Új Szó, 1964. július (17. évfolyam, 181-211.szám)

1964-07-18 / 198. szám, szombat

Dózsa György parasztfelkelésének 450. ÉVFORDULÓJÁRA IRTA: SZÁNTÓ LÁSZLÓ AKADÉMIKUS A feudalizmus gazdasági és társa­dalmi rendje, amely hosszú Időn át emberibb sorsot bizto­sított az akkori dolgozó tömegeknek, mint az előző társadalmi rendek, a XIV. de főképpen a XV. században válságba jutott. A feudális gazdálko­dás — naturális gazdálkodás volt. Ez azt Jelentette, hogy minden uradalom és minden Jobbágy gazdasága önma­gába zárt egységet alkotott, amely­bar a Jobbágyparasztok azt termelték, amire a földesúrnak és szolgahadá­nak, meg a jobbágy családjának szük­sége volt, és amit termeltek, azt ezek el is fogyasztották. Nem létezett te­hát semmiféle termékcsere, kereske­delem, s nem volt szükség pénzre sem. A Jobbágyok a föld használa­táért a földesúrnak, papnak s király­nak, kilencedet, tizedet és harmln­cadot szolgáltattak be Ingyen ôs a termék természetes formájában, vagy­is minden kilencedik kéve, akó bor, borjú, tojás stb. a földesúré volt. Azonkívül a Jobbágyok közös erővel kötelesek voltak az uraságnak a föld­jeit ls Ingyen megművelni és az ez­zel Járó összes munkát elvégezni, no meg az adót a földesúr helyett Is megfizetni az államnak. Ebben az egyhangú, földművelésen alapuló feudális társadalomban, me­lyet az emberek egyoldalú személyi függése Is jellemzett (a király füg­getlen volt, a főnemesek és a neme­sek a királytól függtek, annak hűség­gel és különféle szolgálatokkal tar­toztak, különben elvette tőlük a föl­det, amelyet adományozott nekik, a Jobbágyok a földesúrtól függtek stb.) A XIV. és a XV. században új társa­dalmi rétegek voltak keletkezőben: a kézművesek és kereskedők osztálya. Ezek területileg Is elkülönültek a fa­lusi lakosságtól: városokat alapítot­tak, amelyekben az egyes ember és a közösség élete lényegében külön­bözött a nemesek és Jobbágyok életé­től. A kézművesek és kereskedők új­típusú termelők és gazdálkodók vol­tak. A termelőerők, tehát a föld, az Igavonók, a szerszámok stb. nemesi és Jobbágyi, vagyis feudális tulajdonú birtoklásával szemben a kézműiparos a termelőeszközöket- és erőket ma­gántulajdonban bírta, termékelt nem a maga használatára termelte, és sza­badon rendelkezett velük. Ö maga független és szabad polgár volt. Ter­mékel mindezért áru jelleget kap­tak s gazdaságuk árugazdaság volt, A termelt áruk különleges foglalko­zású emberek, kereskedők közvetíté­sével Jutottak a termelőktől-a fo­gyasztókig. S mivel az árucserét pénz segítségével bonyolították le, az árugazdaság egyúttal pénzgazdasággá Is vált. A piac keletkezése, az áru és a pénz megjelenése a gazdasági életben csakhamar bomlasztó­an kezdett hatni a feudalizmus natu­rális gazdálkodására. A földesurak az urasági földeken hovatóvább mind­inkább a piac számára termeltettek, s Jobbágyalkat arra kényszerltették, hogy szolgáltatásaikat ezután ne „ter­mészetben", hanem pénzben teljesít­sék. A természetbeni járadéknak pénz­Járadékká válása következtében a Jobbágyság gazdasági helyzete roha­mosan romlott. Nemcsak azért, mert ugyanazt követelte a pap és a kincs­tár ls és mindig többet, hanem főkép­pen azért, mert a termék pénzzé te­vésének lehetőségei igen szűkek vol­tak. A piacok még fejletlenek voltak, s a kínálat sokkal nagyobb volt, mint