Új Szó, 1964. január (17. évfolyam, 1-31.szám)

1964-01-30 / 30. szám, csütörtök

AHOJ, PEPlK! Egy sem lesz elveszett ember » z ebédlőben állunk, melynek három üvegfalán nyalábokban ömlik be a fény. A legkisebb morzsa, egy árva porszem sem bújhat el előle. Ragyog is a padlót fedő gumiszőnyeg, akár a tükör. Kellemes meleg van, bár kint mínusz tíz fokot mutat a hőmérő. Körös-körül fehérlik a táj, és a ragyogó napsugarakban apró szikraként csillognak a hókristályok. — Az erdőnek az a része is a miénk! — mutat a zúzmaradíszbe öltözött fákra Gejza Slaninka, a bratislavai süketnémák bennlakásos 9éves alapiskolájának igazgatója. Karja előrelendül s úgy magyarázza: —. Itt az ebédlő előtti téren sportpályák lesznek, s azon az alsó teraszon, látja!? Ott lesz a kicsinyek játszótere! A földmunkákat már nagyjából elvégeztük, körülbelül ezerötszáz köbméter földet mozgattunk meg. A nemzetközi gyermeknapig szeretnénk átadni az egészet... Többet nem mond. Az arca elárulja, képzeletben maga előtt látja a hintán kacagó kicsiket, a kecses mozdulattal labdázó lányokat, a teniszpályán a játék Izgalmában kipirult kamaszokat. Nemcsak látja őket, ott játszik, sportol ő is velük együtt, mint ahogy velük, közöttük, érettük él hosszú évek óta. Több mint harminc esztendeje tekinti hivatásának a süketnéma gyerekek nevelését. Megváltozott azóta körülötte a világ, — ő maga is harcolt ezért —, de változatlanul él benne a szenvedélyes hivatásszeretet. Tanít, nevel, gyermekeket és pedagógusokat. 1945 óta az intézet igazgatója, tankönyveket ír, segédeszközöket kreál, új utakat keres, hogyan lehetne segíteni a süketnéma gyerekeken, hogyan lehetne őket jobban felkészíteni az életre, hivatásukra. Előre kell nézni, mert ami ma van, az holnapra elavult lesz! — ez a jelszava. S emiatt bizony az elmúlt 30 év alatt nem egyszer találkozott meg nem értéssel. D ratislavában 125 éves múltja ** van a süketnémák tfitézetének. Az első világháború után ugyan Dubnicára költöztették az intézetet, ám 1929-ben a városi gyerekek részére új süketnéma iskolát nyitottak az Apácapályán (a Panenská utcában). Az akkori gondoskodásra jellemző, hogy régi, a célnak nem megfelelő épületben helyezték el. 1945-ben Slaninka elvtárs lett az intézet igazgatója. A bratislavai gyermekeken kívül egyre több vidéki gyermek is jelentkezett, mert híre ment, hogy az iskolában a gyerekek megtanulnak beszélni. A lehetőségek azonban erősen korlátozottak voltak. Gyakorlatok a tükör előtt — Oj épületre lenne szükségünk, új, modern épületre! — állt elő Slaninka elvtárs az illetékeseknél és lelkesen magyarázni kezdte, hogyan képzeli el az új Intézetet. — Megszállott ez az ember? — néztek egymásra az illetékesek, s amikor az igazgató mögött becsukódott az ajtó, még hozzátették: — vagy bolond? Minek a fürdőmedence a süketnémáknak? Nincs kidobni való pénzünk! — S ezt hitték, részükről ezzel az ügyet lezárták. Csakhogy Slaninka Gejzát nem olyan fából faragták, hogy könnyen feladja a harcot. Addig kilincselt, magyarázott, érvelt, amíg szenvedélye másokra is átragadt és 1956-ban elkezdték az új intézet terveit készíteni, 1960-ban j>edig a süketnéma gyermekek már be ls költöztek új otthonukba. Államunk kilencmillió koronás költséggel építette fel az új típusú bentlakásos iskolát, melynek saját uszodája, háromszáz személyt befogadó kultúrterme, remekül felszerelt tornaterme, laboratóriumai, politechnikai műhelye is van. A földszinten vannak a tantermek, az első emeleten a nappali szobák, a második emeleten a hálók. Mindenütt napfény, élénk pasztellszínek, zöld növények, virágok. És ragyogó tisztaság... A

