Új Szó, 1963. augusztus (16. évfolyam, 210-240.szám)

1963-08-31 / 240. szám, szombat

K

éső délután volt, amikor az ültetvény központjának számító kisvárosba, öszvérháton tette meg az utat, és egész úton fütyörészett. A délelőtt folyamán jó csomó karót faragott kl, pótolta a háza körüli kerítés hézagait: meg volt elégedve a munkájával. Meg aztán szeretett is be-beruccanni a városba, ha hébe-korba alkalma volt rá. Az üzletsor mögött kikötötte az öszvért, s az első amit észrevett az volt, hogy az ott ácsingózó négerek, nem valami nagyon törik magukat a társasága után. Ez annál is érthetetlenebb volt, mert mióta a feleségével vagy három hónapja ideköltöztek, a lehető legjobb viszonyban volt az ültetvény minden néger munkásával. Most meg úgy tesznek, mintha észre sem vennék. Lassan ment az úton az ültetvényiroda felé, s közben egyre csak töprengett, vajon mi lehet az oka, hogy senki sem szól hozzá. Egy kicsit odább, Froggy Millerrel találkozott. Karon ragadta, mielőtt az még kitérhetett volna előle. — Mi lelt benneteket? — kérdezte. Froggy Miller alig egy mérföldnyire lakott tőle, őt ismerte legjobban az egész ültetvényen. — Egyáltalán ml a baj Froggy? Froggy, a nagydarab száznyolcvancentis rövidre nyírt hajú néger, szó nélkül tovább akart menni. Christy Tucker nem engedte el a karját, sot még jobban megmarkolta, és megrázta. — Ide figyelj! — mondta most már nyugtalanul. — Miért vagytok te és a többiek ilyen különösek? — Mr. Lee Crossman hivatott nemde? — mondta Froggy. — Igen, persze, hogy ő — mondta Christy. —. Nyilván a földdel, a gazdasággal kapcsolatosan akar valamit mondani. De mi köze ennek... Mielőtt még befejezhette volna a kérdést Froggy kirántotta a karját és elsietett. Christy most már nem vesztegette az idejét, rohant az ültetvényirodába, hogy megtudja végre, mi is hát a baj vele. Az utcai helyiségben az ültetvény könyvelője, Hendricks és Lee Crossman öccse, Morgan az ablakpárkányra vetett lábbal üldögélt, amikor Christy berohant a szobába. Hendricks megpillantva Christyt, felállt • bement a hátsó irodahelyiségbe. Morgan Grossman mogorván méregette a négert. — Na gyere, menj be — mondta a visszatérő Hendricks az ajtóból. Christy megfordult, s akkor már ott állt az ajtóban Lee Crossman, az ültetvény tulajdonosa, ura és parancsolója, a főnök. — Igen uram — mondta Christy. Lee Crossman sötétszürke lovaglónadrágot, barna inget, és magas szárú fekete csizmát viselt. Félreállt, amíg Christy bement a hátsó szobába, aztán becsukta kívülről az ajtót. Christy megállt a szoba közepén, s így várakozott Lee Crossmanra. Christy az év elején, körülbelül három hónappal ezelőtt költözött a Crossman-ültetvényre. Eddig még sosem járt Georgiában, de egyre jobban tetszett neki, mint Aiabama, ahol eddig élt. Azért határozták el a feleségével, hogy ide jönnek, mert hallották, hogy itt sokkal jobban boldogulnak a gyapot-részesbérlők, Christu kijelentette, nem elégszik meg a puszta vegetálással — ember módra akar élni. Lee Crossman még mindig nem jött, Christy leült egy székre. De jó formán még el sem helyezkedett, mikor nyílott az ajtó. Christy azonnal talpon termett. — Jó napot kívánok. Mr. Lee — mondta mosolyogva. — Most már alkalmam volt egy kissé megismerni a földeket és szeretném, ha kaphatnék még egy öszvért és még egy ekét. Ha megkapom, azt hiszem, kétszer