Új Szó, 1964. július (17. évfolyam, 181-211.szám)

1964-07-28 / 208. szám, kedd

Ö tven év előtt, e júliusvégi és augusztus eleji napokban, min­den oldalról vészterhes vihar­felhők torlódtak, hogy végezetül ki­robbantsák az első világháborúnak elnevezett imperialista merényletet. Váratlanabbul és egyetemlegesebben nem szakadt még emberiségre hábo­rú Minden idegenségével, szokatlan­ságával, tényleg ez volt az a „külö­nös, különös nyár-éjszaka", melyről Ady dalolt: „Az Égből dühödt angyal dobolt Riadót a szomorú földre" ... És ez a riadó „világot elsüllyesztő rettenetes éjszakába" torkollt. Az emberek milliói azonban nem az iszony, a kétségbeesés és az el­lenszegülés módján feleltek. A tömeg főbekólintottan, hazug vezércikkekkel itatva, véres tollnokok uszításaitól megrészgedve, ordított utcán és marhakocsikba préselve: „Éljen a há­ború!" Senki se csodálkozzon ma ezen. Hol volt az ellenméreg, mely a dühödt sovinizmus praktikáit ke­resztezhette volna? Hol az ellenerő, mely a tömegnek más irányt sugal­mazott volna? A II. Internacionálé a bázeli kongresszuson — 1912-ben — ünnepélyesen kijelentette: „Mindent meg kell tenni, hogy a háború ki­törése megakadályoztassék. Ha a há­ború mégis kitörne, akkor oda kell hatni, hogy a háború által előidézett gazdasági és politikai krízist a nép felrázására felhasználjuk és ezáltal a kapitalista osztályuralom végét siet­tessük". Amikor a háború kitört, a bázeli manifesztum egyik aláírója. Kari Kautsky kijelentette: „A világháború a szocialistákat különféle táborokra szakítja. Az Internacionálé ezt nem képes megakadályozni Az Internacio­nálé kimondottan békeeszköz." Kauts­kyék a lomtárba utalták az Interna­cionálét, hogy az imperializmust Kü­lön-kiilön, mint németek, franciák, magyarok és angolok, gátlás nélkül igenelhessék és szolgálhassák. Lenin fellebbezl>3tetlenül ítélhetett e na­pokban: „A szocializmusnak ez az egyenes elárulása a II. Internacioná­lé halálát jelenti." A szociáldemokrácia felemássága a háború kitörésének pillana­tában katasztrofális méretben szolgáltatta ki a dolgozók tömegeit a feudális- és tőkés érdekek realizálá­sára. A német munkásvezérek a kor­látoltság lelkesedésével, pislákoló könnyelműséggel sétáltak a junkerek által felállított csapdába. Még nincs háború, még meg lehetne állítani ki­törését, minden azon fordul meg, hogy angol közvetítésre a német dip­lomácia mint találná meg a módot, mely a monarchiát és a cári imperia­lizmust fékezni tuöfa. Az osztrák grófi dilettánsok azonban, csakúgy, mint az orosz és a német nagyvezér­kar a háborúra tették fel a kártyát, és így minden mesterkedés, távirat­váltás: szemfényvesztés és hazugság lett. Kecskére bízták a káposztát, a háború megszállottjaira a béke ügyét; a német uralkodó osztály háborút akar és semmi mást. És feltétlenül orosz háborút! De miért? A feleletet Bülow herceg emlékirataiban olvas­hatjuk: Bethmann-Hollweg a német kancellár, izgatottan sétál fel és alá dolgozószobájában. Egyik tanácsosa az Oroszországnak szóló hadüzenetet szövegezi. A kancellár időről-időre feléje vakkant: „Még mindig nincsen készen?" Az épp jelenlevő Ballin, a nagy hajóépítő, nem tudja megérteni ezt az idegességet és megkérdezi: „Excellenciás uram, miért siet any­nyira hadat üzenni Oroszországnak?" Bethmann így válaszolt: „Különben nem tudom megnyerni a szociálde­mokratákat!" A csalétek jól ki volt számítva: a német munkás vonakodá­sát a cári kancsukára való hivatko­zással. a munkásnyúzó barbarizmus