Új Szó, 1964. március (17. évfolyam, 61-90.szám)

1964-03-07 / 67. szám, szombat

N

em gyakori eset, de évről évre sűrűbben fordul elő velem. Felébredek hajnalban és nekivágok a kihalt moszkvai utcáknak. Hajnalban Moszkva harmattői illatos. A harmat belepi a házak falát, a parkok vaskerítéseit s az emlékművek bronzvállait. A reggeli Moszkva gazdái — a madarak Daluktői hangos minden, mint az erdő. A Vörös téren turbékolva tipegnek a galambok. Hajnalban a Nyiko Vaszilij Blazsennlj ' székesegyház előtt olyan az úttest, akár, a rét — a macskakövek közül harmatosan kandikál kl a fű. Napszatértünk, nem nyelvet hoztunk, hanem valamelyik társunkat cipeltük véres köpenyegén terítve. S a következő éjjel kimentünk újra. Ha lett volna aknakeresőnk! De nem volt — hiszen a nehéz 1941-es évben voltunk. Fiatal fákat vagdostunk kl. Lehántottuk és az a. hosszú, síkos pózna helyettesítette az aknakeresőt. Tapogattunk vele magunk előtt, azt remélve, hogy rábukla

j Jevdokimo v : Sztyopka, a fiam pal letapossák a gépkocsik kerekei, most azonban galamb tipeg és turbékol a nedves füvön. Szél borzolja szárnytollatt. A szél virágok, illatát hozza ide. és a csendben méhek zümmögése hallik. Aztán kifutnak az utcára a villamosok és trolibuszok. Még álmosak, járásuk puha, fáradt. Lám csak, az első napsugár belefúródott a Vaszilij Blazsennij kupolájába, az csendes, tompa zengéssel megcsendült rá és felébresztette a folyót. A folyó felriadt, forgolódni kezdett a nap felé tartva éjszaka megdermedt tükrét. A vízben távoli felhő tükröződött, s lejjebb a hld súlyos árnyéka zuhant rá. Megyek a folyő mentén, a harmat felszáradt az aszfalton, a fák párállanak. Amott egy ház épül. Fenn magasan, a fal tetején egy legény áll. Sztyopka az, a fiam. Rakja a téglát és ővatosan ütögeti vakolókanalával. S mintegy válaszul, mindenfelől sok-sok hasonló hang csendül vissza rá azonnal. Mint a galambok, szállnak a hangok a munkás Moszkva felett. Sztyopka, a fiam, felébresztette Moszkvát Este az ablaknál állok, várom haza Sztyopkát. A szemközti házban az ablakban egy lány ül és szomorúan bámul le az utcára. Sokat tudok róla és semmit sem tudok. Tudom, hogy szeret nevetni, és a nevetése Olyan ismerős, mintha Sztyopka anyját hallanám nevetni. De miért ül minden este az ablakban, és miért néz lefelé, mint aki vár valakit, és vidám, kedves arca miért lesz oly szomorú? Tudom, őt várja, s ő nem jön, nem jön... Sztyopkát várja. Én Is őt várom. De én tudom a titkát, hogy gyorsabban jöjjön, ő pedig nem tudja. Lehunyom szemem — egy pillanat, és máris hallom kemény lépteit a kihalt utcán, hallom, ahogy basszus hangján megszólal: „Üdv nekedl" — a lánynak mondja, és már kopognak is a női cipősarkok az aszfalton. Sztyopkához szalad és kacag úgy, ahogy ő tud csak kacagni egyedül. 