Új Szó, 1964. szeptember (17. évfolyam, 243-272.szám)

1964-09-03 / 245. szám, csütörtök

kínai vezetők felrúgták az osztályelmélete A moszkvai Pravda szerkesztőségi cikke Mao Ce-iung és a japán szocialisták beszélgetéséről A szerdai moszkvai Pravda közli azt a beszélgetést, amelyet Mao Cetung folytatott Pekingben japán szocialisták egy csoportjával. A lap rámutat, Jiogy a beszélgetésnek a burzsoá sajtóban közölt változatát kezdetben hamisításnak tartották, miután azonban Peking nem cáfolt, a pekingi szovjet nagykövetség magyarázatot kért Vang Ping-nan kínai külügyminiszter-helyettestől. Vang azt válaszolta, ha Mao Ce-tung így beszél, ő egyetért vele. Augusztus 1-én az Aszahi című japán lap közölte Csou En-laj nyilatkozatát, amely lényegében Mao Ce-tung interjújával azonos gondolatokat tartalmazott. Ezekután nem kétséges, hogy a Japán sajtó helyesen ismertette Mao nyilatkozatát. A nyilatkozat feltárja a kínai vezetőség igazi céljait és állásfoglalását, amelyekről mindeddig csak félhangon beszéltek. Közölni kell a nyilatkozatot, hogy a szovjet emberek láthassák, milyen messzire jutottak a Kínai Kommunista Párt vezetői a szovjet nép és a nemzetközi munkásmozgalom ellen folytatott harcukban., A Mao-nyilatkozatból az látszik, hogy a kínai vezetők már leplezni sem próbálják terjeszkedési szándékaikat — folytatódik a moszkvai Pravda szerkesztőségi cikke. Mao Cetung egy szót sem szól ideológiai kérdésekről, marxizmus—leninizmusi'ól, szocializmusról, a munkásosztály egységéről, hiányzik a jelenlegi világ osztályszempontból történő elemzése. Mao e helyett szovjetellenes hangulatokat szít és a legreakclósabb erők nacionalista érzelmeit lovagolja meg. Beszéde elején a közbeeső övezet elméletéről beszél. Ez az elmélet 1946-ban született, és akkoriban három övezetre osztotta a világot. Az első az amerikai imperializmust, a második a Szovjetuniót és a többi szocialista országot, a harmadik pedig az ázsiai, afrikai és latin-amerikai népeket ölelte fel. Most Mao azzal a rágalommal, hogy a Szovjetunió a világuralom érdekében öszeesküvést sző az Egyesült Államokkal, a Szovjetuniót és az Egyesült Államokat egy övezetbe foglalja össze a világ többi részét pedig — Kínát is beleértve — a közbeneső övezetbe sanolja. tgy eltűnik a marxisták által elfogadott felosztás, amely a világot a két ellentétes társadalmi- rendszer- szerint szemléli. Az elnök véleménye szerint a közbenső övezet testesíti meg a forradalmat és a haladást, a Szovjetunió és az Egyesült Államok pedig világuralomra tör. Ezért a közbenső övezet népeinek harcolniuk kell az amerikai imperializmus és a Szovjetunió ellen. Ez egyszerűen nem marxista, hanem harcos antimarxista, antileninista felfogás — mutat rá a Pravda. Az osztályszemlélet nem felel meg a pekingi teoretikusoknak. Mao is egy rakásra hányja a közbenső övezet kizsákmányolóit és kizsákmányoltjait, elnyomóit és elnyomottait. Amikor azt állítja, hogy az imperializmus ellen állást foglal „Európa, Kanada és a többi más ország", akkor sem az említett országok dolgozóiról, hanem egész Európáról és egész Kanadáról beszél, nyilván beleértve a tőkés monopóliumokat, reakciós burzsoá pártokat, a francia ultrákat, a bonni revansistákat stb." Ogy látszik, mindezek az imperializmus ellen harcolnak s a forradalmi mozgalomnak egyéb sem marad, mint üdvözölni so

