Új Szó, 1963. október (16. évfolyam, 271-300.szám)

1963-10-03 / 273. szám, csütörtök

Hagyományos forma - új tartalommal Az új viszonyoknak megfelelően alakul a kulturális élet WALTER HAMANN (Svájc) SZORÍTÓBAN M

inden jel szerint reám várt. Amikor átléptem a fogadószoba küszöbét, fölállt, elém jött és szenvtelenül mondotta: — Kammer a nevem. Megbíztak azzal, hogy megmutassam munkahelyét. Tessék... A fogadószoba négy ajtaja közül kinyitott egyet, és előttem haladva, végigvezetett a hosszú folyosón. Föltárt egy másik ajtót, s én beláttam abba a terembe, amelyben ezután dolgoznom kellett. Írógépek kopogtak, számológépek kattogtak. A teremben ülő emberek ügyet sem vetettek rám. Kammer megállt az egyik kisebb asztalnál, levette az írógép védőhuzatát s magához intett: — Ez itt a munkahelye. A szemközti szekrénybe akaszthatja a kabátját. Ismerkedtem a helyzettel. Leültem, átnéztem az iratokat. Néha fölemeltem a fejem, hajlott hátakat láttam magam körül, és néztem Kammert is, akinek jobbra tőlem volt a helye. Csak egyszer pillantott rám. Tekintete valamire figyelmeztetett. Akkor még nem tudtam megérteni, hogy mire. Két óra hosszat dolgoztam. Várakozáson felül jól alakult minden. Nyújtózkodtam. S abban a pillanatban szemem megakadt az íróasztal lapján egy kicsiny, alig észrevehető domborulaton. Oldalába tölcsér alakú nyílás mélyedt. Megérintettem, mire fölcsendült egy hang: — Ne nyúljon hozzá. Hangszóró — gondoltam — de honnan jön a hang? Tizenkét Órakor halk csengetést hallottam. Az írógépkopogás megszűnt. Kammer hozzám lépett. En ülve maradtam. — Ebédidő — közölte. — Most az étkezőbe megyünk. — Köszönöm — jeleltem. — lloztam magammal harapnivalót. — Jönnie kelll — mondotta, mint valami ráolvasást. — A cég rendelkezése. — Árulja el, legyen szíves, ml ez itt? — kérdeztem, s a tölcséres domborulatra mutattam. Kammer titokzatosan intett. Hozzá hajoltam. — Kihallgató berendezés... A cég rendelkezése, — súgta. — Nem megyek, — ellenkeztem. — Itt maradok. — Ahogy tetszik. Semmi különös nem történt. Ebéd után a többlek visszajöttek. Csak estejelé szólalt meg újra a hangszóró: — Haladéktalanul jelenjék meg a húszas számú szobában. Fölálltam, indultam, végigmentem a folyosón, átvágtam a fogadószobán és beléptem a 20 asba. Kis helyiség volt. Sötét öltönyös, őszhajú, szikár férfi ült az íróasztalAál. Hidegen végigmért és kijelentette. — Meg kell szoknia munkakörülményeinket. — Természetesen, feltétlenül — válaszoltam. Be se mutatkozott. Ügy látszik, nem tartotta szükségesnek megneveznie magát. En azonban tudtam a nevét. A szoba ajtajára erősített táblácskán elolvastam: „Weissenleder ügyvezető". — Nálunk csak kitűnő képzettségű szakemberek dolgoznak — mon' dotta. — Magát úgytudom, Müller hozta be. — Igen, — feleltem. — Forduljon meg mondotta Weissenleder. Megtettem, s megdermesztett az ijedség. A ml termünket, a szám' vtteli termet láttam. Mindent láttam, ami ott végbement. — Kizárólag arra törekszünk hogy fennakadás nélkül folyjék a termelés — felentette kt Weissenleder. — Azért mutattam meg magának, hogy a Jövőre vonatkozólag, figyelembe vegye. En mindent láthatok. Megértette? Mi mást tehettem — meghajoltam. Homlokomat verejték lepte el. Üjra