Új Szó, 1964. február (17. évfolyam, 32-60.szám)

1964-02-15 / 46. szám, szombat

KÖNYVEK KÖZÖTT A fülekpüspöki könyvtár munkája és gondjai E NAPOKBAN szomszéd községünkben, Fülekpüspökiben azzal a szándékkal jártam, hogy meglátogassam a községi népkönyvtárat, betekintést Nyerjek ügyes-bajos dolgaiba. Röviddel a községbe érkezésem után találkoztam a könyvtár vezetőjével, Varga Mártával. Beszélgetésünk során megtudtam, hogy munkájában olyan nehézségekbe ütközik, amelyeket képtelen saját erejéből leküzdeni. Ezért a könyvtár nem tud lépést tartani a fejlődéssel, ami bizony rányomja bélyegét a könyvtár működésére. De ne vágjunk a dolgok elébe. Kezdjük talán a tények felsorolását azzal, hogy Varga Márta 1960-ban vette át a könyvtár vezetését. Ebben az Időben a könyvtár még a kultúrháznak berendezett alkalmi épület egyik helyiségében volt elhelyezve. Itt azonban meg kell jegyezni, hogy a helyiséget raktárnak is használták. A könyvszekrények mellett voltak a színpadi kellékek, valamint a színjátszáshoz szükséges egyéb holmik is. A könyvtár tehát inkább egy lomtárhoz hasonlított. Varga Márta e mostoha helyzettel természetesen sehogy sem tudott megbarátkozni. Kitartóan addig járt az illetékesekhez, amíg az Ide nem tartozó különféle tárgyakat, bolmikat végre eltávolították a könyvtárból. Ezzel aztán lehetőség nyílt arra, hogy a kis helyiséget rendbe tegyék és a könyvek meghitt hajlékává alakítsák át. VARGA MARTA szerint a könyvállomány igen szegény volt, amikor a könyvtár vezetésével megbízták. Mindössze 300 könyv állott az olvasók rendelkezésére. A rendszeres könyvvásárlások következtében azonban a könyvállomány gyarapodni kezdett. A falu polgárai pedig — főleg a fiatalok — egyre meghittebb barátságot kötöttek a könyvekkel. Különösen a hosszú téli estéken érezte itt jól magát az ifjúság. Egyesek olvasással, mások a különféle könyvekről tartott vitákkal töltötték szabad estéiket. A jől fűtött helyiségekben később egy televíziókészüléket helyeztek el, ez még jobban vonzotta az embereket. A könyvtár ebben az időszakban a legszebb és legforgalmasabb hónapjait élte. A községben sokaknak második otthonává vált. Sajnos, ez a kívánatos helyzet csak átmeneti állapotnak bizonyult. Hogy miért?... Mert egyeseknek a kultúrház terme egyszerre szűknek bizonyult. Azt állították hogy nem felel meg a táncmulatságok számára. A terem megnagyobbítása érdekében került aztán sor arra a nem éppen egészséges elgondo, .si; >• Jurij Nyeprincev: 1941. NOVEMBERE. (Rézkarc, akvatinta, 1960). lásra, hogy a könyvtár és a terem közötti falat lebontsák. A két helyiséget egyesítették. A könyvtár azóta a kultúrház egyik sarkában gubbaszt és fagyos hideg veszi körül a könyveket. A kultúrházat nem fűtik, mert a kultúrház vezetőségének nem áll annyi pénz rendelkezésére, hogy ezt a nagy termet kifűtse. Ezért a televíziókészüléket is eltávolították. A dermesztő hidegben senkinek sem volt kedve a televíziós adásokat végignézni. A könyvtár is hasonló helyzetbe került. Hetente csak egyszer kölcsönöznek könyveket. A kölcsönzők amint átveszik a kiválasztott irodalmi művet, máris távoznak a hideg, barátságtalan helyiségből. Ezt a mostoha helyzetet az ifjúság érzi meg a legjobban. Az egész községben nincs olyan helyiség, ahol összejöhetne és ahol szórakozással tölthetné el a hosszú téli estéket. A KÖNYVÁLLOMÁNY ma már jóval nagyobb, mint 1960-ban