Új Szó, 1964. október (17. évfolyam, 273-303.szám)

1964-10-25 / 297. szám, vasárnap

kl sztésének feladatai és b ifjúság nevelése 01 iskolákban (Folytat jából. Egyes tan. azonban, például a. szakon, határozottan tanulmányi idő. Természetesen ezzel vállvetve törekedni kell a tanítói testületek szakképzett tanítókkal való megerősítésére, főként a tapasztalt mérnökök és technikusok soraiból. A szakközépiskolákat új technikai berendezésekkel és műszerekkel kell ellátni, mert főként ezen a téren nagy a lemaradás. Azt várjuk, hogy a szakvállalatok új irányítási és szervezési rendszerének megteremtése kedvezően befolyásolja az ifjúság nevelése és műveltsége, valamint a dolgozók szakmai továbbképzése kérdéseinek megoldását .z egyes vállalatok szakképzett rszükségletéről jobb áttekintést osít a káder-előkészítés céltudatervezése is. A szakvállalatok péluául a műszakilag fejlett üzemekben az eddiginél jobban szervezhetik meg a tanoncképzést, eszközeiket a nagyobb szakmai tanulóhelyeken történő tanoncképzésre összpontosíthatják, s a tanoncok nevelését a legjobb dolgozókra bízhatják. A legnagyobb mértékben szükséges, hogy az iskolai igazgatóság és a szakvállalatok vezetősége mielőbb közösen vegyék fontolóra a káderképzés tervezésének és ellenőrzésének legmegfelelőbb szervezési módozatát, hogy maradéktalanul felhasználhassák az ipar új irányítási és szervezési rendszere nyújtotta kedvező momentumokat. ÚJ IGÉNYEK A FŐISKOLÁT VÉGZETTEKKEL SZEMBEN A főiskolákon az idén fejeződik be az első ötéves átépítési ciklus, amelyre a CSKP KB 1959 áprilisi határozata adott ösztönzést. A határozatban kitűzött célokat — a részleges sikerek egész sora ellenére — sok tekintetben nem értük el. Az építés folyamán ugyanis a szervezési kérdések megoldása volt túlsúlyban, míg a tanulmányok tulajdonképpeni tartalmát, koncepcióját és rendszerét csak részleges intézkedések érintették. -A tudomány gyors fejlődése, az új, fontos felfedezések gyakorlati felhasználása óriási változásokhoz vezet a termelési technológiában, s nagyobb követelményeket támaszt a szakemberek szakképzettségével és azzal a képességével szemben, hogy igen gyorsan tudjanak tájékozódni, és mielőbb érvényesíteni tudják a gyakorlatban mindazt, amit a korszerű tudomány nyújt. Ez érthetően visszatükröződik a főiskolai tanulmányok irányzatával szemben támasztott igényekben is. A hazai és külföldi tapasztalatok is azt bizonyítják, hogy a főiskola nem nevelhet kész specialistát, szakembert, akit azonnal teljes mértékben „fel lehet használni" szakosított termelési feladatok teljesítésére. Erre a következtetésre jutott a főiskolai oktatásról tartott nemzetközi értekezlet is, amelyet 1962-ben rendezett Moszkvában a Tudományos Dolgozók Világszövetsége. b Ezért nálunk is feltétlenül felül kell vizsgálni az egyes karok végzett hallgatói profiljának eddigi felfogását, s a Iközeljövűben megfelelő módosításokat kell végezni. Kétségtelenül szükséges, hogy minden végzett főiskolás jelentős elméleti tudással rendelkezzék, és ismerje szakmája összefüggéseit az alapvető elméleti és a rokonszakmákkal is. Csak így lesz képes majd aktívan részt venni az új technika és technológia bevezetésében, s elsősorban így tud majd önállóan tovább tanulni, tudja majd megoldani a gyakorlati problémákat is, és irányítani, megszervezni a rábízott kollektíva munkáját. Ezzel függ össze a szakosítás terjedelmének felfogása is. Látható, hogy az alapos, sokoldalú elméleti felkészülés követelményét nem lehet összehangolni már a tanulmányok folyamán való túlságosan szűk körű szakosítással. A főiskolát végzettek elhelyezésének