Új Szó, 1963. november (16. évfolyam, 301-330.szám)
1963-11-02 / 302. szám, szombat
M essziről észrevette ők'ef, atíogy felkeltek a bokor mögül és erre figyeltek. Fegyverük súlyi < ban. Magasra emelte a rövid lécre szögezett lepedőt, meglengette és kilépett. Az egyik a balkezével intett, de Zima látta, hogy ujjuk továbbra is a ravaszon feszül. Még szilárdabbra Idomította lépéseit. Hát ezek nem tisztek, állapította meg csodálkozva. Pedig úgy beszélték meg két órával ezeiőtt az egyébként hallgatásra ítélt vonalon, úgy mondta a láthatatlan hang a drót túlsó oldalán, hogy tizen gy óra harminc perckor a száznegyvenkettes kilométernél várja egy tiszt. Szemügyre vettj őket. Mokányarcú, fiatal honvéd nézett vele farkasszemet, arcát piszkosra verítékezte a por, a féktelenül tűző augusztus végi napsüi tés, az előírásszerű állig begombolt mundér, karikás, fáradt szemében meg-megcsillant a kíváncsiság szikrá-. Hátrább vén, bajuszos kun méregeti te a békekövn szurtos kezeslábasát és valahogy arcához nem illő német tiszti tányérsapkáját, melyen a feV> ségjelzés helyett dacosan és kihívóan durva vörös vászonból kivágott ótágú csillag hirdette, hogy kit hoz feléjük ez északi hegyekből gyengén fujdoi gáló, enyhe szellő. >— Le vele, mordult a vén bajszos és 'ócska Lebel-karabélyával félreérthe-. tetlenül Zima övére célzott. Lecsatolta a derékszíjat és a fiatal durva vörös vászonból kivágott ötágú Mauserral felszerelt tokot. Tanácstalanul nézték azok ketten, de Zima nem adta volna derékszíját nem tudom mennyiért sem, mert akkor bő lesz derékban az overall és olyan lesz benne, akár egy bőregér. Az őrvezető végül is intett. De Zima nem mozdult és a fehér zászlót a fiai tal katona felé bökte. — Hol van a tisztjük? Szótlanul intettek, hogy hátrább. Jóval hátrább. Bizonyára az útmentl emelkedés mögött lapul vagy lapuli nak, a száznegyvenketteshez két katonát küldtek ki. És mintha valami megcsillant volna az alig fél kilométernyire fekvő domb bokrai között. Távcsöveznek, állapította meg elégei detten. — Féltek idejönni? — mormogta szigorúan és fürkészve nézte a két piszkos, elcsigázott férfiarcot. Az őrvezető vállat vont, az öregetíi bik pedig ismét intett. Zima háromi szor körbelendítette a fehér zászlót, hogy kísérői, akik a kiszáradt patak medrében lapulnak a tegnap zsákmányolt géppuska mögött, megfigyeljék' és jelentsék hátra a faluba, hogy a parlamenter elindult. • • • i Valahogy nehezen Indultak el, mert a két honvéd a háta mögé akart kerülni, de Zima nem engedte. Nem hagyja magát ügy kísérni, akár egy rab. Szigorúan oldalára intette az őrvezetőt és a fiatal férfi egy másodpercnyi habozás után kilépett a zömök munkás mellett, Csak a vén kunképű maradt vagy három lépéssel a hátuk mögött és Zima minden idegszálával a Lebelen ocsmánykodó háromélű szuronyt vélte érezni. Igaz, hogy a csoszogás elég messze szaporázik a háta mögött, de az ördög tudja, milyen parancsot kaptak ezek. Azoktól pedig, akik a dombon a bokrok mögött hasalnak, sok minden kitelik. — Messze megyünk? — szólította meg az őrvezetőt. / — Csend — hörgött háta mögött az öreg. A fiatal katona bizonytalanul hát-, ránézett, de azért fogai között mégiscsak hallatott valamit, ami úgy hangzott, hogy „nem". Tehát megtiltották nekik, hogy beszéljenek velem, állapította meg a parlamenter. Félnek. Félnek, hogy szóba elegyedünk, megagitálom őket.. Félnek. Nem valami rózsás kedvében lehet a völgyben rekedt honvédszázad tisztikara. De hogy jgy szót se szólhassak hozzájuk? Vigyázva, persze, nehogy a távcsövesek észrevegyék, hogy mozognak az ajkak. Kényelmesre kurtította lépteit. — Szaporábban — dördült mögötte a rekedt parancs. — Ugyan — válaszolta Zima hangosan, — Nekem aztán van időm elég... — Ne beszéljen! — sziszegte az őrvezető. — Maga meg ne parancsolgasson! Parlamenter vagyok, jogaim vannak. Maga pedig a parlamenter kísérője, nem fegyőr... És nem is vagyok a maguk ellensége. — Ez ls földet fog leérni nemsokára — recsegett hátulról a rosszmájú vénember: — Meglásd, Mihály, ez is szabadságot fog kínálni, akár a ruszkik. Az őrvezető nem szólt, hiába noszogatta Zima szemével beszédre. Maga folytatta hát a mondókát: — Földet is. Leszámolást az urakkal. Befejezni a háborút. Most. Rögtön. Minél előbb. Az urak háborúja elveszett, hiába folyik már a drága vér. Értitek? ŰJ SZÖ 6 * 1983. november 2. — Majd ff tiszt" uraknak! — sziszegte ismét az őrvezető óvatosan. — Azoknak is megmondom. De a katonáknak is tudniok keli. Hallgattak és mentek. Végre ismét megszólalt az öreg. — Úgy prédikál, akár egy pap. Hallja, nem pap kegyed? — Nem. Munkás vagyok. Nyomdász. — Magyar? — Szlovák. — Hol tanult meg ilyen jól magyarul? — Pozsonyban. Nálunk az utcán is minden gyerek három nyelvet beszél. De ezzel vége is szakadt a beszélgetésnek, mert megtették már vagy felét az útnak és most már harapófogóval se lehetett volna a honvédekből akár egy szót is kicsikarni. Félnek. • « • -— De én csak tiszttel trágyalok! —« jelentette ki szilárdan a frissen borotvált, erős, kellemes kölnilllatot árasztó főhadnagy. Zima vállat vont. Már a dombon is, amikor a zászlós fogadta, fitymálva meresztgette szemét a német tiszti sapkára és a kezeslábasra. Félszakasz karabélyos honvéd fedezte a zászlóst a dombon, hevenyészett lövészároki ban. Karabélyok, mosolygott a parlai menter. Csak az őrmesternél van géppisztoly, ormótlan, formátlan magyar géppisztoly. így akarnák felvenni vei lünk a harcot? Ugyan, dehogy! Csak a zászlós úr érezte magát biztosabbi nak. S ezért meg is engedte magának a pimaszkodást. — Tisztet vártunk — vakkantotta gúnyosan és végigmérte a parlameni tert. — Előre! — recsegte Zima, mert érezte, hogy csak eren a hangon lehet vele tárgyalni, meg aztán jó, ha a lai puló és bámuló fegyveresek is meg-, hallják. De azt már némán el kellett tűrnie, hogy a szemét bekössék, mert ezek után a zászlós nemigen bocsátkozott volna alkuba.'És mégse bírta ki hang nélkül. — Ugyan — nevetett erőltetve. —i Pontosan tudunk mindent. Felderíteti tűk már az egész terepet. Minek ez a rongy? —• Szóval? — sürgette a főhadnagy. —- A partizán harci osztag politikai biztosa vagyok, parancsnok-helyettes. — Irreguláris alakulat vezéreivel nem tárgyalok. — Nem tárgyalhat vagy nem akar? A főhadnagy hallgatott. Egymással szemben álltak a szűk, fülledt sátori ban, melynek tábori egyszerűségét csak tetézte a temérdek folt. Alighanem rongyosak vagytok tetőtől talpig, mosotygott a partizán. •— Mi ezen nevetnivaló? — vakkantott a zászlós a sarokból. — Ha irreguláris alakulat pusztítja el magukat, az jobban megfelel, mint annak biztosával tárgyalni? Egyébként — nem vagyunk irreguláris alakulat. Szervezett egység vagyunk. A főhadnagy ajkát harapdálta. Ezek bizonyára csaknem anynylra tisztában vannak helyzetünkkel, mint mi, állapította meg az őszülő munkás. Meglepetésszerűen zárta körül a hirtelen délre nyomuló partizánegység ezt a fogatolt vonatszázadot. A szűk völgyben rekedtek békésen legelésző lovaikkal, zsibvásárra emlékeztető ponyvás kocsijaikkal, silány fegyverzetükkel és mindhárom tisztjükkel egyetemben. A kitörni próbáló két szakaszt néhány rövid géppuskasorozattal hanyatthomlok futásra kényszerítették a zólyomi vasutasok. Most itt kuksolnak, immár második napja, várják sorsukat, telefonon elvonulást kunyeráltak, de a főhadnagy úr még adja a bankot. — Hm, — mormolta a főhadnagy méltóságteljesen. — A magával való tárgyaláshoz a vezérkari főnökség sem adná beleegyezését. De ... feletteseivel ... amennyiben azok a rendes sorkatonaság tisztjel, közölheti, hogy békés elvonulást kérünk, felszerelésünkkel és teljes fegyverzetünkkel. Zima felnevetett. Udvariasan, de gúnyosan meghajolt a tiszt felé: — Szabad elvonulás a vízimalom irányában. Szakaszonként, fegyvertelenül. A málhák ittmaradnak. A kOi esik is. A lovak is. Nem! — csattant fel a főhadi nagy. Persze, bólintott Zlma, nem akarsz hadbíróság elé kerülni. — Akkor megsemmisítjük magukat i— válaszolta jó hangosan. Mert mit is jelentett az oldalt állá zászlós mögött időnként meg-megmozduló ponyva? Kíváncsi fülek feszülnek a sátorlapra kívülről? Nem is egy, hai nem több? Hát csak hallják meg a valóságot. Azt is, hogy mit ígérünk, meg azt is, amit a főhadnagy úr helyez számukra kilátásba. — A teljes pusztulás vár magukra, i— emelte fel hangját. — Már tapasztalhatták a saját bőrükön. Vagy elvonulnak békésen, fegyvertelenül, vagy elpusztulnak. Megértette? — Kikérem magamnak, — ordított magából kikelve a főhadnagy. — Ne fenyegetőzzön. Vegye tudomásul, hogy egy magyar királyi honvédtíszttel bei szél... — Parlamenter vagyok, — kiáltott még hangosabban Zima. — És kövei telem, hogy tisztességesen viselkedi jen velem szemben ... — Ha szemtelenkedik — agyonlöi vetem. — Kilencven perc időm volt — pili lantott Zima vásott, vén karórájára. — Most már csak hatvanhárom. Ha hatvanhárom perc múlva nem érkei zem vissza ... Megértette, kérem? .., — Ha nem leszek ott, akkor a hatvannegyedik percben aknavető-tűzzel árasztják el magukat. — Hol lesz maga már akkor? — csikorgatta fogait a szemüveges, vékonydongájú Hadnagy, aki eddig mogorván, hallgatagon ült. — Halott leszek. De perceken belül ön is. Önök is. Sajnos a legénység is. — Mi köze magának a honvédséghez? — fojtotta csendesebbre Indulatát a századparancsnok és egy tenyérnyi verítéket törölt le sápadt, duzzadt arcáról. — Nem akarunk vért. Mi nem ellenük harcolunk, hanem maguk ellem — Pánszláv leszámolás velünk és a németekkel, — sziszegte a hadnagy. — Minden rongy csürhe egyszerre ... — Tegnap a román nép a román urak ellen, ma a szlovák nép a szlovák bitangok ellen, holnap pedig a magyarok fognak leszámolni a magyar uraságokkal, — vágott vissza a partizán. — Elég volt, — ordított hirtelen a főhadnagy és előrehajolva a zászlós felé nézett. — Kari, nézd meg, mi van ott kint... Zima maga is hallotta, hogy recsi csent a sátor-lap. Valahogy erősen nei kifeküdhettek a kii váncsi fülek ... Kisvártatva beiéi pett a zászlós, mögötte a fiatal mokány képű őrvezető. Még a félhomályban is látszott, mennyire elborult az arca. — Kérlek, Beke őrvezető nekimari háskodott a sátori nak ... ilyen egy, vadbarom... — Te hülye, te vadparaszt, — döi rögte a főhadnagy, — Mit tettél? Halli gatóztál? — Főhadnagy úrnak alázatosan jei lentem ... Kiabálást hallottam, goni doltam, segítséget kell nyújt^pi.., — Lelépnil Hordd el az irhádat... Paraszt, — dünnyögte, miután a fiatal katona sietve eliszkolt. — Segítséget nyújtani... A ragyás, huncut paraszt mindenit ennek a csürhének. Segítsél get nyújtani... Ilyenekből áll a mai guk hada is? Ilyenek akarnak leszámolni velünk? — Pontosan ilyenek, — válaszolta hangosan Zima. E 's furcsa szorongást érzett bei iűlről. Mert akarta ugyan, hogy hangos válaszát a kintiek is hallják, de/most a köpcös, zord főhadnagy szemében saját hálái los ítéletét vélte olvasni. Nono, öreg, korholta magát hirtelen, vigyázni, vigyázni nagyon. Megvaduli tak ezek, nem a legénységük, hanem a tisztek. Ügy megbokrosodtak, akár a gömbölyüldözte lovak. Vigyázni kell ám a szóra, mert ha ezek megsejtik, hogy mindennek vége, ha megbizonyosodnak, hogy nincs kiút, akkor a hullahegyre nemcsak a legénységetrántják magukkal, hanem engem is a pokolba küldenek. f— De azért az elvonulásukat miní denesetre megtárgyalom a törzskari ral. — Ilyen ls van? gúnyolódott a had-, nagy, de a századparancsnok leinteti te. — Milyen értelemben? — érdeklő-, dött. — Én tulajdonképpen fegyverletéi telt akartam ajánlani. Vegyük úgy, hogy tárgyalásunkat nem fejeztük be, Pusztán tudomásul veszem, hogy haji landók elvonulni. Parancsnoki karunk döntésétől függ, milyen biztosítékokat követel majd. / —• Hogy adják ezt a tudtunkra? — Két órán belül közölni fogom önökkel, telefonon, — válaszolta Zii ma. — ön fogja velünk közölni? — kéri dezte. Igen, válaszolta Zima. CsaE étf beszélek magyarul.. t — Tudunk mi oroszul is, ha kell, nevetett a zászlós. — A helyzet további alakulása í jelentésemtől fitgg — hangoztatta Zii ma és érezte, hogy most puszta életé-s ért harcol, t t i S zótlanul lépdeltek ismét a domtj felé. Bár a zászlós mellett hai ladt, Zlma mégis borzongott a két honvéd súlyban tartott kai rabélyától. Ismét az őrvezető és a koi nok kun vénember kísérte. A dombon a zászlós levette Zima szeméről a kötést. A parlamenter kös rülnézett. Lepedőből szakított zászlói ja ott hevert összecsavarva a feszei sen álló őrmester lábánál. Odalépett, az őrmester félreugrott, Zima szétboni totta és végignézett az árokban hasaiéi és térdelő