T raiban a Kruppokat, a Thysseneket, a Rotschildokat s talán még Franco tábornokot is. A Mao-nyilatkozatban eltűnik az antagonisztikus osztályok és ellentétes társadalmi rendszerek harca, s marad a hatalmak és földrajzi térségek ellentéte. Ez az elmélet nacionalista, nagyhatalmi célokkal váltja fel az osztályszemléletet — írja a Pravda. A kínai vezetők veszélyes politikai játékot folytatnak. Mivel a szocialista tábort akadálynak tekintik a nemzetifelszabadító mozgalommal kapcsolatos egyeduralmi terveik útjában, le akarják választani ezt a mozgalmat a szocialista világrendszerről. Ezért konstruálják az L számú közbenső övezeteket az ázsiai, afrikai és latinamerikai országokból — beleértve Kínát — , és mivel gazdag kereskedelmi partnereket és esetleges szövetségeseket keresnek a fejlett tőkés országox között, csaknem az egész tőkés világot is a közbenső övezetbe sorolják, kiadják neki az „imperíalistaellehes harcos" igazolványát. Mao elnök ezenkívül időről időre névre szóló igazolványokat is osztogat azoknak az imperialista országoknak, amelyekkel Peking különösen lelkesen kacérkodik. A kínai propagandis ták tegnap még fasisztának és bandi tának nevezték De Gaulle tábornokot, amint azonban De Gaulle célzásokat tett a Pekinggel való közeledésre, egy csapásra az amerikai imperializmus ellen küzdő legaktívabb harcosok közé sorolták, sőt mi több, a kínai vezetők több nyilatkozatukban átlátszó célzásokat tesznek arra, hogy „Franciaország helyreállíthatja befolyását Ázsiában". Mao nyilatkozatában is találunk ilyen példákat. Kijelenti, hogy Japán fejlett ország, sokban segítséget nyújthat Kínának, „s politikai tekintetben támogatnunk kell egymást". Itt mindjárt „igazolványt állít ki", mégpedig nem is Japánnak mint országnak, hanem csak a japán uralkodó osztálynak. A „japán monopoltőke, a 2. számú közbenső övezethez tartozik. — mondja Mao Ce-tung — Ö is elégedetlen az Egyesült Államokkal, egyes képviselői pedig nyíltan állást foglalnak az Egyesült Államok ellen Noha a japán monopoltőke ma még függ az USA-tól, eljön az az idő, amikor lerázza magáról az amerikai igát" Szóval nem a japán nép, nem a munkásosztály rázza le a külföldi és belföldi elnyomókat, amint a japán dolgozók haladó képviselői hirdetik, hanem a monopoltőke rázza le ameri kai társainak igáját — írja a Pravda — Így hát a francia és a japán monopoltőke az antiimperialisták közé soroltatik. De mi lesz holnap, ha az amerikai monopolisták felülvizsgálják a Kínai Népköztársasággal- szemben folytatott politikájukat és gazdasági együttműködést ajánlanak fel Kíná nak"? Ök is megkapják az „antiim perialista harcos" igazolványát, s az Egyesült Államokat is a közbenső övezethez sorolják? — Hálásaknak kell lennünk Mao elnöknek, mert nála jobban senki sem leplezte le a kínai vezetőség igazi céljait — írja a Pravda. A kínai vezetők, akik internacionalistáknak nevezik önmagukat, valójában hajlandók bárkivel szövetkezni, hogy harcoljanak a népi Kína barátja és szövetsé gese: a Szovjetunió ellen, a többi szocialista ország ellen. Azt a harcot, amelyet a KKP vezetősége a Szovjetunió és a többi szocialista ország ellen folytat, Mao Cetung „papírháborúnak" nevezte és hozzáfűzte: az ilyen háború senkinek sem árt; mert nem jár halottakkal. Ezzel egyfelől elismeri azt a tényt, hogy az SZKP vél és a többi testvérpárttal folyó polémiát a kínai vezetők egy fajta háborúnak tekintik, másfelől megmutatja mennyire lenézően kezelik a kínai vezetők a nem zetközi kommunista és felszabadító mozgalom érdekeit. A világ kommunistái mélységes aggodalommal figyelik a kommunista mozgalomban kialakult helyzetet, Mao Ce-tung pedig kijelenti: nincs ok aggodalomra, hiszen ebben a harcban senki sem pusztul el! A Pravda rámutat hogy az SZKP és a kommunista világmozgalom ellen folytatott kínai