Új Szó, 1964. augusztus (17. évfolyam, 212-242.szám)

1964-08-29 / 240. szám, szombat

0ZCJGS BÉLA ľo E O OO N

egyvennégy nyarán századunk hosszabb csatározások és négynapos szakadatlan menetelés után pihenőt tartott Szosznában. A nehezen megközelíthető hegyi falu úgy lapult a meredek sziklákhoz, akár egy sasfészek. Itt biztonságban éreztük magunkat, mert a templomtoronyból szemmel lehetett tartani az utakat és a falu felett emelkedő ormok szurdokaiban szinte percek alatt eltűnhetett akár egy ezred is. A néptelen falu főttünkre megelevenedett, a lakosság megosztotta velünk szűkös élelmét és befogadott hajlékába. Engem a Lipták családhoz szállásoltak el. Házikójuk a legmagasabban épült, mintha a falura őrködne. A tenyérnyi udvart szinte a sziklába vájták s jelette égbe nyúló fényves susogott. A házigazda ls a partizánokhoz állt, vagy egy hónapja semmi hlr róla. Így a család „feje" a tizenhárom éves juro volt. Ez az élénkszemü gyerek napszámba járt fát hasogatni a módosabb gazdákhoz. Mindenféle férfimunkát elvégzett a ház körül. A komor idő korán felnőtté tette a gyerekeket. A férfiak a hegyekben harcoltak, ők pedig itthon dolgoztak. Ez a mindennapos küzdelem nem volt egyszerű. A fasiszták már kétszer feldúlták a falut, elhajtották az el nem rejtett állatokat, összeszedték az el nem dugott élelmet. fúróval gyorsan megbarátkoztam. A fürge észjárású, értelmes fiút beavattam a rádiózás rejtelmeibe. Bámulatos gyorsasággal megtanulta a morzeábécét és néhány nap múlva már folyékonyan lekopogta, amit bizalmasan tudtomra akart adni. Egész nap ott ült mellettem, mint az árnyék s leste minden mozdulatom, minden szavam. Kl tudja meddig „üdülünk" még Szosznában, ha egy tizedes le nem leplez bennünket. Minden nap megjelent felettünk egy fasiszta felderítőgép. Ilyenkor mozdulatlanságba merevedett az egész falu, a katonák jól elrejtőztek. De úgy látszik, valamit megszimatolhattak, mert egyik nap csak keringett a falu felett, egyre mélyebbre ereszkedett, szinte a fák hegyét súrolta. Ez a tizedes meg valahogy elvesztette az önuralmát és egy jól álcázott géppuskával odaeresztett egy sorozatot. A gép kigyulladt és lángolva lezuhant a szomszéd völgybe. Szidtuk is a könnyelmű tizedest és a parancsnok is lehordta a sárga földig. Mi pedig parancsot kaptunk az elvonulásra. Még sötétedés előtt nekivágtunk a hegyeknek. Nehezen váltam el jurkótól. Mindenáron velünk akart jönni kisegítő rádiósnak. Csak akkor mondott le erről a szándékáról, mikor a lelkére beszéltem, hogy ezekben a kegyetlen napokban szegény anyját és kishúgát nem hagyhatja egyedül. — Hát akkor minek tanultam meg a morzeábécét — panaszkodott juro. — Egyszer még hasznát veheted — bíztattam. jó messzire elkísért. A sűrű erdőben már egész sötét volt, mikor viszszaküldtem. Búcsúzóul egy száraz fenyőfa törzsén még kikopgtam neki: „Vigyázz magadra!° M

ásnap alig virradt, motoros fasiszták jelentek meg a faluban és keresték a partizánokat. Mint a veszet kutyák, olyan dühösek voltak. Állítólag valami fejest küldött a repülőgéppel a tizedes a másvilágra. Eltelt egy nap. Eltelt két nap. De a nácik csak nem takarodtak el. Ogy látszik, megtetszett nekik Szoszna, mert az iskolában valami parancsnokságot rendeztek be. Vagy öt rádiós kocsi érkezett, az udvaron antennát állítottak fel és csak úgy nyüzsögtek a tisztek. A faluba vezető ösvényeken őrszemek cirkáltak vérebekkel. Juro gyakran felmászott