Új Szó, 1964. október (17. évfolyam, 273-303.szám)
1964-10-17 / 289. szám, szombat
N apos, Oszt délután a szerkesztő bekéretett magához. — Menj e\ erre a címre — mondta, s papírlapot nyújtott át. — Beszélgess egy kicsit Valentyina Szmirnovával. — KI az, és miről? — kérdeztem. — Nevelést problémákról... — Rendben van. Megyek — felálltam — Borisz Laszkini čnésľacskô A lakás kétszobásnak látszott, és nagyon csinosan volt berendezve. — Azért Jöttem — kezdtem mondókámat hogy egy kicsit elbestéj0 gessünk. í Az asszony mosolygott. — Kellemesebb lesz tea mellett beszélgetni. De, sajnos, a teám éppen kifogyott... Ha nem veszi rossz néven, leugrom az üzletbe. Mikor visszajövök, csengetek. Jó? — Csak tessék nyugodtan. Majd ajtót nyitok ... Elment. Körülnézegettem. Gondoltam, a szemle feleletet ad arra Is, kt lehet ez az asszony, mi a foglalkozása . Könyvespolcán regények, verseskötetek sora állt... No végre megtudok valamit. Lám, itt vannak a „Nagy Brehm" kötetek is... Világos: az asszony tanár, zoológiát tanít, Vagy talán munkatárs egy tudományos intézetben ... Á szomszédos szobából valami furcsa kaparászás szűrődött át az ajtón. Aztán nyávogás ... Cica ... Sétálni szeretne szegény ... Lenyomtam az ajtó kilincsét. Nem nyílt ki, kulcsra volt zárva. Megforgattam a zárban a kulcsot ... Ha Valeríj Brummel látta volna, mekkorát ugrottam, azonnal lemondta volna, hogy az ameríkat Thomasszal versenyezzen, és engem hívott volna ki... De az igazat megvallva, még ma sem értem, hogyan kerültem a szekrény tetejére. Hogy mi kényszeritett erre az akrobatikára? Hát... a nyíló ajtó felé lustán és nyújtózkodva közeledett... az állatok királyai Egy oroszlánI Sőt, be is sétált a szobába, amelynek szekrénye tetején, hogy minél kevesebbet lásson belőlem, reszketve összekuporodtam. Az oroszlán körülnézett. Biztosra vettem, töri a fejét, hogyan is szedjen le a szekrény tetejéről. Mellső lábaira eresztette fejét, s felfelé pislogott. Kihűlő szívem megérezte: a szerkesztőség státusában percek múlva jelsza» badul egy állás. Az oroszlán kitátotta a száját, ásított. ÉS szemét le nem vette rólam. Szívem dobbanásai kihagytak... A fenevad rámkacsintott, mint aki azt mondja: rögtön kezdjük ... Csak ültem a szekrény tetején s fogaim úgy koppantak egymáshoz, mint a fejtőkalapács az érchez. Az oroszlán hirtelen elfordult, és visszasétált a másik szobába. — Most mit csináljak! — tépelődtem. — Telefonáljak? De hová? Bs hogy on? — A telefon a heverő mellett állt. AJ oroszlán pedig kartávolságnyira volt tőle. Váratlanul csengő berrent. Bizonyára a háziasszony jött meg az üzletből. — Nem tudom az ajtót kinyitni — üvöltöttem tele torokkal. — A szekrény tetején ülök. — Miért? Ml történt? — hallatszott kintről. Nem volt időm válaszolni, mert az oroszlán két ugrással az előszobában termett és elbődült. Kellemetlen hangja volt. — Miért engedte ki Tacskót a szobából? — kiáltotta kívülről a háziaszszony. — De ne féljen tőle! Kölyök az még! Jó, jó — gondoltam. — Az oroszlán még fiatal, de én ls az vagyok. Kár volna értem. — Telefonáljon a 75—95-ös számra a házkezelőségnek — hallatszott at ajtón túlról. — Küldjenek lakatost a kilences lakásba. Emlékszem egy cirkuszt mutatványra. A címe: „Akrobaták a kupolában!" Rugalmas hálót feszítenek ki, erre ugranak a művészek a kupolából, és újra meg újra visszalökődnék a művészek a kupola felé. Ezt a számot most a kis lakás viszonyát Jcözött én látszottam el. Leugrottam a szekrényről a heverőre, s a telefonkészülékkel a kezemben vlsszalendültem Iménti helyemre. Háromszori kísérlet után végre a házkezelőség is jelentkezett. — A kilences lakásban egy oroszlán miatt se ki, se be... küldfenek azonnal