háború nem papiros háború, hiszen lendületét és módszereit tekintve nem különbözik az imperializmusnak, a szocialista országok ellen folytatott hidegháborújától. A Pravda is áttér a területi kérdésekben kifejtett kínai terjeszkedési programra. Rámutat, hogy Kínában már 1954-ben kiadtak egy történelemkönyvet, amely egy térképen bemutatta Kínának az ópiumháború előtti állítólagos határait. E térképen Kínához tartozott Burma, Vietnam, Korea, Thaiföld, Malájföld, Nepál, Bhután, Sikkim. Északon a határ a nagy ázsiai hegygerincen húzódott és levágta Oroszország távol-keleti vidékeit, nyugaton Kínához kanyarította Kirgízia, Tádzsikisztán, Kazahsztán egy részét (a Balhas-tóig), ugyancsak kínai területként tüntette fel Szahalin-szigetét. A könyv szerint mindezek a területek Kínához tartoztak, és később rabolták el tőle. Akkoriban úgy tűnt, hogy a térkép megjelenése egyszerű hiba volt, vagy esetleg nacionalista elemek provokációja lehetett. Később azonban ez a feltevés megdőlt. Kínában továbbra is olyan térképeket adtak ki, amelyek a Szovjetunió egyik másik részét, valamint más szomszéd államok területeit kínai földként tüntették fel. Az utóbbi időben a kínai vezetők egyre gyakrabban emlegetik a szovjet területek sok százezer négyzetkilométerét, amelyek állítólag „jog szerint" Kínát illetik. A Lisi Jencsiu című pekingi lap ez évi 4. száma azt állítja, hogy „Oroszország nagy kiterjedésű földeket rabolt el a Hejlungcsiang (Amur) folyótól északra és az Usszuri folyótól keletre." „Oroszország különböző időszakokban nagy földeket annektált Hszingkiangban és az északkeleti térségben". A legújabb Mao nyilatkozatban pedig ez áll: „Körülbelül száz évvel ezelőtt a Bajkál-tótól keletre fekvő térség Oroszország területévé vált, s azóta Vlagyivosztok, Habarovszk, Kamcsatka és több más terület a Szovjetunió területe. Erről mi még nem nyújtottuk be a számlát"l A Pravda így ír: Mi jogon támasztanak a kínai vezetők igényeket olyan földekre, amelyek nem tartoznak Kínához? Arra hivatkoznak, hogy sok évszázaddal ezelőtt kínai csapató* jártak ezeken a földeken, s a kínai császár valaha megadóztatta az itteni lakosokat Ha nem ilyen komoly kérdésről lenne szó, az efféle „történelmi érveket" gyerekeseknek lehetne nevezni. Az emberiség történelme bővelkedik olyan példákkal, amikor államok keletkeztek és dőltek meg, egész népek vándoroltak, s a határok gyakran változtak „Történelmi példái:kal" bármit be lehet bizonyítani határkérdésekben így például bebizonyítható, hogy Anglia francia terület, mert egykoron a normandiai herceg birtoka volt Azt is bebizonyíthatjuk, hogy Fran ciaország angol birtok, mert a százéves háború idején csaknem egész területét angolok szállták meg. Ilyen érvekkel kimutatható, hogy a Kínai Népköztársaság határai mindössze a Pekingtől alig 100 km-re húzódó nagy kínai fal vonalát követik, hiszen valamikor régen valóban ez jelölte Kína határát, amit maga a fal is tanúsít. De még ha komolyan is vennénk a történelmi jogokra való hivatkozást, akkor is kiderül, hogy az adott esetben ezek nem felelnek meg a tényeknek Ismeretes, hogy a XVII század közepén Kína birtokai csak a Hingan hegygerincig, tehát az Amurtól messze délre terjedtek Az ettől északra elterülő földeken helyi őslakó törzsek — evenkik, daurok stb. — éltek Őket időről-időre megrohanták a mandzsurok s meg is adóztatták őket. Az Amur vidékén nem volt mandzsu vagy kínai őslakosság. Idővel Oroszország meghódította az Atnur medence északi, Kína pedig déli felét, s igy alakultak ki a tényleges határok. Több mint száz évvel ezelőtt aztán