tapasztalatai is megerősítik, hogy szélesebb profilú szakembereket célszerű nevelni, többek között azért is, mert csak kisebbik részük dolgozik majd a szorosan vett tanulmányi szakosításának megfelelő szakaszon. A plzepi Gépészeti és Elektrotechnikai Főiskola 130 végzett hallgatója közül például csak 22 helyezkedett el főiskolai szakosított tanulmányainak megfelelő szakaszon. Ebből a szempontból a főiskolák tanulmányi szakjainak jelenlegi nomenklatúrája is feleslegesen elburjánzott. A tanulmányi szakok számának csökkentését ugyan általában helyesnek tartják, de a gyakorlati eredmények már kevésbé jók. Erről leginkább a főiskolák ügyeit intéző állami bizottság szakbizottságainak tapasztalata tanúskodik. E bizottságoknak javaslatot kellett előterjeszteniük, a nómenklatúra lényeges leszűkítésére, eddig azonban csak arra tettek javaslatot, hogy e nómenklatúrát további 113 tanulmányi szakkal bővítsék. Ugyanakkor erőteljesebben kell profilírozni az egyes karokat és iskolákat. Ez főként azokra n szakokra vonatkozik, amelyeken országos viszonylatban évente csak 10—20 hallgatót vesznek fel, de ezek a hallgatók 2, sőt néha 5 karon is tanulnak. E szakokat feltétlenül összpontosítani kell. Némelyeknél jó volna mérlegelni, hogy nem célszerűbb-e a külföldön való tanulás, ahol e szakoknak hagyományuk van és magas színvonalúak. A szakosítás optimális mértékének megállapításához differenciáltan kell közeledni, s tiszteletben kell tartani azt a tényt, hogy a tudomány és a technika gyors fejlődése kizárja, miszerint e főiskolát végzett ember számára egész életén át elegendőek legyenek az iskolában szerzett ismeretek. A termelés és a társadalom fejlődésének objektív szükségletei szükségessé teszik a műveltség postgraduális tanulmányi formákkal való kiegészítését. E továbbképzési formákat már több főiskolán bevezették. Igen pozitív eredményeket érnek el az orvostudományi szakokon. Ügy tűnik, hogy célszerű lesz a postgraduális tanulmányokat két irányba terelni: az atestációs tanulmányi formára, amelynek feladata bizonyos szak tanulmányozása a vllágtudomány legújabb eredményei alapján, és tematikus irányba. Ez az utóbbi tanulmányi forma a főiskolák végzettjeinek mélyreható áttekintést nyújt tudományáguk új ismereteiről. A postgraduális tanulmányok biztosíthatják az újonnan keletkezett műszaki és rokon szakokban is a szakemberek nevelését, így a kibernetikában, az irányítás elméletében stb. A postgraduális tanulmányokat nem lehet egyszerre mindenki számára bevezetni. Az első szakaszban talán előnyös volna az atestációt főként a gépészetben, a vegyészetben, az elektrotechnikában és néhány inás kulcsfontosságú ágazatban megkezdeni. Postgraduális tanulmányokat kellene mielőbb elvégezniök a tíz vagy több éve tanító középiskolai tanítóknak is. Itt is rá kell mutatni arra, hogy az Iskolaügyi Minisztérium eddig igen lassan kezd hozzá a postgraduális tanulási rendszer kiépítéséhez. E tanulmányok megszervezéséért és gazdasági biztosításáért azonban más ágazatoknak is felelősséget keli válIalniok. Az elhangzottakkal szorosan összefügg a főiskolai tanulmányok optimális tartamának problémája is. Ez a kérdés az egész világon előtérbe kerül. A Szovjetunióban nemrégen az egyes szakok tartamát újonnan állapították meg, mégpedig a következőképpen: az orvostudományi tanulmányok tartamát 6 évben, a műszaki és természettudományi tanulmányokét 5 évben, a társadalomtudományi szakok tartamát 4 évben, a mezőgazdasági és művészszakokét 4—5 évben. E probléma alapos elemzését és hatékony intézkedések megvalósítását mi sem kerülhetjük el. Kétségtelen, hogy a