Új Szó, 1964. szeptember (17. évfolyam, 243-272.szám)
1964-09-12 / 254. szám, szombat
Georgi Markov bolgár prózaíró 1929-ben született, 1956-ban Jelent meg első kötetet. Novellákat, regényeket, kalandos történeteket ír. 1962-ben elnyerte a Bolgár Írószövetség nagydíját. O tt vanl Már megint előbukkant! — kiáltott .el a Piszeorrú. — Pontosan ugyanazon a helyen! A másik kettő kijjebb emelte fejét a lövészárokbői. — Ugyanaz a nő! — mondotta a Mérnök. — Milyen karcsú! — A harmadik leemelte fejéről a sisakot, hogy jobban láthassa. Igen magas, sovány férfi, csontos, szikár arcú, fekete szemű. Hosszúnak hívták. — Nappal nem lehet látni, ma külön is megfigyeltem ... távcsővel sem lehet látni. — Biztosan benn van; s az csak az árnyéka ... és... — Fél mutatkozni. Esetleg rálőnekl — A németek mindenre lőnek! — Még nőre ls! — kiáltott fel a Piszeorrú, s megvakargatta gyér szőrzetű állát. — A nő arra való, hogy gyönyörködjünk a szépségében! — A nő szerelemre való! — mosolyodott el cinikusan a Hosszú. — Hej, miért is nem kapok már szabadságot! A Mérnök, aki a háború miatt csak két szemesztert végzett az építészmérnöki karon, hallgatott. — Már harmadik este, hogy látom! — folytatta a Pisszeorrú. — ... Ebben a pusztaságban... egy női De szeretném közelről látni! — Már olyan régen nem láttam női arcotl... — Szeretném, ha az enyém lenne! — A Hosszú továbbra is sóváran bámult. — Fél esztendeje már, hogy nem... — Azt hiszed, tetszenél neki?! — nevetett fel szívből Piszeorrú. — A te szikár, pergamentszerű száddal! — A nőknek mindig tetszettem! El sem tudod képzelni, hány nő volt már az enyém! A táncosnőktől kezdve... — Táncosnőktől...! Te mindig velük kezded! — fordult feléjük hirtelen egészen a Mérnök. — Majd eljöttök hozzám Szófiába! — mondta a Hosszú, aki színházi ügyelő volt. — Ott láttok ám nőket! Ahogy mondani szokták, a művészet a nők kedvéért van! Forogni fog veletek a világ... majd bemutatlak bennetekc t — Ha élünk! — vágott közbe a Mérnök. — Élni fogunk! Ha eddig megmaradtunk! — Piszeorrú hangosan kifújta az orrét, megvakarta a fejét és így folytatta. — Számomra a háború csaknem befejeződött. — Csaknem! — bosszankodott a Mérnök. — Sajnos, hogy azok odaát ezt nem akarják megérteníl De majd megértik I Maholnap elesik Berlin, és akkor alles kaputtl... C sendes tavaszi este volt. Telehold. Olyan tisztán látszott minden, akárha nappal lett volna. A katonák százait csak a fák, meg a házak sötét árnyéka rejtette áthatolhatatlanságában. A félig rombadöntött magyar kisváros lakói elmenekültek. A beomlott házakban egy élő lélek nem volt. A folyó Innenső partján a mieink lapultak, a folyón túl — a németek. Napközben Innen Is, odaátról is, lövöldöztek. Éjszaka hallgattak a puskák. A három férfi harci állása egy hajdani tömör épület falának a tövében húzódott. Húsz lépésnyire a folyó zúgott, s tőié balra, a másik parton, egy nyárfákkal övezett major állt. A nyárfák közt ház fehérlett. Napközben minden kihalt itt is, mint köröskörül mindenütt, éjszakánként azonban a veranda holdfényben úszó falán egy nő árnyéka bukkant fel tisztán láthatóan. Egész termete látszott, kontyba tűzött haja, merészen kiugró keble, karcsú dereka és nyúlánk lába. — Még mindig ott áll! — jegyezte meg Piszeorrú. — Mintha várna valakit! Bennünket vár! — Bennünket, vagy valakit, aki nem tér vissza! — szólt a Mérnök. — Talán van is már kedvesel — feltételezte Hosszú. — Beleszerettél? — kérdezte váratlanul Piszeorrú Ö volt a legfiatalabb, szinte ifjonc, kistisztviselő, aki épp, hogy megkezdte hivatali pályafutását. — Nem tudom Lehet, hogy azelőtt, kamaszkoromban, beleszerettem volna. De most már nem. A nők szeretnek, én is szeretem őket, de hogy beleszeressek valakibe — erről szó sem lehet! Sőt nevetséges! Nem hülyültem