Új Szó, 1963. augusztus (16. évfolyam, 210-240.szám)
1963-08-17 / 226. szám, szombat
A férfi úgy J8n kl a szobából, mint a nagybeteg, szédeleg, nyög, a fejét fogja. Nem mer az asszonyra nézni, a földet bámulja hunyorgó szemmel, majd a lavórhoz lépve vízbe mártja a törülközőt és homlokára szorítja. Az aszszony tányért vesz elő, levest merít a tűzhelyen álló fazékból és az asztalra teszi. Az ember leül az asztal mfellé. Az asszony szomorú, vérigsértett, mártír arccal jár-kel körülötte. — Jaj a fejem, széthasad — nyögi a férfi, de az asszony nem felel, leül az asztal végén levő konyhaszékre, kezét ölébe ejti és hallgat. — Megint xem szélsz? Legalább annyit mondj, hogy hadd hasadjon — gúnyolódik a macskajajos férfi. Rövid szünet, majd újra megszólal. Igazad van, ha nem szólsz hozzám, tudom, hogy megint megütöttelek, nem voltam annyira részeg, ne félj... mondtam már, hogy olyankor térj ki az utamból... az a leghelyesebb ... Erre már az asszonynál eltörik a mécses, kötényét szeme elé kapva sírja: — Üssél, csak üssél... könnyű a gyengébbet ütni-verni, meg az olyat, akit az isten s?m véd meg ... — Jól van no — mondja bűnbánóan az ember és feláll. Hányszor megfogadtam már, hogy vége... nem iszom többé... de hányszor?! — Mégsem állód meg, mert nem is nagyon akarod. — Azt hiszed, olyan könnyű valamit önmagunk ellenére akarni? — Nem segít már mirajtunk semmi, még az Isten sem. — Ne bőgj már... hogy az isten csudájában ragadjak meg itthon, ha egy éve mást sem látok, mint a te fancsali képedet? Megőrjít ez a pedáns rend, amelyben úgy érzi magát az ember, mint a múzeumban. Ha lépni akarok feléd, úgy érzem szakadék tátong a lábam előtt... — Igazad van, szakadék tátong közöttünk. De miért? — Miért... iuiért?l — dünnyögi a férfi. — Amíg nem csaltál meg, nem volt szakadék közöttünk... — Hagyd már ezt a buta dolgot.., más asszonynak is megbotlott már az ura, mégis együtt vannak, jól élnek ... elfelejtették... — Lehet is azt elfelejteni?! — Lehet vagy nem lehet, legalább akarnod kellene, de te nem is akarod. — Akárcsak te az ivást, mi?! — Annak is te vagy az oka, hogy Iszom... — Bűnbakot könnyű találni... mosakodni nem nehéz, csak aztán ne legyen az ember még mocskosabb, mint mikor belekezdett... — Ha te nem csináltál volna abból a kis ügyből hűhót, nem jártál volna hónapokig szótlanul és hozzáférhetetlenül körülöttem, ma is olyan józan ember lennék, mint addig voltam ... — A felejtéshez idő kell... — Hát én nem tudtam kivárni. Ha úgy éreztem, hogy megfojt itthon a némaságod, a mártír arcod, elmentem és ittam. Segített... — Ideig-óráig segít az ital... de a lelkiismeret úgysem hallgat el soha... nem hiszem, hogy téged ne bántana... — Hogy a fenébe ne bántana? — csap az asztalra a férfi — dehát feszítsem meg ' magam, hogy elhídd?! Kellett nekem, egyetlen porcikámnak is az a cafat? Az a mindenki kapcája?! Sosem volt eszem ágában sem, csakhát ittunk egy keveset, alkalom is adódott... gyenge olyankor a legerősebb férfi is... — Akkor azt mondtad, részeg voltál... — Részeg vagy nem, egy biztos: józan fejjel soha sem tettem volna. Hát nem borzasztó, hogy egy ilyen marhaság miatt tönkremenjen az egész életem?! — Aki többet szenved, az én vagyok. Hány éjszakát átvirrasztottam én, mióta iszol?! Rémesebbnél rémeVlGH RÓZSA! senkinek — mon8ja szigorúan a férfi. — Nincs, ameddig a baj megfér a házban, de akadna-e ember a faluban, aki ne tudná, mi történik itt?! Úgy néznek rám, mint egy mártírra, a hátam mögött összenevetnek: hadd üsse-verje, ha tűri! — Mind a kettőnknek keserves