Új Szó, 1963. október (16. évfolyam, 271-300.szám)
1963-10-31 / 300. szám, csütörtök
TANULNI SOSEM KÉSŐ TÖBB MINT TÍZ ESZTENDEJE már, hogy a címben Idézett „tanulni sosem keső" elv mély igazságától áthatva egy középkorú, csallóközi parasztasszony — négy gyermek anyja — jelentkezett az egyik iskola igazgatójánál: tanulni szeretne. Öt magái ugyan a család, a háztartás lekötötte, s hogy mégis vállalkozott a középiskola elvégzésére, arra a tudásszomjon kívül a „nőnek a gyerekek" leiismerés is sarkallta. Mert a gyerekek valóban nőttek, s ő maga azt a tudást, amit annak idején a népiskolában szerzett, már kevésnek vélte ahhoz, hogy gyermekeinek a tanulásban is hathatós segítséget nyújthasson. Egyedi jelenség volt ez akkor, s ma sem mondhatnánk tipikusnak. Egy valamiről azonban tanúskodott, éspedig a tudásszomjról. És ez a tudásszomj ma már tipikussá, korszellemmé vált. A korszellemmel pedig együttjár a korszerű műveltség igénye, annak felismerése, hogy nincs ez a foglalkozás, amelyhez ma már elegendő volna a tegnap műveltsége. S hogy ez a nézet napjainkban mennyire általános, azt elég néhány számadattal bizonyítanunk. Tíz év alatt a felnőttoktatás olyan méreteket öltött hazánkban, hogy ma már társadalmi jelenségként beszélünk róla. Míg az 1950—51-es tanévben a művelődés iskolán kívüli formáiba hazánkban 3894 dolgozó kapcsolódott be, öt év múlva ez az arány több mint tízszeresére növekedett, 1960—61-ben pedig a szakközépiskolák hallgatóinak száma meghaladta a 92 ezret, a főiskolák távtanulóié pedig a 26 ezret, A most folyó tanévben még tovább nőtt ez az arány, s több mint 200 ezer azon dolgozók szátna, akik felnőttoktatásban részesülnek. Ebből kb. 60 száza16k a szakiskolások és szakközépiskolások, 20 százaléka a főiskolások száma, a többiek pedig különféle iskolák A Testvériség-díjával tüntették ki a franciaországi cigányokról szóló filmet Franciaországban nyolcvanezer vándorcigány van, társadalmi helyzetük megalázó, tizenhárom éves koruktól különleges személyi igazolványt kell hordaniuk és sűrű időközökben fölmutatniuk, táplálkozásuk silány, orvosi ellátottságuk szinte semmi, város- és faluvégeken sok helyütt tábla jelöli kl a területet, ahol a „nomádok" sátorozhatnak, rendszerint a hulladéktelepen. | Nemrég a Le Mondeban láttuk egy ilyen tábla fényképét.) A film több, lazán egymáshoz kapcsolódó történet keretében mutatja be a cigányok életét. (Cigánylány szomorú szerelmi históriáját, Párizsba vetődött, munkát kereső cigányok viszontagságai, rendőrségi razzia stb.) Néprajzi elemek is tarkítják a filmet: cigányhiedelmek drámai megjelenítései. A film kezdetben élénk vitákat váltott ki: Michel Mandore a Les Lettres Francaises-ben meglehetősen elutasító kritikát közölt róla; ugyanez a lap következő számában Piiilllppe Audiget vitába szállt vele. és nagy elismeréssel szól a film rendezőjének, jean Schmidtnek humanista felfogásáról és művészetéről. Legutóbb pedig már arról érkezett hír, hogy Jean Schmidt filmje megkapta a Testvériség-díját. Ezzel az igen jelentős művészeti díjjal 1955 óta évről évre olyan alkotásokat jutalmaznak Franciaországban, amelyek rangos eszközökkel harcolnak a faji megkülönböztetés különböző formái ellen. Első ffcben, nyolc esztendővel ezelőtt Elsa Trioíet-t és Jules Isaac-ot tüntették ki a Testvériség-díjával. s üzemi tanintézetek (institútok) hallgatói. Fejlődésünknek ez az Irama, melyről a statisztika ad számot, megnyugvással tölt el bennünket. Különösen a múlthoz viszonyítva kétségtelenül óriási az az út, melyet a felszabadulás óta megtettünk. A megnyugvás mellett azonban a további igények