Új Szó, 1963. július (16. évfolyam, 179-209.szám)

1963-07-06 / 184. szám, szombat

CzSJa zsibbadtan hallgatott. Ä11kapcsát makacsul összeszorította és érezte fogait, mozdulatlan nyelvét. Haragosan villogó fekete szeme a távolba meredt. Fáradtan pislogott, a sok virrasztástól szemhéja súlyos volt, mint a malomkő... Rosszabb is történhet... Olykor végigsimította tenyerével homlokát, nyugtalanul hallgatózott, de hajjal benőtt nagy füle csak a malomkeréktől forgatott víz tompa zúgását hallotta. Lent a habok ezüstösen táncoltak a korhadt, megfeketedett gerendákon. Cayduna, a felesége mellette ült a híd lépcsőjén, várta, hogy férje megszólal. A híd nagy MIGUEL ANGEL volt. Nyáron túlságosan nagynak látszott ezen a Kicsaknem kiapadt folyón, Ám |HH^B télen egész vasszer- H kezete zúgott és remegett a nekirontó roppant áradat M^^^^B alatt. Cayduna nem ff JrF nézett férjére. g^ag^i Mellette volt, és Sll

iÍBH8

nf érezte, mi zajlik le a férfi lelkében. De beszélnie kellett. Arról, amiről egyikük sem akart... Félig behunyta két kisírt szemét és fiaira gondolt: Anacleto és Cerapito tegnap este az erdőbe menekült, az isten tudja honnan ide tévedt, ismeretlen katonák elől. Akit a katonák elcsíptek, agyonlőtték, még csak a nevét sem kérdezték meg. S lám, férje mégis itt akar maradni... Mihelyt megvirradt, az asszony sündörögni kezdett férje körül, nem tudta, hogyan beszélje rá az indulásra. Kezét tördelte, hol leült, hol felállt, sóhajtozott. Végül nem bírta tovább. — Már minden kész — kezdte. — Csak a falakat hagyjuk itt meg a tetőt. Mindent összeszedtem, batyuba kötöztem. De bueyön, az ő jó Bueyónja egészen megváltozott. 0, mennyire mássá lett! Most gyűlölettel nézett rá, annak a vadállatnak gyűlöletével, mely képes védtelent megölni, pusztán azért, mivel az nem tudja őt megérteni. — Apa vagy, gyermekeid vannak, nem szabad, hogy ... — Hallgass! Mit tudsz te?l — Semmit, öreg, csak a szívem azt súgja, hogy veszélyben vagyunk. Induljunk rögvest az erdőbe. — Itt nincs semmilyen veszély... — De mi köt ide téged, amikor... Az ember egy szót se válaszolt, kezével a kőre támaszkodott és talpra ugrott. Egész testében kiegyenesedve meredten tekintett a dombok felé, melyek egy kis völgyet öleltek körül. Ó, én ostoba! — kiáltott fel az aszszony, hogy másra terelje a beszélgetést. — Egészen megfeledkeztem a paradicso&okrólí A

rancho felé szaladt. Ott, a viskó mögött volt a veteményes, az ágyasokat fiatal gyümölcsfák szegélyezték. Cayduna arcán kövér cseppekben folytak a könnyek. Nem értette, miért, de tudta, hogy többé nem az övék ez a darab föld, melyet a kormánytól kaptak. A kormány földet adott nekik, de most idegen katonák elveszik tőlük egyetlen jogon — az erősebb jogán. Hideg verejték ütött ki homlokán, haja az égnek állt, amikor arra gondolt, hogy férjének, vagy gyermekeinek valamilyen baja történhet. Most már tudta, mit kell tennie. Remegő kézzel előhúzta a machetét, melyet egyik fia, Anacleto dugott el, és vagdosni kezdte a fiatal gyümölcsfák gyökereit. — Bocsáss meg nekem úristen — suttogta reszkető ajakkal —, de miért ASTURIAS:* hagyjuk Itt a gazdagoknak a miénket. Egyetlen narancsfa ne teremjen nekik! Ö, ha tudtuk volna, hogy viszszatérnek és elveszik földünket, mérges füvet vetettünk volna itten ... Hulltak a könnyei, hulltak a levelek, de Bueyón nem látta, hogyan gyilkolja felesége a fákat. Már újra ült a hídnál, gondolataiba temetkezett és úgy látszott, valami rendkívüli, titokzatos dologra vár ... — Igen, mérget kell termeszteni ezen a földön! A szegény emberek verejtékükkel öntözték, azért, hogy duzzadjon a gazda zsebe. Mennyit tűrtünk, mennyit szenvedtünk... mennyit... mennyit... És minden egyes szónál lesújtott a machete, szétvágta a gyökereket. Néhány fa eldőlt, a többi halálosan megsebezve állva maradt. „Hát ezért óvtál a fagytól, ezért csavarták be rongyokkal, mint csecsemőt, hogy végül elpusztítson a gonosz machete?!" — Caydunának úgy rémlett, így siránkozik az egyik kis narancsfacsemete, amely még egyszer sem hozott gyümölcsöt. Az asszony szája hirtelen mosolyra torzult. Fehér fogsora elővillant barna, napcserzett arcából. De ez a mosoly fogvicsorítás volt. E