ez élet így... azt hiszed, nekem nem fáj a szívem... de nemcsak most, 8—10 éve egyre inkább — mondja akaratlanul őszinteséggel a férfi. Az asszony felkapja a fejét, szemében rémület tükröződik, majd az asztalra borul és zokogni kezd... Tudom én mi bánt téged,,, a Csat nem akarnak beleszólni a Ferenc Böskének", hogy kiút minden magánéletembe is, nem elég, ha a bajból van. munkában mindig a maguk kedve szerint teszek, még azt is meg akarják szabni, hogy éljek, mint éljek? — ordítja a gazda. A házaspár hallgat. — Hát addig ls, amíg gondolkqztok, én elkezdem a legelején —« mondja az elnök, mert sejti, hogy á Na, ha már így kimondtad a hallgatás már fél beleegyezést jelent. lényeget fiam — mosolyog állhatatO' Mától kezdve, aki ebben a faluban san az elnök — akkor csak egy szót ItaIlal mer kí ng ]nl t ég ed fiam, annak kell még rámondanom: Igen — szól v ei e m gyűlik meg a baja... ha öeleés leül. — Mi úgy értelmezzük a kö- egyez ei.., a kocsmárosra is rápazöst, hogy nemcsak a munkán, de ra ncsolok, hogy csak sörrel olthatod a gondon-bajon ís osztoznunk kell, nála a SZ Omjadat. Persze tudom, még akkor is, ha nemcsak a nagy hogy n ehéz lesz... de ml segítünk, család vállát nyomja a baj. Nem n e fgij,., melletted leszünk és ha hagyhatunk elesni, tönkremenni ma- mégsem meg y _ mert hát emberek gunk között senkit... kötelessegünk vagyun k _ akkor sinc s veszve semösszetartani... mi: orvoshoz fordulunk, az elvonó— Mit akarnak velünk? Nincs ne- kúra biztosan segíteni fog. Kitartó, künk semmi bajunk — harciaskodik erős embernek ismerlek én Jóska... KÖZÖSSÉG. . az asszony, de a szavai hamisan csengenek. — Megvagyunk szépen, akárcsak eddig... — És az ital? Az sem zavarja az életeteket — kérdi Ferenc néni. — Ha az uram iszik, az csak rá és — Nem tudom megállni... nyögi a férfi — szomjazom, összetapad a szám. s. megfulladok, ha nem ihatom... — Menni fog Jóska... tudom, hogy menni fog — derül fel férje sebb sejtések gyötörtek. Láttalak vérbefagyva, árok alján henteregve, más nő karjaiban és kl tudja hányszor felöltöztem, indultam volna eléd, ds a büszkeségem mindig visszatartott. Hányszor fogadtam meg, hogyha épségben hazajösz, újra a régi kedvességgel fogadlak, de nem tudtam megtenni. Mihelyt elém kerültél dülöngélve, részegen, arcodon képzelt csókok mocskával, mintha kővé vált .volna bennem a szív... — Nem is szerettél te engem sosem ... — Az életemet is odaadtam volna... meg oda is adnám érted, ha megint az lennél, aki 15 évvel ezelőtt voltál. Ha nem történt volna semmi... — Nézd... ha már így belegabalyodtunk a beszélgetésbe, mondok valamit. Nem élet a mi életünk Eszti ...ha nem tudsz megbocsátani.., .váljunk el. — Elválni?! — rémül meg az aszszony. — Te el akarsz válni?! — Mondd meg hát te, hogy mit tegyünk. Ez így nem élet. Napokig feléje sem nézek a munkának,.., iszom. Úgy kívánom már az italt,mint más a levegőt, nem tudok meglenni nélküle. Te döntsd el, hogy jobb: itt élni mellettem, tűrni gorombaságaimat, a falu szóbeszédét, vagy békésen elválni. Belőlem már úgy sem lesz ember, de te még megtalálhatod a boldogságod... — Hát azt hiszed, hogy el tudnálak hagyni — sikolt azt asszony és újra sírni kezd. És ha te igen, akkor ... akkor nem is szerettél engem soha, egy mákszemnyit sem... — A tegnap estiek után furcsán hangzana egy szerelmi vallomás — mosolyodik el a férfi kicsit gúnyosan, de szeretlek. Tizenöt év nagy idő, mégis leéltük egymás mellett békésségben, boldogságban, akkor kell, hogy szeressük egymást, nem?, — Legalább anyám lenne, vagy