lakatost. Nagy nehezen megértették a tényállást. Letettem a kagylót, és felhívtam a szerkesztőséget. — Halló, halló ... — zengett a kagylóba a szerkesztő sztentori hangja. De nem számolhattam be neki a helyzetről, mert az oroszlán újra viszszajött, a szekrény elé telepedett, s száját nyalogatva, szemezni kezdett velem. — Alekszej Nyikolajevicsl — kiáltottam a kagylóba. — Ülök a szekrény tetején... Alekszej Nyikolajevics .,, ttt egy oroszlán ,., Alekszej Nylkolajevics... Amikor az oroszlán meghallotta kiáltozásomat, mellső lábait a heverőre rakta. Ijedtemben leejtettem a kagylót, amelyet a fenevad rögtön a szájába vett. Kifelé füleltem: odakinn már dolgozott a lakatos. Az oroszlán most a szekrényhez dörzsölte oldalát. A szekrény megingott. — Na — gondoltam — most vége... Holnap gyászkeretes hírt olvashattok: tragikus szerencsétlenség áldozata lett... A szekrény még mindig ingott. Felálltam, és a menyezetbe próbáltam kapaszkodni. Újra végiggondoltam fiatal életémet. Eszembe futott utolsó röpgyűlésünk, amelyen nagyon megdicsértek ... — Miért hallgat? — szólalt meg váratlanul a háziasszony. — Mi wm magával? — Ez a... fenevad... a szekrényt rázza — dadogtam. — Nem csinál ez bajt. Csak játszik. Énekeljen valamit! Tacskó nagyon szereti a zenét. A zene nagyon megnyugtatja. — Inkább engem kéne megnyugtatni — motyogtam. Aztán mégiscsak énekelni kezdtem. Néhány futamot trallalázva daloltam ... és... csoda történt: ae oroszláft előbb a földre hasált, majd behunyta seemét. Aztán felállt, és gyorsan táh vozott. Az állatok királya nem bírta tovább hallgatni áriámat. Azután már simán történt minden. A lakatos felnyitott a zárat. Valón* tyina Ivanovna bejött, az oroszlán boldogan rohant eléje. Az asszony meg* simogatta s meg is cibálta a sörényét, átvezette a szomszéd szobába, t rázárta az ajtót. K önnyedén leugrottam a szekrényről. S utána egy csésze tqa mellett hosszasan elbeszélgettünk. Valentyina Ivanovna ai államért tudományos munkatársa. At oroszlánt még egészen kicsi korában vette magához. — Tacskó két hét múlva visszakerül az állatkertbe, mert jócskán adódtk probléma a nevelésével — mondta. — Látogasson meg ott. — Igen — feleltem. — Majd akkor felidézzük együttlétünk feledhetetlen perceit, hiszen ö az egyetlen élé tanúja ragyogó magasugró-rekordom* nak. M Fordítottal a&ftQBMf WiQIA Moszkvai színházi évad A moszkvai újságírók sajtókonferencián értesültek a moszkvai Mfnbftjá évad újdonságairól. Erre a szezonra főleg az jellemző, hogy valamennyi együttes több új, korszerű darabot tűzött műsorára. A moszkvai színházlátogató közönség csaknem 100 áj színmüvet fog látni ebben az évadban, A Nagyszínház a milánói Scala nagy sikert aratott vendégszereplésével nyitotta meg kapuit, s jelenleg olaszországi útra készül. Hazatértük után kerül sor a Mazeppa, a Ruszlán és Ludmilla, * a Spartacus oimü balett új színrehozatadára. A SztanyiazlavMkij éc a Dancsenko aslnház többelj között Nyikolajev Barabancsiosa és Hol min ov Optimista tragédia oímü operáját mutatja majd ba. Az új színdarabok szerzői sorában ott találjuk Kornefcsuk, Ki>uaehOí» Arbuzuv, Trifonav, Solohov, Szafresyjrv, Smirnov és mások aäeéV és mintha titkolna eWttem valamit — mondom. A szerkesztő nevetett, legyintett és kézirataiba temetkezett. Fél óra múlva a megadott :ímen voltam. Fiatal nő jelent meg csengetésemre az ajtóban. H ÚSZÉVES voltam, amikor — zsebemben ideiglenes tanítói kinevezésemmel — elmentem a kijelölt isko, lába, és az igazgatót kerestem. Közben a zsebemet szorongattam, nehogy elveszítsem az annyira óhajtott kinevezést, és a szivem majd kiugrott izgalmamban. — És ki vagy te? — kérdezte a titkárnő. — Az igazgató ugyanis Ilyenkor csak