gyre vágta a fácskákat és kimondhatatlan bánat szorította össze szívét. Körülötte minden néma volt, szomorú, úgy látszott a természet is osztozik fájdalmában. A nap már magasan járt az égen. Cayduna elfáradt, a könny és a verejték egybefolyt arcán. Az ember ritkán sír örömében. És mégis azon a napon, amikor földet és birtoklevelet adtak nekik, zokogott a lelkét elárasztó boldogságtól. Ajka végtelen fohászt suttogott az istenhez, a Szent Szűzhöz, és Szent Mateóhoz, amiért megajándékozták őket ezzel a darab földdel. V. Sz. Szagyin: BÉKÉS REGGEL (M. Nacsinkin felv.) Hát BueyiSn? Ö még mindig ott volt a hídon, .hol leült, hol felállt, minden Idegszála megfeszítve figyelt és várakozott. A nap mind tüzesebben sütött. A fatörzseken tarka gyíkok futkároztak. A part menti fák szomjasan hajtogatták le ágaikat, csókolgatták vagy éppen csak érintették a nedves homokot, melyet el-elöntöttek a folyó hullámai. Hirtelen — Irgalmas isten! — valahonnan messziről tompa dörrenés hallatszott, s nyomban utána baljós csend támadt. Cayduna rémületében elejtette a machetét. De még ideje sem volt rá, hogy felkapja: újabb dörrenés, most már a egészen közel. ' Az asszony berohant az üres házba. Mi ez? Mennydörgés derült időben? Földindulás? Kinézett az ablakon, férjét kereste. Nayke most is a helyén állt, mozdulatlanul, szálegyeH WB nesen. ValahányB szor dörrenés hallatszott, levette kalapját és megvakarta tarkóját machetéje nyelével. A víz zúgva ömlött le a malomkerék lapátjairól. A nagy hullámkévék minden pillanatban számtalan búborékká és csillogó cséppé fröccsentek szét, majd az óriási kerék taszítása után ismét rohanó áradattá váltak. Egymást kergető örvények járták szilaj táncukat, megannyi szivárványszínben ragyogó tajtékfoszlányok úsztak rajtuk. És egyszerre csak minden eltűnt. Cayduna az ablakból látta. Borzadva kapott a szeméhez, hogy meggyőződjék, nem vesztette-e el látószervét. Nem. megvan a szeme, a szemhéja, a szemöldöke. Eltűnt minden: a malom, a kerék, a híd, és a férje. Cayduna lába megroggyant, szíve a torkában dobogott. Hol van Bueyón. Ott, ahol az imént állt, nem maradt semmi. Minden a folyóba zuhant, s a víz már kezdte elborítani az útját álló hídroncsokat. Fent a magasban morajló zúgással repült egy szárnyas árny — óriási vasmadár. F