testvérem, vagy csak egyetlen olyan ember a faluban, akihez bizalommal fordulhatnék, akiben őszintének érezném a segíteniakarást... — Ami kettőnk között történt, az kettőnk ügye... semmi köze hozzá Vilém Reichmann felvétele: GYEREKEK NYÁRON •gyermektelenségem... az... azért akarsz megszabadulni tőlem... A férfi erre az igazságtalan vádra odalép mögéje és átöleli a vállát: — Hát mondtam én valaha is egyetlen szóval? Hibáztattalak-e téged valaha? Meg aztán ki tudja melyikünkben van a hiba... csak fáj... nagyon fáj... Fél életemet odaadnám egy gyerekért... mindig vágytam arra, hogy apa legyek ... dehát tudom, hogy nemcsak te tehetsz róla is..nem akartalak feleslegesen keseríteni ... az utóbbi években, pedig már arra is gondoltam... — Mire? — kérdezi reménykedve az asszony. — Hogy .. a örökbefogadhatnánk egy gyereket — mondja és felegyenesedik. -— Te is?! — leheli az asszony. — Nem mertem szólni... — Pedig szólhattál volna... de most már késő. Ki bízna ránk egy gyermek nevelését? A mi éledünk már zátonyra futott... — Azért mondom — dobbant az ember — legjobb, ha elválunk és indult az ajtó felé. — Hová mégy megint? Hiszen fájt a fejed és még nem ís ettél? — Orvosságért... nekem már csak egy patikában árulnak orvosságot. — Ne igyál... ne igyál többet — kérleli az asszony — elfelejtettem, mindent elfelejtek, olyan lesz minden, mint régen... ne igyál, ne menj el... — Hagyjál — fejti le magáról a férfi az asszony ujjait... most már késő ... nincs erőm ... egyedül gyenge vagyok hozzá. — Segítek — kapaszkodik újra párjába a könyörgő asszony, — meglátod segítek... csak akarnod kell és menni fog... menni kell. — Én már nem vagyok ember... csak roncs... rajtam már uralkodik a szenvedély ... úgy szomjazom ... összetapad a szám... megfulladok... Kopognak. — Tessék — mondja hirtelen az asszony, mert abban reménykedik, hogy valami csoda kopogtat, amelylyel sikerül az urát otthon tartania. Az elnök lép be, két vezetőségi taggal. Tóth bácsival, meg Ferenc Bözsi nénivel. Arcukon félénk zavartság, ünnepélyesség. — Jó estét... hova Indultál Jőska — kérdi az elnök, — mert ha fontos, jöhetünk máskor is... —- Nem ... nem, csak maradjanak — kap az alkalmon az asszony, — foglaljanak helyet. Biztosan fontos ügy ... isten hozta magukat. — Hát ami azt illeti... az ügy tényleg fontos, — mondja az elnök. — Na látja, hát csak üljenek le. Jóska is itthon marad, úgyis fáj a feje ... levegőzni akart egy kicsit —• hadarja örömmel az asszony. — Nagy baj az már, amikor a parasztember este indul levegőt szedni fiam — néz a házigazdára az elnök. — Reggel vártunk... — Hiába vártak — csattant fel az — a munka nem kényszer, az ember csak megengedheti magának, hogy itthon maradjon, ha ... ha beteg... — Ha beteg, hát hogyne... csakhogy az, amiért te itthon maradsz, nem betegség fiam — mondja halkan az elnök. — Hát csak azért jöttek, hogy szemrehányást tegyenek, el is mehetnek — kjáltja a házigazda. — Jőska! — csattan az asszony kérő hangja. — Márpedig mi maradunk! Ha későn is, de i."'