Új Szó, 1964. május (17. évfolyam, 121-150.szám)

1964-05-07 / 127. szám, csütörtök

ALLAMDUASOK Három kiváló filmalkotás kapott az Idén államdíjat, igazolva filmgyártá­sunk felfelé Ívelő fejlődését. Jan Kádár és Elmar Klos a Halál neve Engel­chen című film alkotói már több mint tizenöt esztendeje működnek együtt. Ogy mondják, ez egyedülálló, mert ritkán fordul elő, hogy rendező-kettős hosszabb ideig együtt maradjon. Az ötvennégy éves Klos és a negyvenhat éves Kádár a dokumentumfilmnél kezdték pályafutásukat. Együttműködésük során nem jártak mindig kényelmes kitaposott úton. Alkotásaik arról ta­núskodnak, hogy e két művész megalkuvás nélkül küzd a mai világ hű ábrázolásáért. Szöktetés című filmjükkel, melynek témáját az életből me­rítették, időszerű publicisztikai hangon foglaltak állást a kettéosztott világ problémájához. Az útkeresés, a kísérletezés során készült a Végállomás című filmjük és a Három kívánság című szatirikus mese, melyet azonban a személyi kultusz időszakának adminisztratív beavatkozása következtében I csak elkészülése után hat évvel láthattak a nézők. | Ezt követően láttak hrzzá Ladislav Mňačko A halál neve Engelchen című regényének megfilmesítéséhez. Ez a filmjük a tavalyi moszkvai nemzetközi filmfesztiválon aranyérmet nyert. Ezt az önvizsgáló művet követte a Vád­lott című alkotásuk, amely, túlzás nélkül állíthatjuk, napjaink legjelentő­sebb filmje. A személyi kultusz módszerei ellen harcolnak ezzel a művel, kifejezésre juttatva rendíthetetlen hitüket az emberben és az Igazságban, amely végül is győzni fog. A film területén Zbynék Brynych ugyancsak államdíjat kapott, a Szállít­mány a paradicsomból című filmalkotásával érdemelte ki a kitüntetést. E megrázó alkotás Brynych eddigi művészi tevékenységének legsikerültebb gyümölcse. Vojtech Jasný művészete Az államdíjjal jutalmazott filmren­dezők között ott találjuk a 39 éves Vojtech Jasný nevét is. Neve, alko­tásai ma már világszerte Ismertek, s különösen az Amikor a macska jön című alkotása jelentett világsikert, mely Cannesban a zsűri különdíját nyerte el. Azóta Jasný — mondhatni, — állandóan a levegőben él, mert hol Moszkvában, hol New Yorkban, Me­xikóban vagy Franciaországban, Hel­sinkiben vagy Tel Avlvban mutatják be alkotását. Éppen ezért nem árt, ha röviden nyomon követjük e fiatal művész életútját, alkotásait. Jasnýt az érettségi után két dolog vonzotta komolyan: egyrészt a poli­tika, másrészt a művészet, pontosab ban a film. Végül is a prágai egyetem filozófiai fakultására jelentkezett (orosz és filozófia szakra), ahonnan egy év után az újonnan megalakított Filmművészeti Főiskolára vezetett út­ja. Igen ám, csakhogy a rendezési tanszéken akkor olyan nagy volt a tolongás, (ma még nagyobb!), hogy nem vették fel. Végül Plicka tanár vette magához a fényképészetre. Az egyetemi évek alatt azután mindenre fény derült és amikor végzett, Ka­rel Kachyfíával már egész estét be­töltő önálló filmet forgatott Nem mindig felhős az ég... címen. Ha nem következett volna be filmművé­szetünkben az, ami bekövetkezett, ez a film határkövet jelenthetett volna Kitüntetett filmrendezők Vojtech Jasny filmtörténetünkben, a cseh film igazi realizmusának, vagy neorealizmusá­uak kezdetét jelentette volna. De nem Igy történt, s ez nagy kár. A fiatal tehetséges rendezőknek manapság könnyen nyílik alkalmuk arra, hogy játék-filmben mutassák meg tehetségüket/ jasný és Kachyňa azonban annak ellenére, hogy az ak­kori idők egyik legfigyelemre mél­tóbb filmjét vallhatták magukénak, — a dokumentumfilmhez