Új Szó, 1963. július (16. évfolyam, 179-209.szám)

1963-07-14 / 192. szám, vasárnap

Erdeke s emberek A Nagy család Történetünk hőse most Szovjet Türkmenisztánban él. Saahmed Samahmudovnak hívják. Egyszerű szovjet ember, kovácsmester. Azzal lett hőssé, hogy a fasiszta Németország ellen vívott háború nehéz éveiben 14 hadiárvát jogadott magáévá. Amikor jelkerestük, Bahrihon Akramova, a kovács vígkedélyű és vendégszerető felesége fogadott bennünket. Már 18 éve együtt dolgozik férjével a taskenti Thälmann szövetkezetben. Valóságos anyjuk lett az árváknak. Saahmedtől megtudtuk, hogy a taskenti gyermekotthonokban fedezte fel az árvákat, itt helyezték el az evakuált fiúkat és lányokat. A házaspár megtanácskozta a dolgot és Saahmeá-aga elment a gyermekotthonba. A nevelőnő rábízta, hogy tetszése szerint válasszon gyermeket. Tekintete egy vézna, sápadt fiúcskán akadt meg. Amikor megkérdezték, miért éppen ezt a „reménytelen esetet" választotta, ezt felelte: „Kötelességünk megmenteni őt". Már távozni készült, amikor belecsimpaszkodott egy másik fiúcska. —• Bácsi, vigyen el engem is, jó leszek, segíteni fogok. Másnap őt is magával vitte. Így gyarapodott a család, mely lassan soknemzetiségű lett. Az adoptáltak között volt orosz, cigány, tatár, kazah, üzbég és zsidó. A gyerekek csakhamar megtanultak üzbégül. A háború után még két gyermek kérte Samahmudovékat, fogadják őket magukévá. Őket is nagy szeretettel befogadták. A háború nehéz éveiben nagy anyagi nehézségekkel küszködött a család. Samahmudov fáradtságot nem ismerve dolgozott. Ügy vélte, a maga erejéből, s nem állami pénzen köteles eltartani a gyermekeket. „Minden megtakarított kopekre szüksége van a hazának" — mondogatta, s visszautasította a felkínált állami segítséget. Bizonyára érdekli az olvasókat, mi történt Bahrihon Akramova és Saahmed Samahmudov gyermekeivel? Mindnyájan a kommunizmus tevékeny építői. A kazahsztáni bányákban, építkezéseken, az üzbég iparvállalatokban dolgoznak, a szovjet hadseregben szolgálnak. Ketten kommunisták, hatan komszomolisták. A legidősebb — Rafik 36 éves, a legfiatalabb — Hakima 11 éves. Heten családot alapítottak. Samahmudovék ma már harmincan vannak ... AZ ŰJ SZÖ SZÁMÁRA IRTA: K. FAZILHODZSAJEV (NOVOSZTYI) A textilgyáriak példát mutattak A negyvenhármas žilinai sztrájk emlékére A