a kereslet, minek következtében az árak estek s a Jobbágyoknak ugyan­annyi pénzért mindig több és több terméket kellett adniuk. A Jobbágyság kizsákmányolásának fokozódása következtében állandóan éleződött az osztályharc a kiváltsá­gos nemesség és a jogtalan paraszt­ság között, s gyakran lázadásban tört kl. Franciaországban és Angliában már a XIII. században nemegyszer ra­gadtak kaszát a jobbágysorban síny­lődő parasztok az urak elnyomása el­len. Svájcban és Holsteinban a fellá­zadt parasztok a XIV. században egé­szen a köztársaság kikiáltásáig ve­zették harcukat. A XV. században Husz János máglyahalála után az ő eszméivel vezetett paraszti tömegek forrongtak Közép-Európában az úri önkény ellen. S a feudális társadalom alapjaiban, gazdaságában végbemenő változások oly formában tükröződtek a társadalmi tudatban, hogy az egy­séges keresztény vallásban és egyház­ban komoly szakadások keletkeztek különféle eretnek — és reformtörek­vések alakjában, amelyek tovább mé­lyítették a feudalizmus gazdasági krí­zisét. A feudális Magyarországon a XV. század harmincas éveiben kezdett a jobbágyság lázadozni, de ezek a meg­mozdulások csupán helyi jellegűek voltak. A Budai Nagy Antal vezette erdélyi jobbágyfelkelés volt (1437) ezek között a legjelentősebb, de ez is csak Erdély egy részére korlátozó­dott. Ezeknél nagyobb területet fel­ölelő, hatalmas néptömegeket mozgó­sító, és sokkal határozottabban feu­dalizmus ellenes jobbágyfelkelés volt Dózsa György 1514-es parasztfelkelé­se. Az állandóan növekvő feudális ter­heken kívül, ezt a felkelést egy egész sor sajátosan magyarországi körül­mény váltotta kl. Ilyen volt például az akkori király II. Ulászló személye. A Mátyás központi monarchiájában vasmarokkal megfékezett oligarchia gyenge bábot választott az ország trónjára a főképp a közép- ós klsne­mességre, sót a Jobb módú Jobbágy­tömegekre Is támaszkodó „Igazságos" uralkodó utódjául. Az országot Ismét az oligarchák prédájává tették, és teljesen szétzül­lesztették a központi hatalmat. Egy­más között marakodtak, mindegyik király akart lenni, s csakis a maga ügyét követte, az ország nem érde­kelte őket. Mindezt akkor tették; amikor a török már az ország déli kapuinál álltl Ehhez járult azután az a véletlen körülmény, hogy az esz­tergomi primáši székben egy végte­lenül nagyravágyó érsek ült, aki Má­tyás király korában jobbágysorból emelkedett a bíbornoki méltóságba s lett az ország talán leggazdagabb főura: Bakócz Tamás. E nnek a minden hájjal megkent törtetőnek már nem volt elég nagy méltóság a magyar her­cegprímásság — pápa akart lennil Királyi pompával vonult Rómába a pápaválasztásra s fantasztikus kor­rupcióval Igyekezett célját elérni. De ez nem sikerült. A pápa a „reneszánsz pápának" nevezett X. Leó lett, aki hogy Bakóczot kibékítse, s ezzel Ma­gyarországot megnyerje a török elle­ni további ellenállásra, pápai bullát adott neki, amellyel megbízta, hogy keresztes háborút hirdethessen Ma­gyarországon a török ellen, s amely ben bűnbocsánatot ígérhetett azoknak, akik részt vettek benne. Ha pedig jobbágyok, akkor megszabadulnak a jobbágyi kötelékektől és szabad pa­rasztokká válnak. A főurak és a ne­messég érthetően félt a jobbágyok felfegyverzésének következményeitől, és minden erejével Igyekezett meg­akadályozni a bulla