reflektorozásával vélték megtörni. E beállítás ugyanakkor menlevelet je­lent Kautskyéknak: házhoz szállítja az alibit. A cári reakció ellen, a né­met junkerek és kapitalisták érdekei­ért • harcolni — szocializmust jelent­hetett! Az eredmény nem is maradt el. A pesti Népszavában a háború első napjaiban például ezt lehetett olvas­ni: „Az ágyúk moraja, a géppuskák kattogása és a lovasrohamok a nép­szabadság demokratikus programjá­nak a megvalósítását jelentik". így írtak, így beszéltek az antiimperia­lizmusra elkötelezett „szocialisták"! Csoda, ha a munkás, a zsellér vá­lasza az „éljen a háború" volt?! Le­nin, Liebknecht, Rosa Luxemburg ezekben a napokban nem állíthatták meg az őrületet, mely nem utolsó sorban épp a szociáldemokrata ve­zérek árulásának volt a következmé­nye, de a tanulságot és ítéletet máig érőn megvonhatták! A német szociál­demokrata sajtó például felháboro­dottan tiltakozott az ellen, hogy az antant „színeseket" és „vadakat" használ fel a németek ellen. Rosa Luxemburg szavai a kellő értékére szállították 1* ezt az álszenteskedő, farizeus felháborodást: „Ezek a népek a mai háborúban körülbelül ugyan­azt a szerepet játsszák, mint az eu­rópai proletariátus. És ha az újzé­landi maorik leghőbb vágya az angol királyért minél több koponyát betör­ni, akkor ezek saját érdekeikkel szemben körülbelül azt az öntudatot tanúsítják, mint a német szociálde­mokrata frakció, mely a Habsburg­monarchia és a török szultánság meg­védését és a Német Bank kasszáit összetévesztette a német nép létével, szabadságával és kultúrájával. Azért valami különbség mindenek ellenére mégiscsak van: a maorik egy nem­zedékkel előbb még az emberevés nemes mesterségét gyakorolták és nem a marxi teóriát!" Ha az antiimperializmusra és pro­letárszolidaritásra beállított szociál­demokrácia ily mértékben mondhatott csődöt, ki csodálkozhat a töke lap­jainak lélekmérgező, emberkerekítő szerepén?! A véres toll — a háborús uszítás és fel bújt ás e ringyója, — FÁBRY ZOLTÁN: A orgiáit ülte minden viszonylatban, íme, a Pesti Hírlap augusztus 15-i vezércikke: „Kell a háborús hangulat és ezt a hangulatot nem szabad le­rontani. Végre is ezek a tömegek mennek a háború tüzébe. Derék és jótékony mámor ez. mint a mesében a hegyoromról leugró Psychét egy fel­hő. úgy engedi sértetetlenül az is­meretlen és bizonytalan sorsba ugra­ni a tömeget a mámor... És legyen mámor, lelkek kábulása, hogy ne lial­lassék ki belőle az édesanyák zoko­gása. Így van ez jól, így kell lenni. És hála a gondviselésnek, ez a má­mor rajta ül az egész országon". E rted most már a lehetetlent? Kábítás, kábulás kellett, az el­altatás leggonoszabb, legem­bertelenebb módja: a vadító része­gítés. Gyilkosságra nevelték, uszítot­ták az embereket, de ez a mesterke­dés ugyankkor a gyilkosság vádja alóli felmentést is jelentett. Csak így lehetett az emberölés egyik napról a másikra az erények erénye, a há­ború a tudományok tudománya, a val­lások vallása. Mihályfi Ákos, katoli­kus teológus, egyetemi előadásain bi­zonyltja, hogv a „vallásosság a vitéz­ségnek és halált megvető bátorság­nak, e legfőbb hadi erénynek leg­jobb élesztője". Hogy ez lényegében mit jelent, azt Schettler német tábori lelkész nyilatkoztatta ki: „A katoná­nak a kezébe nyomták a hideg vasat. Használja azt minden szégyen és gát­lás nélkül, szuronyát verje be ellen­sége bordái közé, a puskatussal tör­je be a fejét: ez ma az ő szent kö­telessége, ez az ő istentisztelete." Űrület! De akkor