ezeket a határokat az ajguni és a pekingi szerződések rögzítették. Nem vitás, hogy a cári kormány hódító politikát folytatott, miként — lehetőségeikhez mérten — a kínai császárok is hódító politikát folytattak. Hol ezek, hol azok voltak az erősebbek s ennek eredményeképpen bizonyos változások álltak be a népek letelepedésében. De a dolgozó emberek nem akartak területrablást, hanem azon a földön dolgoztak, amelyen élniük kellett, verítékükkel öntözték ezt a földet. Megdöbbentő, hogy akadnak emberek, akik kétségbe vonják munkások és parasztok jogát ahhoz a földhöz, amelyen régóta élnek és dolgoznak, mégpedig csupán azon az alapon, hogy valamikor az ősidőkben az egyik császár megverte a másikat, s aztán maga is vereséget szenvedett — írja a Pravda. — Azok, akik kétségbe vonják több mint másfél millió négyzetkilométernyi területnek a Szovjetunióhoz tartozását, vaion gondolnak-e arra, mit szólnak az ilyen igényekhez a szovjet emberek, akik sok nemzedék óta ezen a földön élnek és dolgoznak, s hazájuknak tartják ezt a földet? Ezért mondjuk, hogy a jelenlegi határ történelmileg alakult ki, és az élet szentesítette. A Pravda ezután rámutat, hogy az SZKP szétzúzta az orosz cárizmust, a szovjet kormány a forradalmat követő legelső esztendőkben felszámolta Kínával valamennyi egyenlőtlen szerződését. Lenini politikát folytatva a szovjet kormány lemondott a Port Arthur-i flottatámaszpont használatáról, és térítés nélkül átadta a Kínai Népköztársaság kormányának a kínai Csangcsung-vasúttal kapcsolatos jogait és a vasút minden vagyontárgyát. Lenin haraggal ítélte el azt, hogy a cári kormány elrabolta Port Arthurt és behatolt Mandzsúriába, de Lenin azt is mondta: „Vlagyivosztok messze van ugyan, de a mi városunk". Mao Ce-tung Mongólia sorsán siránkozik, s azt állítja, hogy a Szovjetunió „saját uralma alá helyezte" Mongóliát. Ez felháborító. Mindenki tudja, hogy a Mongol Népköztársaság már több mint 40 éve szuverén szocialista ország. Mire kellenek Mao Ce-tungnak az ilyen nyilvánvalóan eszelős kijelentések? A lényeg az, hogy a kínai vezetőknek nem tetszik egy független mongol állam léte, kínai tartománnyá szeretnék tenni Mongóliát. A kínai vezetők ilyen „szerződésre" tettek javaslatot Hruscsovnak és más szovjet vezetőknek 1954ben, amikor azok Pekingbe látogattak. Hruscsov természetesen megtagadta e kérdés megvitatását és kijelentette a kínai vezetőknek: A mongol nép sorsát nem Pekingben és nem .Moszkvában, hanem Ulánbátorban döntik el, a mongol államiság kérdését csak a mongol dolgozók dönthetik el és senki más. A Pravda rámutat, hogy a gyarma ti rendszer maradványainak felszámo lására irányuló igazságos törekvése ket meg kell különböztetni a jogta ian területi követelésektől A népi Kínának joga van Tajvan és Hong Kong visszaszerzésére, de senkinek sincs joga revízió alá venni a tör ténelmileg kialakult államhatárokat Különösen a második világháború után megkötött szerződések és'egyez menyek rendelkezéseit Mao Ce 'ing megíepő könnyedséggel rúgja fel a második világháború után kialakult nemzetközi egyezmények egész rend szerét s amikor azt állítja, hogy „a Szovjetunió túl sok területei szálli meg" a nacionalista szenvedélyeket igyekszik szítani Nehéz elhinni, hogy a kínai vezetők megértenék, milyen történelmi körülmények között ala kultak ki a leleniegl európai és ázsiai határok Az sem valószínű, hogy ne tudná, milyen veszedelmes követhez ményekkel járhatna ma a világ tér képének átszabására Irányuló bármi lyen próbálkozás Mao úgy tesz, mint ha csak a Szovietunió érdekeire emel ne kezet De ki