Új Szó, 1964. július (17. évfolyam, 181-211.szám)

1964-07-26 / 206. szám, vasárnap

Amit még el kell mondanom Franciaországi utijegyzetek — VI. Normandia országútjait Járjuk, Rouenig versenyt futunk a Szajnával, Otjalnk Itt kettéválnak: a Szajna az Atlanti óceánba siet, mi Kelet felé tartunk. Rouenban csupán pillanatokig időzünk. A Máglyához címzett fogadóban ebédelünk, alig ötven méternyire a helytől, ahol 1431. május 30án az orleánsi szűz máglyahalált halt. A városból különben sem látunk sokat, konokul esik az eső. Nagy gyorsan megtekintjük a híres székesegyházat, az érseki rezidenciát, ahol pontosan huszonöt évvel mártíhalála után rehabilitálták Jean d'Arcot — in memoriam. Ogy látszik, valóban nincs új a nap alatt. Közben a falvak képe változik, szigorúbb a táj. A gazdag Normandiát magunk mögött hagyva most Picardiában járunk. Amiens, a tartomány fővárosa az első világháború véres csatáiról híres Somme folyón fekszik. Gótikus székesegyháza — ha lehet — még szebb mint a roueni Notre Dame. És van egy érdekessége, az automata idegenvezető. A külföldi turista beledob egy új frankot s máris hallhatja, tetszése szerint franciául vagy angolul, német vagy holland nyelven a dóm és a város történetét. És amit nem mond el a „robat-guide", arról ékesen szólnak a dóm belső falán elhelyezett márványtáblák. Aranyozott betűkkel hirdetik, hány százezer amerikai, kanadai, angol, ír, új zélandl és ausztráliai katona harcolt és esett el ezerkilencszáztizennyolc tavaszán Amiens környékén a iSomme partjain. Picardiának ez a része és az egész Champagne véres harcok színhelye volt az első világháború éveiben. A németek pusztítását megsínylette a világhírű és valóban pompás reimsi székesegyház ls, ahol valamikor a francia királyokat koronázták. Reims nemcsak katedrálisáról híres, hanem pezsgőjéről is. Itt, a bortermelő Champagne fővároséban gyártják a világhírű francia pezsgőborokat. Meg ls hívtak bennünket az egyik pezsgőgyárba, kóstolóra. A víg özvegy, így nevezték el a gyár alapítóját, Madame Veuve Clicquot Ponsardin asszonyt a tréfáskedvű utódok borospalackjai számára 18 kilométer hosszú földalatti folyosót vágatott a sziklákba. Ide szálltunk le vidám Orpheusként egy szép júniusi napon. Nem hittünk szemeinknek, húsz millió palack bor várt lenn a föld gyomrában a feldolgozásra. Nem is szívesen hagytuk el a pokolnak ezt a kellemes tornácát. Az Illendőség azonban azt követelte, menjünk fel a gyár kóstolószalonjába. A szalonban nagy meglepetés ért bennünket, d'Harcourt báró, a jelenlegi négy társtulajdonos egyike, az alkalmazottak nagy meglepetésére azt üzente, hogy szívesen ürítené ki poharát egészségünkre. Kissé ugyan tartottunk e találkozástól, de kellemes meglepetésben volt részünk. A báró kedves fiatal ember volt, aki részt vett az ellenállásban, s koccingatás közben kijelentette: — Közös ellenségeink voltak a múltban, közösen harcoltunk ellenük, illene, hogy most is egy táborban legyünk. Nem Ismerte el a Párizs— Bonn tengelyt, s véleménye szerint az amerikaiak szűrét is ki kellene tenni a vén Európából. Ez a báró a koegzisztencia híve volt, ezért ne ls csodálja senki, ha a búcsúzásnál őszinte barátsággal ráztuk meg kezét. VERDUNNÁL, AZ EMBERI VILÁG PEREMÉN A reimsi katedrális gránátokkal szétzúzott kőangyalainak története hideg késként vágta el a további jókedv fonalát. Chalons sur Marneután pedig