minden fennaka­dás és gátlás nélkül milliók olvasták és gyakoroltákl És a toll emberei — és nem éppen a legkisebbek — na­ponta pontosan szállították a gyilkos mámort és csomagolták hozzá azon­mód az abszolúciót! Gondolatot úgy soha ki nem forgattak, mint ákkor. A háború szenvedése, a vér áradó zúdulása, emberek millióinak halála, mind csak arra volt jé, hogy a há­borút „felszabadulássá" hazudhassák. Pekár Gyula, ez az üresfejű, behemót testű tárcaíró, örül és örvendezik, hogy ez így van és szükséges „ér­vágásról" beszél: „Ma, hogy ez a fur­csa folyadék, a vér olyan bőven fo­lyik, minden szörnyű nagy áldozatok dacára is, mily lelkes vihar ragadja el a lelkeket! Tisztulás, emelkedés ez, mentése a nemzetek veszélyez­tetett értékeinek. Hiába, a háború mégis csak isteni intézmény". A háború a legnagyobb emberi bűn! Aki itt szellemről mer beszél­ni, az önmagát szennyezi be. Az im­perialista háború a legszemfényvesz­több, legszemérmetlenebb csalás. Ma már az utolsó elemista is tudja, hogy az Imperialista háború nem más, mint az üzlet, a profit biztosításának végső eszköze. 1914-ben emberek mil­liói szélütött dinasztiák életének mesterséges meghosszabbításáért, feudális latifundiumok konzerválásá­ért, export-piacokért, gyarmati hará­csolásért, kis elenyésző embercsopor­tok hatalmi ambíciójáért, részvény­duzzasztó profithizlalásért — fel­ijesztve és megvadulva, az ámokfutók vadságával, gyilkosként rohantak egymásra. Munkás a munkás ellen, paraszt az iparos ellen, diák a tanár ellen, hivatalnok a könyvelő ellen. A francia eszjergályos, a német sze­relőre lőtt, az orosz muzsik a ma­gyar zsellért fojtogatta, az angol kol­légista a heidelbergi professzort gyil­kolta, az osztrák írnok az olasz ügy­nököt, a szerb bányász a szlovák favágót, a román pásztor a bolgár halászt, a néger a zsidót és megfor­dítva. Puskával, szuronnyal, kézigrá­náttal és rohamkéssel, ököllel, foggal és körömmel akaszkodott egymásba a sokmilliós tömeg a „haza" nevében, a „civilizáció" védelmében. A négy­éves iszonyú kaland — a profitduz­zasztás arányának megfelelően — 12 millió hullát eredményezett. második világháborút az őrü­letté dinamitizált hitlerizmus robbantotta ki. Az értelmi szerzőség kérdése itt nem vitás. Ha azonban azt kérdezzük: ki felel 1914-ért, akkor a felelet nem korlá­tozódik ilyen egyértelmű válaszra. Ki volt a bűnös? A monarchia? A cáriz­mus? A poroszok? Anglia vagy Fran­ciaország? A háborús felelősség kér­désére a kapitalista imperializmus a maga azonos teljességében itt felel először bonthatatlan egészében. Ez országok tőkés társadalmi rendjének törvényes logikája, imperializmusa hozta létre 1914-et. Lenin a kitörés pillanatában azonmód történelmi cí­met és jelleget adott e véres ka­landnak: „A jelen háború ímperialis­ta háború: alapvetően ez jellemzi". 1914 a világ tömegeinek, dolgozói­nak és kisembereinek volt a háború­ja — tömegellenes, osztályellenes ka­pitalista érdekekért. Az imperializ­mus a munka kizsákmányoltjainak, a béke bérrabszolgáinak — vérrabszol­gasága. 1914 nyilvánvalóvá tette a tömeg, a dolgozók eszköz és áldozat voltát. Az imperializmus a tömegerőt használja fel kisebbségi, népellenes érdekeiért. Ez az aránytalanság, ez a lehetetlenség történelemellenes, ha­ladást gátló folyamat. Az imperializ­mus világháborúi csak barbarizmust, embertelenséget állandósíthatnak: há­borúk folytonosságát, tömegek tel­jes kiszákmányolását. A háborút épp ezért gyökerében kell elfojtani: az imperializmust kiteljesítő társadalmi rendet kell múlttá avatni. 