volt. A két könyvszekrényben példás rendben, műfajok szerint osztályozva 746 könyv sorakozik egymás mellett. Ennek ellenére a „változás" óta alaposan megcsappant a könyvkölcsönzők száma. Mindössze 20—30 személy jár mostanában a könyvtárba könyvet kölcsönözni. Legtöbbet az ifjúság és az iskolásgyermekek olvasnak. De található köztük idősebb polgár is. Ilyen például a 74 esztendős Nosko Lajos bácsi, akiről a könyvtáros szeretettel és megbecsüléssel beszél. Rajta kívül nagy tisztelettel említi a 90 esztendős Molnár Lajos bácsit, ö a falu legidősebb embere. Noha megerőltető számára az olvasás, még ma ls szorgalmasan böngészi a könyveket és a jó könyvet a legjobb barátjának tartja. Űjra és újra átlapozgatja Solohov Csendes Don-ját és Tolsztoj Háború és béke című remekművét. A meséskönyveknek is nagy a keletjük. A nagymamák viszik, azokból olvassák fel unokáiknak a szép meséket. Persze, egy ilyen nagy községben több olvasó is lehetne. Hogy ez még sincs így, erről vajmi keveset tehet a könyvtáros. A helyzeten csakis egy megfelelő, külön könyvtári helyiség segítene. Olyan helyiség, amelyet ki lehet fűteni, s ahol az olvasó szívesen tartózkodna, ahol elolvasná a napilapokat és az irodalmi folyóiratokat. A könyvtár Ily módon újból. vonzóvá válna. Mindenki, aki oda betérne, megtalálná azt, amit egy könyvtártól joggal elvár. Ezenkívül nagyon üdvös lenne, ha a könyvtár újabb művekkel gazdagodna. Az új szépirodalmi művek Iránt nagy az érdeklődés. Sajnos, a jelenlegi könyvállomány nem képes kielégíteni a növekvő Igényeket. Az Ifjúsági regények terén sem kielégítő a helyzet. Kevés a verseskönyv is. Részben ez Is hozzájárul ahhoz, hogy kevés az olvasó a községben. FEMÉLJÜK, az illetékesek" odahatnak, hogy a könyvtár Fülekpüspökin is megfeleljen küldetésének, és hogy a jó könyv itt is hathatós eszköze lehessen az új, szocialista szellemű ember nevelésének. CSABA ZOLTÄN 150. éves a leningrádi könyvtár,amely ma Szaltikov—Scsetirin nevét viseli. A könyvtár az orosz kultúrakincsestára. Itt gyűjtötték össze a legértékesebb orosz irodalmi és sajtótermékeket a XVI. század második félőtől egészen napjainkig. Ebben a könyvtárban őrzik Voltaire könyvgyűjteményét is. A leningrádi könyvtár 77 országgal cseréli a könyvekat. (CTK — TASZSZ — felvétele) A színes csíkok „művészete ÁLL AZ EMBER a kiállítási teremben s nem akar hinni a szemének. Nem, ez nem lehet igaz, a híres washingtoni Corcoran Képtárban, a csodálatos, szinte felbecsülhetetlen értékű Rubens-, Goya-, Rembrandt-képek tőszomszédságában rendezték meg ezt a különös tárlatot. A teremmen hat hatalmas „kép" látható, ha egyáltalán „képeknek" lehet nevezni ezeket a műveket, hiszen ötön csak egymás melletti függőleges, egyen pedig vízszintes színes csíkok vannak, szinte mértani pontossággal, léniaegyenességgel kihúzva. Gene Davis-nak, a „csíkok művészének" tárlata ez a híres washingtoni képtárban. • Szemben a terem bejáratával mintegy hatvan függőleges csíkból álló alkotás alatt a „Piros csípő" felirat díszeleg. Nézem a képet s azon tűnő-, döm: vafon hol itt a csípő ebben a hatvan függőleges csíkban? A piros színt viszont hamar megtalálom, hiszen a „kép" két szélén levő 3—3 sárga és 2—2 kék, mintegy tízcentis csík kivételével a többi váltakozva piros és narancssárga. Tovább lépek a „Fekete pulzus" című „kompozícióhoz". Ez ugyanolyan, mint a csípő, azzal a