a padlásra. Onnan leste, mi történik a jóval mélyebben fekvő Iskolaudvaron. Eseménytelenül teltek a napok, de egyik reggel elterjedt a hír, hogy a németek éjszaka elfogtak egy partizán felderítőt. Azt beszélték a faluban, hogy elrettentő példaként ki fogják végeznt, mégpedig a templom előtt. Juro egész éjszaka nem tudott elaludni. Azon törte a fejét, hogy értesíteni kellene a partizánokat. Mi lenne, ha elszökne és megpróbálná megkeresni őket? De az udvar felett, a hegyekbe vezető ösvényen ott sétált a géppisztolyos fasiszta őrszem, a véreb pedig fel-felkapta a fejét és szimatolt. Nem biztos, hogy sikerülne átjutni a gyűrűn és akkor őt is bezárnák az iskola fáskamrájába. Erre a gondolatra kiverte a hideg verejték. — Hej, de jó lenne most egy rádió — sóhajtotta. M

ásnap nem találta a helyéi, gyötörte a gondolat, hogy semmit sem tud tenni azért az elfogott partizánért. Elkeseredetten kiment az udvarra, felkapta a baltát és dühösen aprítani kezdte a halomban álló gallyat. Mikor már a töke körül feltornyosult az aprófa, leült és egy hosszú száraz fatörzsön morzejeleket kezdett kopogni. Az ütések hangfa messze csengőn visszhangzott a sziklafalakról: — SOS... SOS... — közben sóvárgó szemekkel lesett a fenyves felé, amelynek közeli ösvényén éppen találkozott két német őrszem. — Átkozott fasiszták! — kopogta tehetetlen dühéberf a fatörzsön. Egyre elkeseredettebben verte a rövidebb és hosszabb jeleket, aztán hirtelen megfordította a baltát és teljes erejével belevágta a fába. A hirtelen keletkezett alkonyi csendben valahonnét messziről egyenletes kopogás hallatszott. Juro haragja kissé elpárolgott, és elmosolyodott: — Buta fakopáncs, azt htszed, én ts az vagyok, egyszerre kedvet kaptál te ts? A távoli kopogás azonban nem szűnt meg, kisebb szünetekkel újra és újra megismétlődött. A gyereknek furcsa ötlete támadt. — Ugyan mit kopoghat egy ilyen fakopáncs morzenyelven? Megállj, most megfeftem a titkodat. Megvárta míg elhallgat és amikor újra kezdte, összerakta a betűket. Szinte sóbálvánnyá merevedett, nem akart hinni a fülének: — juro! Juro! — ismételte a kopogás. Felkapott egy pálcikát és lejegyezte a földre a jeleket: — Juro, jelentkezz! ... Juro, jelentkezz! Egyszerre átvillant agyán a felismerés: összeköttetést keres vele a partizánrádiós, mivel a körülzárt faluba nem tudnak befutni. A házuk felett emelkedő sziklaszirtről távcsővel az udvarra lehet látni, bizonyára észrevették és most megpróbálkoztak a lehetetlennel is. Nem sokáig habozott, felkapta a baltát és gondos ütésekkel messze hangzóan kikopogta: — Itt luroi Jelentkezem! Vagy háromszor elismételte, aztán várt. Nemsokára megjött a válasz: — Küldj jelentést a nácikról... holnap Ilyenkor jelentkezz! Vége. fúrót valami nagyon jóleső érzés kerítette hatalmába. Tudta, hogy most már ö is részese annak a hatalmas harcnak, amelyet a maga módján csaknem mindenki vív a betolakodók ellen. Reggeltől a falut járta és padlásról a parancsnokságot figyelte. Mindent feljegyzett, tömör jelentést készített, újra és újra lerövidítette, aztán a végleges szöveget bemagolta és a papirost elégette. Kora délután kiült az udvarra és türelmetler.