Új Szó, 1964. augusztus (17. évfolyam, 212-242.szám)
1964-08-01 / 212. szám, szombat
A robbanás után a fájdalmak megszűntek. Az anya csöndesen feküdt, és nyugodtan figyelte, hogyan takarítják el «2 ablaktáblák darabjait, melyeket az erős nyomás a falhoz vágott és öszszetört. A bomba messzire esett. Olyan kisebb kaliberű lehetett, amilyenekkel a ráták pontosan megcélozták az utolsó akadályokat. Ez is örökre elhallgattatta a közeli kertben felállított ágyút. A környező házak lakói, akik már két hete pincékben és óvóhelyeken éltek, föllélegeztek, tudták, hogy az ellenséges ágyú elnémítása a front áttörését jelenti. Attól a perctől kezdve, ahogy az ágyú elnémult, nem fütyültek már a gránátok sem, nem süvített már az akna, elnémultak a géppuskák is, a külváros és a központ közötti negyedekben csönd és nyugalom uralkodott. Az orvos nyugtalan és ideges lett. A főnővér és az orvos ls az anya kidomborodó fehér hasára helyezte fülét. — A tünetek világosak, a pulzus szabályos... Az apró szív pulzusát a robbanás nem hallgattatta el az anya testében, csupán egy kicsit megijesztette, mert nem akart a sötét biztonságból a bizonytalan világosságra kerülni. A szülűanya nagyon fiatal volt. Amikor behozták, sírt a szégyentől és a félelemtől. Bizalmatlanul, sőt kissé gyűlölettel nézett a vele egyidős orvostanhallgatónőre, aki gyakorlaton volt a kórházban. Kedvetlenül, alig hallhatóan ejtette a szavakat fanyarul összehúzott ajkán keresztül. Mikor azonban az orvostanhallgatónő egy kivételével kitöltötte a felvételi lap minden rubrikáját, a szülőanya megnyugodott, nem sírt tovább. Már nem szégyellte azt, hogy hajadon, s nem tudja megmondani gyermeke apjának nevét, akinek már van családja. Hirtelen minden olyan egyszerű lett. Egész testében megkönnyebbülést érzett. Engedett gyomrának összeszorulása, mely keserű nyálat hajtott fel torkába. Valami visszatarthatatlan, hatalmas erő ritmikus mozgásba hozta összes hasizmait. A fájdalom egyenletes lüktetésű volt, csaknem kérlelhetetlen, mint egy kikapcsolhatatlan, könyörtelen prés, mely minden öt percben ránehezedik a tüzes vasra. Viszont amikor az ablakban megvillant a torkolattűz és az óvóhelyen minden megrezdült, némelyek az ágy alá bújtak, az anya fájdalmai alábbhagytak, majd egészen megszűntek. Ez rossz volt. Nem hagyhatták fájdalmak nélkül, ez veszedelmes lett volna. A gyerek persze már ; útban van, és ha mégis hosszú ideig tartana, meg is fulladhatna. De az anya már nyugodt volt, az orvostanhallgatónőre sem nézett gyűlölettel. Szófogadóan kinyújtotta a lábát, kitakarta a combját, de az Injekció először nem sikerült. Az izomba kellett volna szúrni, de a tű véletlenül egy érbe hatolt. Bosszankodott a medika, hogy újból kell szúrnia. Másodszor azonban már sikerült beadni az injekciót. Felsóhajtott, és elment fertőtleníteni az Injekcióstűt: ez egyik kezével vizet öntött a kancsóból a lavór felett, mivel a kórházban nem volt vízvezeték, ekkor megint hallatszott az utcai lövöldözés. Most az egyszer egész közelről hallatszott. — Már Itt van — mondta bátortalanul a szülőanya. — Mi az, már igazán érzi? — ugrott oda felfrissülve az orvos. — Á nem — mondta az anya, — a frontra gondolok, a mieinkre — nevetett. Az orvos nem értette és komor arcot vágott, mert csalódott, hogy még mindig késnek a fájásai. Most bizony az idő nem alkalmas holmi komplikációra, császárvágásra sem, és arra is gyanakodott, hogy Ikrek lesznek. Az orvostanhallgatónö letette a kimosott fecskendőt es a tűt a fertőtlenítő edénybe, az ablak alatti leterített fehér