z óvodába belépve a megszokott kép fogadott. Apró bútorok, mosolygós óvónő, sok-sok játék és vidáman, hancúrozó gyerekek. Amikor jobban körülnéztem, csak akkor vettem észre, hogy kis fehér kartontáblákkal van tele a helyiség. Minden bútordarabon, a virágokon, az ajtón és ablakon ilyen fehér táblácska és rajta nyomtatott kék betűkkel: radiátor, virág, ajtó, stb. Nem értem minek ez, mikor a három és fél éves gyerekek nem tudnak olvasni. — Nemcsak olvasni, beszélni sem tudnak, hiszen ezek a gyerekek nem hallanak, — mondja a bájos, szőke Hilda Babitzká, a legkisebbek gond viselője. — Szellemi képességük azonban éppen olyan, mint a többi gyermeké. Lassan megismerkednek & fogalmakkal és az egyes tárgyak ne vét képszerűen rögzítik Gyere csalide Jankó — hívja a sarokból felénk pillantó Janko Besinát, aki ölelésrt tárt karokkal szalad hozzá. * — Hol az ajtó? — kérdi az óvónő és az asztalon levő dobozból egy fehér kartonlapot vesz kl, amelyen ugyancsak kék nyomtatott betűkkel áll: ajtó. Janko egy pillantást vet a lapra, cinkosán rámosolyog Hildára és fürgén szalad az ajtó felé, hogy a kezében tartott lapot, az ajtóra erősítetthez hozzáillessze. A legkisebbek, bár csak november végén kezdték a műszeres, tanulást, már mína šzépéň kimondják: mama, tata. És lám a tábla felett külön lapokra ragasztva ott van minden gyermék szüleinek fényképe és mellette éppen olyan nyomtatott kék betűkkel írva, mint a töbi táblácskán: mama — tata. Ahogy kiejtik e szavakat maguktól mennek és a tábla fölött kirakott képek között megkeresik édesanyjuk, vagy apjuk fényképét. Csak a kis Brigitta hiába keresi apukája képét. Az ő édesanyja képe is ott mosolyog, de alatta üresen tátong a fehérség. S a gyermek — hiszen beszélni még nem tud, — nagy értelmes szemével kérdezi, keresi: nekem miért nincs apukám? Milyen szívbemarkoló, hogy az elvált szülők még itt ls csak magukkal törődnek és képtelenek túltenni magukat kicsinyes szempontjaikor!, nem törődve azzal sem, hogy mindezt a gyermek érzékeny lelke sínyli meg. Az óvodában minden szó aranyat ér. Gyakran hónapokig tartó határtalan türelembe és fáradságba kerül, amíg a selymes gyermekajkak mögül artlkulátlan hangok helyett végre érthető szó tör elő. Oj módszerrel kísérleteznek. Azt vizsgálják, hogyan lehetne a daktilációs (jelbeszéd] beszédet segítségül hívni az artikulációs beszéd kifejlesztéséhez. Az eddigi tapasztalat azt mutatja, minél fiatalabb korban kerül ide a gyermek, annál hamarább és annál tökéletesebben beszél. Tizenegy szempár figyeli az el' ső osztályban Oľga Petrovská tanító elvtársnő minden mozdulatát. Nevén szólítva hívja ki a gyerekeket a táblához. Olinka szépen, érthetően olvassa a kézírásos szöveget. Ľubka folytatja: „Éva szánkózik. Kata tanul." Sanyika következik. Szőke buksiját a tanjtó néni jóságos keze simogatja. A fiúcska folyékonyan olvassa a táblára írt mondatokat. Bogárfekete szemű kisfiú jön a táblához, R. Jóska. Ö is szépen olvas, csak az sz-betűt nem ttrdja kiejteni. A tanító néni az osztályból nyíló kis kabinetből — minden osztály mellett van egy kabinet, ott tartják a segédeszközöket, — álló tükröt hoz elő, mellé ül és magához vonja a gyermeket. — Pesz ... sz... sz... sz... pász .. sz ... sz ... sz ... — mondja a ükör előtt. A kis Jóska a tükörből nézi a tanítónő szájmozdulatait és utánozni igyekszik: — Pen... n...n... pán... n.»i n... Nem sikerült... Ojból kezdik. — Pesz... sz ... sz .. .sz... —< mondja türelmesen a tanítónő. — Pen... n... n ... — Nem baj — mondja Petrovská elvtársnő és megsimogatja tükör előtt álló tanítványát. — Ügyes gyerek vagy! Add ide a kezed! — Bizalommal nyújtja kezét a gyermek. A tanítónő most a finom bőrű gyermekkézre hajolva ismétli tízszer-százszor: — Pesz... sz... sz... sz... pász ... sz... sz... sz .... — és a gyermek, aki fülével nem érzékel, bőrével fogja fel