0, meg az a másik ... Sztyopka maholnap húszéves lesz. Húsz voltam én is, amikor megláttam őt, akit az anyjának nevezek. A Szellger-tó partján van egy kis falu. Sok ott a falu, de Igyekszem nevüket elfelejteni, mert félek, hogy elfelejtem azét az egyét: Pusztoskának hívták. Atnikor odaértünk, csak házak álltak benne: az emberek elmentek messzire innen Osztaskovába, s magukkal vitték minden holmijukat. Aztán már házak se voltak — csak por és hamu. És az üszkös romok mögött éjjel-nappal a harcok. Egy napig, kettőig ... egy hónapig ... aztán hosszú időre csend lett. Szinte összenőttünk a földdel, mint a föld szellemei. Ismertük már a szagát, az ízét, ismertük a melegét és a jóságát. A fedezék körül fű nőtt, de ml nem tapostuk le. Keskeny ösvényen jártunk szállásunkra. Féltünk összetörni az eleven fűszálakat. Hogy ki tanított bennünket a füvek nyelvére, már nem emlékszem, de mindannyian tudtunk beszélni az öregedő, őszi levelekkel, a harmattól belepett bokrokkal s a tüzesen Illatozó virágokkal. A fedezéket az erdőben ástuk a falun túl. Az erdő azonban hamar megritkult, a fenyők csúcsai lövedékektől találva hullottak le. És megritkult a fű is: reggel, este, mindennap ugyanabban az órában az ellenség aknavetői szakadatlanul lőtték a jámbor földet fedezékünk körül. Valósággal felszántották, mi pedig annál óvatosabban bántunk az épen maradt ritkás gyeppel és a szilánkoktól megtépázott bokrokkal. A ml fedezékünkben hét ember volt. Minden éjjel átmentünk az aknákkal teletűzdelt sávon az ellenség állásaihoz. Felderítők voltunk. Több vodkát kaptunk ötven grammal, mint a többi katonák és néha-néha csokoládét ls adtak nekünk Minden éjjel átkúsztunk a németek árkaihoz, azt remélve hogy „nyelvet" foghatunk. Sem a csokoládé, sem az a néhány gramm vodka nem kellett volna nekünk, csak lett volna egy ócska aknakeresőnk, hoztunk volna akkor ml nyelvet, nem egyszer. De amikor viszkanunk az aknára és kijátszthatjuk a halált. A pózna csúszott a földön, és úgy csikorgott, mint egy tank hernyótalpa, úgy dübörgött az éjszakai csendben, mint százezer ágyú, és az ellenség ijedtében sárga rakétákat lőtt fel az égre. S ettől nem mi, csak az árnyékaink érték el az ellenséges állásokat És máris ugatni kezdew a golyószóró, a nyomjelző .lövedékek vörös pontjai sietve röppentek fel minden irányba, ml pedig kúsztunk, kúsztunk előre és beleharaptunk megkövült ajkunkba. A vörös golyók repültek egyenesen felénk, de mi csak kúsztunk tovább ... Még holtan Is továb kúsztunk volna, ha az őrmester parancsot nem ad a visszatérésre... Aztán újra ráfektettük valamelyik társunkat a vértől nedves köpenyegre. Már nem heten, csak hatan voltunk a fedezékben, de nemsokára jött egy újonc, és Jieten lettünk újra. Viszszatérve, állásaink előtt, ott ahol a semleges zóna kezdődött, várt minket Anka, a szanitéclány. Kezei gyengédek és lágyak voltak, mint a fű. Sok kedves szót tudott, és persze, ő találta ki azokat az egyszerű, de rejtélyes módon gyógyerelű szavakat, amelyek dal szárnyán lárták be az egész frontot, az összes kórházakat. hogy „Tűrjél csak kedvesem". H