ül leste a „fakopáncsot". Alig bírta kivárni a hívójeleket. Végre jelhangzott. A keze ts reszketett, amikor felkapta a baltát és megkezdte a jelentést: — Itt furo ... Itt juro ... Jelentés: Tizenkét német őrzi a falut, kutyákkal. Az iskolában van a parancsnokság, nagy rádióállomással ... Az elfogott partizánt a fáskamrába zárták. Legalább tíz magas rangú tiszt van... A németek száma hetven—nyolcvan. Lekopogott még néhány adatot, aztán kimerülten, de boldogan tette le a baltát. Ekkor vette csak észre, hogy két fasiszta röhögve álldogál a kapuban. Odaszólították és ráparancsoltak, hogy ne a balta fokával verje a fát, hanem kapja a szerszámát és menten velük fát aprítani a konyhára. Közben az erdőből még valami üzenetet küldtek, de csak annyit tudott belőle kihámozni, hogy „hafnálban" ... fúrónak egyszeriben jókedve támadt és vidáman fütyörészve ballagott a fasiszták után. A lig pitymallott, amikor a parii tizánok megindították a támadást. A harc rövid, de elkeseredett volt. A partizánoknak sikerült kézre keríteni két magas rangú tisztet, és sok értékes utasítást, parancsot. Kiszabadították az elfogott felderítőt is. Mire kibújt a Nap a hegyek mögül, a partizánok újra búcsúztak a falutól. En a szovjet komisszárral barátomhoz, Juróhoz mentem. A gyerek a nyakamba borult, és bizony én is meghatódtam. Bemutattam Szergejnek. Amikor meglátta a vékonydongájú, nyurga fiút, levette egyik kitüntetését és a meglepett gyerek mellére tűzte. — Nesze, te drága fakopáncs! — Nagy József rajza és megcsókolta Jurót, akt büszkén kU düllesztette mellét az értetlen szemeket meresztő édesanyja és kishúga előtt. — A te fiad is partizán, mama, méghozzá a javából — mondta Szergej mosolyogva. Ezután juro elmesélte édesanyjának az egész történetet, majd nekünk szegezte a kérdést: — Elvisztek? — kérdezte esdeklő hangon. Aztán rimánkodni kezdett, de Szergej egyetlen mondattal leszerelte: — Itt maradsz, fakopáncs! Te leszel az itteni emberünk! Egy óra múlva újra elnyelték egységünket a hegyek. Kegyetlen hónapok következtek. Kevesen maradtunk életben. Szergej is ott alussza örök álmát 'a zúgó fenyvesek alatt. Azóta sem találkoztam Juróval. Ugyan élsz-e valahol, fakopáncs? VLADIMÍR MINÁČ

: tMCM az unokáknak N

ÉHÁNY napja ismerős vidékre tévedtem. Tiszta, esőmosta hegyek fogadtak, és én emlékező szemmel Igyekeztem eltalálni hol, a koronák melyik sűrűjében van az ösvény, amelyen jártam, hol az a terebélyes bükk, amely alatt a fasisztákkal verekedtünk. Ez valaha partizánvidék volt És a falu, amelyet valami mesebeli óriás mint egy nagy követ a kis folyótól messze a hegyek közé dobott — partizánfalu volt. A falu terén három hársfa áll. Egyformák, egyik olyan, mint a másik, mint három szép nővér, virágoznak és gyermekkorom illatát, hársillatot árasztanak. Egyforma ez a három hársfatestvér: csak a középsőn van egy fekete tábla, rajta fehér betűkkel: „E helyen .. S alatta valamivel nagyobb betűkkel a név: Jakub Rančok. Ülök a hársak alatt a padon, és társamra, Jakub Rančokra, vagy ahogy mi hívtuk, Jakubkára emlékezem. De ha becsukom a szemem, akkor sem tudom felidézni Jakubka arcát, a kép elmosódott, kifejezéstelen és amint jelentkezik egy élesebb vonás, azonnal el ls tűnik, szétfoszlik az időben, amely közöttünk a halott Jakubka és közöttem áll. Millió emlék vetődik hirtelen elém, váratlanul, hívatlanul jelentkeznek, eltűnnek majd ismét megjelennek, valamiféle zavaros rendszertelenségben. Csak amikor az este ráborul a hegyekre, amikor a méhek már nem zümmögnek a hársak koronájában és a hársvirág édeskés illata erősebb, bódítóbb lesz, amikor a valóságnak lágyabbak a vonásai, akkor ölt pontos alakot a