hat-almas tábla figyelmeztetett: Látogassátok meg a verduni csatateret. És ettől kezdve a kilométerköveket fura dísz, régi francia gyalogsági sisak díszítette — egészen Verdunig. Verdun egyik sarkát képezte annak az erőd-háromszögnek (Metz, Tóul, Verdun), amely Franciaország határait védte a teuton szomszédok vad dühe ellen. Verdun már évszázadok óta strázsált a Marne—Meuse völgyében. A század elején a franciák bevehetetlennnek tartották. Joggal, mivel erődrendszerét negyven esztendőn át tökéletesítették. Az első világháború azonban éppen itt, a verduni csatában bizonyította be, hogy nincsenek bevehetetlen erődök! Ezerkilencszáztizenhat február 21én kezdődött meg Verdunnél a világtörténelem legnagyobb és legvéresebb csatája, melyhez csupán a második világháború Volga parti csatáját lehet hasonlítani. Tíz hónapon át tartott az ölködlés a verduni erődövezetben. Az Apokalipszis szörnyű lovasainak ércpatái alatt pokollá változott a vidék. Elpusztult Verdun városa, eltűnt a föld színéről Fleury, az acél és ólom és a tűzeső förgetegében nyoma sem maradt erdőknek, mezőknek, szántóföldeknek. És a legszörnyűbb kínok közt pusztult el egymillió ember. A tábornokok és miniszterek, bankárok és püspökök azt mondták: a becsület mezején estek el, a haza szent oltárán áldozták fel ifjú életüket. Aljasul hazudtak! Bajorok, poroszok és szászok, szenegáliak. marokkóiak, provencei parasztok, bretagnei halászok, montmartrei legények, a nehézipar és a bankok nagyobb profitjáért, régi és új gyarmatok megkaparintásáért mentek az ostoba halál #lébe! -> Vagy négyszázezrüknek még a nevét sem tudták megállapítani. Nem ls lehetett, mivel csak szétroncsolt kezeket és lábakat találtak meg a szanitécek a förtelmes véres kásában. Négyszázezrüknek csontjait ott őrzi fent a douamonti kripta, a többiek emlékét fehér fakeresztek furcsa erdeje őrzi, amely Itt nőtt ki a tölgyek és a bükkök helyén. Verdunnél, ez emberi világ peremén! Jártam a Douamont mögötti 344-es magaslaton. Láttam a tüzérségi tornyokat, a még mindig sebhelyes hegyoldalakat díszítő drótsövényeket ... Leszálltam a pokol mélyére, a douamonti erőd háromemeletes kazamatáiban, ahol szuronnyal, kézigránáttal, gázzal és gépfegyverrel meg lángszóróval támadt ember ember ellen. A Vaux, a Douamont, az emberi gondolat, az emberiesség temetői. A Douamont tövében láttam a „Bajonettek kertjét". Hihetetlen és fantasztikus! Mint a békés polgárok kertjében a tulipán és a szekfű, itt bajonettek nőnek ki a földből. Nem ls kert ez, hanem temető, egy francia gyalogezred temetője. Mély lövészárokban, „vigyázz" állásban érte őket a halál. Nem menekülhettek. Meghaltak mind, az édes anyaföld fojtó ölelésében. Csupán szuronyaik merednek ma is az égnek. Tragédiájukat a hálás utókor cirkuszi mutatványként használja fel, igaz, humanista módon — belépődíj nélkül. Néhány száz méterrel tovább, az egykori Fleury község közelében különös alakú fára figyeltem fel. Itt állhatott az elesett francia tiszt holtteste, melyet útmutatónak használtak a németek. S szinte hallom a bősz Kroysing hadnagy és a humanista Bertin közlegény párbeszédét. — Hogy temessük el? Hol tart maga? A Bibliánál vagy Antigonénál?... Igen, Verdun, Vaux és Douamontnál, az emberi világ peremén jártam! És tizenhatban ebből a pokolból nem volt menekvés. Még az életben maradottak sem menekülhettek ... Vagy talán megmenekült a ma 67 