is sarkallnak bennünket. Jelenünket ugyanis nemcsak múltunkhoz mérjük, hanem ahhoz a jövőhöz is, melyet a magunk számára kijelöltünk. Ez pedig — ugyancsak a számok nyelvén szólva — 1980-ig mintegy 650 ezer főiskolai szakképzettséggel és egymillió 350 ezer középiskolai végzettséggel rendelkező szakemberre számít. S éppen a távlatokat illetően akad még jócskán teendő is. Sok előítélettel, közönnyel, meg nem értéssel kell még csatáznunk, hogy a terveket, elképzeléseket a mindennapokhoz szelídítsük. HA HARCRÖL BESZÉLÜNK, akkor ez a harc ma nem kizárólag a bizalmatlanság, a „fenntartások" ellen irányul — hisz ma már életünk minden területén bárki meggyőződhet róla, hogy a távtanulásnak jövője van. A fő ellenség a kényelem, a közöny és érdektelenség, amivel még — nem is kis mértékben — ma is találkozhatunk. Erről győzött meg bennünket Jozef Novák elvtárs, a kelet-szlovákiai kerület tanfelügyelőjének érvelése éppúgy, mint az az ellenőrzés, melyet a dolgozók továbbképzésére létesített szlovákiai bizottság végzett. Az év elején ugyanis kormányrendelet intézkedett (123 számú) a felnőttoktatás egységes irányításáról. Központi és szlovákiai bizottság létesült a felnőttoktatás szervezésére, irányítására, s a központi szerveknél éppúgy, mint az egyes termelo-gazdasági egységekben és üzemekben létrehozzák a kádernevelésért felelős szerveket. (Ez a szerv az üzem igazgatójának felel munkájáért.) Az intézkedés Indokoltságához nem férhet kétség. Időszerűsége bármenynyire vitathatatlan ls, megvalósítása mégis sok helyen késedelmet szenved. Nem egy üzemben nehezen értik meg, hogy az üzem vezetősége és a tömegszervezetek támogatása nélkül a felnőttoktatásnak ez a szerve nehezen tudja a távtanulás iránt megnövekedett érdeklődést a társadalmi igényekkel összhangba hozni. A siker csakis a közös munka, a kölcsönösség alapján érhető el. Túlzás volna általánosítani. A kelet-szlovákiai kerületben e téren a Vasuui, vagy a Chemosvit munkája példamutató, a közép-szlovákiaiban a Martini Gépgyáré, a nyugat-szlovákiaiban pedig a Kabloé, vagy a Magasépítő Vállalaté, hogy csak néhány kiragadott példával bizonyítsunk. Akadnak azonban olyanok is, mint a Považká Bystrica-I Gépgyár vagy a szeredi Nikkelkohó, ahol saját „szájízűk" szerint értelmezték a kormányrendeletet s a létesítendő szervet a szociális osztályhoz csatolták UGYANAKKOR A TÖMEGSZERVEZETEK — s köztük elsősorban a FSZM, — állásfoglalása sem segíti minden esetben az intézkedés gyors megvalósításét. Ladislav Skok, a komáromi hajógyár kádernevelésének vezetője az egyik bratislavai értekezleten így jellemezte ezt: „A szakszervezet semmiben sem fékez bennünket, csupán keveset segít." Mondani sem kell, hogy az Ilyen magatartás aligha fedi azt az igényt, mely a szakszervezetben a nevelés, a szocializmus iskoláját látja. A szakszervezetek üzemi, sőt járási tanácsai ls nemegyszer megfeledkeznek arról, hogy ez a kormányrendelet — megszabva a közigazgatási szervekkel együtt végzendő egységes oktatás alapelveit —, az ő felelősségükhöz is szól. Márpedig a dolgozók továbbképzését illetően éppen a szakszervezetekre vár komoly feladat. Ezek a tapasztalatok, illetve hiányosságok feltétlenül megkövetelik, hogy a dolgozók továbbképzésének ügyét nagyobb ügyszeretettel s körültekintéssel kezeljék. Különösen indokolt ez napjainkban, amikor az üzemek a szakképzettség biztosításának távlati tervén (1970-ig) dolgoznak. A távlati terv összeállítása nem lehet csupán formális, hanem az igények és szükségletek elemzéséből kell kiindulnia. Ahhoz, hogy az összeállítandó terv reális legyen, elengedhetetlenül