asztalkára. Az ablak majdnem egy vonalban volt az udvaron levő gyalogjáróval, és úgy hallotta, mintha mellette valaki gyorsan átfutott volna. Egyszerre kelepelni kezdett a géppuska, a becsapódó golyók pattogása hallatszott, döngő zuhanás és végül fájdalmas emberi hang. Senki sem futhatott ki, mert a lövöldözés újból vadul felélénkült, féltek a golyóktól. Csak az orvostanhallgatónö ajánlkozott, hogy kimegy az udvarra, mert ott valaki mégiscsak elesett. Szemei csillogtak, érezte, hogy az arca lángba borult, s amellett azt_js, hogy felindulása nem egéHANA PONICKÁ: ÁTTÖRÉS szen zavartalan, de nem tudta palástolni, mert hevesen dobogó szívétől támadt. Tegnap is hasonlóan megzavarták a fantasztikus lángnyelvek, amelyek keresztül-kasul megvilágították az éjjeli, ébenszlnű eget, mikor egész reggelig égett az este telibetalált lőszerraktár. Néhány nappal ezelőtt is hasonlóan megzavarta a távoli lövöldözés, ahogy először hallotta, amikor a front a külvároshoz közeledett. Nem rettegett, Inkább iszonyatot érzett, hogy átél valami leírliatatlant és retteneteset, ami talán sosem fog megismétlődni, hogy utóvégre bármely pillanatban hős lehet. Elszégyellte magát, mikor észrevette, hogy meghatja őt az, ami másnak halált jelent, Nem jelenthet ez halált neki is? De őt bizonyára elkerüli; igen, tegnapelőtt is, amikor kifutott a kórház elé és odatévedt a volt német kapitányság épületéhez, mely már üres volt, de állandóan tűz alatt tartották az alacsanya szálló repülőgépek, a halál bebizonyította neki, hogy őt elkerüli. Bármi történjék is, ő nem marad itt, ha künn sebesültet hall nyöszörögni. Ki kell mennie. Szerencsére fenn a kórház tetején ott van a jelzés, a vöröskereszt fehér mezőbefi, azonkívül pedig rajta van a fehér köpeny. Ha az orvos nem engedi, titokban megy ki. De a lövésektől legalább a fejét védi meg. Fejére tette a fertőtlenítő edény fedelét egyik kezével tartva, kisurrant a hátsó ajtón az udvarra, az ideiglenes óvóhely konyháján keresztül, ahol éppen senki sem tartózkodott. R álépett az épület körüli keskeny betonjárdára. Az első pillanatban szinte megvakította az erős fény, és elkábította a levegő. Két hét alatt, amióta Itt van, csak egyszer járt kint. jázmin és orgona illatozott, s a napon kívül a fák virágai is ragyogtak a kertben. Az udvaron egy gesztenyefa áll, — tulajdonképpen már nem ife áll, mert törzsét kettétörte egy géppuskesorozat. A gesztenyefa alatt egy katona feküdt, övvel összehúzott zöld ingben; még élt, mozgott, de az első pillanatra látszott, hogy súlyosan megsebesült, már nyögni is alig tud, csak közelről lehetett hallani. Gyorsan lélegzett, becsukott szemmel. Fel akarta emelni és elhúzni legalább a falig, mert a lövöldözés még mindig tartott, de a katona olyan nehéz volt, hogy még a fejét sem tudta felemelni, az ingét sem tudta kigombolni. Bal oldalára dőlve kezét görcsösen a mellére szorította. Futott az óvóhelyre, segítséget hívni, hogy elvigyék és elsősegélyben részesítsék. De az óvóhelyen már megint zaj volt, senki sem hallgatott rá. Mindenki azt szerette volna, ha a fiatal anya minél előbb megszülne, mert kibírhatatlanul kiáltozott. Az orvos már mellette állt, felhúzta a gumikesztyűjét is és erélyesen rászólt, ha nem akart hallgatni, ha nem lélegzett rendszeresen és mélyen. Az arca egészen megráncosodott és kipirult az erőlködéstől és a kiáltozástól, mert a kínzó vasökölként már ritmus nélkül szorító fájdalom egyáltalán nem engedte ki markából, nem hagyott neki egy másodpercnyi megnyugvást sem s tehetetlensége megfosztotta