múlt. Ekkor határozottan látom Jakubka arcát és utolsó történetét ls... Vaszílij, a parancsnokunk engem és Jakubkát küldött dinamitért. Engem azért, mert abban az időben erős voltam, akár a ló, egy kövér bárányt úgy vittem a vállamon, mint a pelyhet. Jakubkát azért, mert erről a vidékről való, ismerte az utakat, az ösvényeket, a jó és rossz embereket Is. Mindent elintéztünk, ahogy kellett, visszatérőben voltunk. A terhet kétfelé osztottuk. Jakubka ragaszkodott hozzá. Hogy ls lehetett volna másképp? ö ne lenne férfi a talpán? tgy kapaszkodtunk, másztunk, kúsztunk, nyomultunk az őserdőszerű sűrűn át, alig felismerhető ösvényeken, ahol az állatok Járnak, ahová emberi láb már réges-régen nem lépett, és Jakubka a súly alatt kétrét görnyedve tévedhetetlenül vezetett, mintha olyan dolgokat látna, melyeket közönséges emberi szem nem lát, mintha az erdő súgná neki az irányt. De vagy két óra múlva egyre gyakrabban állt meg, és le-le ült a tönkökre és a kidöntött fákra. Nem szólt semmit, csak nehezen lélegzett és az izzadságot törülgette apró öreges arcáról. Én sem szólaltam meg, féltem, 'hogy megsértem, ha felajánlom a segítségemet. Am a lemaradás nyugtalanított: néztem a fák koronái között itt-ott látható halványodó csillagokat és igyekeztem kitalálni, mennyi Időnk van még virradatig. Le kellett ugyanis ereszkednünk a völgybe, át kellett mennünk a vasútvonalon s úgy jutottunk a szemben levő dombra, ahol a parancsnokság volt. Mindezt a sötétben kellet megtennünk, mert a fasiszták őrizték a vasútvonalat. Végre kiértünk az erdőből. Meredek lejtőn ereszkedtünk le a patakhoz. És itt a nedves, harmatos füvön egyszerre megcsúszott Jakubka lába, elesett és gurult lefelé a hegyoldalon. Gyorsan utána Iramodtam. Egy fiatal borókafenyő mellett feküdt, abba kapaszkodott, mind a két kezével és minden figyelmét arra összpontosította, hogy tartsa magát. — Nem ütötted meg magad? Nem válaszolt, csak nézett rám és mosolygott sajnálkozó, tehetetlen mosollyal: Így mosolyog a gyermek, ha csintalanságot követ el. Terhének nagyobbik részét szó nélkül a vállamra vettem. Egy kicsit pihentünk, azután elindultunk. Sietnünk kellett, mert feltűntek a hajnal első jelei. A dolgok határvonalai még elmosődottak, ködösek voltak, de az őszi reggel ólmos fénye lassan előretört és felszaggatta a sötétséget. Az egyik korán kelő rigó énekelni kezdett, és nekem úgy tűnt, minket figyelmeztet: gyorsabban, gyorsabban. A pályatest fölötti dombra érkeztünk. A vasút Itt az irtás — amelyet már megtettünk — és a sínpártól tizenöt-húsz méterre a túloldalon fekvő erdő között vezet. A bokrok sűrűjében ültünk és igyekeztünk szemünkkel átvágni a hajnal csalóka fényeit. Szorosabbra húztam derekamon a szíjat, marokra fogtam a géppisztolyt, felkészültem arra, hogy kitörjek és átfussak a mogyoróbokrok sűrűjéből az erdő szélére. Ekkor Jakubka félősen megérintette a vállamat. — Bocsáss meg — suttogta. — Bocsáss meg nekem Ivančo... tudod az öregség — betegség... — Már türelmetlen voltam. Ogy tűnt, hogy távolból a motoros hajtány hangját hallom. A szokottnál ingerültebben válaszoltam neki: — Ne fecsegj, Jakubka. Mit fecsegsz? Megmozdultam, mintha ki akarnék ugrani a sűrűből. De Jakubka erősen fogta a vállamat; öreg ujjai fogóként tapadtak rám. Lehajoltam hozzá, két fejjel voltam nála magasabb és hallgattam izgatott suttogását: — Ivančo Ide hallgas, csak ezt hallgasd még meg: ha szerencsésen