Új Szó, 1963. szeptember (16. évfolyam, 241-270.szám)

1963-09-21 / 261. szám, szombat

Régi bokrétái dicsőségéből él ezen a kiállításon Ján Mudroch és lényegében nem hoz semmi újat Peter Matejkának, a színhatások rafináltságát nem nélkülöző sárga pulóveres Diáklánya sem. Viszont annál erősebbek a Felkelés témáját feldolgozó fekete-fehér grafikája. Meglepő Weiner Král Imre újszerű koloritja, valamint az, hogy csupán egyetlen egy festményével találkozunk, mlg a Picasso és Salvadoré Dali közt, vergődő L. Gudernának az őt túlértékelő rendezők tizenkét alkotását állították kl. Ezek a hibák, túlzást, azonban magától értetődőek, mivel minden objektivitás mellett az emberek, tehát a rendezők és méltatók törekvéseiben mindig érvényesül a szubjektivitás is! És talán ennek a momentumnak az eredménye, hogy J. Nemčík három meglehetősen gyenge képpel van jelen, akárcsak E. Simerová is, míg az ember hiányolja Csemiczky László, Lőrincz Gyula, Medvecká Mária nevelt. És ha ott van Tvrdorí, Jakoby, Kollár, Gandlová, Klimo, Krajcová, Trizuljaková meg mások, miért nincs ott Studený? Valóban nagyon nehéz mindenkit sovendben értékelni anélkül, hogy kisebb-nagyobb hibát ne követnénk el, ám talán mégis szólni kell még néhány fiatal festőről, akiknek sikerült a hagyományok és a modern irányok szerencsés egyesítése. Közülük elsőnek Juraj Krén-t nevezném, akinek a „Vörös ász" című képe egy Galandából kiinduló festőtehetség útját dicséri, utána pedig M. Paštékát és „Egy ember meg a 16" festményét, amely a Majerník-í pesszimizmusnak a szocialista ember optimizmusba fordulásának a tanúbizonysága. Dicsérendő még ebben a sorban A. Szabó és nem utolsósorban Rudolf Krivoš, no meg a cézannei és kubista felfogásban alkotó, s amellett kiválóan színező M. Laluha is. A szlovák grafikusok sem okoztak csalódást. V. Hložník, Chmel, Dúbravec, Lebiš, Fr. Král, Dubay és Zmeták mellett olyan kiváló és kedves nevekkel találkozunk ezen a tárlaton, mint a losonci Szabó Gyula, a Košicei Eckerat Sándor vagy pedig az Itteni magyar lapok ismert illusztrátorai Gergely Vera és Pavllőková Jarmila. Itt is egyre nagyobb teret hódítanak a modern az absztraktba torkolló irányzatok, akárcsak a plasztikában, ahol a klasszikus hagyományokat F. Kôstka, Pribiš mellett Kulich és ma mér részben V. Kompánek képviselik, valamint Trizuljak, míg Moťovský, Tóth, Rudovský és társaik új ösvényeket taposnak. Készakarva hagytam a sor végére az absztrakt, az afigurativ festészet képviselőinek feltűnően nagyszámú M. Laluha: Táj (ceruzarajz, 1963} csoportját, ahová F. Hložníkot, A'. Barčikot, O. Bartošikovát, Rudolf Filót, T. Klimovát és részben R. Krivošt ls be kell sorolni. Jóllehet nem vagyok híve az absztrakt irányzatnak, nem is szeretem, mivel igen nehezen bogozható ki az értelme és nem egy esetben analfabéták meg sarlatánok bújnak meg mögötte, mégis azt vallom, hogy a mai művészek nem kereshetik példaképüket a XIX. században, hogy akárcsak a technikában és tudományban új utakat fedeznek fel, úgy a képzőművészetben ís szükséges az új keresése, nehogy egy helyben topogjunk, esetleg a rákok szerepét játsszuk meg. Éppen ezért nem lehet elítélni képviselőiket sem, s már csak azért sem, mivel egy komoly absztrakt művön az ember — mégha laikus ls — felfedezheti az anyag törvényszerű elrendezéseit, bizonyos formák éa színek felhasználásával. Ezeket a belső kötöttségeket, szabályokat megtaláljuk a prágai kiállításon az absztr rakt irányzatú művészeknél, akikx nél nem is annyira az idealista világnézet felülkerekedése fenyeget, mint az, hogy művük a rideg, intelektuálizmus, kozmopolitizmus zsákutcájába torkollhat, hogy elveszti éltető talaját a hazai tájat, a hazai embert és ennek bonyolultan gazdag