z üzem krónikájában lapozok. A sárguló napló emberek, családok ezreinek szerencsétlen életéről mond hírt. Pedig a feljegyzések nem egyes emberekről szólnak. A krónikás ilyen rövid feljegyzésekkel ad csak számot a múltról: „1912-ben volt a gyárban az első sztrájk. Csaknem egy egész héten át — keddtől szombatig tartott. A gyártulajdonostól ötfilléres órabér emelést követeltünk és a testi fenyítések betiltását kértük." Egy másik bejegyzés már a két háború közötti viszonyokat tükrözi: „1928. július 30-án a gyár áttért a napi négyórás munkaidőre. Figyelmeztető sztrájkba láptünk, sajnos eredménytelenül." Negyven—negyvenöt esztendőn keresztül itt dolgozó szövőmunkások visszaemlékezései alapján készült a napló. A mintegy öt évtized, amíg a žilinai posztógyár páriái Vogel úrnak, a gyártulajdonosnak dolgoztak, sűrűn tele volt tűzdelve sztrájkokkal. Az egésznek betetőzése az 1943-as megmozdulás volt, amikor maga Jozef Tiso, a „plébános köztársaság" elnöke próbálta lecsillapítani a gyár felháborodott munkásseregét. A krónikaíró kortárs szavaival élve „Tiso elnök plébánoshoz illő kenetteljes szavakkal kezdte beszédét": „Hű szlovákjaim — mondta a szoknyás férfiú — (a žilinaiak vallásos érzéseire számítva Tiso reverendában jelent meg a gyűlésen) hallom, hogy sztrájkoltok a rendszer ellen. Hallom, azt mondjátok, amif már annyiszor mondtatok, hogy a kapitalisták ellen sztrájkoltok. Hiszen ebben az országban már nincsenek kapitalisták ..." Füttysző és harsány nevetés vágta ketté a reverendás szónok szavát. Fütyültek a textilmunkások százai, meg nevettek, pedig az elnök úr nem érkezett egyedül. Tele volt a gyár Bratislavából érkezett spiclikkel, meg csendőrök cirkáltak mindenütt a környéken. Volt min nevetniök a gyáriaknak, hiszen a nevezetes személyiségek között ott ült például Becher úr, a többszörös milliomos bankár és szénbáró. Mintha a sztrájk elfojtása helyett azért jött volna ide, hogy bemutassa, milyen is a tőkések egy mintapéldánya. Hosszú percek múlva úgy ahogy csendet sikerült teremteni, hát Tiso elnök megint beszelni'kezdett: „...hiszen ti, hű szlovákjaim, évszázadokon keresztül oly szerény nép voltatok, soha sem háborogtatok a rend ellen. Most meg, hogy mindenetek megvan — saját országtokban élhettek — Így rakoncátlankodtok..." Az illusztris vendég beszédébe most egy munkás — Štefan Zofčík — hangja vágott bele. Közvetlen a tribün alatt, a csendőrkordon előtt egy borítékkal a kezében szólt Tisóhoz: „Köztársasági elnök úr, az igaz, hogy saját országunkban élünk. Most már csak azt mondja meg, hogyan tartsam el ebből a fizetésből a feleségemet, meg a hat apró gyerekemet ..." E