kihirdetését. Te­legdi István kincstartó a főurak gyű­lésén kl is fejezte osztálya félelmét, mondván „ ... gondoljátok meg, ha a tudatlan nép, a fölzendült tömeg fegy­vert kap, nem támad a nemességre? nem torolja meg sérelmeit?" Bakócz ennek ellenére 1514. április 16-án az ország minden templomában kihir­dettette a bullát. Ahol a nép tudomást szerzett a pápai bulla tartalmáról, mindegy, jobbágy parasztok voltak-e vagy városi szegények (Iparos segé­dek és hasonlók) vagy bocskoros ne­mesek, vagy szegény papok és diákok, magyar volt-e az anyanyelvük vagy szlovák, román vagy horvát, mindnyá­jan lelkesen mentek a táborhelyekre. A fő gyülekezési hely a Rákosmező volt. Rövidesen több mint 40 ezer paraszt és má9 szegény nép gyűlt Itt össze, akik kereszteseknek nevezték magukat, mert ruhájukra nagy vörös keresztet varrtak, a nép meg kuru­coknak (a latin crux-crucis kereszt néples elferdítése). Bakócz Tamás április 24-én Dózsa György személyé­ben vezért ls állított a szervezetlen tömeg élére. D ózsa György eredetileg székely paraszt volt, ak! a török elleni végvári harcokban kitüntette magát nagy bátorságával és vitézsé­gével, amiért a király nemessé és aranysarkantyús vitézzé tette. Dózsa nagy komolysággal látott a vezérke­déshez. Néhány hét alatt aránylag szervezett és fegyelmezett hadsereget teremtett a fegyelmezetlen tömegből. Kezdetben ő maga és serege ls való­ban a török ellen készülődött. Csak amikor az urak megtiltották neki a további toborzást és üldözni, büntetni sőt gyilkolni kezdték azokat a Job­bágyokat, akiket elfogtak és hozzá­tartozólkat mindenféleképpen sanyar­gatták ha keresztesnek állt, csak az­után kezdett megváltozni a hangula­tuk, szándékuk és céljuk: „először a belső ellenséggel kell végezni, csak azután a törökkel!". De ebben a kérdésben nem voltak mindjárt egységes nézeten a vezetők sem. Dózsa öccse, Gergely azt hangoz­tatta, hogy a török a fő ellenség, s ezért először vele kell végezni. Mé­száros Lőrinc, a ceglédi pap viszont azt blzonvgatta, hogy a belső ellen­séget kell először legyőzni. S mivel Mészáros művelt ember és jó szónok volt, az ő elgondolását fogadta el Dó­zsa ls. Dózsa kortársa, a délszláv hu­manista Tuberó Lajos azt Írja, hogy Dózsa a ceglédi táborból kiáltvány­nyal fordult kereszteseihez és az or­szág egész népéhez, amelyben egye­bek között már így szólott: „Tudjátok, hogy a hitetlen nemesek velünk szem. ben ós keresztesek sereglésének a Jelen való szent vállalkozásra való gyülekezése ellen ártó kézzel fölkel­tek, üldözni, zaklatni, zavarni akar­ván ekképpen bennünket... Rajta hát, míg megzsibbasztja őket a féle­lem, támadjatok ellenségeltekre, öl­jétek meg, kergessétek el valameny­nyltl" Mészárosnak köszönhető, hogy a felkelés vezéreszmél határozottan feudalizmus ellenes jellegűek voltak. Mészárost teljesen áthatották a huszita eszmék, s mivel tudott a nép nyelvén szólni s elszánt és szenvedélyes em­ber volt, ő lett Dózsa seregének ideo­lógusa. A kortársak (Tuberó Lajos, Taurinus István, Heltal Gáspár, Ist­vánffl, Verancslcs Antal nagyváradi püspök stb.) lényegileg egybehangzó tudósításai szerint, Dózsa ilyeneket mondott ceglédi beszédében: „Bármit tesz a nemesség, ha nagy mű, ha cse­kélység, a ti fáradtsdgtokkal készült, a tl költségetekkel. Ha a nemes házat épít, ha nősül, ha leányát