ez a bíztatás a vereségek ilyen egyöntetűsége után csaknem gúnyként hat. Voltak, akift szerint a Tragédia utolsó mondatát „pótlólag ; szervezetlenül illesztette Madách az Úr szavaihoz. De valójában ez a mondat a Tragédia, alapeszméjéből szorosan következik, sőt £ kudarcok sorozata mintegy ezt készíti elő. Madách nem képes elfogadni a természeti és a történeti determinizmust. A Tragédiában a három főszereplő három szférát képvisel. A hit a tagadás és a gyarlóság külön-külön épp' úgy bírhatnak hasznos, mint káros funkcióval — hisz mindaz, ami Ádámot elvonja esz> méinek elvontságából: egyszersmind megőrzi, megmenti is őt. A hit pedig, mely erőt ad neki, egyszersmind legnagyobb gyengesége is. A „teremtett" valóságban azonban* melyet aa Űr képvisel: a három szféra egybeesik, egymást kiegészíti, kiegyenlíti, segíti. A Tragédia elején a mennyek egyhangú harmóniája uralkodott, ezt az egyhangúságot bontotta meg Lucifer és az emberiség, de ez a harmónia az utolsó színben helyreáll: a hitre épp úgy szükség van, -mint a kételyre, és méginkább a Natura (Éva) sajátos, független, tulajdon céljait munkáló „külön véleményére". Ebben az egymásra utaltságban szemérmes bíztatás ís rejlik, óvatosan sejtetett bizakodás, melyet épp lappangó, derengő jellege miatt csak az Úr utolsó szava mondhat- ki, — mintha ő maga sem mondaná ki könnyen, de végül is nem állhatja meg, hogy szavakba ne foglalja az addig csak sejtetni engedettet. A magyar irodalom hosszú folyamatos és gazdag fejlődésre tekinthet már vissza, mire Az ember tragédiája megjelenik. A 18. század végétől, a felvilágosodás korszakától kezdve több hullámban bontakozik ki a magyar irodalom, s Az ember tragédájá fejlődés egyik szakaszának betetőzéseként kell felfognunk. Mint annyi más kis nép irodalmának, úgy a magyarnak is cél^a a nemzeti polgárosodás kialakítása volt. Korszerűvé válni, Európa művelt népeinek irodalmaihoz hasonlóan, kifejezni ' mindazt az eszmét, mely a művelt világot áthatotta, s elmondani az emberről mindazt, amit egy tudatos és kifinomult kultúrájú Európa tudhatott csak elmondani: ez volt a magyar Irodalom célja is. Kifejezhette, elmondhatta volna mindezt a magyar irodalom a puszta utánzás, az átvétel, a kölcsönzés segítségével is. A polgárosultság nemzetközi jelenség volt, tűzhelyei Európa nem egy nagyvárosában adtak éltető meleget. De ezek a tűzhelyek egy-egy nemzet koncentrált erőfeszítéseiből, megőrzött hagyományaiból, tudatosított . igényeiből jöttek létre. Hasonlóra törekedett a magyar nép is. Irodalmát nemzetivé kívánta fejleszteni, — ami annyit is jelentett, hogy önmagából kívánt meríteni, tt> lajdon jellemére és hagyományaira kívánta összpontosítani figyelmét. Ezzel a nehezebbili utat is választotta. Átvett a fejlett irodalmakból nem egy vívmányt, formát, módszert é9 szemléletet, — de mindezt áthasonította a maga jelleme és hagyományai szerint. A régi magyar költészet, a 16. századtól kezdve élő műköltészeti hagyomány, — de talán méginkább a népköltészet tette lehetővé ezt az áthasonítást. A

magyar líra a 19. század első felébea éppúgy felmutatja Európa nagy irodalmi irányzatait, a klasszikát és a romantikát, mint a régi magyar költészet é3 a magyar népköltészet ihletésének nyomait. Ezeknek az elemeknek sajátos, kivételes ötvözetéből jött létre a 19. századelő nagy liri» kusainak, Csokonainak, Berzsenyinek, Vörösmartynak lírája. De ez az ötvözet hozta létre az első magyar tragédiának, Katona József Bánk bánjának zordon szépségeit is. A 19. század közepén, a negyvennyolcas forradalom előtt a nemzeti jelleg és a polgá* rosult korszerű mondanivaló igénye még sür» getőbbé vált. Ez az irodalmi korszak mélyebben kívánt nemzetivé és népiesssé válni, mint a korábbiak, — de azzal az igénnyel, hogy az emberiséghez is szóljon. Nemzet és emberiség egybefogása, a két elv igényének együttes megszólaltatása: íme, a korszak költészetének legfőbb becsvágya és erőfeszítése. Ezt a becsvágyat és ezt az erőfeszítést a századközép két legnagyobb magyar költőjének, Petőfinek és Aranynak költészete testesítette meg. Madách az ő kortársuk, s éppúgy tanult tőlük, mint elődeiktől, a romantikusoktól, különösen Vörösmartytól. Ö is úgy kívánt nemzeti lenni, hogy az emberiséghez szóljon. Az ember tragédiája kiindulópontja: a nemzeti válság, de a láthatár, melyet a mű felölel, aa egész emberiség sorsának láthatára is. M

adách műve nagy szintézis, egy korszak kétségeinek, tépelődéseinek, reményeinek szintézise. Az ember tragédiája összefoglalja mindazt a szemléletet és hitvallást, mely az író korának tudatában jelentkezett. És összefoglalja több mint félszázad magyar irodalmi fejlődésének eredményeit is. A nemzeti jelleg igénye, a népköltészethea fordulás néha bezárkózást is eredményezett* Nemzetinek lenni néha annyit is jelent, hogy hátat fordítunk a nagyvilágnak, — s voltaíjl is korszakok, amikor a magyar költészet, á magyar kultúra hajlott arra, hogy cifraszűrj® alá húzódjon. Az ilyen bezárkózás halálos veszélyekkel jár: befullasztja az erőket, tunyaságba süppeszt, önelégült provincializmust szül. Madách átvágta azt a szigetelő közeget; melyet az egyoldalú népiesség, nemzetiesség vonjiatott volna a magyar költészet köré. Ben* ne szólal meg a magyar irodalom legjobbjai* nak kitartó és önzetlen igénye az emberiséghez szóló híradás iránt. Az ember tragédiájában egy nemzet szól az emberiséghez, egy olyan nemzet, mely a mű megírása idején szerencsétlenebb, elesettebb és szegényebÖ volt, mint a világ nagy, fejlett, művelt és gazdag nemzetei. A költő nagyságát, és nemzeta nagyságát is azon mérhetjük le, hogy elesettségükben, levertségükben is az egész emberi* • ség ügyét, az egész emberi kultúra sorsát, tudták i maguk ügyévé, gondjává avatni> 1964. október 3. * (WUfi 9