a hangot. Szemében értelem gyúl ki, másik kezét saját szája elé téve válaszol: — Pesz... sz, pász... sz... — Jól van! — dicséri meg Petrovská elvtársnő és felénk fordulva magyarázólag teszi hozzá: — Hiányzik két alsó foga. Ha az új fogak kinőnek, tisztábban ejti majd ki az sz-t is. Okos gyerek. De ügyes, értelmes valamennyi. Nézze meg például a kis Sanyi füzetét. Bármelyik első osztályosnak dicsőségére válna. Az ajtó fölött kigyulladt a lámpa, csengetés helyett ez jelzi a szünetet. A gyerekek barátságosan búcsúznak tőlünk. Az egyik kisfiú még odaszalad és szeretetéhesen hozzá bújik az igazgatóhoz. A folyosón hangos köszöntéssel fogadnak a tízóraizó, sétálgató nagyobbak. Kölcsönösen bemutatkozunk és beszélgetünk Megértjük egymást. Sem mutogatásra, sem tolmácsra nincs szükség. Ojabb lámpavillanás, vége a szünetnek. A hetedik osztályban természetrajz, a nyolcadikban matematika, — százalékszámítás — a kilencedikben történelem óra következik... Egyedül maradunk Slaninka elvs társsal. Elmondja — hogy az iskolában a tanulók 10 év alatt elvégzik a kilencéves alapiskola anyagát. A politechnikai nevelés keretében Mikla elvtárs irányításával az asztalos, vagy lakatos munkával is megismerkednek. — A tanítók igazán hivatásuk magaslatán állanak — mondja. — Most meggyőződhetett róla, hogy nem könnyű a feladatuk ... Még nehezebb az lnternátusi nevelők helyzetei Az iskolában természetes a fegyelem, de a nap többi részének kitöltése, a nevelés kérdése még a családban is probléma, hát még nálunk! Az lenne az ideális, ha nevelőink még a tanítóknál is képzettebbek lennének. Persze, egyelőre nem így van, bár megteszünk minden tőlünk telhetőt Ez meg ls látszik a gyerekeken. Fejlettek, szépek, egészségesek, kiegyensúlyozottak. Közülük egy sem lesz elveszett ember. SKALINA KATALIN A jövő tehenészei megcsodálják a szép tenyészállatokat. (A szerző fevételei) A takarmányt feleségével együtt targoncán tolta a tehenek elé, az élesztősített takarmányt pedig egy közönséges kádban kevergette. — Nem valami korszerű istállóban dolgozik — kockáztattam meg a kérdést. Rám nézett, majd elmosolyodott. — Hát a technológia lehetne jobb is. De nézze meg a teheneimet! Hát bizony, szemet gyönyörködtető látvány volt. 6—7 mázsás tehenek sorakoztak egymás mellett és nem egy több mint 4000 liter tejet adott. — Megmondom őszintén, félek az új, korszerű istállótól, — jelentette ki. — Hát csak nem maradi-párti?! — Á, dehogy! Szeretem én az újat! Hisz amíg magam gazdálkodtam, akkor is örökké a könyveket bújtam, hogy lehetne minél jobb teheneket kitenyészteni. Örömmel tekintett ki az udvaron futkározó üszőkre. Gyönyörű példányok voltak. Ezeket nem nevelte valami különleges előírás szerint. Jóllakásig kaptak hereszénát és abrakot, amennyi jutott. Minden egészséges borjút meghagyott, mert azt tartotta, liogy nem mindig a legszebb borjakból lesznek a jól tejelő tehenek. A négysoros istálló melletti kifutóban most is hasonló módon nevelik az új üszőket. Egyéves korukig — mivel ez a döntő a tenyészállat továbbfejlődésében — napi fél kilogramm abrakot kapnak, szálas takarmányból pedig, amennyit fogyasztanak. Később csak szálas és sllótakarmányt esznek jóllakásig. A fejés a végefelé közeledik. Trousil elvtárs változatlan hangyaszorgalommal dolgozik. Langyos vízzel mossa a még fejésre váró tehenek tőgyét, kissé megmasszírozza, s azonnal kezdi a fejést. — Ezt azért csináljuk így, — magyarázza szakítva pár percet —, mert a langyos víz és az enyhe masszírozás hatására a tehén jobban „leadja" a tejet. Megfigyelhetjük például, hogy a sok tejet adó telién fejés nélkül is földre csurgatja a tejet, ha a szomszédját fejik. Én amellett vagyok, hogy a tehenet minél gyorsabban ki kell fejni. u