meg! — Értelmetlen vagy és nagyon romlott! — mondta a Mérnök. — Becsületszavamra, képtelen vagyok beleszeretni valakibe! Egykettőre elpárolog belőlem a szerelem! — Én már eddig háromszor voltam szerelmes — mosolyodott el szemérmetesen Piszeorrú. — Korodhoz képest kevés! — mondta lenézően Hosszú. — Először egyik osztálytársnőmbe szerettem bele, az algimnáziumban. Szép kislány volt, szívesen barátkozott velem, én pedig valósággal elolvadtam, mihelyt megláttam. Megcsináltam a foázifeladatait, segítettem neki a tanulásban. GEORGI MARKOV: NO — Diákszerelem! — mondta Hoszszú lekicsinylően, s elfordult. — De szeretnék rágyújtani! Legalább egyetlen cigarettára, de azok az átkozottak ott mindjárt lőnek! — Aztán folytatta a Piszeorrú, aki nem zavartatta magát, mintha régóta várta volna, hogy beszélhessen —, azután egy cukrászlányba szerettem bele. Nem volt éppen szép, de nagyon kedves tudott lenni, s valahogy őt még jobban szerettem, mint az elsőt... — Hát, ha cukrászlány volt...[-— Hosszú a zsebeiben keresgélt. A Mérnök a veranda felé tekintett. — Odaragadt a szemed! — jegyezte meg gúnyosan Hosszú. —... harmadszor... — folytatta Piszeorrú. — Biztosan egy kenyereslányt... — Nem, hanem gépírónőtl — Rettenetes! — Ellenkezőleg, feleségül fogom venni! — mondta komolyan Piszeorrú. — Ahá! a rózsaszín levélkék! — kapott észbe Hosszú, s most már a kenyeres tarisznyájában kotorászott. — Azt hiszem, boldogok leszünk! — mondta Piszeorrú, s mintha megerősítést várna, bajtársaira tekintett. — A boldogság viszonylagos dolog! — felelte Hosszú. S hiába keresgélt a tarisznyájában. — Hát te voltál-e már szerelmes valakibe? — kérdezte kíváncsian Piszeorrú, és a Mérnökhöz fordult. — Igen — felelte rövid hallgatás után. — Cukrászlány? Kenyereslány? — kérdezte Hosszú. — Biztosan érdekes eset lehetettl — A Plszeorrú maga alá húzta a lábát, s a bajtársa arcába nézett. Valami érdekes történetet várt. — Az a nő nem ls voltl — mondotta tétován a Mérnök. — Hogyhogy nem is volt? — Buborék voltl A Mérnök elfordult, mintha nem érdekelné, mit gondolnak a többiek. A verandát kémlelte. — Egyszerűen nem létezett! — hangja elhalkult és megremegett. Nagy erőfeszítésébe került, hogy ezeket a szavakat kiejtse. Arca roppant feszültséget árult el. — Ohohő! Tehát álomban láttad! — Hosszú felállt. A félhomályban még magasabbnak és karcsúbbnak tetszett. A beszélgetés láthatólag untatta. — Nem, nem álomkép volt! — mondotta szelíden a Mérnök. — Hát akkor? — Csak úgy — szólt most határozottan —, elképzeltem, hogy van Ilyen nő a világon, és beleszerettem! — Hohohó! — Szerettem volna az életben ls megtalálni, szerettem volna találkozni vele és .. —... és feleségül venni! — vágott örömmel a szavába Piszeorrú. — Pontosan Így találtam én is rá Verára. — S ugyanilyen mórion miért nem képzelitek el azt is, hogy már megnősültetek? — csúfolódott Hosszú mindkettőjükkel. — Nem értedl Már mondtam neked, hogy nem érted! — válaszolta szelíden a Mérnök. — Csak az élvezetre gondolsz! — A szerelem ugyan micsoda? — Hosszú fel akarta bosszantani a Mérnököt, és illetlen mozdulatot tett. — Ez nl! — Elment az eszed! — csóválta Plszeorrú a fejét, s ujjaival jelezte a Blbbantságot. — A ti szerelmeitektől megéheztem! — Megyek ennivalóért! — mondotta Hosszú, összeszedte a csajkákat, s elindult a fal mentén. Útközben odakiáltotta: — Rizses sertés van! — Hajolj le, nehogy egy kis deszszertet idesózzanak! — kiáltotta neki Piszeorrú. A másik kettő továbbra is a verandát bámulta. Hallgattak. ^ — Még mindig ott áll! Egy álló órája! — törte meg a csendet a Piszeorrú. A Mérnök restellte előbbi vallomását, amely szinte önkéntelenül szaladt kl a száján. Túlságosan érzékeny volt. Mikor azonban bajtársa nyájas hangját hallotta, bizalom fogta el. — Bizonyos vagyok