az oktatókat fogadja. — Hisz... hiszen én vagyok az új tanító — dadogtam, és megmutattam a kinevezést. A titkárnő a szomszédos szobába ment. Az Igazgató rögtön kijött, és amikor meglátott, kétségbeesetten kapott a fejéhez. — Az Istenüket nekik, hát mit művelnek azok ott a minisztériumban?! Gyereket küldenek Ide, holott egy mogorva, bajuszos ós szakállas „Mangiafuoco""-szerű emberre lenne szükségem, aki végre képes lenne megszelídíteni azt a negyven megvadult ördögöt. Ez meg... ha meglátják,. tisztára darabokra szaggatják, bekapják és lenyelik! Azután eszébe jutott, hogy az efféle beszéd nem fog rám különösképpen bátorítólag hatni. Rám mosolygott, a vállamat veregette, és barátságosabban folytatta. — Húszéves? Persze, ha nem volna annyi, nem neveznék ki. Viszont nem létszik többnek, tizenhatnál. Inkább nézem ötödik osztályosnak, aki esetleg most ismétli másodszor az ötödiket, mintsem tanítónak. Ez pedig, nem tagadom, nagyon aggaszt. Nem tévedett a minisztérium? Vajon ott áll, hogy a Dante Alighierl Iskola? — Tessék — nyújtottam oda a kinevezést. — Dante Alighieri Iskola. — Hát akkor ajánlja lelkét Isten oltalmába! — sóhajtotta az igazgató. — Eddig még nem akadt olyan, akinek sikerült volna ezeket a gyerekeket megfékeznie. Negyven ördög ... jól megszervezett, fegyveres ördögök. És vezérük ls van, Guerresch! a neve. Utolsó tanítójuk tapasztalt ós tekintélyes ember, sírva ment el tegnap és sürgősen áthelyezését kérte... — Bizalmatlanul méregetett. Ha legalább bajusza volna! — mormogta, majd Ismét nagyot sóhajtott, és felszólított, hogy kövessem. Hosszú folyosón mentünk végig. Mindkét oldalén táblák díszelegtek: IV/D, V/A, V/B, V/C... — Ide kell bemennie — állt meg ez Igazgató az V/C osztály ajtaja előtt.. Igen enyhén fejezem ki magam, ha azt mondom, hogy az osztályból zaj szüremlett ki. — Nyilván barikádokat emelnek — állapította meg az Igazgató, bíztatóan megszorította a karomat, és minden közelebbi magyarázat nélkül eliszkolt. Egyedül maradtam az ajtó előtt. Ha nem epedek ennyire már egy éve a kinevezésért, ha nekem és családomnak nem lett volna olyan égetően fontos a kinevezéssel járó tanítói fizetés, nyilván én is elinaltam volna — halkan, lábujjhegyen — és a Dante Alighierl Iskola V/C osztálya még ma is hiába várna a szelídítőjére. De apám, anyám és testvéreim alig bírták már kivárni, kezükben késsel és villával, hogy megtöltsem a tányérrukat. Erre gondoltam, kinyitottam az ajtót és beléptem. E GYSZERRE — mély csend. Ezt a pillanatot kihasználtam, becsuktam magam mögött az ajtót, és a katedrához siettem. A negyven fiú — nyilván elképedve fiatalos külsőmön, és nem tudván eldönteni, tanuló vagyok-e vagy tanító — merően, fenyegetően nézett. Ez volt az a bizonyos vihar előtti szélcsend. Kint tavasz volt, az udvaron a fák apró zöld rügyeket hajtottak, az ágakat lengette a szél, és időnként himbálva simultak az ablaktáblákhoz. Ökölbe szorított kézzel ültem, és türtőztettem magam, nehogy valamit is mondjak. Tudtam: egyetlen szó, és — megtörik a varázslat. Várnom kellett, nem siettetni a fejleményeket. A gyerekek merően néztek, de én ls őket — mint ahogyan az állatszelídítő figyeli az oroszlánokat. Rögtön tudtam, hogy Guerreschl, akiről az Igazgató beszélt, az első padban ülő vézna, kopaszra nyírt, foghíjas és kegyetlen szemű fiú. Egy naranccsal labdázott, egyik kezéből a másikba dobálta, miközben le nem vette tekintetét a homlokomról. Nyilvánvaló volt, hogy nem állott szándékában megenni ezt az igen ízletes gyümölcsöt. Végre elérkezettnek látszott a cselekvés pillanata. Guerreschl elrikkantotta magát, jobb kezébe kapta a narancsot, meglendítette és... Csak hajszálnyira mozdítottam el a