úszéves voltam és nem ismertem anyám öreg, agyondolgozott kezén kívül más asszonyt kezet. De csodálatosképpen Anka kezei úgy illatoztak, mint anyám kezei. Gyereklány volt még — tizenkilenc éves, de a keze, mely már annyi szenvedést és halált ismert, idősebb és bölcsebb volt nála. A háborúban az idő sebesen száll, mint a golyó, és ugyanakkor lassan vánszorog, mint az ezred szakácsa a gebéjén. vol,t az ajka. Csodálkoztam. Anka ls megcsókolt engem, és nem tudom miért, ő is csodálkozott. Napok, hetek múltak el... Mindenki tudott már szerelmünkről és úgy vigyáztak ránk, mint az árva fűcsomókra a fedezék körül. Mi történt Ankával, meg sem tudtam érteni. Ragyogott a szeme a sötétben és a fiúk tréfálkoztak vele, hogy sötét papírt kell elé akasztani, mert különben fényére ideperdülnek az ellenség gépei. Anka most ővatosan járt a földön, mintha köveken lépdelne a patakon keresztül, fejét előre hajlította, mint aki figyel valamit. Egy ízben nappal mentünk át Pusztoskába. Kézenfogva mentünk és hallgattunk, mindketten mosolyogtunk, nem tudni miért, talán csak azért, mert boldogak voltunk. Pusztoska határába akna hullott. A németek váratlanul lőni kezdték a falut. Mit akarhattak ettől a kiégett földkupactól, ma sem értem. Hiszen ha még stratégiai szempontból Jelentősége lett volna, de nem volt más itt, csak szénné égett falak. Mi, Ankával a klserdőbe szaladtunk és leheveredtünk a domb mögött, hogy itt várjuk be a tűz végét. Süvítettek az aknák, hamut és sáros főidet kavarva. Anka könyökére támaszkodva feküdt. — Adjál egy szem cukrot — mond ta. Reggel kiadták a cukoradagunkat, egy kockát fejenként. Az övét már elrágcsálta régen, de tudta, hogy én nem ettem meg, félretettem neki. — Hát a teát mivel Isszuk? — kérdeztem tőle. — Adjál... Nem adtam oda a cukrot neki. Pedig nem sajnáltam tőle, hiszen neki őrizgettem. Megsértődött. Az aknák pedig csak fütyültek, fütyültek, s mind közelebb csapódtak be. Már hallani lehetett, hogy köröskörül akár egy méhraj, zümmögtek a szilánkok... — Fiúnk lesz — mondta akkor Anka —, hallod, fiúnk leszi... Rád fog hasonlítani... És Sztyopkának hívjuk majd... Oly régen volt mindez ... Felébredek virradatkor, és nekivágok bolyongani a kihalt moszkvai utcáknak. Hajnalban Moszkva benzin és betonszagot áraszt. ...Sztyopka házat épít. A fal tetején áll, rakja a téglát és óvatosan ütögeti a vakolókanállal. Sztyopka házat épít — falaiból hamarosan festékszag árad. Nem sok Szerettük egymást, Anka, a szanitéclány meg én. Szerelmünk rövid volt és gyors — hosszú és végtelen: évek múltak, és mi együtt voltunk, mindig együtt. Húszéves voltam, s hittem abban, hogy nem fog a golyó; elhulltak barátaim, de tudtam: engem nem lehet megölni, nem lehet, mert húszéves vagyok, s mert ott, az állásainknál engem Anka vár. ás visszatértem hozzá. Nem L mentem be a fedezékbe aludľ ni: bolyongtunk Ankával a sötétkék homályban, messze magunk mögött hagyva Pusztoskát, ahol mint fel-fellobbanó temetői tüzek éjjel-nappal recsegtek-ropogtak a falu százszor újra leégett üszkös romjai. A látóhatár baljós szépségű tűzben égett, túl rajta tompán és ütemesen csapkodták, őrölték az emberéleteket a háború malomkövei. Fejünk felett, valahol fenn a sötét felhőkön ls túl, messzehordó ágyúk lövedékei röpködtek, hallottuk zizzenő slvltásukat. Itt, Pusztoskán, az üszkös romok fényénél csókoltam meg először Ankát. Mint a moha, akár a pihe, olyan van már hátra — gyorsan, nagyon gyorsan felépíti Sztyopka a házat, mely festék és kenyér szagától illatos. ... Semmit sem épít Sztyopka! És ne várd őt, kislány, a szemközti ablakban. Nem jön el soha. — Hívjuk majd Sztyopkának őt... — mondta Anka, míg figyeltük a szilánkok zümmögését. — Jaj! — mondta aztán szomorúan és csodálkozva. És leengedte a fűre a fejét. — Ne tréfálj! — kiáltottam, és zokogva dugdostam a cukrot a kihűlő ajkai közé ... Harmat csillogott a füvön, s a fűből éppen Anka feje mellett kigyúlt egy gomba fekete kalapja. Ä