1914-nek, az imperializmusnak — megvan a történelmi ellenszere. 1914-et 1SL7 októbere likvidálta gyökérig érőn. A frontok itt és ekkor csoportosultak át: a háború és béke kérdése itt ha­tározódott meg történelmi kérlelhe­tetlenséggel az imperializmus és a szocializmus vagy-vagyává. Világhá­ború vagy világbéke: harmadik kér­dés. harmadik történelmi lehetőség nincs többé. A világháború egy letűnt társadalmi rend utolsó kiútja és ösz­szefogó bűne. A világbéke a dolgozók ügye és küldetése. E bizonyosság próféciája rég elhangzott. Engelsszö­vegezte 1887-ben: „8—10 millió em­ber fogja egymást fojtogatni és Eu­rópát úgy letarolni, hogy egy sáska­járvány sem tudja különben. Képzel­jük el a harmincéves háború borzal­mait 3—4 évre sűrítve és az egész kontinensre kiterjesztve. Koronák tu­catjáyai fognak gurulni és senki sem lesz, aki azokat felemelje. Senki sem tudja, hová fejlődnek a dolgok, csak egy bizonyos: az általános kimerült­ség, és a munkásosztály végleges győ­zelme." A prófécia igazolása és bizonyossá­ga 1914-ben kezdődött. Az Odera-E&a-Duna csatorna áramforrásként is. A csatornán épí­tendő erőművekben előállított áram igen olcsó lesz, és jóval több annál, mint amennyire szükség lesz a víz átszivattyúzására a csatorna különbö­ző szakaszain, ahol ki kell egyenlí­teni a tereo szintkülönbségeit. Az Odera—Elba—Duna-csatorna ter vét először egy bizonyos Vogemonti Lotliar úr jelentette meg 1700-ban. Azóta sok technikus foglalkozott az­zal' a gondolattal, hogy összekapcsol­jon Európában néhány tengert, s ta­lán minden évtizedben megjelent a Folyamhajózá­zunk járművei a tonnakilométerek­ben kifejezett for­galomnak csupán mintegy 4 százalé­kát bonyolítják le. Az NSZK-ban ha­sonló vízijármüvek teljesítménye már mintegy 30 száza­lékot tesz ki. Álta­lában nyersanya­got, tüzelőanyagot stb. szállítanak ví­zi úton és a lénye­gesen kisebb szál­lítási költségek gyakorlatilag min­den termék árára kedvező befolyás­sal vannak. Ez azonban nem szorítkozik csupán a folyamhajózás lehetőségeire. A mel­lékelt térkép szerint hazánk több ipari központja lehetne vízi úton közvetlen összeköttetésben Hamburggal, Sczeczinnel és Constantával. A már kiépült csatornahálózat alapján ez a lehetőség a Fehér-tenger és a Földközi-ten­ger térsége közötti kikötök túlnyomó részére is kiterjedhetne. csatorna egy-egy újabb, tökéletesebb variációja. A csatorna vízgazdálkodási jelentősége Mindegyik terv merészebb, nagyvo­nalúbb volt, mint az előzők: nagyobb hajózsilipekkel és felvonókkal szá­molt, tehát nagyobb tonnasúlyú ha­jókkal, amelyek majd ezen az euró­pai úton hajóznak. Sajnos, ősupán a csatorna közlekedési jelentőségével számoltak a tervezők, s csak 1952-ben készült el olyan terv, amely a csator­na jelentőségét vízgazdálkodási szem­pontból is mérlegeli. Ez a szempont természetesen fordulatot jelentett, s a kitűnő ötletet gyorsan sodorta a meg­valósulás lehetősége felé. Az Odera—Elba—Duna-csatorna víz­gazdálkodási hatásfokát világosan mutatják a Csehszlovákiára vonatko­zó számítások. Természetesen hasonló lenne a helyzet a többi országra, el­sősorban Lengyelországra vonatko­zóan. Csehszlovákia vízgazdálkodási szem­pontból Európa legszegényebb orszá­gai közé tartozik, s ezzel a másik oldalon élesen szembenáll az ország erős iparosodásából következő víz­szükséglet. Csehszlovákia 1955-ben 2,7 milliárd köbméter vizet használt .el, ami 1965-ben kétszeresére, 1975­ben pedig