éves Alphonse Dumanoit, a douamonti erőd érdemrenddel feldíszített idegenvezetője, aki átvészelte a verduni poklot? Eszelősen ismételgeti ugyan: „Én Alphonse Dumanoit nem pusztultam el! Én nem haltam meg! Engem nem égetett el elevenen a poroszok lángszórója, nem pusztított el a mérges gáz, sem a kézigránát... Én nem őrültem meg, mint ezer más bajtársam!" Büszkén veri a mellét, s Időközönként értelmetlen szavakat mormol, majd tenyerét nyújtja. Valamiből élnie kell, az az évi hatszáz frank az élethez kevés, az éhhalálhoz pedig sok! Aztán ha lehet még az eddiginél is nagyobb büszkeséggel mutogatja a kazamaták látogatóinak a verduni csatában elesett német katonák síremlékét. Bárgyún mutogatja szegény azt a hatalmas bronzkeresztet is, mellyel. a hitlerista megszállók 1940ben nemcsak a franciák becsületét, hanem az elesett németek sírját ls meggyalázták. Alphonse Dumanoit ezt nem érzi, mellét az atlanti szolidaritás érzése feszíti büszkén. Azt sem tudja, hogy a friss virágcsokrot jószándékú német turista helyezte-e a síremlékre, vagy pedig a Bundeswehr gőgös tisztje, aki hitleri kitüntetésekkel a mellén az eljövendő Oradourokra és Lidlcékre gondol... Alphonse Dumanoit büszkén tiszteleg. Én szomorú vagyok. És az emberi világ peremén járva Adyt idézem, Ady vészharangot kongató sorait: „Őrzők vigyázzatok a strázsán!" Néhány nap múlva, július 28-án lesz ötven éve, hogy kitört az első világháború .. .1 , BARSI IMRE fi verduni csatatéren. Hatszázezer katona álmodja itt örök álmát, franciák, németek, angolok, amerikaiak, kanadaiak, új-zélandiak és ausztrálok.,. Miért hazudik a gyermek? A címben feltett kérdésre bizony nem lehet néhány szóval megfelelő választ adni, ugyanis a hazugságnak — különösen a gyermeknél — igen sok a változata. Több esetben nem is hazugság, amit mi felnőttek annak tartunk. Már pedig a büntetésnél, a hazugság megítélésénél nem tekinthetünk el az okok, a célok, a szándék tisztázásától, mert ennek alapján kell meghatározni a nevelés módját. A hazugság — mások szándékos félrevezetése erkölcsi kihágás, éppen ezért a hazudozás elleni küzdelemben mindig szem előtt tartjuk a gyermek egész erkölcsi profilját, személyiségét. Köztudomású: az erkölcs nem velünk született valami, s így azt is tudomásul kell vennünk, hogy a gyermek nem születik hazudósnak. Rendszerint környezete teszi olyanná és nem egy esetben éppen azok, akik megbotránkozva panaszkodnak: Ennek a gyereknek egy szavát sem lehet elhinni!" ... Ügy hazudik, mintha könyvből olvasná!... stb. Az erkölcsöt tehát formálni kell!! A gyermek lassan megszokja, megtanulja: nem szabad hazudni, mert illetlen, erkölcstelen, megvetendő dolog a hazudozás, az igazság elferdítése! Talán mondanunk sem kell, hogy elsősorban a család tehet nagyon sokat annak érdekében, hogy a gyermekben mielőbb kialakuljanak a helyes erkölcsi szokások, ítéletek, s hogy ennek megfelelően minden esetben igazat mondjon. Persze azt nem egyszerű megvalósítani. Sok esetben fékezi ezt a szándékot pl. az a hagyomány, hogy a gyermek becsapása, valótlan dolgokkal való „traktálása", a mese és a valóság indokolatlan összekeverése megengedhető nevelési módszer. Legtöbben nem is gondolnak arra, hogy az olyan ártatlannak látszó kijelentésekkel, „magyarázatokkal" mint pl.: „. .. azért dörög az ég, mert rossz voltál..." „... ha sokat kérdezősködsz, kivágják a nyelved ..." „... ha