lelkületét. A kiállításról talán még any* nyit, hogy hiányosságai ellenére is sikerültnek mondható. Fulla és serege bevette a prágai Várat. Jöttek, látták őket... Ám kívánatos volna, ha a jelenlegi tárlat egész anyagával hazánk minden nagyobb városának lakói megismerkedhetnének, és hogy a jövőben a cseh kép* zőművészek hasonló seregszemléjét láthatnók dunaparti metropolisunkban, BARSI IMRS Ezúttal nem ellenség, Zárta körül az ősrégi Várat, az ostromlók kapitánya Ľudovit Fulla volt,'gascognei legényei pedig Szlovákia képzőművészei, festők, szobrászok és grafikusok, öregek és fiatalok, tradicionalisták és absztraktok ... A Várat •

v ebben az esetben a Lovarda jelentette, ahol a felszabadulás óta egészen az ötvenes évek végéig rendszeresen találkozhattunk a csehszlovák képzőművészet reprezentásalnak alkotásaival. Lehet, hogy ezeknél az országos kiállításoknál a válogatás sokszor magán viselte a személyi kultusz szemellenzős módszereinek bélyegét, egy azonban bizonyos, hogy a szlovákiai képzőművészeknek minden alkalommal megvolt az őket megillető helyük és életterük. Talán inkább az egyes művészek és művek értékelése körül nyilvánult meg elfogultság, ez viszont cseheket és szlovákokat egyaránt érintett. Most ezekben a ragyogó szeptemberi napokban Fulla és serege teljesen magának foglalta le a prágai Vár lovardáját, és ahogyan ezt Adolf Hoffmeister megjegyezte, az ódon terembe a dunamenti fákat cibáló szelek friss levegője hatolt be. Szép és. kedves ez az udvariasság, ám legyünk mi is udvariasak és valljuk be, hogy hasonló friss szelek hatását tapasztalhattuk már néhány éve a Moldva-parti műtermekben és egyes prágai alkotócsoportok kiállításán, a Ménesben, a Hollarban és a Spálagalériában -.. A cseh képzőművészeknek azonban nem volt meg a lehaiőségük, s talán a bátorságuk sem, hogy újszerű modern művészi alkotásaikkal áttörjék a Lovarda konzervatív hagyományokból felépített barikádjait, s ott rendezzek meg a cseh és morva képzőművészek- olyan átfogó tárlatát, amely az utolsó öt év művészi alkotásainak színe javát bemutatta volna... A szlovákiai képzőművészeknek ez viszont sikerült. Elfoglalták a „Lovardát", mégpedig a számukra legkedvezőbb pillanatban. Mindenesetre meg kell állapítanunk, hogy valóban ez az első nagyméretű tárlat Csehszlovákiában, illetve ennek fővároséban, Prágában, szerében a legkülönbözőbb és legforradalmibb, modern' művészi elvek érvényesülnek. Gyermekien egyszerű falusi jelenetek kristálytisztaságukban sértetlenül kerülnek vásznaira. Hol a kubizmus törvényszerűségéinek felhasználásával rakja össze őket mértani formákból, hol pedig Chagall! álomszerűséggel ír ecsetjével szürrealista verset falujáról, de ennek dacára minden alkotása egyszerű, érthető és elbűvölő. Fulla az a festő, aki tehetségével, művészetével nerpesak a szlovákiai, de a csehszlovákiai kereteket is túlnőtte, akinek alkotásait az európai ij^odern értékek közé sorolhatjuk, és aki ugyanakkor szocialista művész Is. Ezen a tárlaton három bájosan szép grafikai lappal (Toalett, Emlékezés a tengerre, Táj) és három nagy olajfestménynyel van képviselve. A „Parasztlakodalom" és a „Tél a külvárosban" című képeit — ezekről is csupán a legnagyobb dicséret hangján szólhatunk — minden rendszeres tárlatlátogató Ismeri. Kevésbé Ismert azonban a harmadik, a „Zsuzsanna és a vének". Üde vidámságával, kópéságával, ám ugyanakkor modernségével ez a Fulla festmény is méltán sorakozik a már előbb említett müveihez. Művészi rangja alapján második helyen talán Fulla kortársát, a három esztendővel Idősebb Miloš Bazovskýt említeném. Ű is, akárcsak Fulla a folklórból merít. S noha festészetében felhasználja a kubizmus, expresszionizmus, valamint a szürrealizmus minden fineszét