annyi gyapotot is ki tudnék hozni ebből — Hogy jutottál hozzá? — Alkalmi vétel volt. — Honnan volt rá pénzed? — Volt egy kevés, és a feleségem csirkéket nevel. — Miért nem az ültetvény boltjában vetted meg a rádiót? — így jobban jöttem ki. így egy kicsit olcsóbban jutottam hozzá. — Az ültetvényen élő niggerek mindent az ültetvényem boltjában vásárolnak — mondta Lee. — Nem akartam adósságba keveredni, Mr. Lee — mondta Christy. — Szerettem volna az év végi elszámolásnál kapni valamit. Lee Crossman keresztbe rakta látunk rá, hogy önnek kifogása lesz ellene. Akkora szabad térség van a ház körül, gondoltam, kihasználjuk, s összeütöttem egy kis tyúkólat. — Ne magyarázkodj Itt nekem, te nigger! — Igen, uram. — Nem akarom, hogy csirkék kapirgáljanak az ültetvényemen. — Igenis, uram — mondta Christy. — Honnan volt pénzed a rádióra? — Hurokkal fogtam néhány nyulat, megnyúztam őket s a bőrükért kaptam' egy kis pénzt. — Nem szeretem, ha az ültetvényemen levő nyulakhoz bárki is hozERSKINE CALDWELL CHRISTY TUCKER HALALA a földből. Mondhatom, hogy jószerivel ilyen földet még nem láttam életemben. Olyan tiszta, akár a tenyerem, nincs rajta se kő, se rönk, se bokor. És sima,' mint az asztal, még vízmosást se leltem rajta. Ha kapok még egy öszvért és egy ekét, hát több gyapotot kihozok önnek belőle, mint akármelyik másik két részes bérlője. Lee Crossman várt, amíg a néger befejezi, akkor aztán becsapta az ajtót, s döngő, csizmás lépteivel beljebb jött a szobába. — Te nigger — mondta — én hivattalak, vagy te hivattál engem? — Igaza van, Mr. Lee — mondta Christy —, ön hivatott. — Akkor tarsd a fekete pofádat, addig amíg én nem mondom, hogy nyisd ki! — Igen uram, Mr. Lee — mondta Christy, s azon vette észre magát, hogy egészen a falig hátrál. Lee Crossman leült és merően bámult rá. — Igen uram, Mr. Lee — mondta Christy újra. — Ügy látom, te afféle követelőző nigger vagy he? — mondta Lee. — Honnan jöttél ide? Te nem georgiai nigger vagy, mi? — Nem, uram, Mr. Lee — felelte Christy, megrázva a fejét. — Alabamaben születtem és ott is nőttem fel. — Alabamaben csak rosszra tanítottak? — Nem, dehogy, uram, Mr. Lee. — Akkor miért jöttél ide, s miért követelőzöl itt, mi? — Nem tudom, Mr. Lee. C

hristy a tenyerével törülte le az arcából az izzadtságot. Nem értette, miért haragszik rá Lee Crossman, de azt már kezdte megérteni, hogy miért .nem állt vele szóba a többi" néger. Tudtak, hogy hivatták, s ez nyilvánvalóan amiatt történt, mert Lee Crossmannak valami nem tetszett. Nem szerették volna, ha olyan valakivel látják őket beszélni, akire az ültetvény tulajdonosa, ura és parancsolója neheztel. — Igaz, hogy van rádiód? — kérdezte Lee. — Igaz, uram. bát, előredőlt a széken, s zsebkését elővéve, a körmét kezdte piszkálni. Néhány másodpercig csend volt. Christy a falnak támaszkodott. — Állj egyenesen, nigger! — ordított rá Lee. — Igen, uram — mondta Christy, és ellépett a faltól. — Ugye, az én fámból faragtál keritéskarót a köré a ház köré, amelyben élsz? — Igen, uram, Mr. Lee. — Miért nem kérdeztél meg előbb engem, hogy kedvemre van-e a dolog he? ( — Láttam, hogy több karó elrothadt, tönkrement, s mivel én éltem a házban, úgy gondoltam, csak jól teszek azzal, ha kijavítom a kerítést, így hát kijavítottam. — Erőszakos, célratörő fickó vagy, mi? — mondta Lee. — Úgy