fejemet, és a narancs a hátam mögött a falhoz vágódott. Ez volt talán az első eset, hogy Guerreschi nem talált célba, tehát — az első veresége. Én pedig meg se ITT- ijedtem, még csak le sem hajoltam, csak annyira mozdítottam el a fejemet, amennyire kellett. De hát ez még nem volt minden. Guerreschi dühösen kelt fel, és rám Irányította vörös gumis csúzllját, amelyben nyállal gyúrt papírgalacsint tett. Ez volt a jeladás: szinte ugyanabban a pillanatban felugrott a helyéről és a többi harminckilenc ördíjg, mind rám irányították csúzlijukat, de az övék nem volt vörös, mert úgy látszik, az csak a vezérnek járt ki. A CSEND még tnélyebb lett. A fák ága gyengén simult az ablaktáblákhoz. És ekkor egyszerre — a csend által felerősítve — erős dongás hallatszott: dongólégy repült be az osztályba, és ez mentett meg. Láttam, hogy Guerreschi csak fél szemmel néz engem, miközben a dongót keresi. Ugyanezt tették a többiek is. Megértettem, milyen harc dúl a szívekben: a tanítót, vagy a dongólegyet, amely az ilyen kisfiúkra mindig nagy hatással volt. Tudtam, mennyire vonzó ez a rovar — hiszen jómagam ls nemrég az iskola padjaiban ültem még, ós nem hagy közömbösen a dongólégy jelenléte. — Guerreschl — mondtam — (a fiú megrándult, nem értette, honnan tudom a nevét) — le tudod teríteni egy csúzlitalálattal a dongót? — Hogyne hiszen ez a mesterségem — mosolygott a fiú fölényesen. Fojtott moraj zúgott végig az osztályon. A reám Irányított csúzlik lehanyatlottak, és minden szem Guerreschire tapadt, aki kilépett a padból és célba vette a dongólegyet. Gondosan kísérte tekintetével, majd kiröpült a papírgalacsin és — dakk! a villanyégőnek ütközött, a légy pedig nyugodtan dongott tovább. — Ide a csúzlival! — mondtam határozottan. Sokáig rágtam a papírdarabot, galacsint gyúrtam belőle, és Guerreschl csúzlljával megcéloztam a dongólegyet. Tudtam, hogy minden ettől függ: menekülésem, jövendőbeli tekintélyem ... Sokáig céloztam: „Jusson eszedbe iskoláskorod — mondogattam magamnak —,, amikor senki sem vetélkedett veled a csúzlizásban." i Végül elengedtem a gumit — a dongás megszűnt, a rovar holtan feküdt a padlón. — Guerreschi csúzlija itt van, a kezemben — mondtam visszatérve a katedrához, magasra emelve a vörös gumit. — Várom a többit! Az osztályon végigzúgó mormolás most már inkább a bámulat, mintsem az ellenszenv kifejezése volt. Egyenként jöttek, lehaj-i tott fejjel — nyilván nem mertek a szemembe nézni — nemsokára negyven csúzli feküdt előttem (egy rakáson. Kosík József rajza Nem mutattam ki, mennyire élvezem a diadalomat. Nyugodtan, mintha mi sem történt volna, szóltam: — Az Igékkel kezdjük. A táblához, Guerreschi! Vette a krétát, én meg diktálni kezdtem: — Vagyok, vagy, van... — és a többi, a melléknévi igenév, míg az egész osztály, a legnagyobb csendben vezette be a füzetekbe mindazt, amit Guerreschi, a legyőzött vezér írt a táblára. És az igazgató? Nyilván megrémült, a nagy csend következtében nem is hihetett mást, mint hogy a negyven ördög legyűrt és felpeckelte a szájamat. Nagy elhatározással benyitott az osztályba, és alig bírta, hogy fel ne kiáltson a csodálkozástól. a Z ÖRA VÉGÉN, amikor a gyere** kek kimentek, faggatni kezdett, hogyan sikerült ezt véghezvinnem, de meg kellett elégednie a kitérő válasszal. — Megnyertem a bizalmukat, rokonszenvüket ... Nem mondhattam meg neki, hogy a dongólegyet terítettem le csúzlival. Ez sehogysem illeszkedik a szabályok és elméletek diktálta pedagógiai módszerekbe. Sem Lambruschini, sem Apporti, sem Lombardo-Radice nem írják egyik könyvükben sem, hogy az oktatónak dongólegyekre kell parittyázniuk. Bácski György fordítása P, BOGACSOV: EDZÉSEN 0] SZÓ 8 * 1984. október M, «