szükséges, hogy összeállítói ismerjék az üzem dolgozóinak jelenlegi képesítését s ezzel összhangban szabják meg az elkövetkezendő évek felnőttoktatási programját. Hogy ez mennyire fontos, Indokolja az a tény is, hogy például a közép-szlovákiai kerületben 30 éves korig csaknem 21 ezer dolgozónak nincs meg a teljes alapiskolai végzettsége. (8-éves, illetve 9 éves középiskola.) A TANULÁS ÜGYE MA MÁR nem magánügy, nem személyi jellegű kérdés. Pedig sok helyütt még így s néznek rá. A hiányos felkészülés mellett aztán ez is egyik oka annak, hogy a felnőttoktatásban résztvevőknek sokszor több mint 40 százaléka lemorzsolódik a középiskolák és szakiskolák első két osztályában. Nem egy helyütt még vonakodnak a központilag megengedett tanulmányi kedvezményektől s ezáltal kedvét szegik a tanuinlvágyóknak. Márpedig a társadalmi gondoskodás erre is kiterjed. Az előírás a heti óraszámtól függően, nemcsak a 4—8 óra (heti) tanulási lehetőséget biztosítja (a munkaidőből), hanem a továbbtanulók munkaszervezéséi Illetően is több kedvezményt tesz lehetővé. Hogy ezeket az Intézkedéseket az egyes üzemekben valóban be is tartsák, — segítve ez által a felnőttoktatást — nagyon sok függ éppen az üzem vezetőségének álláspontjától. A továbbtanulást illetően a vezetők egyéni példamutatása is döntő. S ez végeredményben- Indokolt ls, különösen ha figyelembe vesszük, hogy a főiskolai végzettséggel rendelkező üzemi igazgatók és helyetteseik százalékos aránya mindössze 18,9, a vezető tisztségekben pedig még ennél is kisebb. Szlovákiában ugyanakkor — a szakképzettség terén — a tízezer lakosra eső szakemberátlag ls lényegesen kisebb az országosnál. A statisztika szerint országos méretben — 1962-ben — 644,3 szakember jutott tízezer lakosra, mís a szlová kiai átlag ebből mindössze 455. Különösen gyenge a mezőgazdasági űzetnek részaránya. Bizonyításként elég ha megemlítjük, hogy a kelét-szlovákiai kerületben például — a mezőgazdaságból — mindössze tizenöten vesznek részt a felnőttek szakoktatásá bein GYAKRAN LEHETÜNK TANÜI ANNAK, hogy az emberek, főleg az idősebbek, restellik bevallani, milyen kezdetleges fokon maradi az iskolai végzettségük. S a vezetők példamutatása e- téren ls segíthet magasabb szakképzettségre sarkallva a többieket. R,ohamosan változó és fejlődő világunkban ösztönzőleg kell hatni e téren annak is, hogy ma már egy sokoldalúan képzett, s lényegesen műveltebb nemzedék lép az elődök örökébe. Ez a nemzedék értékeli ugyan az elődök jelenért vívott harcát, azonban saját jövö|ét csakis a gyarapodó emberi tudásra építi. És a mai fiatalok ezzel kellő tartalmat adnak a szocialista társadalom által felkínált lehetőségeknek. EZEK A LEHETŐSÉGEK azonban az idősebbek előtt Is nyitva állnak. Jórészt rajtuk múlik, hogy a „tanulni sosem késő" elvet magukénak vallva, ne a múlt elmaradt lehetőségire hivatkozzanak, hanem a tanulás érdekében hozott áldozatvállalással segítsék épülő jövőnket. Ezzel tulajdonképpen önmaguk jobb érvényesülésének útját is egyengetik. FÖNOD ZOLTÁN <\ > ; i 1 • : ' éC, ; fy, 1Ä / í ^ , " & 4 1 iälľ Mf MS ...ijiäj,^ fífeŕ 'í ^ >• f a' § i §® lÄiti^téÄir^ " '" á^tt ' * ff /« Jŕ ... '' ' lltfli® "mm fSÄIíl t j \ h" v gü í i m MHM um f m 1 sv y i Ä i? I. RUBLEV: Európa, Amerika, Afrika (panneau) Vlagyimir Szolouhin A csontnyelü bicska raptam egyszer Moszkvából egy helyes kis csontnyelü bicskát, . Pengéje kettő is volt. egy nagyobb meg egy kisebb, tükörfényesek. A rúgó új volt s ló erős, bizony megizzadtam, amíg kiny'ottarn. Ahhoz viszont, hogy becsukjam, éppen hogy csak meg kellett pöccintenem a pengét, máris magától becsapódott