tevékenykedsz, mintha az én házam és az én földem a te házad és a te földed lenne he? Ügy viselkedsz, mintha azt hinnéd, felérsz egy fehér emberrel, mi? — Nem,/uram, Mr. Lee — tiltakozott Christy. — Nem gondolok ilyesmit. Egyszerűen csak szeretem rendbe tenni a dolgokat. Nincs nyugtom, amíg meg nem javítom a kerítést, fel nem vágom a fát, le nem szedem a gyapotot, szóval, amíg meg nem teszem, amit meg kell tenni. Szeretem rendbe tenni a dolgokat. Ilyen a természetem. — Tudod, mit csinálunk mi itt, Georgiában az ilyen hozzád hasonló, erőszakos niggerekkel? — Nem, uram. — Megtanítjuk őket, hogy csak a saját dolgaikkal törődjenek. Lee Crossman felállt, odament a szekrényhez, kinyitotta és benyúlt. Mikor megfordult, egy hosszú rézszegekkel kivert szíjkorbács volt a kezében. Csizmája szárát csapkodva a korbáccsal, visszalépkedett Christyhez. — És azt ki mondta a feleségednek, hogy csirkéket neveljen az ültetvényemen? — kérdezte a négertől. — Senki sem mondta, Mr. Lee — felelte Christy. — Nem is .gondolM' zányúl — mondta Lee, és a súlyos korbáccsal rácsapott a csizmájára. — Hogyhogy eddig még semmit sem vettél felírásra az ültetvény boltjában? — Nem szeretek adósságot csinálni, csupán ez az oka — mondta Christy. — Szeretnék év végén, az elszámoláskor egy kis pénzt kapni. — Azt én mondom meg, hogy mit kapsz, vagy kapsz-e egyáltalán valamit, azt én szabom meg, hogy ki lesz kinek az adósa — mondta Lee. Rámutatott a padlón egy repedésre. — Vedd le az inged, told le a nadrágod, és térdelj le oda — mondta a fehér ember. — Mit akar velem csinálni, Mr. Lee? — Majd meglátod, Vedd az inged és a nadrágod, és térdelj le, mondtam már. — Mr. Lee, azt nem hagyhatom, hogy így megkorbácsoljon. Nem, uram, Mr. Lee, ezt nem hagyhatom. Nem, ezt nem! — Te fekete bőrű, visszapofázó kutya, te nigger, te! — ordította Lee, s még a füle is elvörösödött dühében. Rávágott Christyre a nehéz szögekkel kivert korbáccsal. Christy hátralépett, s mikor Lee újra feléje suhintott, elkapta a korbács végét. Lee először rábámult, aztán megpróbálta visszarántani a korbácsot. — Mr. Lee azonkívül, hogy elfogtam néhány nyulat és felneveltem .néhány csirkét, semmit sem tettem, — tiltakozott Christy. — Nem akartam semmi rosszat. Azt hittem, hogy örülni fog, hogy kijavítottam a kerítést. — Pofa be, és le az inggel és a nadrággal, ahogy.mondtam — ordította Lee a düh tetőfokán. — A korbácsot pedig engedd' el, mielőtt kitépem a kezedbőll Christy nem mozdult, és minden erejével tartotta a korbácsot. Lee dühében már megsem tudott szólalni. Elengedte a korbácsot, odarohant a szekrényhez, és kivette a pisztolyát. Megfordult, felemelte a fegyvert, és háromszor tüzelt Christyre. Christy a korbácsot elengedte, a padlóra roskadt. Lee öccsce, Morgan és Hendricks, a könyvelő berohant a szobába. — Mi történt, Lee? — kérdezte Lee öccse, a padlón heverő négerre pillantva. — Ez a nigger megfenyegetett — mondta Lee lihegve A szekrényhez lépett, és belökte a pisztolyt a polcra. Te és Hendricks hallottátok, mikor azzal fenyegetett, hogy megöl, önvédelemből kellett lelőnöm. indhárman kimentek az utcai irodahelyiségbe. Az ültetvény boltiának néhány alkalmazottja éppen akkor rohant be, hogy megtudja a lövöldözés okát. —. Csak egy erőszakos nigger — mondta Leé. A mosdónál állt, kezet mosott. — Az az alabamai nigger, aki két vagy