Végre kifejik az utolsó tehenet Is, és az üvegcsöveken a gyűjtőhelységbe folyik a tej. Trousil elvtárs megáll egy pillanatra. Váltunk néhány szót. Elégedett. Hisz a 112 tehén már 30 liter tejet ad naponta átlagosan. És ebben neki is része van, hisz az ő módszerét alkalmazzák az egész istállóban. Csoportunk tagjai feltesznek neki néhány kérdést, hogyan képesek ennyi tejet termelni? Pepik elmosolyodik. — Nektek magyarázzam? Hisz mindannyian földművesek vagytok. Neveljetek jő üszőket, a tehenet etessétek jóllakásig, fejjétek ki az utolsó csepp tejet is, és akkor nem lesz hiba! A csoport tagjai elmosolyodnak és igazat adnak az aranycsillagos tehenésznek. A dolog nem ilyen egyszerű. Trousil elvtárs nagyon sokat dolgozott, fáradozott, míg megteremtette « hlušovicei szövetkezet híres tenyészállományát. Ehhez azonban sokéves tapasztalat, szaktudás, de elsősorban is öntudatos, becsületes munka kellett. Mert ezt nem lehet pótolni semmivel. Egyszerű ember, aki kommunista példaadással dolgozik a társadalom érdekében. Ezért szereti mindenki, és amikor befejezi a munkát, barátságosan kiáltanak utána: — Ahoj, Pepik! BALLA JÖZSEF A közkedvelt embere. Ha végigmegy az utcán, utána futhat a .gyerekek. Addig incselkednek, tréfálkoznak vele, mlg zsebéből előkerül néhány darabka csokoládé, vagy pár szem cukorka. Gyermektelen, de szereti a falu minden gyerekét. Ilyen tréfás, jókedvű a munkában is. Megállás nélkül szorgalmasan dolgozik, fölcsatolja a fejőgépet és a kezdőknek magyarázza a kezelését. Reggel hat órakor érkeztünk a hluSovicei szövetkezet négysoros istállójába. Josef Trousil, a munkaérdemrendes, aranycsillagos tehenész barátságosan ránk mosolygott, aztán újra belefeledkezik a munkába. Ilyenkor nincs egy perc ráérő ideje sem. Hisz 30—40 fejőt tanít a helyes fejésre. Nem szeret sokat beszélni, inkább a gyakorlatban mutatja meg, hogyan kell fejni. A javított típusú négysoros istállóban teljes ütemben folyik a munka. A takarmányelőkészítőbe egymás után gördülnek be a takarmányszállító pótkocsik. Egy gombnyomás, és máris indul a föld alá szorított szállítószalag. A takarmányozók a szalag vályúcskájára krétával írt szám iszerint adják a takarmányadagot és engedik hozzá az élesztősített takarmányt. A Földművelésügyi Minisztérium kíTrousil elvtárs, a Slafa nevű tehenet feji, amely 8460 liter tejet adott. sérleti gazdaságában minden úgy épült, hogy az embereknek ne kelljen emelniük. Lefelé rakják a takarmányt és engedik az élesztősített takarmányt is. Minden óramű-pontossággal megy. A Trousil-féle élesztősített takarmányt laboratőriumszerű helyiségben állítják elő. Hatvan kg melaszhoz kétszer annyi forró vizet adnak és nagyon vigyáznak arra, hogy az anyag 3 százalékos cukortartalmú legyen. Általában az élesztősített takarmányt 35— 40 fok melegben tartják. A tehenek szükségletének megfelelően adagolnak később az élesztősített takarmányba darát, szárított szeletet, és más abraktakarmányt. Az erjesztés 6—8 óra hosszat történik. Azt mondhatná az olvasó, könnyű ilyen istállóban elérni az évi 4000 literes tejátlagot. Mégsem lesz igaza, csalódni fog, mint ahogy én annak idején szintén csalódtam és meglepődtem. Évente fel szoktam keresni Josef Trousil elvtársat. Szeretem benne az egyszerűséget, a dologszerető, becsületes cseh földművest. A munka elvégzése után többször meghánytukvetettük az üszőnevelés problémáit, a tejtermelés kérdéseit. Megmondom őszintén, mikor először találkoztam vele, csalódtam. Hatalmas, korszerű istállóban képzeltem magam elé, amint fehér köpenyben gombnyomással végez minden munkát. Bizony, a kép egész más. volt. Trousil elvtársat régi, elavult, korszerűnek egyáltalán nem mondható istállóban találtam. 1964. január 30. • (JJ SZÓ 5