attól a hittől, hogy ez rövidesen véget ér, hogy a körülötte lévő emberekre és saját erejére kell bíznia magát. — Haldoklik, nem szabad meghalnia a kórház mellett orvosi segítség nélkül, segítenetek kell rajta! — Igyekezett az orvostanhallgatónö túlkiabálni a fiatal szülőanyát. A katona a megcsonkított gesztenyefa alatt még jobban össze volt húzódva, hervadt, mint a levél, melyet éget a forró nap. Az orvos fel akarta emelni a fejét, de ő sem bírta, s mindjárt tudta, hogy már késő, reménytelen, ha valakit már ennyire húz a föld, akkor magába is szívja. Hiába vesződött az orvostanhallgatőnő is, ketten sem tudták őt elvinni. Túl nagy folt vöröslött alatta. A föld nem kívánta a vért. Arca már nagyon halvány volt, egészen fehér. Alakja elég hatalmas és csontos, s nem túl magas homlokára aranyos csillogással hullott világos, gesztenyeszínű haja. Orra széles, az arca szögletes, igen fiatal, mégis ráncosodott: két vízszintes ránc a homlokán és két merőleges, fanyar a szája szögletében. Nem valami különösen szép arc, de az orvos nem csodálkozott, hogy vonzza a medikusnőt. Elég markáns, de mégis voltak lágy árnyalatai, férfias és gyerekes vonásai; durva, széles szemöldökei, erősen duzzadt szemhéjakkal, de alatta, mivel szemei kissé kinyíltak — kilátszottak meleg, barna pupillái, s szeme fehérje egészen kékesfehér volt. Az orvos megvizsgálta pulzusát és nem tudta, hogyan mondja meg a medikusnőnek. Kissé meghatotta őt, de fel is ingerelte, ahogyan a nő a haldokló felett áll. Ha a katona nem haldokolna, ha élne és teljes erővel berontana az óvóhelyre, kezében géppisztollyal és ránézne boltíves szem? öldöke alól, ránevetne mind a harminckét fogával, feléje nyújtaná kezét, visszahőkölne és elfutna. És ha véletlenül nem tudna elmenekülni, s ha azok közül volna, akiknek a halálos veszedelem után inkább szerelem, mint víz kellene — lehet, hogy bepanaszolná a parancsnokságon, a katona pedig meghalna, az övéi lőnék le. Meghalna csupán azért, mert nem volt ideje udvarolni, ismerkedni. De most úgy áll fölötte, mintha örökké ismerte volna. Most, mikor tehetetlen, mikor már semmi sem történhetik, mikor a katonának meg kell halnia. Undorító volt előtte ez a női érzékenység, hozzátartozott mindahhoz, amiért eddig nem nősült meg. — És vérátömlesztés? — nézett kérdően az orvosra. — Ugyan mit — felelte kurtán — persze, hogy létezik — tette hozzá és visszatért az óvóhelyre, ahol az anya éppen fájdalmasan feljajdult, s ordítása az ajtón át az udvarra is hallatszott. — Adjatok revolvert, hadd legyen vége! AZ SZNF A KÉPZŐMŰVÉSZETBEN JUSTÍN HRČKA: Szlovák tavasz A kiáltozás megrezgetette a levegőt. A katona fölpillantott, mintha az ilyen őrült szavakra haragudna, még az a két ránc a szája szélén is elmélyült, s a szemét kissé kinyitotta, meglátta a medikusnőt, szemei egészen tágra nyíltak. Az tudta, hogy most haldoklik és lehajolt a katonához, hogy jobban lássa. A szája körüli feszültség kissé megenyhült, a ráncok kisimultak; igen, meglátta a nőt, elmosolyodott, már nem érzett semmilyen fájdalmat, az arca megmerevedett. Sápadt volt •és gyönyörű, mint egy szobor. Ö pedig homlokon csókolta a katonát és suttogva mondta: szerelmem, hősöm, aki az elsők között törted át a frontot, te vagy az, így találkoztunk. De még meg kell tudnom, hogyan hívnak, hogy majd szólíthassalak, néven nevezhesselek, szerelmem. Gyorsan kiszedte a katona iratait, átnézte. Kissé csodálkozott, a fényképen egészen más volt. Olyan hangosan ismételgette a nevét, hogy mindenütt hallják. Alighogy elhangzott az utolsó