négyszeresére emelkedik. Ennek a vízmennyiségnek a biztosítá­sa lényegében azt jelenti hogy 19 nagy tárolót kell építeni. Ez a radikális megoldás azt kö­vetelné, hogy más vízterületről, Cseh­szlovákia esetében a Dunából vezes­senek át vizet. A Duna vízmennyisége Közép-Európa viszonyaihoz képest rendkívül gazdag; minimális átfolyása is igen magas: 580 köbméter másod­percenként. Vízgazdasági jelentőségén kívül, rendkívül fontos szerepet fog játsza­ni az Odera—Elba—Duna-csatorna Homok, hinta ás napsütés — kell ennél több a boldogsághoz? (Erdösa Jelv4 A hajóközlekedés A csatorna fő funkciója természe­tesen a hajóközlekedés lesz. Már az itt közölt térképre vetett futó pillan­tás megmutatja, hogy az Északi-, a Balti-, és a Fekete-tengert összekötő víziút ezúttal nagy jelentőségű vízi­utat jelent Csehszlovákia számára az úgynevezett fővonulás legfontosabb részén: Déőín (észak-cseh határ) — Mélnik— Pardubice—Bohumí n (morva —lengyel határ), illetve Pferov—Ho­donín— Bratislava—Štúrovo (szlovák —magyar határ). Ennek az útnak egy részét — a központját — mutatja következő térképünk. Ennek az útnek elméleti kapacitása "200 millió tonna évente — a való­ságos forgalom becslése kb. 70 mil­lió tonna, vagyis 23 milliárd tonna­kilométer. Rajta nagy tömegű áru (szén, gabona, építési anyagok stb.) nagyon olcsón szállítható. Nagy hatá­sa lenne annak is, hogy vizén vasútra való átrakodás nélkül lehetne szállí­tani a vasércet az ostravai kohókba — nem beszélve arról, milyen nagy jelentőségű az Odera kihasználása a sziléziai szén Szczecinbe szállítására és vissza, a csatornán át a Dunára (Ausztria, Magyarország, Bulgária, Románia stb.) A legutóbbi javaslet a víziút para­métereinek olyan emelésére számít, hogy az 1500 tonnás, esetleg toló­és integráló hajók használata esetén 3600 tonnás hajók számára is alkal­mas legyen. A csatorna fontos része lesz a víztároló, amelyet Lengyelor­szágban, Raciborz mellett terveznek felépíteni. Ezen a szakaszon, vagyis Ostrava Raciborz között 285 m ten­gerszint feletti magasságot kell elér­nie a Duna—Odera útnak. Ennek le­győzésére, 8, egyenként 7,7 — 33, S m magas hajózsilipre van szükség. Nyilvánvaló, hogy a Raciborz melletti víztárolót már a jövendő Odera—El­te—Duna-csatornára való tekintettel tervezik. A ma vasúton szállított hatalmas mennyiségű teheráru átirányítása visszahatna azoknak az államoknak a gazdagságára is, amelyek területén a csatorna áthalad. A víziút megnyitása a vasúti közlekedés beruházásainak csökkentését jelentené, viszont meg kellene oldani a vasútról hajóra való teher-átrakás gépesítését. Az Odera—Elba—Duna-csatorna már távolról sem „utópia", hiszen az ér­dekelt országok kormányai reálisan mérlegelik létesítését. Természetesen szem előtt kell tartani, hogy nagy beruházásról van szó, s ennek meg­valósítása az egyes országok, elsősor­ban Lengyelország, Csehszlovákia, Ausztria és Magyarország egész gaz­dasági helyzetéről s a beruházásban való részvételük, együttműködésük arányától függ. A legfontosabb ter­mészetesen Lengyelország és Cseh­szlovákia együttműködése, hiszen e két ország számára lesz a legnagyobb jelentősége a csatornának. A Kölcsö­nös Gazdasági Segítség Tanácsában ls számolnak a csatornával, mint az Elbától a Volgáig húzódó egységes víziút részével. Minden azt bizonyít­ja tehát, hogy az Odera—Elba—Du­na-csatorna évszázados problémája, a korunkhoz méltó alkotás, megoldás előtt áll. J. V. H64, július 28, * ^ SZÓ S

Next

/
Oldalképek
Tartalom