főiskolai tanulmányok tartamának mai egyformasága hibás. Hisz ugyanolyan időtartam van megállapítva az igen nehéz tanulmányi szakoknál, mint a matematikánál, fizikánál, elektrotechnikánál, mérnöki építészetnél, mint a kevésbé igényes, de nem kevésbé szükséges szakoknál, így a testnevelési, a földmérő és a gyógyszerészeti tanulmányoknál. Azoknál a szakoknál, amelyeknek tanulmányi tartama nyilvánvalóan túl hosszú, az Iskolaügyi Minisztérium már a jövő tanév kezdetétől gondoskodjék a tanulmányi idő lerövidítéséről. Más szakoknál, ahol a tanulmányi idő bizonyos lerövidítése ugyancsak célszerűnek mutatkozik, a következő két év folyamán kellene e lerövidítést megvalósítani. Hasonlóképpen kell megoldani a tanulmányok befejezését is, főként ahol a tanulmányi idő páratlan szemeszterben, a diplomamunka megvédésével fejeződik be. Úgy véljük, hogy a vitában elhangzott egyes elutasító véleményekkel szemben célszerű volna, ha egyes szakokon a végzett hallgatók diplomamunkájukat már foglalkozásuk közben fejeznék be. Emellett látni keli, hogy a páratlan szemeszterek nem kifizetődőek, drágák, mert az egész éwe lekötik az internátusok, a tantermek és berendezések jelentős részét. A főiskolai tanulmányok színvonalának emelése feltétlenül megkívánja azon közös tantárgyak méreteinek felülvizsgálását és módosítását, amelyek — bár közvetlenül nem függnek öszsze a szakmai felkészüléssel — a tanulmányi idő nagy részét foglalják le. Ez főként az idegen nyelvek kőtelező oktatására, a testnevelésre, a katonai felkészülésre és a termelőmunkára vonatkozik. Idegen nyelvek ismerete a főiskolai képzettségű dolgozók számára nélkülözhetetlen, ez azonban nem jejelenti azt, hogy a nyelvtanulás súlypontjának a főiskolákra kell nehezednie. A prágai Vegyészeti Technológiai Főiskolán kísérletképpen a nyelvtanítást nem foglalták a kötelező előadások tervébe. Az eredmények azt mutatták, hogy valamennyi hallgató letette az előírt orosz nyelvvizsgákat, annak ellenére, hogy nem voltak számukra kötelezőek az előadások, szemi náriumok és gyakorlatok. A másik •idegen nyelvből azonban — e téren igen alacsony a középiskolai színvonal — az előírt vizsgákat a hallgatóknak csak egy tizede tette le. A nyelvtanítást már is a nem kötelező tárgyak körébe lehet áthelyezni, emellett azonban a nyelvismeretet továbbra is szorgalmazni kellene többek között azzal, hogy a hallgatók bizonyos részeket idegen nyelvű szakirodalomból is tanulnának. A végleges megoldás azonban az, hogy az idegen nyelvek tanulásának súlypontját a középiskolákba helyezzük át, mégpedig nemcsak azért, hogy a főiskolai hallgató idejét hatékonyabban kihasználhassa a szakmai, tanulásra, hanem azért is, mert az ifjúság középiskolai életkora megfelelőbb az idegen nyelvek elsajátítására. A testnevelést sem lehet kizárni a főiskola életéből. De itt is helyes és célszerű lesz elsősorban azokra a karokra áthelyezni, ahol jól működik a testnevelési egység, és — fokozatosan a többi karon is — a kötelező testnevelést teljesen a hallgatók öntevékenységének körébe kell helyezni. Ehhez természetesen szükséges, hogy megfelelő berendezések, szakképzett tornatanítók és edzők álljanak rendelkezésükre. A katonai kiképzés terén is, melynek természetesen nagy jelentősége van, kétségtelenül jelentősek a tartalékok. Ezek felhasználása megkívánja, hogy felülvizsgáljuk az elméleti oktatás terjedelmét, s a hallgatók figyelmét nagyobb mértékben az önálló tanulásra irányítsuk; s előadások formájában csak az hangozzék el,, ami valóban nélkülözhetetlenül szükséges. A gyakorlati kiképzést célszerű volna a nyári szünidőkben többhetes