benne, hogy szép! — bólintott a veranda felé. — Nagyon sok a szép magyar női — s belebámult a holdba. Piszeorrú feléje fordult. A hold sápadt fényében Jól látszott halvány arca, a szemöldök metszete, magas homlok, hosszúkás csinos orra, s végül — érzéki ajka. Fekete szeme fénylett, és egész arcának különös kifejezést kölcsönzött — talán a régi gyötrelem, vagy az elfojtott öröm, a bánatos mosoly vagy a fájdalmas érzékenység kifejezését. Valahogy nagyon zaklatottnak, elérzékenyültnek tetszett. Piszeorrú még nem látta hasonló lelkiállapotban. — Látni akarom! Már harmadik éjszaka nézem! Tegnap este lementem a folyóhoz, de a németek tűz alá vettek, és vissza kellett térnem! — mondta halkan a Mérnök. — Tehát a tegnap esti puskatüzet neked köszönhetjük! — Annyira szeretném látnil — a Mérnök hangjában könyörgés csengett: — Ha hasonlít arra, akit keresel, hazavisszük? — kíváncsiskodott Piszeorrú. — Nem tudom. — De mégis mit tennél? — Megteszek mindent, ami megtehető ... — De tudod-e — fogta el hirtelen az aggodalom Piszeorrút —, ha ott marad, el is pusztulhat! Ha a tüzérségünk a támadás előtt belövi a majort ... háború van ... A Mérnök nem válaszolt. A megjegyzés szemlátomást erősen hatott rá. — Bár lehet, hogy megússza! — mondta Piszeorrú. — De mégis szörnyű ... egy magányos valaki van ott, talán éhezik, talán beteg... A másik mélyen hallgatott. — S még hozzá női — kiáltott fel Piszeorrú őszinte fájdalommal. — Női — ismételte meg a Mérnök. — Jön Hosszú! Hozza a vacsorát. Gyere, együnk, éhes vagyok. Jól elbeszélgettünk a nőkről... ugyan mi másról beszélgetne Ilyenkor az ember? — Piszeorrú kilépett a lövészárokból, s elindult Hosszú felé. A Mérnök egyedül maradt, de ezután ls egyre bámult. Ott, a fehér falon, még mindig világosan látszott a nő mozdulatlan árnyéka... H ajnaltájban a katonák lövések zajára ébredtek. A tüzelés egyre erősödött, majd amikor már támadásra vártak, egyszerre elcsöndesedett. — Hát ez már megint mi volt? — csodálkozott a harmadik szakasz parancsnoka, — Így kívántak nekünk jóreggelt? Körüljárta az állást, s ellenőrizte a létszámot. Egy ember hiányzott. — Hol a Mérnök? — kiáltotta. — Nincs tttl — Különös, egy órája még mellettem voltl — nézett Piszeorrú körül, aztán eszébe jutott az esti beszélgetés, és felkiáltott: — Biztosan lement ahhoz a házhoz, hogy megnézze, nincs-e odabenn a női A katonák felkacagtak. A tiszt, akinek a regula szerint haragudni kellett volna, mert az Ilyesmi tilos, alig tudta elfojtani mosolyát. — Ha engedélyt kapok, Hosszúval együtt elmegyek és megkeresem — mondotta nyugtalanul Piszeorrú. A szakaszparancsnok nem válaszolt mindjárt. Tett pár lépést, megfordult a fejében, hogy nem ad engedélyt, de végül mégis így szólt habozva: — Menjetek, de nagyon vigyázzatok! A két ember még napkelte előtt átkelt a folyón és észrevétlenül a nyárfák közt álló házhoz kúszott. Gyorsan átvetették magukat a kerítésen, s a fák mögött bújkálva futólépésben elérték a lépcsőt. Piszeorrú szaladt elől, s kétrét görnyedve, közvetlenül a sarkában Hosszú. Épp amikor a lépcsőhöz értek, golyó fütyült el mellettük. A falba csapódott s vakolatdarabokat szórt Piszeorrú nyakába. — Feküdj — kiáltotta ijedten Hoszszú. A kőlépcsőkhöz csúsztak. Piszeorrúnak gyökeret vert a lába: — Ott van! Pontosan a ház küszöbén holtan feküdt a Mérnök. Keze az ajtó kilincse felé meredt, de már nem érhette el, mert golyő fúródott a koponyájába, s a hátán hosszú vércsík húzódott. Néhány géppisztolysorozat arra kényszerítette a két katonát, hogy egészen a falhoz lapuljon. Amikor Ismét csend lett, Piszeorrú félrehúzta halott bajtársát az ajtóból, és belépett a házba. Hosszú követte. Az elhagyót szoba közepén, a két ablak között, a veranda előtt egy felöltöztetett próbababa állt. H osszú