szótag, új hang rezegtette meg a levegőt; megszólalt alúlról az ismert, nevetséges, panaszosan szaggatott sírás. A sírás, mely hevesen terjed és mindig az első lélegzetvételt kíséri, az ember első önálló mozgását. Csak most eszmélt rá, hogy észre sem vette, mikor lélegzett utolsót a katona. Még egyszer belepillantott az igazolványba, elismételte az egész nevet, és lement az óvóhelyre. Belépésekor a kinyitott ajtón át egy fénynyaláb egyenesen a kékes köldökzsinórra esett, melytől a nővér ügyes kezei éppen elszakították az új emberkét. Ezt már ő is csinálta néhányszor. Kissé bántotta, hogy ezt elszalasztotta, amíg kint volt. Az asztalhoz lépett, ahol még ott volt az új páciens felvételi lapja, valamit be akart írni. De meggondolta, mégis csak túlságosan önkényes lenne az anya beleegyezése nélkül. Előbb az anyához ment, aki az ágyból már türelmetlenül lesett a ki^ kádra, várta, mikor mutatják meg közelebbről a fiát. Megnyugodott, derűs arca kissé elpirult, mikor a medikusnő valamit súgott neki. Ránézett, kicsit gondolkozott, azután bólintott, nézte őt, hogyan megy vissza az asztalhoz tollal a kezében; még egyszer bólintott, mikor a medikusnő hátranézett, és tekintetével is kérte néma. beleegyezését, hogy valóban beírhassa az „apa" rovatba annak a nevét, aki éppen most esett el. — Húsvéti — mondta az egyenruhás szárnyas főkötőjű apáca, mikor átadta az anyának a silány, vékony paplanba és a kórház nem éppen legfehérebb fehérneműjébe csomagolt gyereket. Kint már teljes csönd volt. Valahonnan harangszó hallatszott, és minden azt bizonyította, hogy már nem lesz lövöldözés, hogy a front igen gyorsan eltolódott a városon túlra. Az óvóhely valamennyi ablakát kinyitogatták, de mindjárt be is csukták, hideg huzat volt. Még nem érkezett el az idő. De nem kívánta az ember még az illatot sem, mely kétszeres erővel hatolt be a kertekből. — Igazán — éppen húsvét hétfűre — bólintott a másik civilruhás nővér. Szeret majd fürödni — nevelett. A nővérnek sápadt arca volt, sok szürke álmodozás nyoma látszott rajta. Már idősebb lehetett. Nem engedte kiönteni a vizet a fürdőkádból. Áttöltötte egy kisebb edénybe, és kiment. Megöntözte vele az orgonabokrot, mely az óvóhely előtt nőtt. A föld kívánta a vizet, mindjárt magába szívta. A bokor melletti kis vízfolt gyorsan felszáradt. Fordította: Csanda Anna lábam története zúttal komoly esély kínálkozott. Levelezőlapot írtak, hogy lőttek a hivatalba, én természetesen el is mentem. Nagyon rendesen fogadtak. Elvették a rokkantsági igazolványomat és így szóltak: „Hm". En is csak ennyit mondtam: „Hm". — Melyik láb? — kérdezte a hivatalnok. — A jobb. — Egészen? — Egészen. — Hm — mondta újból. — Azután különböző nyilvántartásokban keresgélt. Megengedte, hogy leüljek. Végül is — úgy tűnt — megtalálta, amit keresett. Így szólt: — Azt hiszem, ez jó volna a maga számára. Rendes munkakör. Nyugodtan dolgozhat ülve is. Elhelyezhetném mint cipőtisztitót a Köztársaság tér egyik illemhelyén. Mit szól hozzá? — Nem tudok cipőt tisztítani; mindig az jellemzett, hogy a cipőm nem volt kitisztítva. — Könnyen megtanulhatja — mondotta. — Mindent el lehet sajátítani. Egy német mindenre képes. Ha óhajtja, díjtalan tanfolyamra is beiratkozhat. — Nem, nem akarok — mondottam —, inkább magasabb rokkantsági nyugdíjat szeretnék kapni. — Maga meg van őrülve — válaszolta a hivatalnok nagyon szelíden és barátságosan. — Nem vagyok megőrülve, csak senki sem pótolhatja a lábamat, és mivel már cigarettát sem árulhatok, mert önök azt is megtiltották ... HEINRICH