sok vizet iszol, béka nő a hasadban ..." stb. rászoktatják a gyermeket a „nagyotmondásra", a „lódításra", ami aztán alapja lehet a hazudozásnak. Még súlyosabban vétünk a gyermeknevelés elvei ellen, amikor a gyermeket úgyszólván utasítjuk, kényszerítjük, hogy hazudjon pl. így: „... mondd azt a tanítódnak, hogy beteg voltál, azért nem mentél Iskolába" (közben kíSöccsére vigyázott!!) „...ha keresnek, mondd, hogy nem vagyok itthon..." ha apád kérdezi, nem mondd meg, hogy ..." stb. stb. A szülő rendszerint azzal vigasztalja magát: ő megengedheti magának, mert felnőtt! Viszont a gyermek hazugságain megütközikl Nos, az Ilyen „jog" csak megbosszulhatja magát, mert a világban, az eseményekben, tényekben még nehezen tájékozódó gyermeknek szüksége van arra a biztonságérzésre, hogy szülei neki és egymásnak mindig igazat mondanak! A gyermek igazságkeresése, igazságszeretete éveivel együtt fokozódik. Általában 5—6 éves kortól kezdve már elítélik a hazugságot, de mivel erkölcsi fogalmaik még nem tökéletesek, . nem tudják, miért helytelen dolog-hazudni. Rendszerint azt felelik az ilyen irányú kérdésekre, hogy „mert a felnőttek tiltják, büntetik a hazugságot". Jellemző, hogy a hazugságot ebben a korban annál nagyobbnak tartják, minél nagyobb kárt okoz s minél valószínűtlenebb. A szándékot rendszerint nem veszik figyelembe, s így nagyon sokszor a tévedést nem különböztetik meg a hazugságtól. Jellegzetességként említhetjük meg azt is, hogy kb. az 5—6. életévtől kezdve a barátokkal, társakkal szemben elkövetett hazugságot súlyosabbnak tartják, mint a felnőttekkel szembenitl Megállapíthatjuk tehát, hogy 8—9 évig a gyermek erkölcsi ítéletrendszere a felnőttek tekintélyén és a felnőttekbe vetett bizalmon alapszik. A 9—10 éves kort elért gyermekek lassan kinövik a felnőttekhez való túlzott kötöttséget, hiszékenységet, és nagyon sokan a másik végletbe esnek: mindig azzal a gyanúval élnek, hogy a felnőttek soha nem mondanak Igazat a gyermeknek. Az említett életkorhoz viszonyítva aránylag fejlett megfigyelőképességre és kritikai érzékre tesznek szert, s fokozott érdeklődéssel figyelik szüleik, tanítóik, ismerőseik cselekedeteit, szavaik és tetteik egységét stb. Ilyenkor azután különösen fennáll annak a veszélye, hogy elveszítjük gyermekeink bizalmát, 111. tápot adunk az olyan gondolatoknak, hogy mindegy mit mondunk, mit cselekszünk, hiszen azok akiket tisztelünk, becsülünk — tetteik alapján ítélve — hasonlóképpen gondolkodhatnak. A hazugság gyakori motívuma a félelem, amely a helytelen, rossz, túlságosan szigorú nevelés eredménye. A gyermek magától értetődően védekezik a felnőttek brutalitásával, erőszakoskodásával szemben. A védekezés egyik módja a hazudozás, ameiylyel tompítani akarja — sokszor egészen ártatlan vagy tőle függetlenül bekövetkezett — tetteinek súlyát. Egy genfi Intézet dolgozóinak széleskörű — a gyermeki hazugságra vonatkozó — felmérése azt bizonyltja, hogy a hazugságok 72,9 százalékát a büntetéstől való félelem okozta. Felméréseik alapján hasonló következtetésekre jutottak a szovjet pedagógusok, pszichológusok is. De nemcsak a túlzott szigor, hanem a másik véglet: a szülők, a nevelők gyengesége is előidézheti a hazugságot. Ha a gyermek úgy érzi, hogy nem függ senkitől, nem érzi a helyénvaló, megfontolt szigorúságot, egyre többször vét az általános erkölcs, a fegyelem ellen, különböző kihágásokat