Új Szó, 1964. március (17. évfolyam, 61-90.szám)

1964-03-21 / 81. szám, szombat

(M ' <? "2 šl ÚJ lakóhelyén találtam. Vékony deszkafallal két odúra osztott nyomorúságos kis bódéban lakott. Fejem a plafonba ütközött, és ha anyám reggel kibújt az ágyból, nekem ls tüstént fel kellett kelnem a szalmazsákról, hogy mozdulni tudjon. Reggeltől estig munka után szaladgáltam, de mikor ez hiábavaló hajszának bizonyult, felváltottam anyámat az ágyon. Ügyvéd úr, Inkább éhen haltam volna, minthogy monogramhímzéssel tartassam el magam. Anyám addig kért, futkosott, könyörgött amíg végre munkát szerzett nekem. Micsoda öröm voltl Egy nyomdában kaptam állást, mint segédmunkás. Anyám éjjel-nappal varrt, hogy az otthoni ócskaságokból összetoldjon-foldjon egy elfogadható öltönyt, mert jő helyre kerültem, a helytartósági nyomdába jutottam alkalmazáshoz. Ogy éreztem magam, mint egy hivatalnok. Életemben először kaptam rögzített bért, először dolgoztam megszabott munkaidőben, Reggel ötkor begyalogoltam Prágába, kilenckor hazamentem, délben újra munkába álltam, dolgoztam ötig, és este megint nyolctól éjfélig. Ogy osztották be a munkaidőmet, ahogy a munka menete megkívánta a nyomdában, ahol több újságot nyomtak. Három részre osztva kilenc órám jutott alvásra és pihenésre., Első Időben úgy aludtam, mint akit agyonvágtak. Tudja, hogy van az, nagyon igyekeztem, hogy a nyomdában megkedveljenek, hát hajszoltam magam. Kell, hogy apróra elmondjak mindent, különben nem ítélhetné meg helyesen azt, amit elkövettem. A másik kuckóban, a vékony deszkafal mögött, amely nem titkolt el semmit, egy vak koldusasszony lakott fogadott lányával. A tlzennégyéves fruska, aki maga is kolduskenyéren élt, egyszer csatlakozott hozzá és azóta együtt maradtak, ö vezeti az anyókát, ha koldulni jár. A szegény világtalan nem tudta, hogy valójában két lényt fogadott be magához. A rozoga fekhelyen, ahol az öregasszony együtt aludt a fiatalkorú anyával, egy napon aztán minden Idegen segítség nélkül megszületett a gyerek. T

alán azért nem fejlődött. A vékony válaszfalon ét hallottam az újszülött nyöszörgését. Sajnáltam a gyereket és sajnáltam a szerencsétlen lányt is. Néha vettem. Dörömböltem a falon. A lány aludt, mint a bunda. Az öregasszony dajkálta, csitította a gyereket, de egy idő múlva újra kezdődött a tűrhetetlen vinnyogás. Nyugtalanul hánykolódtam, nem tudtam elaludni. Másnap a fáradságtól zsibbandtan mentem dolgozni, és a gépek egyhangú zakatolásában munka közben elnyomott az álom. Szemem égett, fejem tompán zúgott. A nappali munkaszünetben kérésemre a lány elvitte hazulról a gyereket. A beállott csöndben végre lecsukódott a szemem. Nyugtalan, mindig újra megszakadó álomba merültem, kimerült agyamban a nyomdal gépek zúgása visszhangzott a legképtelenebb változatokban: mérges légy keringett körülöttem bőszítő zsongással, motoros kocsi közeledett fenyegetőn, vagy emelődaru nyújtotta felém hatalmas karját, hogy leszakítsa a kezem. Az ilyen álmok után hangos kiáltással felriadtam, szívem vadul dobogott, csaknem szétpattantotta a mellem. Már nem hordtam a gyereknek sem tejet, sem piskótát, Gyűlölni kezdtem. Elköltözni nem