kkor alig vettem észre ezt a gombát, de ahogy múlnak az évek, úgy nő, növekszik az emlékezetemben. Gigászi méretekre nőtt már, s halált hozó kalapjával kész lenne befedni az egész földet. Nem jó földből szívja az éltető nedveket... Fordította: LÉNÄRT ÉVA Olvasóink tájékoztatására körkérdéssel fordultunk íróinkhaz, akiket megjelent köpyveik, vagy könyvük alapján már ismerj nek az írott szó szerelmesei. Két kérdésre kértünk választ: i • Min dolgozik jelenleg? • Mik a jövőbeli tervei? A beérkezett válaszokat - minden rangsorolási szándék nélkül lapunk szombati számaiban ismertetjük. L. KISS IBOLYA 1

Jelenleg egy nemrégiben le• játszódó regényen dolgozom. Egy fiatal művészről szól, aki elhagyja hazáját s Olaszországban szeretné folytatni művészi pályáját Beleszeret egy „előkelő" szülők gyermekébe, akik azonban nem egyeznek bele a házasságba, mert a magyar szobrász nem rendelkezik „predikátummal" A fiatalember egyedül neveli aj szerelmi viszony ból született kislánykáját, s egy éjjel, mikor a gyerek lázas, s ő virraszt mellette, unalmában régi levelek között kutatva, rátalál egy megsárgult levélre, édesanyja Irta, melyben hazahívja fiát, mert „szívet cseréljen az, aki hazát cseré!"... Ennek a levélnek a hatása alatt még az éjjel csomagolni kezd s kislánya gyógyultával hazajön szülőföldjére, ahol — így mondja: „leszek munkás, bányász, akár utcaseprő, de olyan földön akarom felnevelni gyermekemet, ahol nem a szülők származása a döntő, de a becsületesen végzett munka 2

jövőbeli terveim közt az első • helyen Liptó történelmi emlékeinek feldolgozása szerepel. FORBÁTH IMRE 1

Gondom van cseh fordítómmal, • aki egy kb. 50 versnyi válogatást állít össze az írószövetség prágai kiadójának. Viszont semmi gondom nincs a szlovák fordításokkal, amelyeket a kitűnő Štitnický vállalt. Egy prózaválogatás anyagának felével elkészültem, a többi munkát ad még néhány hónapig. Sok időmet veszik igénybe a különböző párt- és orvostörténeti dolgok s emlékezések személyekre, kutatás a folyóiratok számára. 2

Terveim: megírni egy cseh arc• képcsarnokot — Hus, Chelčický, Komenský, Havlíček, Némcová, Mácha, Neruda egészen Olbrachtig-Nezvalig, mint ifjúsági olvasmányt. Két filmtémát kidolgozni a kiváló cseh rendezővel, K. Steklývel. Kiadni groteszkeimet, aforizmáimat és versválogatásom második, bővített kiadását. Sajnos, a Szépirodalmival eddig nem sikerült zöld ágra vergődnöm. Ezért nézek ki olyan rosszul a mellékelt fotográfián. PETRÖCI BÁLINT I

Az utolsó simításokat végzem • a hosszú ideig tartó betegségem idején megírt, A szemtanú című új regényemen. Története hatvankettőben játszódik le, de ugyanúgy megtörténhet holnap vagy holnapután is, mert a megrekedt tragédia be-, fejezését a regény- I ben szereplő em- • berek Jelleméből || szűrtem le. Lélekelemző regénynek tartom, melyben egyes emberek — idősebbek, fiatalok — lelkivilágát kutatom, vizsgálom. A regényben sok a fájdalom, elkeseredés és csalódás, sok a „sebhely", melyeket a fasiszta korszak dühöngő végnapjai, majd a személyi kultusz időszaka ejtett az ember lelkén. Az emberek ki-ki q maga módján élték át mind a két korszakot s a lelki világukban a szenvedés mély nyomot hagyott. A regény szereplői rájönnek, nemcsak QQGBSra az igazságtalanság fáj, de fáj az igazság felismerése is! A regényben sok a szerelem és szeretkezés, mely a szépség mellett fájdalmat is szül... Azelőtt sokat írtam boldog emberekről, azt akartam, hogy mindenki boldog legyen. Az ilyen írás a boldogtalanokon nem segített. Erre, akkor döbben rá igazán az író, amikor maga ls beleesik a kátyúba, s látja, mennyien vannak, akiknek boldogságát mások könyörtelen hidegséggel sárba tiporták. Ezek a boldogtalan emberek vágyódnak leginkább a Jó, tiszta és nyugodt élet után! 2