adja férj­hez, ha vendégeket fogad, ha szüle­tik. ha meghal, ha a királyhoz megy a maga dolgában — titeket fejnek; bármit tesz, a ti rovástokra megy a dolog" ... „Nincsen hát középút! Vagy kl kell irtani a nemességet, vagy vé­retekkel és örök súlyos szolgasággal kell gőgös ellenséggel verekednetek", M ájus végén Dózsa serege meg­indult három Irányban. Egy része Mészáros Lőrinc vezetésé­vel Ceglédtől északkeleti Irányban a Kőrösök és Mármaros Irányában vo­nult, ahol tömegesen csatlakoztak hozzájuk nemcsak a jobbágyok, ha­nem a klsnemesek ls. Másik csoport Dózsa Gergely vezérlete alatt délfelé haladt. A fősereg, amely több mint 33 ezer emberből állott, Arad-Temes­vár felé húzódott, hogy ott egyesül­jön az összegyűlt felkelők csoportjai­val Június végén a felkelősereg egyrésze összeütközött az urak hadá­val, amelyet Csáky Miklós csanádl püspök és Báthory István temesi is­pán vezetett. Kezdeti sikertelenségek után a parasztok megverték az urak hadalt, elfoglalták Nagylak, Arad, Vi­lágos, Lippa, Solymos várait és kör­nyéküket. Elfogták Csáky püspököt és karóba húzták, felégettek ós feldúl­tak mindent, ami papi és nemesi volt. Mészáros és Gergely csapatai ls győ­zedelmesen haladtak előre. Az egész ország népe megmozdult ós lehetősé­gei szerint segítette a felkelőket, A mai Szlovákia területén levő bá­nyavárosok lakossága, főképpen a bányászok élelmet és fegyverül hasz­nálható szerszámokat adtak nekik nagy mennyiségben. Hasonlóan csele­kedtek Erdély bányászai ls. A felkelők sikerei megrémítették az urakat, és Zápolya János erdélyi vaj­da, Báthory István és Werbőczy Ist­ván vezetésével, lázas szervezkedés­be fogtak. Júliusban Dózsa serege Temesvár alá érkezett, és érthetetlen okok­ból sem a gyenge őrséggel rendel­kező várat nem ostromolta meg, sem pedig Zápolya János erdélyi vajda ér­kező hadalt nem támadta meg. A kor­társak tanúsága szerint Dózsa, aki annyiszor tanújelét adta kiváló had­vezéri tudásának, a döntő ütközetben ismeretlen okok miatt hibát hibára halmozott. Az urak hadai véres ve­reséget mértek a felkelt parasztokra, s ezzel a felkelés további sorsa Is el­dőlt. Bár Mészáros Lőrlncz hadai még tovább küzdöttek, elfoglalták Kolozs­várt és Erdély Jelentős részét, végül őket ls leverték. A győztes nemes urak embertelen bosszút álltak a parasztokon és a vezéreken. Dózsa Györgyöt napokig kínozták, ós Július 20-án végül tüzes trónra ültették s Izzó vaskoronával „parasztkirállyá" koronázták. Végül a napokig éheztetett alvezéreit kény­szerltették, hogy tüzes harapófogók­kal szaggassák testét s a kiszakított húscafatokat egyék meg! De amilyen bestiális és kannibált volt az urak bosszúja, oly hősles megvetéssel és Jajtalanul viselte el Dózsa ezt a kín­halált. Az urak bosszúja Dózsa halálá­val még nem ért véget. Több tízezer parasztot húztak karóba vagy cson­kítottak meg. S ha a valóság nem az, hogy az urak a jobbágyokból élnek, hát leöldösték volna a parasztokat egy száligi Olyan értelmetlenül ba­romi volt az urak bosszújal D e ha a Jobbágyság Jogos lázadá­sát az urak vérbe tudták ls fojtani, céljukat nem érték el. Osztályuralmukat megerősítése he­lyett — meggyengítették, ahelyett, hogy az országot megvédték volna a török veszedelemtől — elkerülhetet­lenné tették Mohácsot, és az ország DERKOV1TS GYULA: DÖZSA