kiképzésre összpontosítani. Ez bizonyára sokkal jobb eredményeket hozna, mint a hetenkénti néhány órás katonai gyakorlat. Ezért helyes lesz az Iskolaügyi Minisztérium feladatává tenni, hogy a Nemzetvédelmi Minisztériummal együtt terjesszen elő javaslatot a katonai kiképzés módosítására. E javaslatot azután Ú jövő tanévtől fokozatosan lehetne megvalósítani. A marxizmus-leninizmus megfontolt és differenciált tanításával is bizonyos időt nyerhetünk, s emellett jobb eredményeket érhetünk el. A vitában ezt végeredményben a tanszékek dolgozói maguk ls elismerték. Valóban nem célszerű, hogy például a bölcsészetet vagy a közgazdaságtant teljesen egyforma terjedelemben tanulmányozzák a jövő tanítói éppúgy, mint a leendő mezőgazdasági mérnökök vagy orvosok. A főiskolai tanulmányok új koncepciójáról és tartamáról szóló mérlegelésekkel kapcsolatban olyan nézetek is felmerülnek, hogy 'egalább néhány szakon differenciálni kellene a tanulmányokat, egyrészt üzemi szakemberek előkészítésének, másrészt fejlesztési és kutatási szakemberek képzésének irányában. Javaslatok hangzottak el két fokozatú tanulmányok bevezetésére a főiskolákon. Ezt különböző formákban több országban érvényesítik. E kérdéssel kapcsolatban még jelentősen eltérnek a nézetek. De továbbra is foglalkozni keli vele, mert sok főiskolán, például a műszaki és atomfizikai karon, a természettudományi és matematika-fizikai karon vannak egyes olyan szakok, amelyek nem kívánnak meg teljes főiskolai képzettséget, például a matematikai gépek programirányitóinál stb. Ezzel szemben igaz, hogy a valóban tehetséges hallgatók bizonyos kis számát feltétlenül alaposabban elő kell készíteni a tudományos munkára. Figyelmet érdemel a vállalati intézmények helyzete és küldetése is. Színvonaluk sok esetben nem kielégítő, de ennek ellenére ezen tanintézetek végzettjeinek képesítését néhol főiskolai képesítésként ismerik el. Ez egyrészt eltereli a dolgozók érdeklődését a főiskolai tanulmányoktól, másrészt az üzemeknek nem érdekük, hogy főiskolát végzett szakembereket vegyenek fel. Ezért helyes lesz egyértelműen meghatározni a vállalati intézmények küldetését mindenekelőtt, úgy, hogy azok a szakközépiskolai utáni tanulmányi formát alkossák, de ne helyettesítsék a főiskolai képzettséget. Bizonyos értelemben ez hasonló volna a középiskolások gyakorlati postgraduális tanulmányi formájához. További probléma növelni azon hallgatók számát, akiket egy-két évi gyakorlat után vesznek fel. Egyes szakokon, főként a humán irányú szakokon, ahol rendszerint túl sok a jelentkezője így a Jogon, a bölcsészeten, az újságírói szakon, a könyvtárosi és a népnevelési szakon nyilvánvalóan helyes lesz elsősorban a 'hosszabb gyakorlattal rendelkező jelentkezőket felvenni. E téren jó tapasztalatokat szereztek a prágai jogi karon. A főiskolai tanulmányok új koncepciójának fontos részét kell hogy képezze az oktatási folyamat korszerűsítése is. Emellett nemcsak a dolog technikai részérti van szó, banem ez oktatás korszerű tcrtaiinának és módszereinek meghatározásáról .s. Egyének és egyes kollek.ivák kezdeményezése eilei.ére e téren lemaradtunk. A programoktatás s;ňles körű i;c>'ei-otése hosszú tartamra szóló felaíat, de megoldására mielőbb összpontjsítan- kell a tapaszta't pedagógusok, pszichológusok és technikusok erőfeszítését, és a nyert ismereteket haladéktalanul általánosítani és elterjeszteni kell. Emellett természetesen hangsúlyozzuk, hogy az oktatási technika felhasználása növelheti ugyan a tanító munkájának hatékonyságát, de azt sohasem pótolhatja. Elsősorban a főiskola legyen az a hely, ahol az alkotómunka közepette gyarapszanak a hallgatók szakismeretei, s kialakul politikai és erkölcsi profiljuk. Srre pedig csak az a tanító képes, aki pedagógiai munkáját az adott tudományág legújabb ismereteire alapozza, aki saját tevékenységével is gyarapítja ezeket az ismereteket. A főiskolai tanítók tudományos szakmai továbbképzéséhez meg keil teremteni a szükséges feltételeket. A tanszékek és karok tudományos kutató tevékenységének olyan profilírozásáról és tematikus irányzatáról van szó, hogy azok megfeleljenek a tanítás szükségleteinek éppúgy, mint az országos tudomány- és kutatásié]-' lesztési terv koncepciójának. Főiskoláinkon számos olyan dolgozó működik, akik- felkészültek az önálló tudományos munkára. Nem volna gazdaságos, ha a legtehetségesebb hallgatókkal együtt nem kapcsolódnának be hatékonyan az általános tudományos kutató tevékenységbe. Természetesen ez ugyanúgy érvényes a kutató dolgozóknak a főiskolai oktatásba való bekapcsolódására is. Ezért a legfontosabb tényező a főiskolák együttműködése a CSTA és a szakágazatok kutató munkahelyeivel, s le kell küzdeni az ezt az együttműködést még gátló valamennyi szubjektív és objektív akadályt. A főiskoláinkon mérlegelt változtatások útját megfelelő jogi normáknak is biztosítaniok kell. Ezért új főiskolai törvényt készítünk elő. Az elnökség megtárgyalta, a központi bizottság ideológiai bizottsága elbírálta e törvényjavaslat alapelveit, amelyeket most az egyes karokon is megvitatnak. Ügy véljük, hogy a törvény a Nemzetgyűlésben való megtárgyalása után már a jövő tanévtől érvénybe lépne. Itt elsősorban a dolgozók különféle tanulmányi formáinak ós a rendes tanulmányi formáknak egyenjogúsításáról és a postgraduális tanulmány törvénybe iktatásáról van szó. Ugyanígy rendezni kell a főiskolát végzettek címének megjelölését is, mert az 1953-ban bevezetettek nem gyökeresedtek meg. Javasolják, hogy az orvosi kar végzettjeinek már tanulmányaik sikeres befejezése után a Mudr. címet adományozzák, a többi, egyetemet végzett személynél a doktori címet csak azoknak adományoznák, akik szakismereteiket szigorlatokon bizonyítják be és kiváló önálló munkát védnek meg. A műszaki és gazdasági főiskolákon az egységes mérnök cím bevezetését javasolják. Az egyetemeken tanítói szakot végzett személyeknek a tanár címet adományoznák. Külön rendelettel kell majd rendezni az elmúlt években végzettek megjelölését, és alaposan fontolóra keil venni az aspiránsok eddigi szervezettségét. Továbbá a főiskolai tanárok két kategóriájának rendes és magántanárok, szaklektorok intézményének és a habilitációs eljárás leegyszerűsítésének bevezetését mérlegelik. A törvény elvei olyan javaslatot is tartalmaznak, hogy a Jövőben a rektorokat és dékánokat ne nevezzék ki, hanem válaszszák. Azokkal az intézkedésekkel együtt, amelyeknek célja, hogy szabad utat engedjenek a főiskolákon minden újnak és haladónak, állandóan növelni kell az igényeket a hallgatók munkájával szemben, főként a tanulásban való: önállóságot kell növelni. Szükségesnek tartjuk a főiskolákon a beszélgetések helyett felvételi vizsgák bevezetését, amelyek a jelentkezők tanulmányi előfeltételeinek jobb megítélését teszik lehetővé. Mielőbb meg kell szüntetni az eddigi ösztöndíjrendszerben rejlő fogyatékosságokat is, a szociális szempontok megfelelő tiszteletben tartása mellett sokkal erőteljesebben kell érvényesíteni a tanulmányi előmenetel szempontját, és nagyobb mértékben kell felhasználni az üzemi és kerületi ösztöndíjakat. Helyesek a vitákban elhangzott javaslatok is

