Új Szó, 1963. december (16. évfolyam, 331-358.szám)

1963-12-21 / 351. szám, szombat

priciikálássaí, a rideg kioktatással, mely nincs tekintettel a fiatal ember mentalitására, érettségének fokára és tapasztalataira, saját érdekeire és problémáira. Akit nevelni szándékozunk, sose lesz nevelőmódszereink passzív tárgya. Ha a külső beavatkozásokat nem gondoltuk át eléggé, a fiatalok nemcsak meg nem értik őket, hanem elkedvetlenednek, és nevelőszándékaink meghiúsulnak. Éppen ebben rejlik a formalizmus veszedelme, s bár nagy általánosságban elítéljük, bírálóinak többsége nem jut el annak elvetésén. És sajnos, ott ahol túljutnak rajta, gyakran nagyon furcsa következtetéseket vonnak le. A formalizmus kritikája ürügyül szolgál a párt nevelői küldetésének megtámadására, az Iskola, a társadalmi szervezetek és az állam nevelőfunkciőjának támadására. A Literárne noviny és a Plamen hasábjain gyakran bírálják az ifjúsági szervezeteket a formalizmus miatt és amiatt, hogy nem gyakorolnak vonzó hatást a fiatalokra. Igaz, a bírálatokban említett fogyatékosságokkal csaknem mindenkinek van valamilyen tapasztalata. Ám némely szerző szerint a CSISZ csak útjában áll az ifjúságnak, egyszerűen akadályként szerepel. Ebben az esetben már nem a kritikának arról a fokáról van szó, amelyre azt mondjuk, hogy „túlsózták", egyszerűen komolytalan állásfoglalásnak kell tekinteni. Vagy talán az Ifjúság politikai szervezettsége és a szocializmus szellemében történő eszmei nevelésének elve már önmagában véve is káros ifjúságunk számára? Ám az eszmei nevelés élénkítésének, a találékony és differenciált tevékenység szükséges voltát semmi esetre sem lehet összetéveszteni az ifjúsági szervezetekkel szemben tanúsított felszámoló magatartással, az egyéniség kiélése elvének kihirdetésével és a társadalmi felelősségtudat tagadásával, mely az említett olcsó meggondolásokból fakad. Nagyon riasztó jellegűek azok a jelenségek az Ifjú emberek életében, amelyek szükségessé teszik a biztonsági szervek közbelépését és a bírósági eljárást. A szocializmusban a nevelés a megelőzés alapvető része; ám tegyük csak kezünket a szívünkre, bizony elégtelen módon élünk a rendszerünk adta lehetőségekkel. Ebben a tekintetben csak nagyon keveset segítenek azok a meddő viták, amelyek így vetik fel a kérdést: „Ki a felelős elsősorban: a szülők, a tanító, vagy a mester a műhelyben?" Érthető, hogy éppen az, aki a leggyakrabban érintkezik a fiatal emberrel, akinek a legtöbb lehetősége van arra, hogy pozitív hatását érvényesítse, éppen annak kellene tudatosítani magában nevelői kötelességét. Mégsem lehet helyeselni azt sem, hogy a felnőttek teljes közömbössége, mely nem rendül meg a kimondottan társadalomellenes tett láttán sem, lehetetlenné tesz minden megelőzést. Nem kell eltúlozni a dolgot, de az a körülbelül évente 20 000 bíróság elé állított fiatalkorú fiú és leány éppenséggel elég a ml viszonyainkhoz képest, annál is Inkább, mert számuk nem csökken. A statisztika egyúttal azt is elárulja, hogy többségük számára teljesen ismeretlen fogalom a munkaerkölcs, s mindenekelőtt azok csúsznak le a lejtőn, akik nincsenek semmiféle munkaviszonyban. Ebben az esetben minden kímélet és hamis részvét csak káros lehet. Az élősködéssel kapcsolatos eseteket nyilvánosan pellengérre kell állítani, s a legszigorúbb Intézkedéseket kell foganatosítani ellenük. Sokkal nagyobb mértékben kell élni az olyan hatásos eszközzel is, mint a fiatalkorúak vétségeinek nyilvános megtárgyálása saját munkahelyükön, amire — sajnos — sok helyen kevés hajlandóságot mutatnak. Azt mondhatná valaki, hogy szélsőséges és kivételes esetekről van 29