szembe fordultam vele. — Rendkívül jontos, hogy módunkban legyen mindenkit megfigyelni — folytatta Weissenleder. — Ezért minden helyiségbe televíziós berendezést szereltettünk fel. Szünet tartott, miközben elgondolkozva tanulrrjányozott engem. — Az ebédidőről is beszélni akartam magával. Alkalmazottaink az étkezdében ebédelnek. Kivétel nélkül minden alkalmazottunk. Változatlan, monoton hangon hozzáfűzte: — Most pedig elmehet. Mentem, azzal az elhatározással, hogy örökre távozom. Csak a kabátomat és az trattáskámat akartam magamhoz venni. A teremben egyenesen a szekrényhez tartottam. Zárva találtam. Kammer most ts görnyedten ült. Megérintettem a vállát. Bosszús, elhárító mozdulatot tett. — A kulcsot... — kértem — szükségem van a szekrénykulcsra. — A szekrény csak a munkanap végeztével nyílik ki — válaszolta Kammer. — A cég rendelkezése. Kammer asztalán megszólalt a hangszóró: — Túl sokat beszélgetnek. — A következő mondat nekem szólt: — Maga pedig üljön a helyére. En azonban elhatároztam, hogy mégis elmegyek. Azt se bántam, hogy ottmarad a kabátom és,a táskám. Az ajtóhoz léptem. Az ajtó fölött kigyúló fény felírást világított meg: „A munkanap végezte előtt tilos a termet elhagyni." Próbáltam kinyitni az atót. Nem engedett. Senki sem törődött velem. Kammerhez jutottam. Reszkettem. Kiabáltam. — Hogyan jutok ki? Ügyet sem vetett rám. En álltam asztalánál, figyeltem miképpen dolgozik a számológéppel. Ügy tűnt, észre sem vesz. Nem akart észrevenni. Fél óráig álldogáltam mellette. Végre mégis megszólalt: — Üljön kérem a helyére. Legyen szíves. En azonban nem akartam. Jártam föl és alá. Az egyetlen hely, ahova leülhettem volna, az asztalomnál álló szék volt. Lassanként éreztem, hogy a Járkálás terhessé válik, belefáradok. Asztalomhoz mentem, leültem mellé, kezemet lapjára fektettem. Semmit sem csináltam. Kis idő múlva hallottam a hangot: — Nyugodjék meg. Majd hozzászokik' cégünk munkakörülményeihez. Ismét az iratok tanulmányozásába merültem. Csak azért, hogy agyonüssem az időt. De egyszer tudatára ébredtem, hogy akaratom ellenére dolgozom a számológéppel. Mintha valaki szorítóba fogott volna és rákényszerítene. Egy idő múlva, amikor szünetet tartottam, észrevettem, hogy Kamnter mosolyogva néz rám, szomorúan, sajnálkozva mosolyog rajtam. A hangszóró kijelentette: — Kitűnő! A munkanap végén Kammer megkérdezte: — Tehát marad? Es arcán újra mosoly suhant át, még szomorúbb mosoly, amely éreztette: előre tudta, hogy pontosan ez fog történni. A

zóta két év telt el. Tegnap én vezettem egy új alkalmazottat a munkahelyére. Ugyanúgy viselkedett, mint én. Es ugyanaz történt vele, mint velem. Es mialatt hiábavaló menekülést kísérleteit figyeltem, tudtam, hogy arcomon ugyanaz a szomorú gúny fejeződik ki, mint annak idejér. a Kammer arcán, akit egyébként fél évvel ezelőtt eltemettünk. SZANTÖ IRÉN fordítása Konsztantyin Pausztovszkij új regénye ALMÄS AMOLYAN KÖZEPES nagyságú falu. Hegyláncolatok tövében és városok vonzásában terül el. Keletről Szepslhez, nyugatról Rozsnyóhoz esik közel. Lakói is hol ide, hol oda járnak, nemcsak bevásárolni, hanem dolgozni is. Estére azonban az utazók is hazatérnek és otthon, a faluban építgetik a maguk közösségét. A