s Štefan Zofčík odadobta Tiso lába elé a fizetési borítékot. Dr. Jozef Tisóróľ talán van, aki azt gondolja, hogy ekkora szemtelenségre a munkást egyszerűen, a több száz tüntető szeme láttára elvitette. Hiszen volt ott elég fogdmeg. Dehogy tette ezt a plébánosl Jobbnak látta diplomatikusan, hidegvérűen így felelni az „illetlen provokációra": „Keservei nálam orvoslásra találnak. Gyűlés után jöjjön be az Igazgatói irodába." Voltak, akiket szinte lefegyverzett az elnök határozottsága, „bölcsessége". Némelyek hinni kezdték, hogy lám, lám, mégis csak igazságot szolgáltat majd az elnök úr. Valóban igazságot szolgáltatott. Amolyan fasisztához méltó igazságot. Az igazgatói irodában azonnali hatályú felmondás várta Štefan Zofčíkot. Rövidesen kiderült, hogy Tiso elnöknek a gárdista lapokban sokat emlegetett „személyes varázsa" se volt már akkor elég a „hű szlovákok" megfékezésére. Hogy hogyan távozott az államfő a žilinai gyárból, arról hadd mondjon megint egy mondatot a krónikás — a szemtanú. „Korbácsot rátok" — ez volt a „bölcs" Tiso utolsó szava a néphez. „Furcsa pap a köztársasági elnök úr", mondták akkor sokan keserűen az országban. I^iásnap a hatalom erejének fitog' • tatására tank gördült be a žilinai posztógyár udvarára. Mintha csak valami gyakorlaton lett volna, napokig ott cirkált a gyárudvaron. A munkások azonban, mintha csak észre se vették volna, a néma, mozdulatlan gépek mellett maradtak. Teltek a napok, de a žilinai munkások egységét se a sztrájktörők, se a csendőrszuronyok csillogása nem tudta megtörni. Akinek volt egy karéj kenyere, az kettétörte, hogy a másik is jóllakhasson. Közben persze az igazgató és környezete se maradt tétlen. Először az érzelmekre próbáltak hatni, ezért „jószívűségük" bizonyítására munkába állították az igazgató gyerekeit: Hatalmas kosarakban szép fehér cipókat küldtek be velük a gyárba, osztogassák szét a sztrájkolok között. Az egész üzemben azonban egyetlen munkás sem akadt, aki akár csak egy falatnyi kenyeret is elfogadott volna a gyűlölt kizsákmányolóktól. Azt mondták: „Nem alamizsna kell nekünk, mi rendes bért követelünk!" Ha nem használt a szép szó, gondolták az urak, majd használ az erőszak. A tank mellé Martinból katonaságot is vezényeltek. A sztrájkolok, amikor megtudták, hogy szlovák katonák jönnek ellenük, kórusban kezdték kiabálni az egyenruhás munkásgyerekek, parasztfiúk felé: „Kis fizetés, nagy drágaság, még nagyobb éhség jutott csak nekünk." A katonák már a kapun kívül meghallották a jelszót, mire csőre töltött puskájukat a parancs ellenére lábhoz eresztették. „Hiszen ezek a mi apáink, anyáink! Ha szíjat hasítanak a hátunkból, mi akkor se lövünk közéjük. Menjünk vissza a kaszárnyába!" Mikor aztán a hatalom támaszai látták, hogy itt már sem a „szép sző", seiti az erőszak nem használ, kénytelenek voltak engedni a posztógyáriak követelésének: megadták nekik a drágasági pótlékot. Akkor még maga Tiso se hitte volna el, hogy a žilinai sztrájk már egy egész nép megmozdulásának — felkelésének — az előszele. Egy évvel később — 1944 augusztusában kiderült, hogy a szlovák nép nem is olyan alázatos, mint ahogy azt Tiso elnök út' hitte. A žilinaiak példájára 1943-ban még számos helyen fellángolt a sztrájkharc. Mindez azt mutatta, hogy a nép már megúnta az ötfilléres fizetésemelésekért való könyörgést. A hatalmasoktól elvette a nép, ami Jogosan megillette. A