egy apró csattanással; ette is a többi kölyköt a sárga irigység. Apám egy kövön kiélesítette mind a két pengét, s ettől a bicska felbecsülhetetlen értékű kinccsé vált. Gondoltam, vágok magamnak például egy diófabotot. Lehajtottam egy alkalmas vesszőt. Akár hiszik, akár nem, de még a hüvelykujjnyi ágat ts egyetlen metszéssel vágta át a bicskám. A sípfaragás ellenben már nehezbb munka volt. De az én bicskám alól szép, rendes sípok kerültek ki. Szeptember elsejével aztán kiderült, hogy van az én késemnek még egy nagy előnye. Még maga a tanítónk, Fjodor Petrovics is kölcsönkérte ceruzát hegyezni. A baj is éppen Fjodor Petrovics óráján esett. jurka meg én elhatároztuk, hogy belevésünk a padba egy I vagy egy V betűt és én benyúltam a táskámba a bicskámért. A kezem nem találta a szokott helyén. Lázasan kotorászni kezdtem a táska fenekén. Beletúrtam a füzetek és könyvek közé, ám a mellemben máris valami kellemetlen szorongást éreztem, s megborzongtam, érezve, hogy valami jóvátehetetlen bal történt. Egyszeribe megfeledkeztem az óráról meg a tanítóról, sorra kiforgattam a zsebeimet, hátranyúltam a pad fiókjába, és éppen jurka részében akartam folytatni a kutatást, amikor Fjodor Petrovics felfigyelt a működésemre és egy szempillantás alatt ott termett mellettem, haragjában lecsapni készen. — Mi van itt? Mit keresel a pad alatt? — (Tudnlllik én akkor a buzgó keresés lázában már a pad alatt csúszkáltam.) — Állj fel ha mondomI Zavartan felálltam és keserves képpel feleltem: — A bicskámat... amit Moszkvából kaptam ... ellopták .. t — Hátha otthon felejtetted? Próbálj visszaemlékezni. — Tudom én anélkül ls. Az első órán még megvolt, jurka meg én kihegyeztük vele a ceruzánkat... — Állj fel furijl Igaz, hogy ceruzát hegyeztek az órán? furka olyan piros lett, mint a főtt rák. Nyílván nem tetszett neki ez a história, mert hiszen mindenki nyomban őrá gondolhatott; ott ült mellettem, velem egy padban. A ceruzahegyezést azonban becsületesen be-, vallotta: — No jól van — mondta Fjodor Petrovics fenyegető hangsúllyal. —> Jelentkezzék, aki elvette a kést. Egyetlen kéz sem emelkedett a magasba. — No jól van! — mondta még egyszer a tanító, és elővette az osztálynévsort. — Barszukova! Állj fel. Te vetted el?. — En nem vettem el. — Leülhetsz. VoronyífI Állj fel, Te vetted el?. — En nem vettem el. — Na jól van — mondta utoljára Fjodor Petrovics. — Majd mindjárt megtudjuk, melyiktek a tolvaj, sőt nemcsak tóival, lianem becstelen hazug is ráadásul. Mindetiki lépjen ki a padból és álljon a tábla elé. S a tanító az összes gyerekei felsorakoztatta a tábla előtt, egyedül én maradtam ülve a padban és ez valami ijesztő határvonalat húzott közém és a többiek közé. Fjodor Petrovics legelőször a tanulók táskáit és fiókjait vizsgálta át. Szenvedélyesen kutatott a gyerekek holmija közt. Megszólalt a szünetet jelző csengő, majd be is csengettek a következő órára, azután megint, de már nem újabb szünetre, hanem hazamenetelre — ám a kutatás egyre tartott. Miután Flodor Petrovics gondosan végigkutatta valamennyi táskát és padot, magukat a gyerekeket vette sorra. Kiforgatta zsebeiket, végigtapogatta a kabátjuk alját Inem rejtette-e valaki a bélés alá) levettette velük cipőjüket, zoknijukat, és csak ha már végképp meggyőződött arról, hogy az illető gyereknél nincs a bicska, elküldte az osztály másik sarkába, nehogy az elveszett holmit átadhassa neki egy olyan, aki még nem esett át a motozáson. Lassan mind kevesebben lettek a tábla előtt, s mind többen az osztály túlsó sarkában, ám a bicska nem került elő. Es amikor a tanítónak már csak három gyereket