tudtunk — nem volt pénzünk lakbérre. Kis nyomortanyánk olyan olcsó volt, hogy olcsóbb szállást nem találtunk volna a környéken, a városszélre pedig nem mehettünk, a belváros így is messze volt, háromszor oda ős háromszor vissza épp elég nagy utat tettem meg naponta, anyám roskatag, öreg lába se bírta már a járást. Titokban persze gondoltam új lakásra, attpl a naptól kezdve gondoltam rá, mióta csak álláshoz jutottam, örültem, hogy idővel mégis csak képesek leszünk nagyobb bért fizetni, és édesanyám legalább öreg napjaira emberhez méltó lakásba kerül. M

ár nem kaptattam fel királyi gőggel a várhoz. Gyakran átkozódtam. Védő úr, nincs bennem gyűlölet annyi se, mint a körmöm feketéje, de most elátkoztam az utamba kerülő lakatlan palotákat. Elátkoztam új-világi odúnkat, elátkoztam a pölyást, aki kiűzött az otthonomból. A kialvatlanság ernyedt, fájdalmas tompultságában minden haragomat a gyerek fejére záporoztam. Felzaklatott képzeletemben a gyerekarc fogatlan, ordító szájjá változott. A csecsemő sírt és sírt és sírt. Hol gyülemlett fel ennyi lárma keshedt, kis mellében! Fáradhatatlanul ismételte panaszának elnyújtott, vinynyogó hangját. Már ismertem sírása minden árnyalatát. Ha teli tüdőből rázendített minden hang az agyamat hasogatta ... a fogamat csikorgattam kínomban. Ha kibömbűlte magét és rekedt mekegéssel nyafogni kezdett, megpróbáltam gyorsan elaludni. De alighogy érzékeim eltompultak, nyöszörgése rákötötte magát tudatom tünedező szálának másik végére, a madzag durva kötéllé vastagodott, amelynek csomója végül ls fejbe kőlintott és felébresztett. Fél óra múlva munkába Indultam. A művezető szunyókálva talált a nyomdában. Szigorúan rám szólt és szavaiból kiéreztem, hogy éjszakai kocsmázással gyanúsít. A fiatal szedők nemegyszer löktek oldalba, hogy felköltsenek, még mielőtt fejemre zúdul a második szidás. Nem hittek nekem. Kinevettek és dajkamesének tartották az egész történetet. Tomboltam dühömben. Annyira elvakított a harag, hogy a pólyásban már nem is láttam embert. Legszívesebben szétroppantottam volna puha kis koponyáját, hogy örökre elnémítsam. A tágranyílt, ordító száj éjjelnappal kísértett. Elhallgattatni! Micsoda megkönnyebbülés volna? Nemcsak nekem, hanem a lánynak és az ^regasszonynak is. Soha sem láttam náluk a szeretet vagy gyöngédség megnyilatkozását, mindig kiabáltak rá és nagyon hanyagul gondozták. Tehetetlenségemben ökölbe szorult a kezem. Néha elhatároztam, hogy az akarat erejét hivoin segítségül. Igyekeztem elhitetni magammal, hogy nem ís hallom már a gyereksírást, hozzászoktam, mint az ablak alatt csörömpölő villamos zajához. Ébren feküdtem egész éjjel, mégis pihenni próbáltam és reggel úgy keltem fel, mintha aludtam volna. Egy hét múlva őrjöngő düh hatalmasodott el rajtam. Dörömböltem a falon, bottal és mindennel, ami csak a kezem ügyébe került, átkozódtam és fenyegetőztem, míg a lány végül is rémülten felkapta a gyereket és elmenekült hazulról, A ház elcsöndesedett. Szememet azonnal lezárta az álom. Aludtam, amíg vissza nem tértek, lázasan, hajszoltan aludtam, a párnába fúrt arccal. A macskánk megbújt mellettem és a lábamat melegítette. A nyugalom percei még jobban megerősítették gyűlöletemet a kis szörnyeteg Iránt. Mielőtt a tettem elkövettem, doktor úr, tlzennégynapos embertelen erőfeszítés állt a hátam mögött. Ogy jártam-keltem, mint az árnyék. Szemem gyulladt volt, szemlátomást fogytam. A művezető alva talált a sztereotípiában és felmondással fenyegetett. Elkövetkezett a tett éjszakája. E