falut általában szorgalmas nép lakja. Majdhogy a sziklából is vizet fakasztanak. Ez természetesen túlzás, az azonban már kézzelfogható valóság, hogy ezen a dimbes-dombos köves vidéken egy talpalatnyi földet sem hagynak kihasználatlanul. Még a hegyoldalt is termővé varázsolják. Néhol csak akkora egy-egy szőlőültetvény, hogy akár keresztbe, akár hosszába átugorható. Ezek a szinte sziklából termővé tett területek mégis nagyon beszédesek: az emberi akaraterőt és szorgalmat dicsérik. Eredményes termelőmunkájukon kívül kulturális életükre is büszkék a falu lakói. A Z akció keretében több százezer korona költséggel nemrég építették fel a mintegy 350 férőhelyes művelődési oUhonukat. Most ebben a szépen berendezett épületben összpontosul a falu kulturális és szellemi élete. Hetente kétszer vetítenek filmet, mindig nagy érdeklődés közepette. Ezenkívül igen népszerű a televízió. A művelődési otthonban elhelyezett készüléknek, akárcsak a filmelőadásoknak számottevő a nézőközönsége. Többen azok közül Is, akiknek egyébként szintén van televíziójuk, a műsort sok esetben nem otthon egyedül, hanem a művelődési otthonban közösen nézik. Egy új faluközösség van itt kialakulóban, amely közösséget már nem a fonó, nem a kukorica- és tollfosztás, hanem a társas televízió-nézés kovácsol össze. Érdekes. A falu az új viszonyoknak megfelelően is megtalálja a maga hagyományos, de korszerű tartalmú életformáját. Vajon milyen közösségeket kovácsol a társas televíziós-nézés? Megvan-e ezeknek az összejöveteleknek az a meghitt, baráti és meleg légköre, amely a fonót, a kukorica- és tollfosztást jellemezte? Vagy itt csupán élvezetkeresésről van szó, anélkül, hogy a társas szórakozáshoz — mint az előbbiek esetében — mindenki hozzájárulna valamivel? De mivel is járulhatnának hozzá a nézők a televízió műsorának gazdagításához? Mi az a többlet, amit egy-egy este á műsoron kívül a nézők kaphatnak? Talán a műsor megvitatása? Vagy a műsorral kapcsolatos egyéni vélemények és tapasztalatok elmondása?... Igen, igen, de hogyan lehet mindezt elérni? Mert vagy a műsort nézik, vagy az egyéni megjegyzéseket hallgatják ... A műsor utáni eszmecserével? Nem hat az ilyen megbeszélés túl hivatalosan?... Ki tudja?... HOSSZABB IDEIG KELLENE a folyamatot vizsgálni, hogy érdemleges válasz születhessék. Mi csak az eseményt rögzíthettük. Igazi, megbízható helyzetképet az ilyen közösségek tagjai adhatnának. Mostanában itt talán a televízió az egyetlen közösséget teremtő erő? Hazudnánk, ha ezt állítanánk. Almáson az egyéb szórakozási formák is virágzanak, s az igazi közösségeket tulajdonképpen a társadalmi és a tömegszervezetek képezik. A faluban — mint jelenleg általában mindenütt — a CSEMADOK és a CSISZ helyi szervezete működik a legjobban. De segítenek a CSSZBSZ, a Nőszövetség, a tűzoltók, valamint a Vöröskereszt helyi szervezetének a tagjai is. A munka oroszlánrésze azonban az előbbi két szervezet tagjaira hárul. A CSEMADOK és a CSISZ helyi szervezeteinek keretében színJátszó és táncsoportok, valamint más együttesek működnek. Nemrégen zenekart is alakítottak. Minden évben bemutatnak egy-két egész estét betöltő színdarabot. Ezenkívül többször rendeznek esztrádműsort és más