kerültek. Szívesen csinálták ezt is, mert fon­tosnak tartották. Azután hat évig dol­SZABADTÉRI KIÁLLÍTÁS Bratislava egyik legfestőibb részé­ben, a Mihálykapu hídja alatt, az egykor várárok maradványában, a Nyári Olvasóteremben érdekes lát­ványban van részünk. A bontakozó májusi zöldek s a színesedő virágok között az ódon várfal kövei és a híd barokk szobrai csodálkozással észlelik, hogy hozzájuk csöppet sem hasonlító figurák népesítik be ott lent a friss gyepszőnyeget. Természetes, hogy ezek a plaszti­kák mások, hiszen a ma szülöttei. Fiatal művész képzelete újat kereső akarása formálta őket. Szerzőjük, Rudolf Šipkovský, Kôstka tanár nö­vendéke, most jelentkezik első ízben a nyilvánosság előtt. Domborművei, figurái kezdetben még követik az Iskola szellemét. Szigorúan realista formaadással szól­nak a Felkelés hősi korszakáról, a szocialista ipar, a munka eredményei­ről, az örök és mindig szívhez szóló anya-gyermek motívumról, — s a leg­ifjabb nemzedék önfeledten boldog szórakozásáról. Ezután az építészetet, az emberi környezet kialakítását, szépítését szolgáló szobrok képezik Šipkovský gondját. Komolyan és behatóan fog­lalkozik az anyaggal. Keresi, szinte kitapintja, melyik matéria a legjobb, legmegfelelőbb a forma s a gondolat megteslesítésére. Oj fogalmazású, tömbszerű, leegyszerűsített, geomet­rizáló munkáihoz a beton bizonyul alkalmasnak. A gyermektematika vonz a legerő­sebben. A gondtalan játékból fakadó boldog jóérzést, a gyermeki képzelet csapongását, a derűt, testük-lekük ruganyosságát éreztetik játszóterekre kívánkozó ötletes kompozíciói. Šipkovský a tehetséges fiatalok egyike. Jól indul és van mondaniva­lója. Szívesen látjuk-hallgatjuk. — A Városi Könyvtár ihlető környezet­ben rendezte ezt a kis kiállítást „Mű­vészettel a kommunizmusért" jelszó­val. Bárkány Jenőné goztak a hadsereg filmgyárában. Kö­zös dokumentumfilmet készítettek Kí­náról és egy játékfilmet Ma este mindennek vége címen. Azután e ren­dező kettős szétvált. A legjobb ba­rátságban váltak el, amikor munka­stílusuk kezdett eltávolodni egymás­tól. Jasný a hadsereg-film keretében még két rövid filmet készített „Elő­vigyázat nélkül" és „Alkalom" cím­mel, melyeknél már akkor rejtett ka­merával dolgozott. A Pavel Kohout színműve alapján készült Szeptemberi éjszakák című filmet már a barrandovi stúdió ré­szére forgatta. Elnyerte vele a cseh­szlovák kritikusok díját. Azután kö­vetkezett a Vágy című filmköltemény­kísérlet, amelyet külföldön sokkal kedvezőbben fogadtak, mint itthon. Ezt követte a Túléltem a halálom a Búcsú és tavaly Amikor a macska jön. És legközelebb megint egy köl­tői, fantasztikus, szatirikus zenés-tán­cos musical-történet, ez azonban még a jövő titka. Jasný kevés beszédű, inkább csak mosolyog a szemüvege mögül. Meg­fontolt, de rettenetesen keményfejű, kitartó, szívós, türelmes. Meghátrá­lásra és köntörfalazásra képteiem Pipázik (Ehrenburg Pipafüstjéből már forgatókönyvet irt és egyszer filmre akarja vinni). Szereti a morva bort és ért is hozzá. S ami a legfontosabb imádja a természetet, az állatokat, a chfipskéi házikót. Nagyon szeret gombázni, s ha lenne rá ideje és al­kalma, biztosan halászna és lovagol­na Is. Azok közé a boldog emberek közé tartozik, aki szívvel-lélekkel összenőttek szülőföldjükkel, hazájuk­kal, emellett azonban bárhol a vilá­gon otthonosan érzik magukat. Tisz­telik és becsülik a hagyományokat, ugyanakkor fékezhetetlen érdeklődés­sel fogadnak mindent, ami új, ami is­meretlen. Hogy mit olvas? Filozófiát, mate­matikát, régi kultúrák történetét. A