végsőfokon mégiscsak megmarad a folklórnál. Bazovský a szlovák falu festője, aki sárga, vörös és meleg barna színeivel, szűkszavú, komor, de nagyszerű balladákat alkot a liptói és árvái falvak népének életéről. Ecsetvonásalból a legtöbb esetben a régi falusi életforma felbomlásának tragikus féltése érződik. Mellettük látjuk a most 75 évét betöltő Martin Benka nemzeti művész sajátosan megalkotott, a szlovák népet dicsőítő három festményét is. V. Hložník államdíjasunkat néhány, absztraháló törekvésről árulkodó grafikai lap képviseli méltóan, a „Periféria", a „Magány" és az „Államok" címfl ciklusaiból. Kár azonban, hogy a látogató nem találkozhat Hložník néhány olyan kiváló rajzával, mint amilyenekkel a Gulliver és Robinson Crusoe vagy pedig a Don Quijote című könyveket és az Iliászt Illusztrálta. A régi prágai szlovák festőkolónia még élő tagjai közül fán Želibský művészi fegyvere nem tompult, míg Eugen Nevan, aki pedig sok mindent megtanult Matlssetől és annak idején az élvonalba tört, egyetlen egy őt reprezentáló festményével, elfáradt enervált benyomást kelt. látogatók érdeklődéssel szemlélik a kiállított műveket. Képünkön (ae előtérben): T. Bártfay: Vágyakozás című alkotása látható. (Foto: CTK — J. Saroch felv.J A prágai Vár bevétele O. Dubay: Az Élet dala ciklusból (i gelitmetszet, 1958) A amely elegendő lehetőséget nyújtót* rendezőinek, hogy a szlovákiai kél zőművészet jelenleg! arcélét a L<rj vardában az egész köztársaság öepének megmutassák. Ném is kétséges, hogy a tárlat rendezőit a legjobb szándék vezette; bemutatni a legjobbját mindannak, ami a XX. de főleg a XXII. kongreszszus után a képzőművészet terén Szlovákiában létrejött; hangot és teret adni annak az újnak, újszerűnek és modernnek, amelyet a világáramlatok a művészetekben magukkal hoztak, ós amely nálunk a legutolsó Időkig nem kívánatos beavatkozások következtében e műtermek legsötétebb zugaiban bújhatott meg. Hogy a válogatás mennyire sikerült, arról a vélemények eltérőek. Lehet, hogy a mennyiségi elv a minőség rovására érvényesült, tény azonban, hogy Fulla és az elvont absztrakt irányzatok képviselőinek alkotása, nagy hatással Van a tárlat prágai látogatóira. Ám ugyanakkor azt bizonyítja, hogy a személyi kultusz kultúrpolitikájának módszerei csupán lelassították, de nem tehették lehetetlenné az olyan irányzatok fejlődését és meghonosodását, melyek viharként zúgtak végig Európán. A modernisták alkotásai között vannak természetesen nagyon is mulandó értékek, de akad köztük olyan is, aki műveivel őszinte örömet okoz. Nem is kis öröm, hogy a prágai Vár lovardájában ezúttal olyan erők is jelentkeztek, amelyek biztos kézzel és magas művészi igényességgel folytathatiák és tovább vihetik majd a két háború közti csehszlovákiai kommunista és haladó avantgárdista művészek törekvéseit. És ennek az örömérzésnek a kiváltása, megnyilvánulása véleményem szerint legnagyobb pozitívuma a kiállításnak. Mint a generációs elméletek megrögzött ellensége nem helyeslem, hogy a kiállítás néhány eddigi méltatója anyakönyvi kivonatok adatainak alapján sorozza be a kiállítás v uyagát, jóllehet a különböző áramló tok képviselőinek kora erre szinte össtökéli az embert. Azt gondolom, hogy az osztályzást mégis az érdemek, a művészi értékek alapján kell elvégezni, s a véletlen úgy hozza magával, hogy ebben az esetben is a legidősebbek egyikével kell kezdenem. Mert a tárlat legnagyobb alakja kétségkívül a hatvanegy éves Eudovit Fulla. Nem érdektelen, hogy művészete a folklórból indul ki. A nép életét, munkáját és szokásait gyakran legalább is látszatra — a primitív népművészek módszereivel örökítette meg és mégis, alkotómódJ. Kostka: Leányfej (hydronálium, 1962) 1383. szeptember 21. * £jj SZŐ 7