összejöveteleket. Az aratás alkalmából is esztrádműsort állítottak össze. Programjukkal felléptek a szomszédos Hárskút községben is. Nemrégen Petőfi-estet és jól sikerült sportnapot tartottak. A közeljövőben újabb Irodalmi esteket szerveznek. A tél folyamán egy egész estét betöltő színdarab bemutatását tervezik. A FALU KULTURÁLIS ÉLETÉRŐL már e tényszerű felsorolás is sokat mond. Pedig az említetteken kívül még sok másról beszélhetnénk. Megemlíthetnők például azt, hogy hozzájuk is járnak vendégszereplők. Különösen a szomszédos falvak együtteseit látják gyakran vendégül. De ellátogat a faluba a komáromi Magyar Területi Színház is. Mindez az amúgy is sok irányú kulturális életüket teszi még Jobbá, tartalmasabbá. Mi mégis azt tartjuk fontosnak, amit önerejükből teremtettek és teremtenek. A leghelyesebb ugyanis az, ha a kulturális élet megteremtésében a falvakon is elsősorban a saját erőforrásokra támaszkodnak. Nem mintha az, amit a vendégszereplők nyújtanak, kevesebb lenne annál, mint ami otthon, önerőből előállítható. A vendégszereplések szükségesek, Jó, ha az együttesek kölcsönösen felkeresik egymást. Nem beszélve a magyar Területi Színház vendégjátékáról, amely a faluban mindig eseményt jelent. A színház játéka példa és ösztönző erő. Ennek ellenére a falu kulturális élete mégsem építhető csupán vendégszereplőkre. Ahol mégis erre épül, annak a falunak a lakói bármilyen sokat és jól szórakoznak — tulajdonképpen roszszul élnek és nincs mivel dicsekedniük ... Almás nem tartozik az ilyen falvak közé. Itt a saját tevékenységük jelenti kulturális életük gerincét. Amit a különféle vendégszereplőktől kapnak, az többlet, az a saját munkájuk kiegészítése. És ez a fontos, ez a jó. Munkájukkal azonkívül, hogy művelődnek, tartalommal töltik meg szabad idejüket s újszerű közösségeket képeznek, — nagy szolgáltatot tesznek azoknak is —, elsősorban az idősebbeknek — akik már csak nézői az együtteseknek. A meghitt légkör, a kellemes szórakozás — az összejövetelek jellemzője — hosszú időre emlékezetes marad mind a szereplőknek, mind a nézőknek. EZEK UTÄN ALMÁSON talán minden a legnagyobb rendben van? Ezt beszédes eredményeik ellenére sem állítjuk. Lehetne az eddigieknél még szebb eredményük. Különösen akkor, ha nemcsak a CSISZ és a CSEMADOK, hanem a többi szervezetek is az említettekhez hasonló erőfeszítéssel dolgoznának. Vagy ha a faluban működő 11 tanító közül nemcsak 2—3, hanem mindegyik segítene a társadalmi munkában. Az „objektív" nehézség, hogy a tanítók nagy része bejáró és munka után sietnek haza, részben elfogadható érv. Úgyszintén az is, ha a jelenleg gyengén dolgozó szervezetek is renleznének műsorokat, elvonnák az erőt a jól dolgozó CSISZ és CSEMADOK-tól, amelyeknek most azért dicséretes a tevékenységük, mert itt összpontosul a falu ereje. Szóval magyarázni lehet... Mégis úgy véljük, sok még a tartalék, sok még a munkalehetőség mindkét esetben, de különösen a tanítók esetében. Ha e tartalékokat minden esetben kimerítenék, az eddiginél is nagyobb sikereket könyvelhetnének el. S erre most meglesz a lehetőség. Több tanító a faluban kap lakást. Ezentúl nem kell utazniok, jut idő a társadalmi munkára. Egyedül tehát a közösség tagjain múlik, megelégednek-e