klasszikusok közül Goethét és Rollandot, a maiak közül Stelnbecket és Faulknert. Ennyi az egész. Száraz tények, s valahol bennük az ember, akit pon­tosan körülhatárolni oly nehéz. (Kv) Dicséretet érdemelnek Nehéz feladat jut a rendezőnek ott, ahol egy műben a feszültség mindjárt az elején éri el a csúcs­pontját, majd ezt követően a darab legvégén még egyszer találkozunk ve­le. A két feszültségi pont között két órán át ébren tartani a néző érdek­lődését, elfeledtetni a cselekményte­lenséget, — a még oly szellemes pár­beszédek és élcelődések esetében is — komoly rendezői erőpróba. Sikerrel birkózott meg ezzel a fel­adattal Ondrej Chmelko Munkaér­demrendes rendező, Róbert Thomas „Nyolc nő" című detektív-komédiájá­nak színre hozatalánál. A darabban nincs pozitív hős, a nyolc nő mind­egyikében a ferde emberi tulajdonsá­gok széles skáláját pellengérezi kl a szerző. A leplezetlen valóságot szellemes szócsatákkal figurázza ki, a rendezés pedig mind a drámai fe­szültsége mind a derükeltés at­moszféráját igen sok és ötletes esz­közzel sűríti. A nyolc női szereplő között nehéz volna rangsorolást végezni. A szerző csakneín mindegyiküket egyforma faj­súlyú szereppel bízta meg. Mégis Naďa Kotršová (az anya szerepé­ben), talán éppen a kifejező eszkö­zök keresetlenségével és természetes­ségével egyike volt a legjobbaknak. Loósz Dezső ZALA JÓZSEF: NE MEG, NE MEG. Ne még, ne még ... Későre jár. A szemem ég. Olvasni ts kellene még. A nap hajnaltól oly rövid, s tervem estére megtörik. Mit eddig tettem, az való, — holnap folytatni volna jó, de mára több már nem jutott; húnyf ki villanyfény és nyugodj I Nagy fiam megy át a szobán. Azt hiszi alszom, nem néz rám, pedig csak húnyva a szemem, félálomban elmélkedem. ' Fiam aftót nyit és a fény megcsillan értelmes fején. Az én fényem már megkopott, de az övé úgy ragyog ott a könyveken, az asztalon, árnya is fényes a falon. Ez hát az élet, így igaz, van utódom, élő vigasz, ki folytathatja, amit én nem fejeztem be idején. Kissé talán az, mi vagyok, csak ifjúságával nagyobb. A kapcsolóhoz nyúl keze, a fényt most oltja el vele. Álom előtt fáradt szemem * utoljára reávetem. Egyszer talán így jön a vég. Valaki ezt mondja: Elégi Megnő az árny és fogy a fény; csak lenne mellettem egy lény, akt viseli a nevem, s csak ennyit mondjon csöndesen: nyugodtan pihenj I Csillagod a két szememben itthagyod; amit kezdtél, folytatom énl... — Akkor már kihunyhat a fény I ­Maxim Gorkij: AZ ALAGÚT C sendes, nyugodt vizű a tó, amelyet körülölelnek az örökös hó borította hegyek. A hegyek lábához kertek sötét vonala simul, s vonul le egész a tó széléig. A fehérre meszelt házikók mintha cukorból len­nének. Néznek a partról a vízbe — és az egész olyan, mintha egy gyermek nyugodt, békés álma volna ... Kora reggel van még. A hegy lejtőiről enyhe virágillat árad. Éppen feljött a nap. A fák levelein és a fűszálakon még csilognak a harmatcseppek. Mint valami hosszú-hosszú szalag, kúszik az országút a hegyszoroson keresztül. Egy kavicshalom mellett szénporos arcú ember ül — egy munkás. Mellén érem díszlik. Tekintete komoly, hűvös, de szelíd. Bronzszínű keze a térdén nyugszik. Büszke arccal, magasra tartott fejjel néz a vándorra, aki előtte egy gesztenyefa alatt áll. — Az érmet én, uram, a Szimplonnál kaptam... a Szlmplon-alagút mun­kájánál. Aztán lehajtja fejét és simogatni kezdi mellén az érmet. — Igen... minden munka nehéz, amíg kedvet, örömet nem okoz, de aztán bíztatóan hat, ezáltal könnyebbé válik... De mind emellett, nehéz munka volt... Kicsit