élelmében és fájdalmában magánkívül Cayduna kirohant a ranchóból. Utat tört magának a megpörkölt fák, a kőhalmazok és a híd maradványai között, nem tudta, merre menjen. Lihegve, lázasan kutatta, talál-e valami tárgyat, valami rongyot, valami jelet, amely megmutatná hová tűnt a férje. Besötétedett, leszállt az éj, és ő semmit sem talált. Ott, ahol annyiszor járt már a hajnal fényében, most •kimeresztett szemmel tapogatózva bukdácsolt és szüntelen kiáltozott. — Nayke Bueyón Kuyke! — hívogatta férjét a teljes nevén. — Nayke Bueyón Kuyke! Kínnal vonszolt lába alól kicsúsztak a kövek, legurultak a folyóba, és Caydunának úgy rémlett, csobbanásuk visszhangozza kiáltását: „Nayke Bueyón Kuyke!.." vagy egyszerűen csak: „Nayke Kuyke!... Nayke Kuyke!..." Ez volt férje valódi neve, Bueyónak — ökörnek — még katonatársai nevezték el roppant ereje és szelíd jámbor természete miatt. ... A könnyek felszáradtak arcán, miként a napsugár szippantja fel a harmatot. De lelke mérhetetlenül megüresedett. Senkije, semmije sem maradt... Se az erdőben elveszett fiai, Anacleto és Cerapito. se a férje, se a föld. Csak az üres viskó meg ő. ... Senki sem tudja, hogyan vészelte át azokat a napokat. Az erdőből hazatérnek a menekültek. Véznák, megtörtek, szakállasak, rongyosak, de mégis visszatérnek. Csak a halál nem ad vissza senkit. De minek erről beszélni?... Az erdőből jönnek haza az emberek... És íme Caydunának már unokái vannak ... a rossz nyelvek azt beszélik, hogy ők nem édesunokái, de hát csak beszéljenek!... Bizony ők az ő édes, igazi unokái, mint két vízcsepp, úgy hasonlítanak nagyapjukra! Az erdőből visszatérnek az emberek, csák a halál sötét szakadékából nincs soha visszatérés... Mily borzasztó: még csak egy gombját sem találta meg férjének, semmijét, mintha sosem élt volna ezen a világon! — Mesélj. Cayda anyó ... — Igen, valamikor gazdagok voltunk, a kormány földet adott nekünk. Halljátok? Egy nap behívták nagyapátokat, Nayke Kuykét a faluba, és ott a téren egy virágokkal díszített eresz alatt... én ls vele voltam, úgy emlékszem mindenre, mintha tegnap történt volna ... Nagyapátok erős és jő ember volt, olyan jó, mint egy falat kenyér... Az eresz alatt sok városi ember állt és egyikük sokáig beszélt, de mi alig értettünk belőle valamit. Ám jót kellett, hogy beszéljen, mert utána birtoklevelet adott Filmszínházainkban a közelmúltban mutatták be a gyei filmet. A film a nézők körében érdeklődésre talált, A képen: A film egyik jelenete látható. (naijaiianaiiaiiaiiaiiaiiaiiaiiatiaiiaiiBtiaiiaiiaiiaiiaiiaiiaiiaiiaiiaiiaTiananaiiaiiaiiafranaiiaitananaiiBirvitniBTiaiiaiiaiiatíaoatiaiiafianBiiB CSISZOLÓDIK az irodalmi színpadok munkája A Wolker tiszteletére megrendezett ez évi prostéjovi szavalóversenyt, az ifjúsági alkotóverseny győzteseinek központi szemléjét, úgy jellemezhetnénk, hogy a rendezvény már nem verseny, ugyanakkor azonban szemlének még nem minősíthető. Ezzel nem minden esetben a szervezésre gondolunk. Arra például, hogy az ifjúsági alkotóverseny járási és kerületi- versenyeinek rendezői nem vették mindig figyelembe az új versenyszabályokat, melyek ki akarják küszöbölni a szavalóversenyek „sportjellegét" — ha szabad Így mondanunk — vagyis azt a bevett szokást, hogy a versenyzők a járási versenytől fokozatosan az országos bajnokságig jutnak. A szavalók és az együttesek fellépésében — ez a hozzászólásokból és vitákból is kiderült — a kerületek és a járások nem alkalmaztak egyforma mércét. Azt leszögezhetjük, hogy a központi szemle először töltötte be egy olyan laboratórium szerepét, ahol az egyes alkotőmódszereket, nézeteket elemezték. Elsősorban a mai költők jutottak szóhoz, társadalmilag fontos gondolatokat fejeztek ki. Tért hódított a humor és a szatíra. Bár a szavalók színvonala nagyon keveset, de mégis emelkedett, ez azonban nem mondható el az együttesek szólistáiról. Az előadások után hosszú éjszakába nyúló vitákon arra kerestek feleletet, mi is az az irodalmi színpad. Néhány évvel ezelőtt a prostéjovi szemlén nagy feltűnéssel tért hódított az első irodalmi színpad. Megmutatkozott, hogy nagyon találóan és időszerűen tudja kifejezni a mai kor emberének gondolatait. Ezek után számos irodalmi színpad keletkezett. Azóta útkeresés jellemzi őket, melynek következtében olyan sokféle a műsoruk, hogy nehezen találnánk arra mércét, hogy megállapíthassuk, irodalmi színpad-e vagy sem. Ez egy következő fontos kérdéssel függ össze — válságot élnek-e át az irodalmi színpadok? Ügy tűnik, hogy egy helyben topognak, de a valóságban csiszolódnak, kristályosodnak. Azok az irodalmi