sett. Este jeges sárban mentem haza. Kialvatlanságomban részegen támolyogtam, jártomban aludtam. Mikor hazaértem, a gyerek sírt. Altatót vettem be. Az sem használt. Csak annyit értem el vele, hogy eltompult öntudattal figyeltem magam. A gyerek egész éjszaka bömbölt. Éreztem, hogy tehetetlen dühöm alattomos bosszúvággyá fajul. Reggel egy bögre tejet adtam a lánynak, úgy mint valaha régen. Előzőleg porrá tört üveget szórtam a tejbe. Kinevetne, ha azt mondanám, hogy nem tudtam, mit teszek. Ügyefogyott mentség volna. Persze, hogy tudtam. Hogy is fejezzem ki magam:nem akartam embert ölni, csak el akartam hallgattatni egy szörnyeteget, aki embertelenül kínzott. Megtettem a magamét és elégedetten elmentem hazulról, mint aki ügyesen felállította az egérfogót. Reggel elájultam a nyomdában. Erőm végére értem. Akarja tudni, hogy derült kl a dolog. A lány felforralta a tejet és kitette a küszöbre, hogy kihűljön. A macskánk felhabzsolta, még mielőtt a lány érte ment. A barna kőedény alján üvegpor csillogott. A lány ós az öregasszony, akik soha nem szerették és gondatlanságukkal amúgyls megölték a gyereket, mert három napra rá meghalt, anélkül, hogy a tejből egy kortyot is ivott volna, olyan ribilliót csaptak, mintha mindhármukat meg akartam volna gyilkolni. Az eset szegény édesanyámat sújtotta a legfájdalmasabban. Nem tudott semmiről és elutasította a vádat annak ellenére, hogy bögrénk alján látta a fénylő szemcséket. Az üvegdarabot egyébként olyan gyatrán törtem meg, hogy a macskának sem történt tőle semmi baja. Mikor megjöttem a munkából, új-világi szomszédaim vallatóra fogtak és nagy hűhóval elvittek a rendőrségre. Megbilincselt kézzel vezettek el, mint egy gyilkost, de minél jobban távolodtam a háztól, ahol a gyerek éjjel-nappal bömbölt, mint akit nyársra húznak, annál nagyobb elégedettség ömlött el bennem: most végre kialszom magam! Ez volt egyetlen gondolatom. Nem érzem magam bűnösnek. Arait tettem, muszájból tettem. Szenvedtem és kerestem a megoldást. Hiszen kezdetben szerettem a gyereket. Ki késztetett önvédelemre. Kl vezette a kezemet? Mondja kicsoda: a rossz szellem? Nem vagyok gonosztevő. De körülöttem valaki rosszul gazdálkodik. A világ és a törvény csak a bűnömet látja. Tettem indítóokát nem látják. A büntetést úgysem kerülöm el, mert tudom: nem lett volna szabad megtennem. De az anyám ... Ügyvéd úri Ha el tudná érni, hogy felmentsenek, nagyon kérem rá! Az ügyvéd némán nézte a fiatal férfi szelíd, gondterhes arcát. A vizsgálati fogoly nem olvasott védője gondolataiban. — Jó. Megteszem, ami módomban áll — mondta az ügyvéd hűvösen. — A bíróság előtt feleljen a kérdésekre, éspedig az igazsághoz hűen. Különben hallgasson. Ä