ne látná, hogy a határrevízióra irányuló provokációs felhívás — ha komolyan vennék elkerülhetetlen rengeteg kölcsönös követelést, igényt és megoldhatatlan konfliktust teremtene Európa és Ázsia országai között? A japán szocialisták jobb szárnyának képviselői felvetették Mao előtt a Kuril-szigetek kérdését s megkapták a kívánt választ. Ismeretes hogy nem a szovjet terjeszkedés eredményekép pen kerültek szovjet tulajdonba a Kuril-szigetek, ahogyan ezt Mao Cetung állítja. Elejéi kellett venni a japán imperializmus agressziós politikájának, hiszen a Japán imperializmus 1918-óta többször megkísérelte a szovjet távol-keleti területek elrablását. A Kuril-szigeteket fontos felvonulást területnek tekintették. Amikor ettől a lehetőségtől megfosztották a japán katonai klikket, ezt a megoldást Kína is mindig támogatta. A Kínai Népköztársaság kormányának 1951. augusztus 15-i nyilatkozata például rámutatott: „A Kurtl-szigeteket át kell adni, Száhalin'dé-lí résaét' é& a hozzá közel fekvő szigeteket pedig vissza kell adni a Szovjetuniónak". A Pravda Wťámu'tat; hogy ebben'a térségben azóta nem változott meg gyökeresen a helyzet, továbbra ls fennáll a Szovjetunió és a többi szocialista országok elleni agresszió veszélye. Tevékenyek a japán militarista erők, Japánban amerikai támaszpontok vannak, amerikai atomtengeralattjárók támaszpontként használhatják a japán kikötőket. Ilyen helyzetben nemcsak a japán hanem az amerikai militaristáknak ls használ az a kijelentés, hogy a Szovjetuniónak vissza kell adnia Japánnak a Kurilszigeteket. Ha Mao Ce-tung úgynevezett történelmi elvéből indulunk ki, akkor e terület mindenképpen a Szovjetunióé. Mao elnök azonban a legteljesebb elvtelenséggel kezeli saját elveit, ha érdeke úgy kívánja hivatkozik rájuk, ha pedig politikai elgondolásai azt követelik, akkor lábbal tiporja őket. A Kurll-szigetekre támasztott igény nélkülöz minden jogi éa erkölcsi alapot. Ez persze nem jelenül azt, hogy a körülményei! megváltoztatásával ne lehetne olyan megoldásokat találni, amelyek a Szovjetunió érdekeit sem csorbítanák, de a japán lép szükségleteinek ís megfelelnének, A Pravda foglalkozik Mao Ce-tungnak azzal az állításával, hogy a Föld lakossága egyenlőtlenül oszlik el s ezért az igazság megköveteli a területek újra felosztását E tétel demagóg volta mindenki előtl világos — írja a lap Miijd ha a szocializmus az egész világon győzedelmeskedik, a termelőerők világszerte igen fejlettek lesznek, akkor a nemzetek közeledésének folyamata odavezet, hogy fokozatosan eltűnnek a különbségek a népek életkörülményeiben, az államhatárok pedig elvesztik jelentőségüket Akkor majd megoldódhatik az emberek egyenlőbb elosztásának kérdése is a földkerekségen. De az a jövő dolga lesz. Ma viszont rendkívül káros felvetni az "ilyen kérdéseket, hiszen ellentétes társadalmi rendszerek léteznek, folyik az államiság és a szuverenitás megszilárdulásának objektív folyamata. A történelem sok olyan reakciós háborút ismer, amelynek célja az „élettér" bővítése volt. Mao Ce tungnak e kérdésben olyan elődei vannak, akikre aligha lenne büszke. Egy kommunista szájából ugyancsak meglepően hangzanak Mao elmélkedései „Japán nagyságáról". Itt napfényre kerülnek a kínai vezetők nagyhatalmi nézetei s nyers erő iránti hódolatuk. Miben látja Mao a japán nép nagyságát? Szorgalmában? Abban-e, hogy rövid idő alatt a leghaladottabb hatalmak egyikévé tette órszágát, nagyszerű anyagi és szellemi kultúrát teremtett? Ez nem kelti fel Mao érdeklődését. Annál nagyobb lelkesedéssel szól a japán katonai klikk bűneiről, arról, hogy