öttünk — mondja Ferencné — és ha már itt vagyunk, jobb lesz, ha megbeszélünk mindent szépen, harag nélkül. Emberek vagyunk — mondja és leül. — Mit akarnak velem megbeszélni?! — kötekedik Jóska. — Az, hogy nem megyek munkába, magukra tartozik. Zárjanak ki, vonjanak le érte annyi munkaegységet, amennyit akarnak, de egyébhez semmi közük, megértették? — Semmi?! — kérdezi mosolyogva az elnök. rám tartozik, nem a másét issza. Ez engedékenységére az asszony arca — minden embernek magánügye, nem? eddig ls csak rajtam múlott> mia ttam — Talán igen, de csak addig, amíg nem tudta^. megállni... másnak nincs kárára... de tudod _ Azt a szamárságot me g felejtsd mit lányom, meg addig sem! Sajhos e l jányom... — mondja anyásan Fecsak most jöttünk rá, ilyen későn - renc nén i _ megtör té ll t, hát megharciaskodik Ferenc néni. történt. Ki tudja, mennyi volt belőle — Miért, talán nem járok munká- az igazság, az olyan szégyentelen noha, mint addig? — sír az asszony, személyek inkább hozzátoldanak az Te igen, de az urad... Maholnap már csak a kocsmában látjuk, ilyesmihez, ha már elmondják fűnekfának. A lónak négy lába van, mégis akkor is olyan állapotban, hogy job- megbotlik... Jóska meg szeret téged ban esik rá sem tekintenifnk — ...szépen élhettek... mondja az elnök. De most már aztán elég! —« zepe El f ílfelejteni... nagyon nehéz až ilyesmit Ferenc néni — sírja az asszony — de én mégis elfelejtem. Mennyivel könynyebben ' menne minden, ha gyerekünk lenne... ha lenne valaki, aki... — Na, hát ezen ís lehet segíteni, annyi aranyos csöppség van állami gondozásban és ilyen dolgos, rendes házaspárra, min Ti, szívesen bízunk egy kis életet. Hiába áhítozik gyermek után az olyan, akinek nem lehet — okosabb, ha úgy segit magán, ahogy tud — mondja Ferenc néni. — Aki a gyermeket szereti, az sohasem veszi számba: övé-e lagy másé ... — Mi pedig szeretjük ... szeretordítja a házigazda... — menjenek nénk... nagyon szeretnénk — mondinnen a dolgukra. Engem ne tanít- ja szégyenlősen az urára nézve az son senki, nem vagyok hátulgombo- asszony. lós... tudom, mit csinálok... Azláll í oi yik a s z6... egyre mele-— Ha tudnád, leköpnéd magad, gebben, egyre mélyebbről fakadva, vagy kötelet kötnél a nyakadra — mintha az asztal körül ülők valalegyint az elnök. mennyien édes testvérek lennének. — Ha csak ezt akarják, hamarabb • • 1 MARTH GYÖRGY RAJZA elérik, mint gondolnák — csattan fel 9 Jóska. — Jóska, — sikoltja szája elé kapott kézzel az asszony. — Nézzétek — szól nagyon kedvesen az elnök — ami itt elhangzik, az ötünk között marad... de értsétek meg,... segíteni akarunk. Emlékeztek, még három éve, amikor beszakadt Tóth Gizi néni házán a tető? A szövetkezet adta az anyagot és szinte valamennyien ott voltunk segíteni ... megcsináltuk, takarosabb. De nemcsak a kezével, a munkájával segíthet ám az ember, hanem jószóval, együttérzéssel, a szívével ls. — Igaza van Jóskának, nincs joguk beleavatkozni a mi ügyünkbe... ez megalázás... vagy nem is tudom, minek nevezzem... — szól erőtlenül az asszony. — Legjobb, ha artnak nevezed, ami mondja Ferencné kedvesen — vagy ami akar lenni segítésnek. Itt élünk egy faluban szinte mindent tudunk egymásról valamennyien. Semmi okotok a szégyenkezésre... tekintsetek bennünket apátoknak, anyátoknak, testvéreknek, vagy aminek akartok... — Tanácsot adni könnyű — sírja az asszony, — csak legyen aki végrehajtsa ... — Végrehajtani is könnyebb annak — szól nagyon kedvesen Ferenc néni — aki segítséget érez a háta mögött. Mindenből van kiút, csak rá kell találni és minél többen keressük annál biztosabban megleljük ... — Szerintem Szabóéknak Igazuk van — bizonytalankodik Tóth bácsi — én még most sem vagyok teljesen meggyőzve, hogy van-e jogunk beleszólni az életükbe? Különösen, ahogy hallgatom őket... — Kishitű vagy — inti le Ferencné — de nem csak az, nemtörődöm is... — Én nem szeretek senkinek a terhére lenni, éppen azért megkérdezem a háziakat: menjünk, vagy Ľudmila Vüfífova felvétele: Az emmaradjunk? Mert abban igaza van berl gondolat győzelme tJJ SZŐ 6 * 1963. augusztus 17.