eddigi sikereikkel, vagy tovább fokozzák munkájukat. A helyi nemzeti bizottságtól, Csernay Lászlóval az élen, eddig sok segítséget kaptak. A segítség a jövőben 'em marad el. E segítség azonban csak akkor lesz hasznos, ha azt igénybe veszik. Pogány Sarolta, és a művelődési otthont vezető Tóbis József munkája a példa, hogyan kell dolgozni, milyen formában és eszközökkel lehet mindenki ízlését és Igényét kielégítő kulturális munkát végezni. Jelenleg ugyanis az említettek vállain nyugszik a falu kulturális élete. Képletesen szólva: ők a motorjai az együtteseket mozgásban tartó gépezetnek. E „motorok" Jól működnek, csak több kellene belőlük. Az újszerű közösségek, amelyek Almáson a megváltozott viszonyoknak megfelelően kialakulóban vannak, sok jó motort, sok jó mozgatóerőt igényelnek.. A faluban Pogány Saroltán és Tóbis Józsefen kívül még kilenc tanító dolgozik. Rajtuk kívül számítani lehet másokra is. Értelmiségiekre és fizikai dolgozókra egyaránt. Tartalék tehát van — merítsenek belőlel MOZGALMAS ÉLET, ŰJSZERÜ KÖZÖSSÉGEK. Talán ezzel jellemezhetnénk röviden Almás kulturális viszonyait. S ami igen fontos: az újszerű közösségi élet hatásos: formálja az emberek lelkületét, gondolkodásmódját. Erről azok a családi események tanúskodnak, amelyeket már Almáson is újszerűén ünnepelnek meg. Tavaly például hat szocialista esküvőt és számos névadó ünnepséget tartottak. Mindez azt fejezi ki, hogy a fiatalok — az újszerű közösségek, új szellemű tagjai — az újat; a mait igénylik és képviselik. BALAZS BÉLA Űj Figaro-opera Hamburgban Nemrég mutatták be a hamburgi Operában, Günther Klebe új operáját, címe: „Figaro válik". Szövegkönyvét is Klebe írta, Horváth Ödön, a korán elhunyt magyar származású író regénye alapján. Az új Figaro-opera teljesen modern környezetben játszódik. Almavíva gróf és felesége, Rosina — emigránsok. Figaro fodrász, Zsuzsanna pedig pincérnő Almaviva apródjának, Cherubinnak éjjeli mulatóhelyén. A teljesen v elszegényedett gróf később visszatér hazájába. Ott kikiáltották már a köztársaságot, kastélyát elhagyott gyermekek otthonává alakították át. Az ügyes Figarót a gyermekotthon gondnokává nevezik ki. Figaro és Zsuzsanna elhidegülnek egymástól, mert a volt fodrászinas nem akar gyereket. Később azonban megszűnnek az ellentétek, mindenki kibékül sorsával, Zsuzsanna is visszakerül a férjéhez, s Almaviva gróf belenyugszik, hogy nem kegyúr többé, hanem egy demokratikus állam polgára. Csak Rosina grófnő tart kl főúri allűrjei mellett. Klebe operája zenei burleszk, Schönberg- és Bartók-hatásokat lehet felfedezni benne. Moszkva (ČTK) — Konsztantyin Pausztovszkij „A haza szívverése" című, 20 évvel korábban írt regényét akarja kiadni. Pausztovszkij ezt a regényét 19441 ben írta, tehát egy évvel a Nagy Honvédő Háború befejezte előtt. A kéz irat azonban elkallódott, s a regény bői mindössze egy fejezet maradt i meg. A teljes kéziratot nemrég meg• találták a kazani Irodalmi Levéltárt ban. A regény a háborút megelőző években s a háborús években játszódik le, ' szereplői a szovjet értelmiség és művészvilág tagjai. Az író a regényt változtatások nélkül kívánja kiadni 1963. október 3. * Ül SZŐ 5 J i rí Hadlaž: Szerelmesek (fametszet).