BÖLL: A drága A férfi kényelmesen hátradőlt székében és mély lélegzetet vett. — Kedves barátom — fogott hozzá a hosszadalmas magyarázgatáshoz —, a maga lába átkozottul drága láb. A nyilvántartás szerint maga harminckilenc éves, s méghozzá a szíve is egészséges. Semmi baja sincsen, kivéve a lábát... Hetvenéves koráig élhet. Számítsa ki — havonként hetvenkét márka — tehát évente tizenkétszer hetven, ezt szorozza meg harminceggyel. jól gondolja meg, és hol vannak még a kamatok. Persze nemcsak a maga lábáról van szó és nemcsak maga élhet, valószínűleg — hetven évig. Még hogy felemeljük a nyugdíját! Bocsásson meg, de maga tényleg őrült! — Kedves uram — kezdtem, miután én is hátradőltem és mély lélegzetet vettem —, azt hiszem, hogy a lábam értékét túlságosan lebecsüli. Az én lábam sokkal drágább ennél, méregdrága. Nemcsak a szívem egészséges ugyanis, hanem az agyam is. Figyeljen ide! — Kevés az időm. — Figyeljen ide — ismételtem, mit sem törődve a válasszal. — Az én lábam jó néhány olyan ember életét mentette meg, akik ma szép nyugdíjat élveznek. A következőképpen történt: valahol elöl feküdtem — az arcvonalban — és jelentenem kellett, mikor jön az ellenség, hogy a többiek idejében kereket oldjanak. A fejesek valahol hátul csomagoltak és nem akartak túl korán, de túl későn sem elpárologni. Először kettőnkre hárult ez a feladat, de bajtársamat hamar kilőtték. Ö nem kerül több pénzbe. Nős volt ugyan, de felesége egészséges és munkaképes. Nincs miért aggódnia. Rendkívül olcsó ember volt. Különben is csak négy hete volt katona, tehát kevés komiszkenyeret fogyasztott és — ha jól tudom — csak egy levelezőlapot. Igazán rendes katona volt, azonnal agyonlövette magát. Így csak én feküdtem elől, féltem is,hideg is volt, azután én is el akartam párologni, higgye, el, mindent megtettem,, amikor ... — Ismétlem, kevés időm van — vágott közbe a férfi és ceruzáját keresgélte. — Hallgasson csak meg — folytattam —, most kezd érdekes lenni. Éppen amikor én is meg akartam szökni, akkor történt ez a dolog a lábammal... Nem tudtam felállni, fekve kellett maradnom. Es a többiek elvonultak mellettem, szépen sorjában, a hadtest, a zászlóalj, utána a század, katonásan feszesen, úgy, ahogy illik. Bolond história, ugye, egyszerűen megfeledkeztek arról, hogy engem is felvegyenek és magukkal vigyenek. Erti? Sietős dolguk volt. Így történt... Es ha nem kezdenek tüzelni és nem vesztem el azonnal a lábamat, akkor most ők volnának holtak, a tábornok, az ezredes és az őrnagy, szépen sorjában, rang szerint, és most nekik nem kellene nyugdíjat fizetni. Számítsa csak ki tehát, hogy mibe kerül a lábam. A tábornok most ötvenkét éves, az ezredes csak negyvennyolc, az őrnagy ötven, mind makkegészségesek, a szívük jó és az agyuk is, és katonás életmódjuk mellett legkevesebb nyolcvan évig élnek, mint Hindenburg. Kérem, számoljon: fejenként legalább háromszáz, szorozva tizenkettővel, és utána legalább harminccal — ennyit átlagban biztosan vehetünk —, nem igaz? Az én lábam tehát hallatlan sokba kerül, ilyen nagymértékű lábról még nem is igen hallottam. Érti? — Maga teljesen meg van őrülve — szólalt meg újból a férfi. — Nem, én észnél vagyok — szabadkoztam. — Sajnos, a szívem és az agyam egyformán egészséges. Csak azt sajnálom, hogy két perccel, mielőtt a golyó elvitte a lábamat, nem lőttek agyon. Sok pénzt megtakaríthattak volna. — Végeztem. Igényt tart az állásra, vagy nem? — kérdezte most már szigorúan a tisztviselő. — Nem — mondtam és otthagytam... B. B. fordítása 0] §7*) 8 * 1964. augusztus 1.