színpadok, melyeit előtt eszmei program áll, a költemények kifejezési módjára helyezik a fő hangsúlyt, s ezt Józan színpadi kifejező eszközökkel teszik hatásosabbá. Azok az együttesek, melyek más útra tértek — a tartalom nélküli kísérletezés, a formálií hatások útjára — csalódást okoztak. Előadásuk érthetetlen, vagy kínos. A színpadok eszmei programjáról vitatkozva az egyik hozzászóló azt mondta, hogy az ő nézete szerint az együttes eszmei programját csak tíz kísérleti előadás után határozhatják meg. Ez lehetetlenség. Az előadások és a vita is bebizonyította, hogy az együttesek eszmei programja az, amit műsorukkal a közönségnek nyújtani akarnak és nem valamilyen kísérletezés, eredetieskedés. A vita nem adta meg a választ arra a kérdésre, mi is az az irodalmi színpad. Olyan irányzat alakult ki, hogy az irodalmi színpadokat a puszta művészi előadással akarják azonosítani, ahol a más irányú művészi megnyilvánulás csak másodlagos szerepet játszik. Nézetem szerint helytelen előre leszögezni, milyen legyen az irodalmi színpad. Meg kell várnunk további fejlődésüket és munkájuk gyümölcsét. A vitát egy befejező szeminárium egészítette ki, mely az előadóművész szerepével és az előadás művészi kifejező eszközeivel foglalkozott. Éles eszmecsere folyt arról, hogy a szavaló csak a költő gondolatát fejezze-e ki, vagy a verssel saját érzéseit és gondolatait is érvényre juttassa. Bár az egyik vitázó nagyon találóan fejtette ki nézetét, mégsem talált egyértelmű megértésre. A vitázó így felelt a feltett kérdésre: „Azt akarom elérni, hogy minél tökéletesebben és érthetőbben tolmácsoljam a költő és saját érzéseimet." A szeminárium adós maradt a felelettel. így nem marad más háíra, minthogy a szavalók és együttesek továbbra is feleletet keressenek kérdéseikre és ezeket a feleleteket tettekben, művészi alkotásokban találják meg. L. V. nekünk, és mi gazdák lettünk, igazi gazdák, saját földünk gazdái... — Olyan ez, mint az álom, Cayda anyó — mondta a kis ieányunoka, aki már iskolába járt. — Biztosan írtak erről a könyvetekben ... — Nem, erről nem írtak semmit... — Eltitkolják előletek, leányom. Nem beszélnek arról, ami nem tetszik nekik. De minden úgy történt, ahogy elmondtam. — Tudod, nagyanyó, a tanító néni azt mondja, hogy a történelem öregasszonyhoz hasonlít, aki sok mindent látott... — De nem mindig mond igazat, mint ahogy néha az öregasszonyok is hazudnak. Én azonban nem hazudtam egy szót sem. Igen. Földet osztottak szét a szegényeknek. — Itt? — Itt... Ő, ha láttátok volna, amikor hazatértünk a levéllel! Három éjen át nem hunytuk le a szemünket ... Eh, hogy dolgozott nagyapátok?! Feltűrte íngujját és egész nap nem látott ki a munkából! — De hát hol van az a föld nagyanyó? — Nincs, mert most nem a miénk, hanem idegené. Újra átok hullott rá. — Elvették maguknak a gazdagok? A z öreg, ősz hajú, ráncos arcú Cayduna sokáig hallgatott, csak ritkán emelte fel fáradt szemhéját. Azután, minden egyes szót megnyomva, megszólalt: — Nem magoknak vették el. Odaadták a gringóknak és más idegennek. Ezért is dobtak ránk bombái az égből... — Akkor veszett el a nagyapa is? — Igen, akkor ... Fiaim nem sokkal előtte elmenekültek ... Most mindenütt tüskés bozótok, száraz kórók állnak. Máig senj bírom elhinni. Láttam, hogyan repült el hirtelen a gringók gépe és egy szempillantás alatt fiipusztította a malmot, a hidat és Beuynót. Mindent. — De miért vették el azt a földet, ha nem akarják megművelni? — Hogy az övék legyen, rsak azért... Hogy tönkretegyenek bennünket és szegénységünk, nyomorúságunk, szenvedésünk gazdái legyenek. — Olyan mindez, mint az álom, Cayda anyó! — Igen, mint az álom... Mint tűz a tiszta mezőn — égett és kialudt. — De újra lángra gyullad! — Mit beszélsz kislányom?! — Ezt mondja a tanító néni, tűz támad, mely mindent elhamvaszt, mert a szikrák felgyújtanak mindent. Az emberek gondolatait nem lehet eloltani. Cayduna némán megsimogatta ölében ülő kis unokája, Augustína fejét és halkan mondta: — Folyton ezt hajtogatod, te kis papagáj. Az öregasszony elmélázott. Már nem a múltra — a jövőre gondolt. Az emberek a halálból is visszatérnek. A tűz, mely felperzsel minden Jogtalanságot és visszaadja a földet törvényes gazdáinak, a népnek — ez a tűz felidézi majd azokat, akik, mint az ő Nayke Kuykéje is, a gringók áldozatai lettek. És akkor a holtakról úgy fognak beszélni, mint élőkről. Fordította: VÄRADY LÁSZLÖ • Miguel Angel Asturias (1889) guatemalai író, Latin-Amerika egyik legkimagaslóbb írói egyénisége. Az Elnök űr ciraű regénye magyarul is megjelent. ÍJJ SZÓ 6 * 1963. K'lius 6.