három hónapja költözött ide. Behívattam, hogy megkérdezzem tőle, mi dolog az, hogy új karókat rak a háza körüli kerítésbe az én engedélyem nélkül. Aztán mikor bejött, megfenyegetett. Rosszfajta egy nigger volt. A bolti alkalmazottak visszatértek a boltba. Hendricks pedig felütötte a könyveit, és nekilátott a könyvelésnek. — Nyisd ki a hátsó ajtót — mondta Lee az öccsének, hadd lássák azok a bámészkodó niggerek, hogy mi történik az olyannal, aki ilyen erőszakos talál lenni közülük, mint ez az alabamai disznó volt. Lee öccse kinyitotta a hátsó ajtót. De amikor kitekintett az utcára, egyetlenegy négert sem látott sehol. Az utcán az egyetlen élőlény az az öszvér volt, amelyen Christy Tucker a városba jött. Fordította: Rákosy Gergely Mirčo Jakobov fametszete: Gyarmatosítás A z előadás egyáltalán nem A professzor megemlítette AM lehetett közömbös a hall- még a bigámiát, az ágyasságatóknak. A téma ugyan got is, de csak úgy, mint miközismert, mondhatni elcsépelt kor az ember valami kellevolt, s így nem tarthatott vol- metlan dolgon át akar siklani, na számot nagyobb érdeklődés- Gyorsan végzett velük, mint re a jogi kar egyéb előadásai- aki tudja, hogy a fiatalság nál, de... Az idős professzor számára — legyenek bár jöéletében olyan pillanat volt ez a ka-. tedrán, amikor VÁSZA POPOVICS: minden jogi for-. mula és szabály, minden paragrafus, mintegy varázsütésre, a legcsodálatosabb költészetté változik. A hatvanéves földi lét begyűjtött szépségeit önzetlen szívvel tárta fel a tapasztalatlan ifjaknak és lányoknak, mély meggyőződéssel, hogy az emberi együttélés legnemesebb formáját ismerteti előttük: A házasságot! •— A házasság, a társadalmi élet alapvető formája, a férj és a feleség közössége, olyan együttélés, amelynek célja a gyermeknevelés ... — így kezdte az öreg professzor, évtizedes tanári tapasztalatából tudván, hogy a legjobb bevezetés magának a szóban forgó tárgynak a meghatározása. — De. .. a házasság nemcsak ennyi, nemcsak ebből áll! — s mosolya valami mást is sejtetett, valami szépet, valami titokzatosat. A fiatalemberek csillogó szemmel figyelték, a nőhallgatók már szedték elő zsebkendőjüket, hogy felitassák könnyeiket, Szórakozottság vehdő ügyvédek —, nem ezek a legfontosabb fogalmak abból a csodálatos intézményből, amelyet házasságnak nevezünk. — A házasság szeretet... Megértés.., Összhang.,, Hűség... Őszinteség... — sorolta az idős professzor. A téma minden ismérvét külön-külön fejtegette, csodálatos, ragyogó színekkel ecsetelve. B

ár az előadás alatt a hallgatók a padokban ültek, a professzor szavainak varázsa fölkapta őket, és a képzelet varázsszőnyegén lebegtek súlytalanul, boldog kíváncsisággal. Tudatukban megjelent a házasság képe: egy galambpár... két galamb, férj és feleség, a ragyogó napsütésben, a patyolatfehér ágyban, virágzó fák alatt, zajos vidám utcán, mindenütt összeölelkezve: szeretet, megértés, összhang, hűség, őszinteség ... Az előadás végén a profeszszor tiszta, öreg arcán végigperegtek a könnyek. A fiatalemberek jelugrottak és sokáig tapsoltak, a nőhallgatók lesütött szemmel gyűrték a zsebkendőjüket, válluk remegését, csuklásukat próbálva elfojtani... A fiúk felsegítették a professzor kabátját, a lányok megigazították a sálját, mindenki hálásan és elismeréssel szorongatta kezét. — Sokszor ' üdvözöljük a kedves feleségét!..