žilinai sztrájk fontos láncszem volt a szlovák nép fasizmus elleni harcában. Zilinán a textilgyáriak már 1943-ban bebizonyították a világ előtt, hogy a fasiszta szlovák áľambrn enyhén szólva nincs minden rendben, bebizonyították, hogy Tiso köztársasága már eleve halálra volt ítélve. TŰTH MIHÁLY Csalogat a tenger Nyár van, a szabadságok ideje. A munkában kifáradt ember a hegyek üdítő légkörében vagy a víz mellett keres megnyugvást. Sokan külföldre mennek, főleg a tengerhez. Mert aki még nem ismeri a tengert, örömmel időzne annak homokos partjain. De a tenger után vágynak azok is, akik már megismerték varázsát, napos partjni homokjának• puhaságát, A Fekete-tenger bulgáriai, romániai és szovjetunióbeli partjai várják a hazánkból érkezőket, közöttük azokat is, akik még nem döntöttek a külföldi üdülés mellett. A Turista idegenforgalmi vállalat még ugyanis eleget tesz azok kívánságának, akik a napokban keresik fel irodáit s jelentkeznek augusztusi, ül. szeptemberi üdülésre a bulgáriai Aranyhomokpart, a romániai Mamaia, vagy a szovjetunióbeli Batumi, lll. Szuhumi fekete-tengerparti üdülőkbe. Ne ítéljünk csupán a feltevések alapján Furcsa dolog történt a közelmúltban Hidaskürtön. A tyúkfarmról nyomtalanul eltűnt 603 tyúk. A szövetkezet vezetősége nyomban meghozta a határozatot: le kell váltani a gondozókat az állattenyésztési csoport vezetőjével együtt. Az ügy részükről ezzel be is fejeződött, csak a gondozók — különösen Dobrovodský Béláné — nem tudtak ebbe beletörődni. Dobrovodskýné tíz évig dolgozott a farmon. Eredményeiről nemegyszer írt a járási újság. Most pedig anélkül, hogy rábizonyítottak volna valamit, más munkakörbe helyezték át. Az üggyel a járási mezőgazdasági termelési igazgatóság is foglalkozott. A háromoldalas jegyzőkönyv azonban nem hozott semmilyen fordulatot az ügyben. Több lehetőségre is hivatkoznak, de nem tudják ki .utatni, mi lett a tyúkok sorsa. — Amikor az eset történt, Horváth Ilona zootechnikusunk iskolázáson volt — mondja Racsko Géza, a szövetkezet számvivője, — J. Cservenka csoportvezetőben és az asszonyokban teljesen megbíztunk. Most pedig itt a baj. Mi tagadás, a nyilvántartásban sem volt a legnagyobb rend. Ezt nii sem bizonyítja jobban, mint a tavaly július 1-i bejegyzés. A szövetkezet és a HNB kimutatása között lényeges az eltérés. A tyúkokat újból csak az év végén olvasták meg. Ekkor is Cservenka csoportvezető egyedül. Cservenka csoportvezető szerint akkor 1816 tyúkunk volt — mondja Dobrovodskýné. A nyilvántartásba mégis 2083-at írtak be. Belátom, hibás vagyok, hogy nem számoltam utána, de megbíztam benne ... Hogy miért volt szükség a számok megváltoztatására, ezt csak Cservenka csoportvezető tudná megmondani. A gondozókat leváltották anélkül, hogy valamit is rájuk tudtak volna bizonyítani. A csoportvezető leváltása azonban indokolt volt, mivel nem látta el kellően munkakörét. Mi sem bizonyltja ezt jobban, mint az, hogy az állattenyésztés az elmúlt évben félmillió koronával maradt adós. Dobrovodskýné leváltása azonban elhamarkodott és meggondolatlan döntés volt. Tíz eszteAdőn át soha nem volt ellene panasz és most bizonyítatlan vádak alapján egyik napról a másikra menesztették. Ez mégsem járja. — Lehet, — valamiben hibát követtem el, de nem loptam — panaszolja Dobrovodskýné. — Táska nélkül jártam a farmra. Az őr is ott volt mindig, mikor kijöttünk a gazdasági udvar kapuján. A tyúkfarmon megszokott dolog, hogy az elhullásról nyilvántartást vezetnek. Ezt tették Hidaskürtön is. A tavalyi nyilvántartási füzetnek azonban épp úgy, mint a tyúkoknak, szintén lába kelt. Hogy kinek volt érdeke azt eltüntetni, nehéz lenne megmondani. Dobrovodskýné az ügy tisztázása érdekében a közbiztonsági szervekhez fordult, de azok a kivizsgálást megszakították, mivel a hibát a rossz nyilvántartásban látják. Véleményünk szerint a történtekért elsősorban is a szövetkezet vezetősége felelős. Az ellenőrző bizottság egyszer sem hajtott végre ellenőrzést a tyúkfarmon. A szövetkezet vezetősége elkövette azt a hibát is, hogy az ügyet nem vitte tagsági gyűlés elé. Saját elképzelésük szerint döntöttek a tyúkfarm dolgozóinak sorsáról. Azt sem tették lehetővé számukra, hogy ők is megmondják a véleményüket, még akkor is, ha az egyeseknek a vezetők közül talán kellemetlen is lett volna. Hibát követtek el azzal is, hogy Dobrovodskýnétôl minden indok nélkül megvonták a háztáji földet. Miért tették? Feljogosította őket erre a tagsági gyűlés? Az esetből az a tanulság, hogy alaptalanul, meggondolatlanul ne döntsünk emberek sorsáról, mert a hasonló eljárás egyáltalán nem segíti elő a közös megszilárdulását. Csorbát ejt a becsületes emberek önérzetén, szárnyát szegi a szövetkezetbe vetett bizalmuknak. NÉMETH JÁNOS A Dopravstav építővállalat dolgozói előfeszített betonból építik a hlohoveci új 324 méter hosszú hidat. A Czobor Péter mérnök vezette építészeti dolgozók kötelezettséget vállaltak hogy az építők napjának tiszteletére ez év végéig befejezik a híd betonozását és ezzel néhány heti időelőnyt nyernek. Képünkön: Az épülő híd. ' * í

g

t- Petrá

š ~ CTK felv*

J ©J SZŐ 4 * 1963- Í

úliu

s