kellett volna megmotózniá, valami rettenetes dolog történt. Nekiláttam visszarakni a táskámba a könyveimet, meg a füzetelmet és ekkor az egyik füzet lapjai közül kicsúszott áz a szerencsétlen bicska. Egy csöppnyi örömet sem éreztem, hiába tartottam kezemben ismét az én kedves, csontnyelü tükörjényes pengéjű bicskámat. Inkább annak örültem volna, ha megnyílik a föld, és elnyelt a bicskát velem együtt. Közben tovább folyt a motozás, énrám pedig, aki még csak nyolc rövid évet élt meg a földön, az a roppant nehéz feladat Járt, hogy megoldjam az emberi élet egyik legnehezebb lélektani problémáját. Ha most nem vallom be, hogy a bicska megkerült, számomra egyszerű az ügy: nem lett meg, hát nem lett meg. Talán, aki ellopta, időközben ügyesen becsúsztatta valami üregbe, vagy a tapéta mögé, vagy egy padlóhasadékba. De ekkor továbbra is azt fogják hinni, hogy tolvaj van az osztályunkban. Ha ellenben én most megmondom, hogy... juj, erre még gondolni is borzalmas volt! Akkor énmiattam rendezték ezt az egész fölösleges cirkuszt, énmiattam motozták végig ilyen mégalázó módon ezeket a fiúkat és lányokat, énmiattam hitték őket tolvajnak. Hátha még mindig könynyebben elviselnék azt a gondolatot, hogy nem volt fölösleges a motozás, nem volt hiábavaló a megaláztatás? Arra képtelen voltam, hogy felálljak és hangosan kimondjam: „Megvan a bieskaľ A nyelvem nem engedelmeskedett, az agyam parancsának, felálltam a helyemről, és mint egy holdkóros, előre tartott kézzel odavánszorogtam a táblához. Tenyeremen ott feküdt a bicska. — Te pupákI — ordított rám a tanítónk (ez volt a szavajárása, ha haragudott). — Mit csináltál? Mars ki az osztályból! Hallottad?! Azután ott álltam az iskola kapuja előtt, és sorra elmentek mellettem az osztálytársaim. Amint elmentek mellettem, úgyszólván valamennyi megállt egy pillanatra, s mintha leköpött volna, úgy vetette oda: „Éj, te ..." Elment mellettem Vanyka Grubov és azt mondta: „Ej, te ..." Majd Katka Barszukova, „Ej, te ..." is tudo m' miérí ne m szaladtam haza, s miért nem vettem be (/1f magam a kert végébe, ahol belefeküdhettem volna a magas fűbe, [/ L- kisírni magam, távol az emberektől, s kivárhattam volna, amíg elcsitul a fájdalom tapasztalatlan gyermek-szívemben, amely most került első ízben összeütközésbe az épphogy csak elkezdődő élettel, és mindfárt sebet is kapott. Makacsul kitartottam a kapu előtt, amíg csak el nem vonult mellettem az egész osztály. Utolsónak Fjodor Petrovics jött kl. — Te pupák! — mordult rám újból elkeseredett dühvel. — Méghogy ellopták a bicskáját,.. Ej, te ... Fordította: SZABÖ MARIA KULTURÁLIS HÍREK • ANGLIA ELSŐ NEMZETI Színháza Sír Lawrence Olivier vezetésével hamarosan megkezdi működését, bár a színház Temze parti épülete csak két év múlva készül el. Addig is a tavasszal megszűnt Old Vic színház öreg épületében lép a közönség elé a Nemzeti Színház, ezzel is jelezve, hogy vállalja a hagyományok folytatását. Az Old Vic társulatát 1818-ban alapították, és színpadán dráma, opera, operett, komédia és cirkuszi rendezvény egyaránt helyet kapott a 145 évad folyamán. • IRAK VEZETŐ lRŐI, akik a király-diktatúra alatt mind börtönben ültek, újra börtönökben várják népük felszabadulását. Köztük van Mahdi al-Dzsavaráhin, az Iraki írószövetség volt elnöke és Muhainmed Salih Bahr al Uluim, akiknek a nyár folyamán minden vagyonukat elkobozták, ők maguk pedig osztoztak az iraki hazafiak ezreinek sorsában. B EDITH PIAF, a nemrég elhunyt francia sanzonénekesnő életéről rövidesen filmet készít egy olasz vállalat; a címszerepet Marisa Solinas alakítja. I 1963. október 31. * 0] SZÓ 5