különbséggel, hogy a szürke és fekete csíkok vannak rafta több-, ségben, a két szélén pedig zöldek, pirosak, narancssárgák és rózsaszí-, nűek. A következő nem más, legalábbis a felirat tanúsága szerint, mint egy neves dzsesszművész megszemélyesítése. Csak annyiban különbözik a többitől, hogy a csíkok színe valamivel élénkebb, világosabb. S a „Vihar-, felhők" és a „Kék ütés" című is ugyanolyan függőleges csíkokból áll, mint a többi, legfeljebb a színek elrendezése változik. S végül az egyetlen, vízszintes csíkokat tartalmazó „mű" az „Ellenpont", Ez aztán a művészet! A mester, Gene Davis szerint legalábbis az, sőt szerinte a csíkfestésé a jövő! „Nekem a csíkok ugyanazt jelentik — mondotta —, mint századokon át a régi mestereknek az emberi fej. Ök az emberi fejet kiindulópontnak tekintettték, amely köré építik a kompozíciót és felrakják a színeket. Én a csíkokat használom erre..." „Milyen meggondolásból rendezte meg a Corcoran Képtár vezetősége ezt a furcsa kiállítást?" — teszem fel a kérdést Msr. Wallnak, a képtár igazgatósági tagjának. Csodálkozva néz rám: „De hiszen ez modern művészet, uram!" — válaszolja. „Csak nem akarja azt mondani, hogy igazi művészetnek ismerik el ezeket a csíko-. kat?" „De még mennyire, hogy eU ismerjük — hangzik Mrs. Wall vála•> sza. — Gene Davis 1953-ban és 1957-. ben díjakat nyert műveivel a 8. és 12, területi kiállításon. 1955-ben megkap-. ta a Washingtoni Művész Szövetség kiállításának díját. Sok egyetemen mutatták be munkáit, s most pedig képeit e kiállítás után országos köri útra viszik." SZERENCSÉRE A HlRES KÉPTÁR látogatóinak — úgy látszik — egész-, ségesebb az ízlésük, mert nem sok figyelemre méltatják a „csíkok festőjének" alkotásait. A kis termen egyszerűen átsietnek s futó pillantást is alig vetnek a kiállított színes csU kokra. De nemcsak ők „teszik a helyére" Gene Davis munkásságát. AmU kor az alkalmazottól, aki a levelezői lap-reprodukciókat árusítja a múzeum képeiről, megkérdeztem, nem kap-, hatok-e levelezőlapot Gene Davis, csíkfestményeiről, méltatlankodva vá-. laszolt: „Csak nem gondolja, uram?, Rembrandtot, Goyát, Rubenset kap-1 hat. De minek csinálna valaki Gene Davis csíkjairól reprodukciókat? Kü-. lönben is az egész kiállítási anyag néhány nap múlva már kikerül a te-, rémből." S ezt olyan megelégedéssel mondta, hogy többet jelentett min-, den kommentárnál... ÁRKUS ISTVÁN ELBESZÉLÉS TELE HÓVAL (Folytatás a 8. oldalról) tátott a régimódi fotelra, melyet egy további kockás takaróval terveztem korszerűsíteni. Abban a fotelban, a korszerűsítettben ültem elképzeléseimben, a gramofon játszott, ő mellettem ült a szőnyegen és valamit mesélt az amplitúdókról, vagy technikáról, vagy dzsesszről, vagy más kedvelt témájáról, a tűz pattogott, a jázmíntea Illata, mint költészetem refrénje szállt, és... — Gyere, ülj Ide! — kért, a hangja egy picit rekedten csengett. — Ott nem férnénk el mind a ketten. Tudod, hogy kövér vagyok. Átült az én gyönyörű takarómra, és hirtelen vadul, mint mikor valaki vízbe akar ugrani, hogy megmentsen egy fuldoklót, ledobta a kabátját és a zakóját. — Gyere Ide. — Nem, nem, — nyafogtam és kelletlenül, nehézkesen, minden szekszepll nélkül odakacsáztam hozzá. Láttam, hogy nincs kitérő. Ogy jött a hóban, mint a szélvihar, hogy az utálatos téli hónapok után, a kávéházi, színházi és szűkmarkú utcai találkozások után végre együtt lehessünk. És nem értené meg, ha most mesélni kezdenék neki a isSk szvetterről, a kölnivízről és Haydn-vonósnégyeséről. — Adok valamit enni, jó? — ígértem bágyadtan. — Nagyszerű gulyáslevesem van. Komolyan. — Gyere ide! — Vagy tepertőt kenyérrel. Elég durván elkapta a kezem. — Hogyan engedhetett be az az utálatos kutya — motyogtam, de ez már kapituláció volt. M