Nem jó tervekről beszélni, • amikor a fiatalos munkabírást ímegtörte a betegség s az ember nagyon érzi, gyorsan repülnek az évek. A legközelebbi terveimről talán ennyit: Befejezni: — a több mint egy éve elkezdett Parázstánc című regényemet, melynek cselekménye a negyvenes évek első felében játszódik Alsóvárosban, a Határváros történetének színhelyén; — Igaz történetek kommunistákról — a pártalapltástól napjainkig. Megírni: — Meztelen emberek című elbeszélés-kötetet; — pszichológiai-bűnügyi regényt. Megszerettem A szemtanúban szereplő „sebhelyes" Krlvos nyomozó hadnagyot, aki a közelmúlt eseményein okulva szenvedélyesen védi az ember igazát. Amikor A szemtanúban befejezi a nyomozást, annak az örömének ad kifejezést, „Jobb lenne, ha nélkülözni tudnának bennünket..." A kapitánya erre ezt feleli: „Nem olyanok az emberek, nem szerzik meg neked ezt az örömet..." A tervezett elbeszélés-kötetben és a regényben az emberi rosszat akarom ostorozni, hogy segítsek másokon, és fájdalmam „kiöntésével" próbáljam magam visszaverekedni a boldog emberek köz^... ZALA JÓZSEF készülök el. 1

Elsősorban egy, a gyermekek• nek szánt verseskötet összeállításán dolgozom. A válogatással április végére Ezenkívül gyűjtögetem újabb verseimet, amelyek megítélésem sze rint felfelé ívelő Irányzatot követnek. Az elmúlt évben- sok volt a vita, szinte „vita a vitáért" akció zajlott le. Az alkotás szava gyérebben hangzott. Kell a vita, szükség van a Jószándékú irányításra, figyelmeztetésre, de ezentúl és elsősorban az alkotás lehet a mérvadó, -r) A nemrégiben lezárult „többlaki" életem kicsit ahhoz a sakkozóhoz tett hasonlóvá, aki szinte állandóan Időzavarban szenved. Szerencsésen megváltozott életkörülményeim ezentúl remélhetőleg több lehetőséget és főleg időt biztosítanak az újabb, alaposabb alkotáshoz. Ezentúl is hű kívánok maradni a költészethez, de egy-egy karcolat, elbeszélés, novella, riport erejéig elbarangolok a próza berkeibe ís. A mércét magasabbra állítottam és úgy érzem, hogy elrugaszkodó erőben, szívós kitartásban nincs és nem lesz hiány. Sikerült a bemutatkozás A CSEMADOK bodrogszerdahelyi szervezetének új vezetősége Deák József elnökkel az élen elhatározta, hogy fellendítik falujuk kulturális életét. Munkájuknak első eredményei már meg is mutatkoztak. Szombathy László vezetésével megalakult a szervezet mellett működő női énekkar. Megalakításában nagy segítséget nyújtott a Vöröskereszt és a Nőszövetség helyi szervezete. A mintegy 30 tagból álló énnekkar az elmúlt napokban mutatkozott be. A zsúfolásig megtelt nézőtér lelkesedéssel fogadta az énekkar műsorában elhangzott nép- és műdalokat. Az énekkar műsorát tréfás monológok, vidám jelenetek és szavalatok egészítették ki. Meg kell dicsérnünk az énekkar összes tagját, mert fáradságot nem Ismerve, aránylag rövid Idő alatt mintegy tíz dalt tanultak be. Nagy József, Bodrogszerdahely C] SZÖ 8 * 1964. március 7,