megbiccentette a fejét és felpillantott a napra. Hírtelen élénkebb lett, kezével a levegőbe csapott, fekete szemei fénylettek. — Sőt néha egészen félelmetes volt! A föld is megérez néha valamit, nem igaz? Mélyen behatoltunk már a hegy belsejébe, amikor egy napon gonosz fogadtatásban részesített bennünket. Éreztük forró leheletét, amely szinte elállította szívünk verését, fejünk nehéz lett, és minden csontunk fájt. Aztán kövek zúdultak ránk és forró víz ömlött a nyakunkba. Igen, ez félelmetes volt... egészen vörösnek látszott a víz ls, és apám akkor így szólt: „Meg­sebeztük a földet, most majd mindannyiunkat eléget és saját vérünkbe fojt bele! Csak várj!' Ez, persze, csak olyan beszéd volt... de, ha az ember, mélyen a föld alatt ilyesmire gondol, amikor a víz hangosan robajlik, a vas felcsikorog, könnyen elfelejti, hogy ez csak a fantázia szüleménye, mert ott minden fantasztikus! Kedves uram, mi emberek olyan kicsinyek vagyunk, mégis mi kavarjuk fel az égig nyúló hegyek belsejét! Kell, hogy az ember mindent lásson, hogy ezt megértse! Kell, hogy lássuk a mi gépeinket, de kell, hogy lássuk a hegy komor arcát is és belsejében halljuk a komor robajokat, és halljuk azokat a robajokat is, amelyek a robbantásoknál úgy hangzanak, mint az őrültek kacagása ... Egy pillantást vetett a kezére, megigazította kitüntetését a kék munkás­zubbonyon és felsóhajtott: — Az ember megérti, hogy dolgozni kell... — folytatta. — És igen, uram, a kicsi ember legyőzhetetlen hatalom, ha jól csinálja a dolgát. És higyje el, ez a kicsi embermanó mindent végre tud hajtani végül, amit csak akar. Apám előbb nem akarta elhinni, hogy lehetséges: keresztülfúrni egy hegyet... átfúrni egyik országból a másikba. „Ez ellentmond az Isten akaratának, aki az országokat elválasztotta egymástól... Látni fogjátok, hogy az Isten anyja megtagadja a segítséget...' mondogatta. De tévedett, mert a Madonna amellé áll, akit szeret. Később sokat gondolkodott még ezen apám, és végül már erősebbnek és nagyobbnak képzelte magát a hegynél. De sokáig tartott, amíg ide jutott... „isten gyermeke ..Ez volt az apám kedvenc szavajárása, mert jő ember és istenfélő ember volt. Igen, így mondta: „Isten gyermeke, nem szabad a föld ellen harcolni. Bosszút fog állni a sebért, amit az ember rajta üt, és ő marad a győztes... Meglátjátok 1" Halkan felnevetett és két ujjával megsodorta a bajuszát. — Ogy volt, hogy minél beljebb haladtunk, annál melegebb lett ez alagút« ban, annál több munkás betegedett meg és rogyott össze. Éjjel pedig lázál* mában ide-oda hánykolódott a barakkban. Nyögtek ezek az emberek és va­lami rémület gyötörte őket, kiugráltak az ágyukból... „Nincs igazam? kérdezte apám, aki egyre erősebben köhögött, tompán és aggodalommal tel­jesen csengett a szava: „Nincs igazam? A föld legyőzhetetlen"! Végül ágy­nak dőlt, hogy soha többé fel ne keljen, ö erős ember volt, több mint három hétig küzdött a halállal, makacsul, panasz nélkül, mint egy férfi, aki ismeri saját erejét és értékét. „Befejeztem a munkát, Paulo..." szólt hozzám egyik éjjel. „Figyelj ide és térj vissza a házadba... Segítsen a Madonna!" A mesélő felállt, egy pillantást vetett a hegyre, úgy nyújtózkodott, hogy csontjai megropogtak. Aztán tovább beszélt. — De aztán hirtelen megfogta a kezemet és azt mondta nekem: „Paulo! Én mégis hiszem, hogy sikerülni fog! Mi, és a többiek, akik a túlsó oldalról Jönnek a hegy belsejében találkozni fogunk! Hiszed te ezt?" Be kellett val­lanom, hogy hiszek ebben. — Jól van fiam. Ogy kell ennek lennie, mindenben