GYÖRGY, ILLYÉS GYULA: Dózsa György beszéde a ceglédi piacon Ha a nemes útra indul, ha megtér a hosszú útról, mikor elmegy, mikor megfön, sír a paraszt kint a földön Ha a nemes lakomázik, ugrál vígan parolázik, lódít serleget a falra, a paraszt fajdul föl arra. Ha a nemes szomorkodik, halálról ha gondolkodik, térdre zöttyen, úgy bókolgat, klastromot rak a papoknak, akár búsul, akár vidul, lány után ha kukurtkul, kezesítl kösöntyűkkel, fizetni a parasztnak kell s Ha böltöl, ha házasodik, ha beteg, ha szaporodik, nyaki közé a parasztnak újra úf adót akasztnak. Még akkora mint az arasz, nyögi terhét már a paraszt, ér alig tizenkét tavaszt ffrzl ustorát a paraszt, Ha a birtokon tanyázik, lovat ugrat, agarászlk, míg csak a föld hátán lép'del, ÍJ raftunk Jár. sok háznépével, t 'Átkot hoz még halottan ls, lopó, csaló, rabló, hamis, fefére ha száll malaszt ts, a paraszt fizeti azt is. Kis sorsomból magas polcra léptem én világos dombra, _,•• ' szertenéztem, hogy ott álltam, mást se láttam a világban 3 í "Nyílott száfunk Jajpanaszra?, 'dögölj, rúgtak a parasztba, < korbács pattant, a torokba r; rekedt a szó, fojtogatva, •> Na, nem értjük a beszédetl. Elég ts ennyi testvérek, balta, csép, már. hadarólap <f magyarázza igazunkat s Vérszopó dög, elég ennyi, farkasféreg valamennyi, testvéreim, — haflokát is, szélbe szórjuk a porát ls!. Segél Krisztus minketl ,1 'Elképzelem, így szólt s nagy bafszát törölve, néz a futó égre, mafd a zajló földre. Homlokán a harag rót koszorújával s szinte tántorogva nehéz igazával indul Temesvárra süllyedni feltelen, szörnyű mocsaradba, magyar történelemi S mint egy barát írta harcairól szólván: nyomában ott tolong százhúszezer sátán. (1931)] nagy részének 150 esztendős török hódoltságát. A Jobbágyságot a győztes nemesség ugyan még lelketlenebbül zsákmányolta kl, mint a felkelés előtt, a terheket szaporította, a jobbágyot „röghöz kötötte", vagyis nem változ­tathatta földesurát stb., de mindezzel csak azt érték el, hogy a magyar ki­rályság („Uhorsko") keretében fej­lődni kezdő nemzetek (magyarok, szlovákok, románok, horvátok) fejlő­désót a nyugati népekhez képest, de az osztrák ós a cseh nemzethez viszonyítva ls 100 esztendővel vlsz­szavetette ós lelassította. A nemes urak „győzelmével" elkezdődött e nemzetek évszázados harca a „törflk áfium és a német maszlag" ellen. S hogy ezek a nemzetek végül Is legyőzték a „török áflumot* éppúgy, mint a „német maszlagot", mely előbb katolikussá, azután németté akarta tenni őket (persze a hazai urak se­gítségével), s ezekben a harcokban felszabadította nemzetét ós osztályát is, az bizonyítéka annak, hogy a Dó­zsa parasztháború nem volt hiába­való. Bizonyltja, hogy a parasztháború a magyarországi népek végleges fel­szabadulásának szükséges lépcsőfoka volt. S éppen ezért állnak a szocia­lizmust építő magyar, szlovák, román és horvát dolgozók tisž* telettel és büszkén a Dózsa vezette parasztfelkelés 450 éves emléke előtt, Olyan történelmi tettként tekintenek rá, amely a most élő generáció szo­cialista életének egyik távoli előké­szítője volt. A Kárpát-medence felsza­badult népei kegyelettel adóznak a parasztháború vezéreinek és névtelen hőseinek, akik értük ls áldozták éle­tüket. 1964. július 18. * új S ZQ 5

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom