Új Szó, 1963. október (16. évfolyam, 271-300.szám)

1963-10-12 / 282. szám, szombat

refcií A tavaly Nobeldíjjal kitünteteti világhírű író 1960. őszén ráébredt, hogy húsz éve nem utazta be Amerikát, és megállapította: „Nem ismerem saját hazámat. Én, az Amerikáról író, amerikai író — emlékezetből dolgozom, és ez a hibás, torz fogalmak legjobb tárháza." Ez a felismerés, és nem kevésbé a benne élő „örök csavargó", arra indította, hogy lakókocsis autón (amelyet Don Quijote után Rosinanténak nevezett el) kutyája, Charlie társaságában, néhány hónapig járja az országot. Élményeit 1962-ben megjelent Amerika kutatása Charlieval című könyvében foglalta össze. Az út során, természetesen, bele kellett ütköznie az Egyesült Államok egyik legsúlyosabb problémájába, a néger-kérdésbe (amelyre oly jellemző fényt vetnek az Alabama államban a közelmúltban lejátszódó események). Steinbeck New-Orleansban tipikus jelenet szemtanúja lett: rendőrhad kísért egy néger kislányt iskolába, hogy megvédje a minden reggel odagyűlő tömegtől, amely néhány hisztérikus némber — s Nelly nevü fő- „hangadójuk" — vezetésével a legcsúfabb szidalmakkal tüntetett a jogaikkal élni próbáló négerek és egy szürke ruhás férfi ellen, mert az továbbra ls ebbe a „fertőzött" iskolába kísérte gyermekét. ; A New-Orleans-i élményekkel kapcsolatos a Steinbeck könyvéből átvett alábbi részlet. A

fáradtságtól elgyötörten megszálltam egy kellemes motelben. Jók az ágyai, mégse tudtam elaludni. A szürke ruhás férfit láttam magam előtt, meg a „hangadók" ábrázatát, de legtöbbször azt az öreg négert, aki igyekezett minél távolabb ülni tőlem, mintha ragálytól félne, és lehet, csakugyan fertőző voltam. Ide utaztam, hogy megtudjam, mi megy Itt végbe. És mit tudtam meg? Ezekben a napokban megszabadultam-e egy percre is a feszültségtől, a kegyetlen rettegés terhétől? Én mint újonc e vidéken, mindezt persze, élesebben érzékeltem, de a feszültség és rettegés Itt voltak — nem velem utaztak ide. Itt valamennyien, fehérek ás feketék, ebben élnek, ezt lélegzik be — mind egy szálig, bármilyen korúak, foglalkozásúak, bármely osztályhoz tartoznak. Hová bújhatnának az elől, ami életük tényévé vált? S ez a végletekig fokozza a feszültséget ebben a katlanban. Vajon semi sem háríthatja el a robbanást? Nagyon halvány fogalmaim vannak a kép egészéről... Egy-egy jelentéktelen epizód, két-három találkozás... de a rettegés leheletét mindenütt megérzi az ember. Elmenni akarózott mindettől. A gyáva álláspontja? Lehet. De még nagyobb gyávaság letagadni gyávaságunkat. Embereik élnek itt. Számukra ez az életmód állandó, mást nem ismertek, végét nem várják. Londonban az East Enden a gyermekek álmatlanokká váltak, amikor megszűntek a bombázások, s megbomlott az élet számukra megszokott rendje. Forgolódtam az ágyban, s végül Charlie türelmét vesztve, néhányszor mérgesen rám szólt: ftttl De hát Charlie-nak nincsenek olyan problémái, mint nekünk. Nem származik abból a fajból, amely olyan okos, hogy fel tudja bontani az atomot, de nem tud békében élni. Charlie azt se tudja, hogy mi az a faj, őt legkevésbé sem Izgatja, kihez mennek férjhez nővérei. Nehéz lett volna egy kutyának megmagyarázni azokat a „nemes, magasztos erkölcsi" indítékokat, amelyeket követve ezernyi emberi lény egy helyre gyűlik, hogy átkával sújtson egy parányi fekete emberkét. Volt alkalmam kutyák szemében a megvető csodálkozás felvillanását látni, s meggyőződésem, hogy lényegében beszámíthatatlannak tartják az embereket. Másnap nem én választottam meg első utasomat. Ő kéredzkedett be hozzám. A vendéglőben mellettem ült 9 vagdalt húsgombócot evett, amelynek ikertesvérét én tűztem villámra. Harminc-harmincöt éves, magas, sovány, kellemes külsejű férfi volt, a m B. PROROKOV: Lynch bíró máglyája (Részlet „Majakovszkij Amerikáról" című sorozatból, tusrajz, 1951) haja hosszú, sima, hamvasan szőke, amire nyilván büszke lehetett, mert szinte öntudatlanul mindegyre átsimította zsebfésűjével. Könnyű, szürke szövetöltönye utazástól gyűrött s nem valami tiszta volt. Nem feltűnő nyakkendője csomóját lehúzta, hogy nyitva hordhassa fehér inge gallérját. Ennyire tiszta {léli kiejtést soha senkitől sem hallottam. Érdeklődött, merre utazom', s miután megtudta, hogy Jackson és Montgomery irányában, megkért, vigyem magammal. Mikor meglátta Charlie-t, ő is azt hitte: egy „feketepofájú" ül az autóban. Ez a mondat e tájon már sztereotippé vált. Kényelmesen elhelyezkedtünk a vezetőfülkében. ö átfésülte haját és megdicsérte Rosinantémat. —. Mindjárt észrevettem, hogy északi — mondta, — Jó füle van. — Válaszomat Irónikusnak szántam. — Igen. Tapasztalt ember vagyok én. Azért, ami történt, nyilván, magamat kell okolnom. Ha , tartottam volna a számat, talán megtudtam volna valami érdekeset. De az álmatlan éjszaka, a hosszú utazás, idegállapotom megtette a magáét... Kiderítettük, hogy én kedvtelésből utazom, ő pedig munkát keres. — Maga föntről jön, látta-e, ml történik New-Orleansban? — Igen, láttam. — Azok aztán nagyszerű emberek. Különösen a Nelly. Mondja a magáét — mint a vízfolyási — Igen. — Az embernek örül a lelke, ha őket látja. Vannak hát még olyanok, akik megteszik a kötelességüket! Itt már nem bírtam tovább. Hümmögnöm kellett volna, úgy hogy tetszése szerint értelmezhesse. Ámde a düh alattomos férge már megmozdult valahol bensőmben. — Gondolja, kötelességérzetből teszik? — Mi másból? Adjon nekik a jóisten egészséget! Valakinek csak ki kell kergetni az iskoláinkból ezeket a mocskos feketepofájúakat. — Az áldozatkészség, amely a „hangadó" némbereket ily magasztos tevékenységre ösztönözte elragadtatással töltötte el. — Eljön az az idő, amikor az embernek le kell ülnie és alaposan át kell gondolnia mindent, az ember gondolkodik, gondolkodik, és elhatározza, hogy életét is odaadja a meggyőződéséért. — És maga már elhatározta? — Igen, és nemcsak én, sokan. — És mi a maga meggyőződése? . — Nem tűröm, hogy a gyermekeim a feketékkel együtt járjanak iskolába. Nem sajnálom az életemet, de előbb egy-két tucatot kikészítek ezekből a mocskosokból. — Hány gyereke van? Hirtelen felém fordult. — Gyerekeim egyelőre még nincsenek, de lesznek, és nem járnak majd egy iskolába a feketepofájúakkal. — És az életét mikor adja oda, mielőtt vagy miután megszületnek a gyerekei? Előre kellett néznem, az útra, csak szemem sarkából láttam az ábrázatát, mondhatom, igen-igen kellemetlen volt a kifejezése. — Maga, látom, a feketéket pártolja! Mi mást várhatunk maguktól. Bújtogatók! Idejönnek, s oktatnak bennünket, hogyan éljünk. Nem uram, ezzel a számmal ne"m lesz sikere. Ügyelünk mi a kommunisták és a négerek pártfogóira. — Én csak elképzeltem magát, amint vitézül életét áldozza. — Igazam volt! Maga a feketéket pártolja. — Nem, én nem pártolom sem a feketéket, sem a fehéreket, ha a fehérek között ilyen nemes hölgyek akadnak, mint a maguk „hangadói". Hozzám hajolt, arca csaknem érintette arcomat. — Akarja tudni, mit gondolok magáról? — Nem. Azokat a szócskákat már tegnap hallottuk Nellytől. — Fékeztem s az út szélére vezettem Rosinantét. Meghökkent. — Mért állt meg? — Szálljon ki — mondtam. — Mi az, szükségét érzi? — Igen, szükségét érzem annak, hogy megszabaduljak magától. Szálljon ki. — Erőszakkal letesz? Kezemet becsúsztattam az ajtó és az ülés közé, ahol semmi sem volt. — Jó-jó — mondta, és lekászálódott, de úgy csapta be az ajtót, hogy Charlie vonított a felháborodástól. Nyomban gázt adtam, de hallottam hátulról a kiáltásait, s a tükörben láttam gyűlölettől eltorzult arcát, tajtékos nyitott száját. Azt üvöltötte: „Feketepárti! Feketepárti!"; üvöltött, míg csak láthattam, s azután ls a jóég tudja meddig. Igaz, én ingereltem fel, de mit csináljak! Ha békéltetőket toboroznak, engem kerüljenek el, az olyanoknak mint én, hasznát nem veszik. jackson és Montgomery között még egy utasom akadt. Markáns arcú néger fiatalember, egyetemi hallgató, akit — megfigyelésem szerint — heves türelmetlenség fűtött. Oldalzsebéből három töltőtoll ágaskodott ki, papírokkal teletömött belső zsebétől kidomborodott a kabátja. Azt hogy diák, tőle tudtam meg. Bizalmatlanul viselkedett. Az autó rendszáma és kiejtésem azonban megnyugtató hatást tettek rá, már amennyire képes volt a nyugalmi állapotra. Beszélgettünk az ülő sztrájkokról. Részt vett bennük, és az autóbuszbojkottokban is. Elmondtam neki, mit láttam New-Orleansban. Járt ott. Az anii engem megdöbbentett, számára nem jelentett meglepetést. Végül szóba került a négerek egyik vezetője, Martin Luther King, aki a passzív, de nem csökkenő ellenállást hirdeti. — Ez nagyon hosszadalmas — mondta — mennyi idő telik el hiába. — De iavulás vaj], szüntelenül történik javulás. Ghandi szerint csak ez a fegyver hozhat győzelmet az erőszak ellen folyó harcban. — Tudom, tudom. Tanultam. A sikereket cseppenként érjük el, s az idő múlik, múlik. Azt akarom, hogy hamarabb meglegyen, cselekvés kell nekern ... most, ebben a percben. — Így mindent el lehet rontani. — Amúgy meg is öregedhetünk, míg emberszámba vesznek. Amúgy meg ls halhatunk. — Ez igaz. Ghandi meghalt. És sokan vannak olyanok, akik cselekedni akarnak? — Igen. Vannak... hogy mennyien, nem tudnám megmondani. Sok mindenről beszélgettünk. Ez az ember tudta, mit akar, szenvedély, feszültség, düh töltötte el, s mindez a legkisebb érintésre kirobbant belőle. Amikor kiszállt Montgomeryben, hirtelen visszadugta a fe]ét a fülke ablakán, és elnevette magát. — Szégyellem magam — mondta. — Nem szabad ilyen önzőnek lenni. De én meg akarom érni... Elevenen és nem holtan. Itt nálunk! És mielőbb! — Sarkon fordult, megtörölte szemét tenyerével, és gyorsan távozott. N

álunk annyiféle vélemény hangzik el szóban és sajtóban — választások idején és közvéleménykutatás során — hogy néha nehezen állapítható meg, mi vélemény és mi tény ... Itt azt írtam le, amit két-három ember mondott nekem, és amit magam láttam. Tipikusak-e ezek az emberek, és lehet-e mindebből valami következtetést levonni — nem tudom. De az világos előttem: nyugtalanság van azon a vidéken, nehéz ott az embereknek. S még az is világos előttem, hogy ennek a kérdésnek a megoldása nem lesz könnyű, nem lesz egyszerű SZÁNTÓ IRÉN fordítása tiam O'FIaherty: KÜZDELEM A Mulligan-kocsmában Tom a pultnak támaszkodva állt. Bár meglehetősen nagy szája nyitva volt, az orrán keresztül lélegzett, valami olyasféle hangot hallatva, mtnt a fortyogó katlan. Felső metszőfogai szabálytalanul előre álltak. Kerek, skót sapkája alól egy hajfürt a homlokába hullott. Egyébként nehézkes, szögletes alakja, rendkívüli magassága folytán szinte karcsúnak hatott. Testsúlyát hol az egyik; hol a másik lábára helyezve, ködös tekintettel, bárgyún bámulta a pultot. Hat hónap Óta most volt először részeg. A kilmurraget vásáron eladott egy süldőt öt fontért. Négy fontot odaadott a feleségének azzal, hogy menjen haza. Az asszony kérte az ötödiket is, s Tom kénytelen volt néhány pofont lekeverni neki, hogy megszabadulhasson tőle. Akkor aztán betért a MulUgan-kocsmába, és lehajtott hat korsó barna sört. — Még egy korsót! — mondta a csaposnőnek, s közben csuklott. Hallotta, hogy a háta mögött valaki jelnevet, hátrakapta a fejét, s régi ellenségét, Sweeneyt pillantotta meg, amint két barátja kíséretében éppen belép az ivóba. Törte a fejét, vajon mtért is ellensége neki Sweeney, de sehogy sem jutott az eszébe. Mindegy, azt biztosan 'tudta, hogy ellensége, haragosa. — Helló, Sweeney, helló fiúk! Mit isztok? — mondta. — Hát egy korsót — mondták szinte egyszerre mindhárman, a szájukat megtörölve. Sweeney tagbaszakadt, szürke nadrágos, kék pulóveres fiatalember, övében lovaglóostor, beleköpött a tenyerébe és kezet rázott Tómmal. — Hogy vagy Tom? — kérdezte. — jól. Hál te? — mondta Tom és megpróbált mosolyogni. A csaposnő letette eléjük a söröket. Sweeney beszédbe elegyedett a lánynyal, ugratta, s akkor Tom egy hatalmas lélegzetet véve, egyszeriben rádöbbent, hogy mtért is ellensége neki Sweeney. Féltékeny volt Sweeneyre, mert Sweeney jóképű fickó volt, s buktak rá a nők. Mindenki tudta, hogy Kitty Cooney, Tom felesége is bele volt habarodva Sweeneybe, még mielőtt hozzáment volna Tomhoz. „Talán még most is szerelmes bele" — gondolta Tom a korsóját bámulva. Semmibe vette a feleségét, de azért az mégiscsak hallatlan lenne, ha szerelmeskedne ezzel a Sweeneyvel, vagy ettől szülne neki gyereket, ahogy azt nem egy asszony megteszi az Egyesült Államokban. Sweeney járt az Egyesült Államokban. Hirtelen vágyat érzett arra, hogy megüsse Sweeneyt, de az éppen akkor fordult feléje nevetve, s így nem tehetett mást, áthelyezte a testsúlyát egyik lábáról a másikra, visszanevetett és nagy krákogással kiköpött a padlóra. Most meg mert volna esküdni rá: Sweeney azért jött ide, hogy megküzdjön vele. — Egészségünkre! Ittak. Tom vad diíhvel egyből felhajtotta az egész korsót. Meg akarta mutatni, hogy ha csúnya is,' ha két joga előreáll is, azért f ér f t a talpán, s meg tudja inni a magáét. Levágta az üres korsót a pultra, megtörölte a száját a keze fejével és meghúzta a nadrágszíját. De senki sem figyelt rá. Sweeney éppen a csaposnővel beszélgetett, s két barátja figyelte az enyelgést. Tom sértve érezte magát, őt kutyába se veszik. A lány a pultra támaszkodott, félrehajtott fejjel nézett Sweeneyre, melle majd szétfeszítette a blúzát. Göndör hajával, Sweeney tréfáitól piruló orcáival igazán csinos volt. Tom hirtelen nagyon megkívánta. Az ördögbe is, mért nem ezt a nőt vette el Kitty Cooney helyett? Itt van ez a Sweeney, minden nő fut utána, és eszébe sem jut megnősülni. A dög! Rápillantott Sweeneyre. Sweeney frissen borotvált, sima arca, rózsaszín fényt sugárzott. Szabályos vonalú szája felett jól ápolt bajusz hivalkodott. Hamiskás kék szeme dévajul csillogott, fóformájú hanyagul balra támaszkodó teste pedig egyenesen kihívó volt. Tom nem bírta tovább. Öklével a pultra csapott és felordított. A csaposnő rábámult, a torkához kapta kezét, s gyorsan hadarta: „jézus Mária és Szent józsef!" De — és ez igazán furcsa — Sweeney és barátai, még csak oda sem figyeltek. Tom újra elbődült. Sweeney megfordult, összefonta a mellén karját és Tómra pillantott. Három másodpercig néma csönd borult az ivóra. Tom lázasan gondolkodott: mit is mondjon Sweeneynek. — Mit ls mondtál te nekem tavaly? — kiáltott rá végül. — Vagy még olyan legény, hogy megismételd? Sweeney háttal, a könyökére támaszkodva nekidőlt a pultnak. Pattintott az ujjaival. — Mit törődöm vele, hagy mit mondtam tavaly, vagy mit mondtam idén — mondta Sweeney. Ojra néhány másodperces csend következett. Vadul méregették egymást. Akkor Tom, jobb lábával előrelépett, hatalmasat dobbantott. — Nincs Inveraraban még egy olyan férfi, mint én — üvöltötte. — A kisujjammal elintézek minden patkánybajszú, ócska alakot. Alig állt a lábán, de küzdelemre készen gombolni kezdte a mellényét. — Tudod, mi hiányzik neked? — kérdezte Sweeney megvető vigyorral. — Az, hogy valaki megtörölje az orrodat. Tom felordított s hátralépett, hogy legyen helye a nekirohanáshoz, de megbotlott, s fenekével lezökkent egy üres hordóra. Tovább ordított, de ez az ordítás már a síráshoz volt hasonló: — Egyedül vagyok. Egyedül vagyok, s ti hárman, s még sincs senki, aki megfogná a kabátomat, amíg szétver'em ennek a fickónak a fejét. Az isten szerelmére, ha nem tart valaki vissza, megölöm ezt az embert. Sweeney látva, hogy ellenfele már-már teljesen elveszti a fejét, meghúzta a nadrágszíját, elhajította a lovaglóostorát és a zsebkését s kiállt az ivó közepére. — Itt állok, ahogy az Isten megteremtett — kiáltotta s közben hamiskásan a csaposnőre kacsintott. — Semmiféle fegyver nincs nálam, és senki nem fog segíteni nekem. De így is elbánok bárkivel. Tom eddigre már kifújta minden dühét, mert alapjában véve szelíd természetű ember volt, de most újra elordította magát, hogy megmutassa: nem fél. Felugrott a hordóról, s végső erőfeszítéssel levetette végre a mellényét. A mellény a pultra esett, s leütött egy korsót. Odasiettek, felvették a korsót. — Ne törd össze a kocsmát — mondták. — Mindent összetörök! — üvöltötte Tom, és Sweeneyt kikerülve, körülrohant a teremben, a fejével döngette a falat, a székeket a fogat közé kapta, s ütött-rúgott-vert mindent, ami a kezébe akadt. Sweeney a pulthoz lépett, hogy elkerülje a Tómmal való találkozást. A csaposnő sikoltozni kezdett. Sweeney két barátja megpróbálta lefogni Tomot. De hogy hozzáértek, Tom valóban dühös lett. Megvadult. Egyszeriben tudatára ébredt roppant ereiének. Megfogta egy-egy kezével a két férfit, s akkorát taszított rajtuk, hogy a falig meg sem álltak. Ezután megrohamozta Sweeneyt, de az ügyesen félrelépett. Tom nekirohant a pultnak, ráesett. Sweeney ökölbeszorított kézzel várta a fejleményeket. Tom a pulton fekve gondolkodni kezdett. Félt. Erezte, hogy nevetségessé teszi magát. Még tán az is megtörténhet, hogy letartóztatják. Es mire készül ez a Sweeney itt mögötte? Egyáltalán, mért hallgat mindenki? Ügy tett, mintha nagyon részeg lenne, pedig most már csaknem teljesen józan volt. Mímelt csuklósok közepette lemászott a pultról, s ingét törülgetve, mintha Sweeneyt észre sem venné, el akart menni mellette. Sweeney ideges félelmében, mert rettentően félt Tom medveerős karjaitól, állon vágta, és Tom a padlóra zuhant. Kis idő múlva, mikor magához tért, hallotta, hogy róla beszélgetnek. — Szegény — mondta a csaposnő —, nem rossz ember, de ha iszik egy cseppet, mindjárt elveszti a fejét. — Nem mi kezdtünk ki vele — mondta Sweeney. fom nagyon szégyellte magát, de ahhoz túlságosan gyöngének érezte 1 magát, hogy újabb verekedéssel köszörülje 'ki a csorbát. Sietve lehajtott két pohár viszkit és elhagyta a kocsmát,. Otban hazafelé hangosan sírt. Meg-megállt az út közepén, csikorgatta a fogát, s esküdözött, hogy egy szép napon megöli majd Sweeneyt. Otthon egy bolot kezdett el faragni, hogy majd azzal üti agyon Sweeneyt, végül is leborulva a kemencepadkára, elaludt. Másnap reggel fájó fejjel kezdett neki a napi munkájának. Általában minden évben kétszer fordult vele elő tlyesmt. Fordította: RÁKOSI GERGELY ®§ SZé 6 * 1983. október 12. /