hinni kell, amit az em­ber tesz. Hinni kell abban, hogy az jól végződik! Kérlek, téged fiam, ha el­érkezik az a pillanat, amikor az emberek a hegy belsejében találkozni fognak gyere el a síromhoz és mondd: Apám, beteljesedett 1" — Megnyugtatta, hogy megígértem neki... öt nap múlva meghalt. Két nappal halála előtt még arra kért engem és a többieket, hogy az alagútban azon a helyen temessük el, ahol dolgozott. — És tizenhárom hét múlva találkoztunk a hegy belsejében, mi és azok, akik a túloldalról Jöttek... Féktelen, veszett nap volt ez, uram! Amikor ml ott, a föld alatt, a sötétben hallottuk a túloldalon dolgozó munkásokat, a kopogást, kopácsolást, pedig nehéz sziklatömbök választottak még el egy­mástól ... De akkor győzelmi mámor ragadott el bennünket, és dolgoztunk, mint valami gonosz szellemek, mintha testünk se lenne. Dolgoztunk anélkül, hogy bármi fáradságot éreztünk volna! Fölségesebb volt, mint egy ünnepség fenn a napfényen! Becsületemre mondom! — Mi valamennyien oly jók és becsületesek voltunk, mint a gyermekek! Ah, ha tudná, mily erős és kibírhatatlan nyomorúság ott a sötétben, a föld alatt, ahol hónapokon keresztül eltemetve él az ember, mint a vakondok és nem találkozik senki mással, csak akikkel együtt dolgozik. E lbeszélése közben egészen tűzbe jött. A vándor mellé lépett, mélyen a szemébe nézett és folytatta, de most már halkabban, s vidáman. — Amikor végre az utolsó kővágatot is áttörtük, egy fáklya vörös fénye lángolt fel a nyílásban, és örömkönnyektől és izzadságtól át­itatott, feketén barázdált arc vált láthatóvá, amit még több ilyen arc és fáklyaláng követett... győzelmi kiáltások, hangos örömlárma hangzott... Ez volt a legszebb napja életemnekI Ha erre emlékezem, érzem, hogy nem hiába éltemi Ez igaz munka, szent munka volt! Mondhatom önnek, urami És amikor az alagútból kiléptünk a szabadba, sokan közülünk lehajoltak a földre és csókolták, sírtak... Valódi mese volt azl Igen, uram, csókolták a földet és a legyőzött hegyet. Ez volt az első nap, amikor megértettem, mit jelent nekünk a föld, és olyan szeretettel üdvözöltem, mint egy hűséges asszonyt! — Természetesen elmentem apám sírjához, bár tudtam, hogy a halottak nem hallanak. De odamentem, mert kell, hogy az emberek akaratát tisztel­jük. Különösen azokét az emberekét, akik értünk éltek és dolgoztak és nem szenvedtek kevesebbet, mint mi. Nem igaz? Ezért mentem el a sírjához. Lábammal dobbantottam a földön és azt mondtam: „Apám, elintéztük! Az emberek győztek! Teljesítettük a munkát, apám!" A magyarul, kötetben még meg nem jelent elbeszélést Antalfy István fordította. • A NITRAI KERÜLETI SZlNHAZ május 2-án mutatja be M. Achard ko­médiáját Igor Ciel rendezésében. Má­jus 23-ára új bemutatót terveznek Rusňák, Bratislavában már műsoron szereplő Ahonnan a rókák Is mene­külnek című színművét viszik szín­padra. A Jubileumi 15. évad befejezé­sére a nltrai színház együttese Gyár­fás Miklós magyar frő Kisasszonyok a magasban című vígjátékával készül. (lm.) • A MOSZFILM hamarosan bemu­fatia Leonyld Leonov, firosz erdő című regényének filmváltozatát. Vihrov professzor szerepét Borisz Tolmazov játssza, Polját Nyina Drobiseva ala­kítja. • A TRNAVAI KERÜLETI SZlNHAZ a napokban mutatta be Dürrenmath Fizikusok című színművét. A darabot Z. Kraus rendezte, a zenei aláfestés M. Novák szerzeménye. • A BANSKÁ STIAVNICAI Akadé­mia közelgő 200 éves Jubileuma al­kalmából rövidesen 400 oldalas mo­nográfia jelenik meg Banská Štiavni­ca címen, >984. május 7. £ ÜJ SZŐ 7j

Next

/
Oldalképek
Tartalom