honvédnépségen. Fáradt, egykedvű arcok, de figyelő, reményi kedő szemek. Néma emberek hangtai lan kérdései szegeződtek rá, az isméi retlen ellenség fehérzászlós békekövei te felé. Nem köszönt el a zászlóstól. Csak némán kilépett, azt azonban érezte, hogy a két katona még a nyomába halad. — Nem paroláztak? — szólalt meg háta mögött az érdes, recsegő basz-. szus. [Most már alighanem mernek bei szélnl. Hátulról a zászlós már nem láti Ja őket — gondolta Zima.) — Nem — válaszolta zordan, arra számítva, mikor éri őket hátulról meg-, lepetés, — Nem engedtek ki minket?, szólította meg az öreg Zimát. Zima nem válaszolt. Minek izgassa őket? Majd megtudják... — Könnyű neked. Ha megúszod.,, megéred talán még a világ végét is, Mi pedig.., EJ, a keserves kínját a világnak.7, zsörtölődött tovább az öreg. — Gyere át hozzánk, rajtad múlik f— dörmögte Zima. Oszd meg velem együtt. — Nem vagyok én oda való. Háboi rúban vagyunk mi egymással. — Csak az urakkal. A tietekkel, meg a mienkkel. — E' má fődet is ígér, nini! Háť nem megmondtam? — Földet is, szabadságot is. Elsői sorban pedig azt, hogy ezt a harcot talán megúszod. — Talán? — Ha ott maradsz a völgykatlani ban, elpusztulsz. Némán mentek egy darabig. Közei ledtek a száznegyvenkettes kőhöz, ahol alig egy órája találkoztak. Lassíi tottak. Hirtelen felcsendült az őrvezető zai vart, reménykedő hangja, — Munkás maga? — Az vagyok. — És... ott a sátorban .., Igazať beszélt? — Igazat. Egy-két lépést ismét némán haladi tak. — Elpusztulunk? — zihálta a fiatal honvéd. Zima hallgatott. — Egykutya az, itt vagy ott.., — Nem úgy van, Józsi bátyám, —« válaszolt csendesen a fiú. Megérkeztek, megálltak. Zima szóťi lanul szíjazta fel nehéz Mauserját. — Megyek, — szólt egyszerűen. Az őrvezető lehajtotta fejét. Karai bélya csöve Zimára célzott. — Jön, Józsi bátyám? — hangzott az őrvezető hangja. Hova a francba, te gyerek? —« riadt meg az öreg. — Oda, — intett az őrvezető a szái raz patak medre felé. — Itt döglök meg, vagy ott... — Gyűjjön, Józsi bátyám. Én mei gyek. — Az istenit... — Ott a helyünk. Gyűjjön, no! Az öreg Zimára nézett, lesütötte szemét, keservesen hátrapillantott. Zima követte tekintetét. A dombon ismét megcsillant a távcső. Meg talán a fegyverek csöve is ... — Nem lehet tanakodni, — ripakodott rájuk Zima. — Ha még egy peri cig itt állunk — lőnek. — Miránk? — nézett rá furcsa, eíi szorult tekintettel a bajuszos. De nem hangzott válasz se innen, se a dombról. Zlma fellélegzett. Mégsem merték megkockáztatni a tisztek a gyilkosságot. Félnek. Gyávák. — Indulj! — rivalt rá a két honvédre. — Be az árokba és futás! S zinte csak érezte, nem is hallotta, hogyan vetették magukat mindketten utána. Csak amikor egy szempillantásra visszatekintett, látta, hogy az őrvezető maga előtt hajtja puskájával az öreget, csakhogy annak se kell már nógatás, fut akár egy csikó, csak éppen kétrétgörnyedezve. — Fedezzl — ordította az őrvezető. Idejében. Mert a dombról eldördültek a fegyverek. De Zima arca felragyogott, mosolyra derült az arca. A dombról egy géppisztoly kelepelt sebesen és néha be-, le-bele vakkantott az árva revolver, > 1