cifrát káromkodott, megvetően köpött egyet, s egyetlen rúgással a sarokba röpítette a bábut. Nemezpapírteste meggörbült, szőke haja poros arcára libbent, ruhája gyűrötten felperdült. Az elterült próbababa most valami emberalakhoz hasonlatos, visszataszító, szánalmas és szörnyű látványt nyújtott. — Vajon látta-e? — kérdezte Hoszszú. — Jobb, ha nem! — mondotta könynyesen Piszeorrú. CSUKA ZOLTÁN fordítása KOPÓCS TIBOR: Az alkotó ember. (1964.) A PAPAGÁJ ÉS A VISSZHANG Réges-régen elhatározta az öreg papagáj, hogy megtanul rendesen énekelni, ne csúfolják folyton a dzsungel lakói fülsértő nótáit. Titokban leste a madarakat és megpróbálta utánozni őket. De akárhogy igyekezett, a rikácsolás nem változott kellemes dallá. Mikor érezte, hogy napjai már meg vannak számlálva, maga köré gyűjtötte népes családját, gyermekett, unokáit, déd- és ükunokáit és meghagyta nekik, ne kíméljék a fáradságot, tanuljanak meg szépen énekeint, hogy kellemessé varázsolják az őserdőt. A papagájok megfogadták a bölcs tanácsot, kitartóan énekelgettek. Már elég szépen haladtak a tanulásban, míg egyszer egyik jó fülű társuk észre nem vette, hogy valaki az ő nótájukat is utánozza. Rikkantott egy nagyot, elhallgatott és valaki messze tökéletesen elismételte a kiállást. Megörült a felfedezésnek, nyomban összecsődítette a papagájokat, és bemutatta nekik tudományát. A visszhang pedig hűségesen elismételt mindent. A többlek ts kipróbálták. Támadt ís olyan fülsiketítő zenebona, amilyenre nem volt példa. A visszhang pedig mindent visszafeleselt, visszakiabált. — Nem ís olyan ronda a mi hangunk — állapította meg az egyik tarka tollú. — Ha nem lenne kellemes és szép, ki ismételgetné, ki akarná megtanulni? — bölcselkedett a másik. Addig dicsérték egymás hangját, hogy végül is megállapították: — Nagy szamár volt az öreg, hogy rávett minket a tanulásra. Csak most jöttünk rá, milyen tehetséges énekesek vagyunk. — Madarak, tőlünk tanuljatok! — kiáltották öntelten kórusban. S a visszhang kajánul ismételgette... tanuljatok ... tanuljatok... tanuljatok. NAGYRAVÁGYÁS Rádöbbent a szamár, hogy igen csekély képességekkel áldotta meg a természet. Senki sem veszi őt komolyan. — He], ha olyan eszem lenne, mint a lompos farkú rókának, vagy olyan erőm, mint az elefántnak! — sóhajtott. Nem tudott belenyugodni a szamársorsba, és nem ts akart. Amit pedig egy szamár a fejébe vesz, azt nem vert kl abból senkii Nem hiába csináltak közmondást csökönnyösségéről az emberek. De keményfejűségénél is nagyobb volt nagyravágyása. Nem is barátkozott szamarakkal, lenézte őket, mindig ott kullogott az elefántok nyomában, leste mozdulataikat, eltanulta szokásaikat, amiben tudott, segédkezett nekik s titokban azt remélte, hogy valami csoda folytán egyszer elefánttá változik. A nagy ormányúak pedig megtűrték a közöttük csetlőbotló csacsit. Teltek-múltak az évek, kiöregedett a szamár s nem bírta már az elefántok tempóját, de elszokott a szamarak szürke hétköznapjaitól is, s idegennek érezte magát közöttük. Egyszer aztán megbetegedett, jártányi ereje sem volt, s bizony nem akadt, aki akár egy száraz kórőt is nyújtott volna neki. A hangos szarka lilába csörögte a szamarak fülébe szemrehányóan: — Ott fekszik a társatok betegen a tisztáson, vigyetek neki valami ennivalót, mert elpusztul. A szamarák kegyetlenül lehurrogták: — Elpártolt tőlünk! Szégyellte a fajtáját, semmi közünk hozzá! A szarka elrepült az elefántokhoz, hogy segítsenek a szamáron, de azok kinevették: — Ml közünk hozzá! Hogy számíthatod a szamarat az elefántokhoz. Azért, mert itt lábatlankodott körülöttünk? Ki hívta? Keserű, kegyetlen elhagyatottságában öreg fejjel elmélkedett a csacsi: — Egyedül maradtam, mindenki megtagadott. Kihez tartozom? SZŰCS BÉL4 SZŐ R * 1 !" 5' í szeptember 12.