ég a szerelemnek ls szüksége van szerencsecsillagra. Fölöttünk pedig ezen az estén csupán egy pepírlamplon világított. A vágy érzékeny kardiogrammját összebogozta az én csalódásom, az ő vadsága és zavara, plusz az olyan élőlények szorongása, amelyek kimászva a csigaházból, félnek a sérülésektől. — Ne haragudj, — mondta végül. Felém fordult, az arca szörnyen lehangolt volt. — Másképp képzeltem el az egészet — tört ki belőlem, és újból a lyukas slnadrágra, a gyermekeukrászdai tortára gondoltam. — Tudom! — kínos mosoly rekedt meg a szája körül. Én azonban, mint aki nem lát, az elveszett ábrándképeket hajszoltam. Szép akartam lenni, s vermuthot kellett volna Innunk és a tűzön zubogni kellett volna a teának. Semmit sem mondtam ki ebből hangosan, mint mindig most is féltem az érzelgősségtől. így hallgattunk tehát, egymás mellett, szűkkeblűségünkbe zárkózva, képtelenek arra, hogy közelebb jussunk egymáshoz. Fázni kezdtünk. Azután a takaróra huppant valami. Megijedtünk, de csak a kandúr volt. Zavartalanul keresztül-kasul járt a testünkön, karmai könnyű nyomokat hagytak a bőrünkön. Alaposan ránknézett, mintha jól emlékezetébe akart volna vésni bennünket, hogy feljelenthessen az erkölcsrendészetnél. A feszültség engedett bennem, újból tudtam nevetni, ő azonban tökéletesen lehangolt maradt. Mint általában a férfiak, mindenáron imponálni akart, és ez a csodálat Iránti nevetséges, buta vágy vérig marta. Hűvös volt és közömbös, mintha nem feküdnénk egymás mellett a legédesebb közelségben, hanem csak valami rejtélyes hivatalos kötelességet teljesítve. — Megyek — mondta szárazon és már rám sem nézett. — Várj egy kicsit — kérleltem — Maradj itt egy cseppet. Hallod?! A kunyhó körül a szél szaladgált, és a kutya. — Biztosan havazik. — Hm — mondta. Csak ekkor Jutott eszembe, hogy tudat alatt, a lelke mélyén engem vádol a kellemetlen estéért. — Ne bolondozz — mondtam gyöngéden. Már nem szégyeltem magam, hajlandó lettem volna babusgatni, kibékíteni, de az én barátom, ez a puha tengeri lény visszabújt csigaházába és átadta magát a keserű önklnzásnak. Felém olyan ifjú közömbös arcát mutatta, akit semmi sem sebezhet meg. Mennyi szenvedésünkbe kerülnek a pózok. — Nem fogom kérlelni, — makacskodtam egy ostoba belső hang sugallatára. Vidámságot erőltetve mondtam: — Nem tartóztatlak. Ogy ls sok még a tennivalóm. Reggel pedig korán kell kelnem, munkába megyek, — és meggyőzően ásítottam. 1-^-ikísértem a házikó elé. A tető IS alatt fel lehetett gyújtani egy -*-\égőt, amely az egész kertet bevilágította. Ott álltunk egymással szemben az ezüst szigeten. Sűrűn, nagy pelyhekben havazott. Odaszaladt a kutya, szűkölt és felugrált ránk, az ezüst körön túl pedig az erdő és a sötétség sóhajtozott. Rettenetesen szép volt. Egy percig meghökkenten álltunk, a hópelyhek befedték hajunkat, vállunkat és hideg csókkal megérintették ajkunkat. Ez volt az utolsó lehetőségünk. — Vili, — mondtam én és ő azt mondta: — Hát szevasz, aludj jől! — Szerbusz. Te is! Szaladt lefelé a besüppedt Járdán. A