r hogy a tanulmányi erkölcs növelését elősegítené, ha a pótvizsgák engedélyezéséért illeték fizetését vezetnék be. Meggyőződésünk, hogy az iskolai oktatás valamennyi fokán az igényesség céltudatos növelése fokozatosan megnyilvánul a főiskolai tanulmányaikat be nem fejező hallgatók eddig túl magas százalékának csökkenésében is. Igaz, hogy alapvető jelentősége van a helyes elhelyezési gyakorlatnak is — ami sok helyen még meglehetősen rossz —, valamint a díjazási problémák fokozatos hatékony megoldásának is. A meg nem felelő kezdőfizetések, gyakran a nem világos további perspektíva is — ami természetesen attól függ, hogy az illető szakember munkahelyén hogyan érvényesül — eddig még sok foglalkozási ágban egyenesen aláássa a főiskolai képzettség iránti érdeklődést. FOKOZÓDIK A MUNKAVISZONY MELLETTI TANULÁS LEHETŐSÉGE Egyre nagyobb jelentőséget nyer a munkaviszony melletti továbbtanulás, különösen annak egyik legelterjedtebb formája a távtanulás. Annak ellenére, hogy ez a forma már megállapodott, még mindig ^ok benne a fogyatékosság. Ezt igazolja az a tény, hogy a tanulmányokra jelentkezőknek több mint a fele nem végzi el az iskolát, és hogy a végzett távtanulók elméleti felkészültsége a rendes tanulókénál alacsonyabb színvonalú. Természetesen nem egyszerű dolog e fogyatékosságok gyökereinek eltávolítása, mégis megdöbbentő e folyamat lassú üteme — különösen azoknál a nézeteknél fogva, amelyek ahelyett, hogy a problémákat megoldanák, azt igyekeznek bizonyítani, hogy a főiskolákon rendkívül drága a távtanulás, s hogy azt korlátozni kell. E nézeteket vallók persze csak azokat látják, akik tanulmányaikat nem fejezik be. Nem veszik azonban észre, hogy a távtanulók ugyanakkor dolgoznak is, és — a rendes iskolák hallgatóitól eltérően — részt vesznek az új értékek megteremtésében. Ez igen fontos tény, nem beszélve arról, hogy a dolgozók továbbtanulása a főiskolák és az élet közti kapcsolat megteremtésének jelentős formája. S ami a legfőbb: e tanulmányi forma nélkül semmi esetre sem tudnánk kellőszámú főiskolai műveltségű szakembert nevelni. A munka melletti tanulás rendkívül igényes, több évig tart, és az egyéni életben is sok lemondással jár. Ennek ellenére ma már a dolgozók tízezrei munkájuk megszakítása nélkül sikerrel tanulnak. Igyekezetük nemcsak elismerést érdemel, hanem mind az iskola, mind az iskolaügyi dolgozók, valamint az egész társadalom hatékony támogatását is. A fogyatékosságok gyökereit nem kereshetjük csak az iskola munkájában, hanem gyakran inkább a munkahely magatartásában. A főiskoláknak' ugyanis sok esetben jóval nagyobb érdekük, hogy szakképzett kádereket képezzenek, mint az üzemeknek, amelyek részére az új szakembereket nevelik. A munkahely gondoskodása a továbbtanuló dolgozókról azzal kezdődik, hogy kiválogatják és javasolják őket — azokat, akik maguktól jelentkeztek —, s a leggyakrabban gondoskodásuk ezzel már véget is ért. Persze ezzel az állapottal nem lehetünk elégedettek. A munkahelynek és az illetékes társadalmi szervezeteknek, nemcsak munkatársaik kiválogatásáért és előkészítéséért kell vállalniuk a felelősséget, hanem gondoskodniuk kell a tanulmányok sikeres menetéről is. Számos fogyatékosságért közvetlenül az Iskolaiigyi Minisztérium és maguk a főiskolák felelősek. Ilyen például a konzultációs központok hiányos felszerelése és ösztönösen változó hálózata. Ezek célszerű kiépítésében be kell vonni az üzemeket és a helyi népművelési intézményeket, főleg a népkönyvtárakat, amelyeknek a tanulmányokhoz szükséges alapvető irodalommal kell rendelkezniük. Munkájuk mellett többnyire az érettebb korú dolgozók tanulnak, akik (Folytatás a 7. oldalon.) ŰI SZÓ 6 * 1S64. oktébu 24 }