E gyönyörű előadás az ő érdeme is! — mondta az egyik hallgatónő. Az előadóteremben ismét tapsolni kezdtek: üdvözöljük, üdvözöljük! A professzor boldogan mosolygott: igen átadom neki... Ez az ő érdeme is, átadom neki... az én Ljubicámnak! — Milyen jó és hálás az ifjúság! — tűnődött az öreg professzor, milyen jók a mai fiúk és lányok!... Egy hallgatónő újból megigazította a sálját... Mint valamikor az ő Ljubája, az ő ljubicája... Valamikor. Amikor ő is egyetemista volt. — Hiába, megöregedtünk! — mondta magában az öreg tanár és elindult a latyakos, havas úton. M

egöregedtünk, de nem baj! Mi is voltunk fiatalok... Ljubica és én, fiatalok voltunk ... Most- megöregedtünk, isiász áll a derekunkba, de ez sem számít... Meleg a szoba, tűz patjtog a kályhában, forró leves gőzölög a tányérban . .. Lehet, hogy Ljubica ma töltött káposztái főzött, füstölt hússal. Ljubicám, kedvesem, még mindig szeretlek ifjonti hévvel, még mindig szeretlek egyetlenem, Ljubicám! Te megértesz engem!... Most megint elérzékenyültem ... Oh, Ljubica, mennyire szeretlek! — Hová slattyog, apuskám? — ordított egy bolondul hajtó sofőr a professzorra. — Felöntött az öreg a garatra — vetette oda egy járókelő. A professzor mosolygott, nem haragudott, meg se hallotta, Ljub'.cát hallgatta: —• Kedvesem, kedvesem, már megint átázott a cipőd ... Drágám, megint átfagyott a lábad ... Nem vigyázól magadra, soha nem is vigyáztál: kedvesem, én majd megmelengetem a lábadat ... — Köszönöm,, drágám, hagyjad! ,.. Nem fontos, nem olyan veszélyes... Az a fő, hogy velem vagy, mindig velem ... ... Mindig veled, édes ö$pg, párom, soha nélküled! — Dolgozik az öregben a slivovica! — kiáltott felé egy szemtelen kamasz. A professzor valóban botladozva ment, de ő maga ezt nem vette észre... Csúszós, latyakos az út... Nem baj, elfáradt egy kicsit, de már itt van a háza, itt lakik már évek óta... Itt van Ljubica, az asztalon gőzölög a forró leves .. s A z ajtó előtt a professzor /I jól megtörölte a lábát, hogy ne piszkítsa be a padólt — hogy Ljubicának kevesebb dolga legyen —; a kulcsot betette a zárba, meg akarta fordítani, de nem bírta. Mi ez, ennyire gyönge lenne? ... Megnyomta a kilincset, az ajtó kinyílott magától, kulcs nélkül is. Hogy lehet ez, az ajtó nem volt bezárva? — Ljubica! szólt be a professzor. Senki sem válaszolt. — Ljubica! A professzor ijedten lépett be a szobába. Az ágy vetetlen volt, pizsamája a földön hevert, szennyes inge a szék támláján lógott, foltozott harisnyája az Íróasztalra volt dobva. — Ljubica! A lakásban senki. Az öreg professzor a fejéhez kapott, szédülés fogta el ... de kezével megtámaszkodott a falnál: — Ljubica! Ljubica! Aztán próbálta összeszedni magát: — Hol lehet Ljubica? A lakást nyitva találta! Hol lehet Ljubica? Lassan lement a lépcsőn a házmesternéig. Becsöngetett. A házmesterné döbbenten állt meg az ajtóban, sohasem látta ilyen furcsának a professzort, egyszerre úgy megöregedett, összeroskadt: — Mi van önnel? — kérdezte. Ön beteg! Jöjjön, segítek! Egyedül úgysem tudna fölmenni.., •— Hol van az én Ljubicám? — kérdezte az öreg professzor. — Menjünk föl, segítek önnek ... — mondta barátságosan a házfelügyelöné, megiszik majd egy forró teát. — Hol van ... az én ... Lju-. bícám?_ — kérlelte alig hallhatóan. — Menjünk professzor úr, csak támaszkodjék rám bát-. ran! — szólt részvéttel az aszszony. Azt gondolta, hogy az öreg ivott egy kicsit, olyan szokatlanul viselkedik. Biztosan ivott, mi más lehetne vele, meg aztán idős is már. — Nem megyek fel! — kiáltotta hirtelen a professzor. — Maga titkolja előttem ... Nem akarja megmondani! Nem megyek egy tapodtat sem, amíg meg nem tudom az igazat! — De hát mit mondjak meg? — Hol van ... az én feleségem?! — ordította az öregember. A házfelügyelöné elengedte a professzor kezét, csódálkozva bámult rá és hallgatott.,. — Hol van a feleségem? — ismételte a professzor. — Az istenért, professzor úr! ... szólt rá halkan az asszony — mi van önnel, hiszen önnek nem is volt soha felesége! A professzor lassan össze/i csuklott a fal mellett. z * A házmesterné átkarolta sovány derekát és óvatosan föltámogatta a régi legénylakásába. Fordította: ZÉLITY MILICA Cl SZÓ 6 * 1963. augusztus 31. i