kulcs újra megcsikordult a zárban, a léptek zaja elhalt a hosszú folyosón. A fogoly vlszszatért a szoba sarkába, ahol megtámaszkodhatott, mert a priccsre csak este fekbetett le. Lehúnyta szemét. A rácsos ablak mögött az eső suhogva hullt a végtelenségbe. A csöndes cellában szétterült az álom. Havas Márta fordítása. Ä

börtöncella frissen meszelt falai fehéren világítanak. Fenn a magasban vágtak ablaknyílást, jóformán a mennyezet alatt, de a vasrácson ét azért látni, hogy csöndes, egyenletes suhogással esik. Tenyerébe temetett arccal egy férfi kuporog a sarokban. Sípoló hang szűrődik ki összeszorított ajkán, átfurakodik az ujjai között, enyhén borzolja a csöndet és lassan horkolássá mélyül. A hang egyre szabadabb: így lélegzik a pihenő favágó, vagy a szökevény, aki hosszú futás után végre biztonságba ért. A fogoly inkább szökevény lehet. A kiállott izgalo/n után a túlfeszített lélek akkor is dolgozik, ha a kimerült testet rabul ejti az álom. Az alvó férfi megrándul. Talán tulajdon horkolása riasztotta fel, mert talpra ugrott, álomittas szemmel, értetlenül nézett körül és tüstént visszakuporodott a sarokba. Keze néhányszor végigsiklott a vállára vetett durva pokrócon. Ha álomképeket lát, bizonyára puha ágyneműről vagy élő bajtárs meleg közelségéről álmodik. Alszik. Alszik és nem hallja, hogy az ajtóban csikordul a kulcs, nyomban rá egy hang töri meg a csöndet: , — Parancsoljon doktor úri Kimért léptekkel egy férfi lép a cellába, hunyorogva néz körül, mert szemüvegét befutotta a pára. Nem veszi észre a pokrócba burkolt foglyot. Kérdő arccal fordul a fogolyházfelügyelőhöz. — Ott a sarokban, doktor úri — Az őr zajosan csörgeti a kulcsait, hogy felébressze az alvó férfit. — Alszik. Mióta itt van a fogházban, folyton csak alszik. A Jövevény hűvösen nézi a szögletben gubbasztó férfialakot, egy lépést tesz felé, de aztán meggondolja magát és Int a börtönőrnek: — Keltse fel. — Hé, Petrovský, keljen feli Itt az ügyvéd úr. Az idegen kéz érintésére a fogoly felugrik és haptákba vágja magát. A jövevény elmormolja a gyakran Ismételt, betanult mondatot:, — Doktor Melichár, védő. Én képviselem magát. Mondjon el mindent, lehetőleg röviden, semmit se hallgasson el és semmit se tegyen hozzá. A neve... — Ján Petrovský, segédmunkás. — Hallgatom. Édes álom elnehezíti Petrovský szemhéját. Nehezen nyomja el ásítását, nyújtózkodik, hogy kiegyenesítse zsibbadt tagjait. A védő elkomorodik. Petrovský sietve bocsánatot kér és igyekszik tiszteletteljesen viselkedni. — Ott születtem, kérem, ahol a dolog törtónt: a szegénysoron. A királyi vár mögött megbújó házikók valójában még a Hradčanyhoz tartoznak, azt a részt mégis Oj-világnak nevezik. Üj-világ, de ócska viskók, doktor úr, omladozó kullpintyók. Egy szoba sem olyan tágas, mint ez a cella itt. Ott laknak a prágai koldusok, verklisek és a nagyon szegény özvegyek. Az én anyám is nagyon szegény özvegy. Mióta csak az eszemet tudom, ott üldögél a tenyérnyi ablak mellett ós monogramot hímez. Még ma ls ezt csinálja.,, pedig hetven esztendő A csendek" és sóhajok ritmusa ez a dráma s a felőrlő zokogások pótolják de egyben harsogják is a sok-sok család tragédiáját, amely a paraszti konokság és önzés féktelen és sivár Individualizmusában gyökerezik valahol még napjainkban