eljutunk a mieínkhez, ha szerencsésen megérkezünk ne szól) semmit Vaszilljnak, egy szót se szólj neki az én gyengeségemről. A konyhába tenne krumplit hámozni, lisztet szitálni: nem élném túl azt a szégyent... Bizony senki másnak nem hinném el ezeket a nagy szavakat, csak Jakubkának. ö kevésbeszédű férfi volt, feleslegesen egy szót sem ejtett ki a száján. De amit mondott, azt el kellett hinni, mert olyan ember volt, akit tettekkel, egész életével bizonyította, hogy sohasem tér el attól, amit mond. Favágó volt, ott tanult meg hallgatni, mert ott egy fejszecsapás száz szónál is többet ér. Csoportunkban a legöregebb partizánokhoz tartozott, a csoport egyik alapítója volt. A fő kommunista — ahogyan a faluban nevezték — jóval a felkelés kitörése előtt nyolc férfit, magához hasonló favágót hozott Vaszilijhoz. A csoportban tisztelték, ahogy az idősebb, okos embert tiszteljük, aki sok mindent átélt, s akinek szíve, szeme csupa jóság. Megegyeztünk Jakubkával: én futok át elsőnek, s amikor a síneknél leszek, akkor indul el ő. Mert ha ott lennének valahol a közelben és mi együtt szaladnánk ki, agyonlőnének mindkettőnket még az első lépések előtt, márpedig legalább a dinamit egy részét el kellett vinni a parancsnokságra. Összehúztam magam és egy ugrással kivágódtam a bokrok szélére. Ekkor meghallottam a vágány-gépkocsi hangját, a benzinmotor tiszta berregését. De már nem térhettem vissza. Néhány ugrással a sínekre értem. Nagy József rajza A pályán a kanyarból kifut a motoros hajtány. A félhomályban látom a hajtány elején felrakott fahasábokat és a hasábok mögött tudom, ott hasal a golyószórós fasiszta. Hátrafordítottam a fejem, úgy kiáltottam: — Ne fuss jakubka .. .1 Látom azonban, hogy már elindult, nehézkesen ugrál öreges lábán. Fékcsikorgás. A hajtány hirtelen megállt. Csaknem ezzel egyidőben kattogni kezdett a golyószóró. Összegörnyedek és szaladok. Csodálatosan tiszta, nyugodt a fejem. Számolom, hány méter választ el még az erdő szélétől, csaknem matematikai pontossággal mérem fel a távolságot. Futok. Rohanok az acélviharban, mert ez nem golyóeső, ahogy mondani szokták, hanem acél zápor, amely körülvesz és egyre szorosabbra és szorosabbra zárul körülöttem. Emellett csodálatos biztonságérzetem van: ma nem fog a golyó, átjutok és elviszem a dinamitot. Az első fa mögött lefeküdtem és csak úgy Isten nevében kiengedtem egy sorozatot a géppisztolyból. A németek hárman voltak. Egy a golyószórónál maradt, a másik kettő lemászott a töltésről és onnan lőtt, géppisztolyból. Jabukba csak néhány lépésre van tőlük. Szalad, dobálja a kezét, itt-ott ugrik egyet, a dinamitos batyu is ugrál a hátán. Azt a kettőt a földre kényszerítettem. De a golyószóróssal szemben tehetetlen voltam. És a golyószóró egyik sorozata éppen a rét közepén érte Jakubkát. Felugrott, azután térdre esett, mintha valamit kérne, majd lefordult a fűbe. A golyószóró tüze most rám Irányult. A fejemet sem dughattam ki a bükk mögül, a golyók körülöttem süvítettek és hangosan koppantak a fák törzsén. Azok ketten kúszni kezdtek Jakubka felé. Észrevétlenül átmásztam á másik fához és tüzelni kezdtem rájuk. Megálltak és mozdulatlanul fekve maradtak a fűben, de a golyószórós már észrevett és újabb golyózáport zúdított rám. Azok ketten újból megindultak. Egyik fától a másikhoz kúszva, újból és újból megakadályoztam, hogy a sebesült Jakubkához jussanak ÜJ SZÖ 12 * 1964. augusztus 29,