a 40-es évek elején hatalmas térségeket igázott le Délkelet Ázsiában és Óceániában, japán nemzeti nagyságát Mao éppen abban látja, amit a japán nép nemzeti szégyennek tart. A moszkvai Pravda cikkének befejező mondatai így hangzanak: „A történelem arra tanít, hogy soha egyetlen ország sem érte el nagyságát katonai kalandok és agressziók űfján. A népek igazi nagysága a társadalmi haladás, a barátság és az együttműködés gyümölcse. Meggyőződésünk, hňgy a kínai nép létérdekei is ezt kívánják. Mindazoknak, akiknek kedvesek a szocializmus érdekei, a béke és a biztonság megőrzésének érdekei, a leghatározottabban el kell ítélniük a kínai vezetők terjeszkedő elgondolásait, azokat a próbálkozásaikat, hogy a népek sorsát közvetlenül érintő kérdésekkel játékot űzzenek. A kínai vezetők igazi elgondolásai most felszínre kerülnek. Ezeknek semmi közük sincs a béke és a szocializmus győzelméért folyó küzdelemhez: áthatja őket a nagyhatalmi sovinizmus és az egyeduralmi vágy. Mao Ce-tungnak, a japán szocialistákkal folytatott beszélgetése a legékesebben és a legszemléltetőbben bizonyítja ezt." (Mao Ce-tungnak a japán szocialistákkal folytatott beszélgetését kivonatban a 4. oldalon közöljük.) Willi Stoph az NDK és az NSZK képviselőinek tárgyalásairól Berlin (ČTK) — Az NDK Népi Kamarájának tegnapi ülésén Llndner képviselő megkérdezte, mi igaz a nyugati sajtóban megjelent hírekből, melyek szerint a kormány tagjai — köztük Willi Stoph első miniszterelnök-helyettes — a nyugatnémet Szabad Demokrata Párt képviselőivel tárgyaltak. A kérdésre Willi Stoph válaszolt. Kijelentette, hogy az NDK és az NSZK képviselőinek tárgyalása nem rendkívüli esemény. A nyugatnémet sajtó teljesen fölöslegesen ír szenzációként a tárgyalásokról. Senki sem vetheti a Szabad Demokrata Párt vezetőségének szemére, hogy reálisabban akarja értékelni az NDK és az NSZK kapcsolatait. A két német állam hivatalos személyiségei között már régóta különféle tárgyalások folynak. Így a gazdasági és kereskedelmi minisztérium, a közlekedésügyi és más minisztériumok, a központi hivatalok képviselői már több ízben folytattak eszmecserét. Ezeken a hivatalos tárgyalásokon kívül nyugatnémet politikusokkal, a konszernek képviselőivel és más személyiségekkel is tárgyalunk. Schäffer bonni pénzügyminiszter 1957-ben Adenauer kancellár megbízásából Müllerrel, az NDK miniszte révei tárgyalt. A jelenlegi kancellár nyilván nem olyan bátor, mint Adenauer. A bonni kormány megbízottja 1962 augusztusában, szeptemberében és októberében is kapcsolatot létesített az NDK kormányával. A feszültség enyhítéséről és gazdasági kérdésekről tárgyaltak. A karibi válság idején azonban ezek a tárgyalások, sajnos, félbeszakadtak. Az NDK kormánya reméli, hogy Erhard ezen a téren nem marad el Adenauer mögött. Az NDK hajlandó folytatni hasonló tárgyalásokat. Nem célszerű azonban az ilyen tárgyalásokat azonnal elárulni a feszültség enyhülésének és a megértésnek ádáz ellenségei előtt. Schröder helyesli a feszültség csökkentését Bonn (CTK) — Schröder az NSZK külügyminiszere interjút adotl a Die Entscheidung című lapnak, melyben válaszolt azoknak a köröknek, melyek bírálják politikai irányvonalát. Arra a bírálatra, hogy a nemzetközi feszültség enyhítése akadályozza Németország egyesítését, azt válaszolta, hogy feszült helyzetben nem közeledhetünk Németország egyesítéséhez. Ezért örömmel kell venni minden olyan lépést, mely csökkenti a feszültséget Kelet és Nyugat között. Természetesen elismételte Bonn ismert kifogásait, az NDK elismerését illetően. 1964. szeptember 3. * (jj S£Ó 3