követ el. A hazugsággal kapcsolatban szólni kell az ún. fantázia-hazugságokról, illetve szuggesztív hazugságokról, amelyeket a szó szoros értelmében nem is nevezhetünk hazugságnak. A kritikai gondolkodás, a fejlett kritikai érzék hiányának következtében a gyermek legtöbb esetben nem tudja elkülöníteni az alkotó, 111. a reprodukciós fantáziaképeket, a kívánt, megálmodott dolgokat a valóságtól. Ismeretei még nem elégségesek, tapasztalata is kevés, és az észrevett hiányosságokat fantáziája segítségével Igyekszik kitölteni. A kisgyermekre jellemző, hogy vágyai, kívánságai által megjelenített képzeleti képei elnyomják a tapasztalás képeit. Így jönnek létre a fantázia-hazugságok. Elmeséli például, hogy a szövetkezet traktorán végigment a falun, holott a pajtása volt az, aki a traktorvezető ölében ülve kocsikázott. Vagy: a szeretetre, a simogató kéz után vágyó gyermek alapos részletességgel meséli el, mennyire kedves volt hozzá tanítója, hogy simogatta őt stb., pedig nem Is beszélt vele. A fantáziahazugságok még kisiskolás korban is megfigyelhetők, de ahogy szélesedik a gyermek ismeretköre, fejlődik gondolkodása, kritikai érzéke, úgy tűnik el lassan a fantáziahazugság ls! Nevelési szempontból fontos, hogy az Ilyen hazugságokat — miután ezek csupán az erőteljesen és szertelenül működő fantázia következményei — ne büntessük, hiszen ezzel akadályozzuk az életben oly nagy fontosságú képzelőerő fejlődését, működését! Igen hatékony, bevált eszköz arra, hogy megtanítsuk a gyermeket a való és a valótlan megkülönböztetésére (mert erre van szükség, nem a büntetésre) az okosan, a célnak megfelelően kiválasztott mese. Hasonló álláspontra kell helyezkednünk a már említett szuggesztív hazugságokkal kapcsolatban is. Ez azon alapszik, hogy az erős szuggesztivitású gyermek (s a legtöbb ilyen!) úgy adja vissza a hallott dolgokat, mintha maga élte volna át őket. Ezt a jelenséget különösen a szuggesztív kérdéseknél figyelhetjük meg alaposabban. Pl. a gyermeknek mutatunk egy képet, és megkérdezzük, hány lába van annak az állatnak, amelyet a képen látott. A gyermek magabiztosan mond egy számot, sőt hajlamos arra ls, hogy leírja annak az állatnak a külsejét, annak ellenére, hogy a képen semmilyen állat nem volt látható. A hazugság megítélésénél, elbírálásánál nem szabad megfeledkezni arról a tényről, hogy a hazugságot relatív értelemben is felfoghatjuk. Lássunk egy példát! A megszállás évei alatt történt, hogy a nyilasok napok óta keresték az egyik szlovákiai kisváros haladó szellemű tanítóját, aki egyik tanulójának szüleinél talált menedéket. A fiú tudott arról, hogy náluk tartózkodik, mégis amikor megkérdezték, azt válaszolta, hogy már nagyon .régen nem látta, nem ls hallott róla. Az ilyen hazugságot erkölcsi szempontból nem ítélhetjük el, hiszen megmentette az ember életét, és „hazugsága" a haladás, a haza, a humanitás nevében történt. Az elmondottakat összefoglalva megállapíthatjuk: a hazugság csak bizonyos társadalmi körülmények, hatások következményeként jön létre, rendszerint ott, ahol az erőszak uralkodik, ahol nincs kölcsönös bizalom, megértés, őszinteség. Ilyen körülmények között a hazudozás az egyén szempontjából szinte elkerülhetetlenné válik. Csakis a nevelő és a gyermek közötti kölcsönös és teljes bizalom vezet a két fél egyetértéséhez, illetve a hazudozás megelőzéséhez. — kz —• 1864. Július 26. * ÜT SZÖ 5