is. A kérdés csupán, hogy az ember, akinek önmaga feletti ítélkezését ma már elvárja a társadalom, tudatosítja-e mindezt és képes lesz-e a Gaálcsalád tévelygéseiből olyan erkölcsi tőkét kovácsolni önmaga számára, amely iránytűje lehet boldogabb jövőjének. — „Haza megyek!... Ha szíjat hasít is János a hátamból, akkor is haza megyek!... Nem bánom, ha kigúnyol vagy kinevet ls a falu, nem bánom, ha soha jó szót nem kapok Jánostól... haza megyek... haza a fiamhoz... I" — ez az elzokogott vallomás zárja le Lovicsek Béla drámájának utolsó jelenetét. S a felzaklatott életű csillagszemű asszony az életigenlés erejével csomagolni kezd, hogy visszatérjen családjához, szeretett falujába, ahol új életet kezdhet, de most már szilárd erkölcsi alapokon. Április 24-én lesz a Csillagszemű asszony ősbemutatója a komáromi színházban. Minden jel arra mutat, hogy az író, dramaturg, rendező együttműködése meghozza a várt eredményt és Lovicsek Béla írói pályafutásának új sikert biztosít. A címszerepet Ferenczt Anna játszsza. Szerepel még Síposs Jenő, Bugár Béla, Kovács József, Bottka Zsuzsa, Palotás Gabriella, Sípos Ernő, Lelkes Fúlta és Takáts Emőd. Rendező Konrád József. —szem— nyomja a vállát. De keresete sosem volt elég két embernek. Még Iskolás fiú voltam, amikor az újvilági kőművesek magukkal vittek az építkezésre és megtanítottak téglát adogatni. Megmaradtam ennél a foglalkozásnál. Valamicskével mégiscsak hozzájárulhattam a megélhetéshez. De aztán három évre bevonultam, és anyámnak közben a csöpp lakásból is ki kellett költözködnie, mert nem tudta fizetni a bért. Mikor hazajöttem a katonaságtól, anyámat már együtt üldögéltem velük a ház előtt a küszöbön. Lesújtó látvány volt. Hébe-hóba vettem nekik egy kis tejet, a kicsinek néha piskótát vittem. Csenevész, beteges gyerek volt. A szegényembert a sors keze már a bölcsőtől üldözi. A gyerek egyre többet sírt. Eleinte tréfásan szidtam. Kopogtam a válaszfalon és átkiáltottam: hallgass már, te bőgőmasina! Kis penészvirág volt, de a hangja csak úgy hasított! Éjjel-nappal sírt. Honnan vett annyi erőt? Éjjelenként mér nem neľ Ősbemutatóra készülnek A

Magyar Területi Színház soron következő újdonsága a Cstlagszemü asszony lesz. Pontosabban a Gaál-család életének egy érdekes szakaszát látjuk az azonos című regényben rögzített mondanivaló alapján. Színdarabról van szó, nem pe dig dramatizált regényről. Lovicsek Béla sejtető megoldásokkal dolgozik A végletes helyzeteket nem engedi sikamlóssá változni. Tudatosan vigyáz, hogy mondanivalójában a vlsszafojtottság és a fájdalmas fel Ismerés kerüljön a felszínre. Drámai képlete egyszerű. Cselekményvezetáse nem különcködő. Négy figura alkotja lényegében a drámát, amelynek mondanivalója Lovicsek sajátos stílusával és beszéltetési módjával teremti meg azt a mélyreható felismerést, amely a közönség értelmezésében is kell hogy jelen legyen. A dráma a tudati szférákban játszódik le s azt a megrázó kettősséget teszi érthetővé, amely a jobbra és a nemesebbre törő Indulatok és az eltorzított megvalósulás között áll fenn; amely a szép szándékokból legtöbbször otrombaságokat fakaszt. tii SZÖ 6 * 1964. március 22.