kutya rohant utána, barátságosan búcsúzott. A kiskapu becsapódott. Még egy pillanatig ott álltam az ezüstös szigeten, a hőfergetegben. Azután gondosan bezártam mindent és a tető alatt eloltottam az égőt. A szél a sötétben még hangosabban süvített. Raktam a tűzre és leültem. A kandúr nyávogott egyet, az ő székét foglaltam el. — Mész innen, te gazember, — zavartam el. Néztem, ahogyan a tűz lassan, csaknem észrevétlenül bekerített egy széndarabot. Hogyan keríti hatalmába, és a kemény kőzet, mire észhez tér, már lángol, feltárja belsejét, s vörös szikrákra omlik szét. Valahogy elment a kedvein a takarítástól. Ittam egy kis tejet, és keserű utóízzel a számban lefeküdtem. Sokáig hánykolódtam, lassan erőt vett rajtam a félelem. Láttam a kunyhó mögötti tölgyeket, a kopár dombot és hallottam a hóba fulladó hangokat. A padláson megreccsent valami, a ház tele volt sejtelmes zörejekkel, mozgással, léptekkel, összehúztam magam, visszatartottam a lélegzetem Is. Lehet, hogy rablók Jönnek, és senki sem segít rajtam. Egy pillanatra viszszavágytam a szobát, amely lánytestvéreim lélegzésével volt tele. De csak egy pillanatra. Eszembe jutott a reggeli kiabálás, anyu mindennapos szavai: — Felkelni! KI az ágyból! — és az én álmodozásba menekülésem, — a mai nap elképzelése, a gyakori ábrándozástól szinte megkopott. Tulajdonképpen nem sok valósult meg terveimből. Az utálatos taxisofőr igazán nem szerepelt az álomban. A Jeges út, az erdei ösvény, az esés sem volna benne, amitől még mindig fájt a hátam, és Vili sem, — ne haragudj, — még Vili is fájt. Ojból láttam a hóban a felém vonuló kandúr büszkén kunkorodó farkát és a szánkós gyerek csorba fogait. Ha úgy vesszük, nem is volt olyan rossz ez a mai nap. Ha úgy vesszük, egészen rendes nap volt. A szobájjan két sárga szem mászott, szőrös gombolyag ugrott a mellemre és egyet nyávogott. — Mi van, barátom? Kisasszonynyal akarsz hálni? Illik ez? Mars, egeret fogni! Kidoblak a fagyra, meglátodl — szidtam és simogattam selymes macska fejét, magamhoz szorítottam, torkomat értelmetlen sírás fojtogatta, és a szememből sűrűn peregtek párnámra a könnyek. — Kedvesem, kedvesem! — suttogtam neki. Majd később: — Te kandúr, tele lesz az ágyam bolhával! — és még: — Együtt fogunk itt szépen gazdálkodni. Te majd vigyázol rám, én meg hordok neked tejet és szalámit, dolgozni fogok, azután tanulni is, olvasni fogok és főzni, és rajzolni, téged is lerajzollak, gyönyörű lesz. A kandúr tűrte, hogy simogassam, — Jó barátok leszünk. Sohasem fogunk veszekedni, nem fogok rád kiabálni, és te sem szidsz majd engem fölöslegesen. Együtt Járjuk majd az erdőt és a születésnapodra veszek neked egy fehér egeret. H

agyta, hogy öleljem és beszéljek hozzá, s én abban a percben teljesen megfeledkeztem róla, hogy tulajdonképpen a hímneműek függetlenségének híve. A kunyhó körül csikorgott a fagy, a tölgyek sejtelmesen panaszkodtak, de már nem féltem. A kandúr ott volt mellettem, és a falon túl a kutya szaladgált. Időnként vakkantott egyetkettőt, morgása ott úszott a hófúvás felett, és tudtára adta minden rosszindulatnak, hogy többen vagyunk, és nem hagyjuk magunkat. Belerévedtem a kékes sötétbe, amelyben fehér madarak repdestek. — Álmodj szépet — kívántam ma^ gamnak. — Mert amit az ember először álmodik, az beteljesül! Kint egyre sűrűbben hullt a hő. Fordította: SKALINA KATALIrJ (JJ SZÖ 10 * 1964. február 2".